Örömmel olvastam a tájékoztatót a múlt héten a papszentelésről. Otthon családom körében egész halkan említettem meg a szombati eseményt, és mindenki lelkesen fogadta a hírt, többek között kamasz lányom is, úgyhogy lelkesen vettünk részt a Mária utcai szertartáson. Én persze legfőképp annak örültem, hogy Ő mennyire lelkes, azért ez nem kis dolog a mai világban egy gimnazistától.
Megható volt, bensőséges, nem volt túlszervezett, a maga egyszerűségében mindannyiunkat mélyen érintett a szertartás élménye. A szentelendőket nem ismerjük, csak a Szív Újság ill. a jezsuita portál adott néha hírt a tevékenységükről. Mégis „lángolt a szívünk” szombat délelőtt, próbáltam végiggondolni, milyen lelki hívószókkal ragadhatta meg a Fennvaló ezeket a fiatalembereket, hogy csábulni tudtak Isten hívására. Aztán a kemény munka, a tanulás, a próbatételek csiszoló hatása, és persze a kitartás, mellyel mindvégig hűek maradtak kezdeti elhatározásukhoz, került megkoronázásra a hétvégén. Székely János Püspök Atya személye és beszéde is méltó volt az ünnephez. Aztán gondoltam a szülőkre, vajon ők mit érezhetnek, hogyan érlelték ezeket a „gyümölcsöket”az évek során, vajon milyen gondolatokkal engedik most Isten szent szolgálatára, Jézus Társaságának tagjai közé őket.
Kevéske mosollyal emlékeztem az előző rendszer gúnyos cinizmusára, mellyel megpróbálták az anyaggal helyettesíteni Istent, s lám, nem sikerült, olyannyira nem, hogy akár porból fakadóan is, de támadnak új hivatások, az arra érzékeny fülüek hallják a Mindenható hívó szavát, és lelkesen válaszolnak is rá.

Nagyon jó érzés volt kijönni a templomból, két ifjú felszentelttel gyarapodván. Kevés és méltatlan volt ehhez a csodához a mi imánk, mégis úgy éreztem, itt jó helyen vagyok, bármi esetlenek is a gondolataim, imáim, az Úristen itt van, itt akar lenni velünk, s a szellem és lélek világosságát nyújtja.

Bármennyire is porjaiban hever a rend, jönnek új s mégújabb hivatások, s a feladat ma sem több s nem kevesebb, mint 2000 évvel ezelőtt.

Isten óvja Jézus Társaságának legifjabb tagjait!

Mazsola
Jó, hogy írtál róla. Isten áldjon minden Jezsuitát! Milyen jó lenne olvasni arról, kit hogyan érintett meg Isten hívó szava.

Sok kritika érte már ezt a "gyenge emberek" dolgot, egy másik topikban. Azért, ha megnézzük a Bibliát, van benne némi igazság...

Ádám: a gyönge akaratú papucs...
Éva: a bűnre csábító...
Ábrahám: az öreg... (aki nem hitt Isten szavának)
Izsák: a becsapott, angyallal bunyózó, kificamított csípőjű...
Jákob: a "sarkazó", aki születésétől fogva kitúrja (megalázza) bátyját (ez erkölcsi gyengeség, nemde)
József: a kútba dobott öcsike...
Mózes: a nehéz beszédű, száműzött
Jób: a sorscsapás sújtotta...
Dávid: a buja, alattomos gyilkos (és nagy bűnbánó)
Eszter: "a gyenge nő"...
Jónás: az örök elégedetlen (ma "lúzernek" mondanánk)
Péter: a megtagadó (és kőszikla)
Pál: no comment

S végső soron maga Jézus is, a sehonnai (názáreti? - mondjuk: kiskunfélegyházai) ács fia...
A keresztre feszített és feltrancsírozot
(feltámadott)

Igen, akár tetszik, akár nem, az ilyen - Isten által megtalált és megszentelt - gyengeség nagyon is keresztény dolog...ami persze nem jelenti feltétlenül a "gyengeség kultuszát"...s végső soron: nem vagyunk mindnyájan gyengék valamiben?

citromfű: azt hiszem, félreértetted a kritikát a másik topicban. Nem az volt a problémám, hogy a püspök úr elmondta ezt a gondolatot, hanem hogy indokolatlanul korlátozta a szolgálati papságra.

Gyöngeséged, sérültséged, bűnösséged belátása nagyon kell ahhoz, hogy elcsábítható légy a kereszténységre.

Így már érthető!

Kórustagként én is jelen voltam a két jezsuita papszentelésén. Nagyon szép esemény volt. A Musica Sacra rendszeresen énekel a papszenteléseken a Mária utcában, így az elmúlt 10 évben több ilyen eseménynek is szem és fültanúja lehettem. Mégis, az első papszentelési emlékem óta ez az alkalom volt a leginkább ami engem is megérintett. Voltak olyan pillanatok amikor fent a kórusról is lehetett érzeni, hogy lent a hívők között vágni lehetett a csendet, úgy figyelt mindenki rezzenéstelenül a püspök atya szavaira, amelyek személyesek egyben hitelesek voltak. Nehéz szavakba önteni, de valóban nagyon különleges nap volt, amikor az ember arra gondolhatott, hogy a papi szentség milyen nagy kegyelem, ajándék. Jó volt örvendezni, hogy a 21.században is születnek hivatások.

A papszentelés szertartása során megható volt látni a sok jezsuitát akik mind külön imádkoztak a két új papért! Nagy ajándék volt minden jelenlévőnek, igazi ünnep. Isten óvja a jezsuitákat és kegyelmekben és gyümölcsöken gazdag hosszú szolgálatot kívánok a 2 új papnak de a többi atyának is :-)))

Akit érdekel: most vasárnap Koronkai Zoltán tartja az esti 6-os misét.