Miután A pirruszi győzelem című egészség-és médiaügyicikkecském érdemtelenül nagy port vert fel, és az egyik hozzászóló úgy vélte, hogy „felültem a HospInvest pr-ének”, gondoltam, itt az ideje, hogy helyszíni szemlén győződjek meg arról, mi az igazság. Tegnap Kiskunhalason, ma Egerben és Gyöngyösön jártam, és erről a saját blogomon részletesebben be fogok számolni. Most csak annyit: nem tartom különösen jónak a cég eddigi pr-ét, de nagyon úgy tűnik, tanultak az elmúlt idők baklövéseiből: készségesen segítettek, hogy beszélhessek munkatársaikkal, orvosokkal és ápolókkal, közalkalmazottakkal, – remélem, ezúttal jól mondom – de betegekkel is: korlátlanul.
Kötve hiszem, hogy bármely megyei kórházban hasonló nyitottsággal találkoznék. Kiskunhalason nem csak én jártam, hanem a parlament egészségügyi bizottságának elnöke és alelnöke, Kökény Mihály és Mikola István volt miniszterek. Jelenlétük a cég Semmelweis Ignácról, a halasi kórház névadójáról elnevezett éves kitüntetéseinek díjkiosztóján pozitív jelzés a társadalom felé, hogy a magas politika is kezdi röstellni, hogy az egészségügy a pártpolitika martaléka lett. Ideje, mert Halason is, de főleg Egerben, az emberek keserűen panaszkodtak, hogy belerángatták őket a politikába. Volt tegnap Halason azonban egy kevésbé prominens, de annál fontosabb látogatócsoport is: az egri kórház egy egész busznyi munkatársa, akiket ugyanaz vezérelt, ami engem is: tudni akarták mi az igazság a sok szenvedélyes csatározás mögött. „Az alföldiek nyugodtabbak, nem hangoskodók” – értékelte a látogatást F. Gy.-né, egri ápoló. Persze nem mindenki hisz a szemének, van, aki inkább a sajtónak. Az egyik kollégája másnap, azaz ma, azzal az ironikus megjegyzéssel fogadta a helyszíni szemléről érkezőt: „Megvolt a fejtágítás?” Vagy egy másik kommentár, ami persze kérdésként hangzott el: „Csupa szép és jót mondtak”? Amiből kitűnik, a hevesiek nem csak hevesek, hanem szkeptikusok is, és egy bizonyos pontig igazuk van: a rossz pr rosszabb, mint semmilyen pr. Rossz az a pr, mely minden áron bizonygatni akar, míg a jó, olyan, mint az eskü: csak a tiszta igazságot kell mondani. Ezt mondta a BBC elnöke is, amikor kitört a II. világháború, és megkérdezték őt: most mit fognak mondani? De mi az igazság?
Amit a HospInvest elmulasztott, és ez jó esettanulmány mind diákjaimnak, mind minden újítónak ebben az országban, hogy felmérjék a „dolgozók” lelkiállapotát az ajánlattétel pillanatában. A szakember hajlamos a technikai paramétereknek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint az emberieknek. Nekem az elmúlt két napban szüntelenül kedvenc fontainebleau-i tantárgyam, a Szervezeti Magatartás – mi angol neve, Organizational Behavior után csak OB-nek becéztük – esetei jutottak eszembe: ott megtanítottak minket, hogy az emberi tényezőt ne becsüljük le, sőt tegyük első helyre: jóval a pénzügyi és a marketing-szempontok elé.
Egerben a faliújságon olvashattam:
Miénk a Kórház. Aláíróként a
Kórházvédő Bizottság szerepelt.
„Hagyjanak minket dolgozni!” – írják továbbá az amúgy névtelen szerzők. Továbbá:
A HospInvest Irodája a mi intézményünkben, a mi felszereléseinkkel nem működhet a rovásunkra!” Ki itt a mi? Mert a még tulajdonos megyei közgyűlés csődbiztost küldött másfél éve a kórházba, akit a munkatársak (a „dolgozók”) szégyenlősen csak „önkormányzati biztosnak” neveztek, mert hát ki beszél szívesen csődről? Heves megyében – és egyebütt országunkban - legfeljebb ’56 pár forró napja alatt mondhatták a kórházról, hogy a „Mi kórházunk”. A pártállam idején, bármennyire is elterjedt volt a királyi többes, a vicc leleplezte a „tied a gyár”-retorikát, amennyiben így folytatta a mondókát: magadnak lopod. Érdemes elolvasni ebben az összefüggésben Bartha Eszter "
Munkástudat – 1989" című tanulmányát a köztulajdon és a „dolgozók” tudatállapotának kölcsönös viszonyáról. Szinte hihetetlen, de egy korabeli pártdokumentum (1972-es jelentés!) állapította meg, „sok helyen a munkások úgy érzik, hogy csak a munkához van joguk”. A rendszerváltás után még az ebbe vetett bizalom is megrendült. A beruházóknak, az új tulajdonosoknak, látniuk kell, hogy nem légüres térben, nem szűzföldeken indulnak, hanem egy szenvedésekkel teli korszak egy válságos pillanatában. Minden gondolatukban jelen van saját és családjuk, barátaik minden tapasztalata, és az ezekből fakadó félelmek. Ezekkel a kísértettekkel kell elsősorban megbirkóznia a vezetőségnek, s nem a sajtóval vagy a politikával, amely persze szíthatja még az ellentéteket, mélyítheti a sebeket.
Míg a köztulajdont csak a névtelen „Bizottság” magasztalja fel „mienkké”, addig a magántőke az emberek képzeletében feketemunkát, minimálbéren bejelentett munkásokat – akiknek a zsebből kifizetett pénz majd hiányozni fog a nyugdíjukból és táppénzükből – jelent, amint több interjúalany elmondta nekem. S mivel komoly szakmai beruházóval, magyar felelős tőkével még nem találkoztak a gyakorlatban, csak a munkabért lefaragó, szakszervezeteket üzemeikből kitiltó külföldiekkel, és feketemunkával gazdálkodó „maszekokkal”, pánik, de legalábbis szorongás vett erőt rajtuk, amikor szóba került a kórház átadása egy beruházónak. S még, aki nem volt zsigereiben ellene a magántőkének, az is úgy nyilatkozott: „Privatázió OK, csak ne a HospInvestnek. No itt mégse tökéletes a cég kommunikációja.
Utolsó kommentek