Tudok egy plébánosról, aki az iskolában, ahova hitoktatni járt, provokatíve nem engedte előre az ajtónál a tantestület hölgytagjait. Mikor aztán valaki számonkérte rajta a férfiak részéről a nőknek kijáró kötelező udvariasságot, az illető kéjes öntudattal kijelentette: „Én nem férfi vagyok, hanem pap!” De csakugyan így állna a dolog? Lépten-nyomon hallunk ugyanis hivatásukat elhagyó papokról (ami ugyebár az esetek túlnyomó többségében a megnősülést jelenti). Aztán meg vannak itt még más olyan témák is, amikről nemigen hallani. Hadd vegyem őket röviden sorra.

Itt van páldául amikor egy egyházi ember szerelmes lesz. Szerelembe esni szerzetesként vagy papként nem olyan ritka dolog. Ha valaki növendékként vagy felszentelt krerikusként fordul hozzám ilyen problémával, akkor én mindenekelőtt arra gondolok, hogy „Lám, milyen nagyszerű lehetőséget kapott az illető a növekedéshez: szembenézhet valamivel, amivel úgyis dolga lesz az életben!” Persze a szembenézés és növekedés gyakran csak nagy szevedések árán történik meg – de hát az nincs megírva sehol sem, hogy növekedni szenvedés nélkül is lehetne. Aki nem vonul remeteségbe, az nem tudja kiküszöbölni az életéből az ellenkező nemet. Legjobb hát valamiképpen zöldágra vergődni vele…

Szóval: ha valaki ilyen állapotban jön hozzám – mondjuk fülig szerelmesen –, akkor először azt szoktam tanácsolni, hogy ilyen helyzetben ne hozzon döntést. Egyébként ugyenezt mondom annak is, aki házasságra készül, de még nagyon szerelmes. Ilyen helyzetben ugyanis nehéz jó döntést hozni! Ennek az állapotnak persze – kárpótlásul – vannak gyönyörű oldalai: sokan beszámolnak arról is, hogy egyszeriben a személyiségüknek olyan részei elevenednek meg, amiknek létezéséről korábban sejtelmük sem volt. Bennem páldául eredetileg nincs sok fogékonyság a humorra, de amikor úgy igazán szerelmes lettem, akkor azt vettem észre, hogy végre férfinak érzem magam, s hogy megjött a humorérzékem. Nagyon nagy élmény volt! Mindez nagyjából másfél évig tartott, pedig mindent megtettem a megrövidüléséért, mert nem szeretek szenvedni. Minél gyorsabban „ki akartam gyógyulni”, de nem állt hatalmamban. A cselekedeteimért mindig próbálom vállalni a felelősséget, és ezután is vállalni akarom, az érzéseimért azonban – és egy ilyen szép plátói szerelem bizony igencsak erős érzés! – nem kell felelősséget vállalnom. Az érzések jönnek és mennek – úgy változnak, mint az időjárás. Egy igazán komoly szerelem pedig bizony akaratlanul is elhúzódhat – nők esetében talán még inkább! –, mert hát az ember ugyebár kémia is. Ilyenkor pedig egy időre felborul, átalakul a hormonháztartás, ezt tehát nem lehet olcsón megúszni. Én tényleg próbáltam tőle szabadulni minden erővel, de ezt úgy éltem meg, ahogy az olaszban mondják: è più forte di me, erősebb nálam. Ezt a fordulatot gyakran mondják az olaszok gyóntatószékben – ott tanultam. Ebben a helyzetben ugyanis olyan dinamikák indulnak be, amikkel szemben legjobb, ha becsatoljuk a biztonsági övet, avagy: legjobb odakötöztetni magunkat az árbóchoz, mint Odüsszusz. Én kegyelemnek tartom, hogy számomra valamifajta belső evidencia alapján mindvégig, a legmélyebb válság idején is egészen világos volt, hogy pap akarok maradni – ez soha nem kérdőjeleződött meg! –, de ez elsősorban nem az én érdemem. Végső soron maga az egész tapasztalat is hihetetlenül nagy gazdagodást, megelevenedést hozott a lelki életem számára.

Persze olyan stratégia is van, hogy valaki ösztönösen érzi a veszélyt, és már jó előre bebiztosítja magát minden érzelmi érintés vagy megérinthetőség ellen, de én azt gondolom, hogy ez túl magas ár: kiszáradunk tőle belül. Szerzetesként sem dolgozhat mindeni irattárban… Ehelyett az igazi spirituális feladat – az irattárosoknak is! :) – szerintem, a két szélsőség között utat találni. A valódi érettség ugyanis termékeny feszültséget jelent: szerencsés áthajózást a megközelíthetetlenség Szküllája és a „hallgass a szívedre” Kharübdisze között. Ez az egészséges férfiasság útja, mely képes marad éltető, bensőséges kapcsolatokra is.

Lelkivezetőként, ha valakit már felszenteltek, számomra az az alapállás, hogy az illetőnek papi hivatása van. Ha a szerelembe esett kolléga továbbra is papként akar dolgozni, akkor viszonylag könnyű a helyzet: csak azon kell iparkodnia, hogy alábbhagyjon az érzelem. Mert a szerelembe nemcsak „bele lehet esni”, de hogy úgy mondjam – „ki is lehet esni belőle”. (Ezt a házasok is jól ismerik!) Mint lelkivezető, a bűnnel nyilvánvalóan soha nem szabad egyetértenem, de nem is dönthetek a másik helyett; ezért aztán – megvallom őszintén – számomra az ilyen helyzetek okozták a legnagyobb próbatételt: itt volt a legnehezebb valakit belsőleg szabadon hagyni. Mert az mondjuk elég gyakran előfordul, hogy van egy negyvenöt éves pap, és egy harmincéves leány, akik egyszer csak szerelmesek lesznek egymásba. Esetleg megy is a dolog „szépen”, mondjuk tizenöt évig, a legnagyobb titoktartás mellett, csakhogy a lelkivezetésben én ilyenkor arra próbálom ráirányítani a figyelemt, hogy őt is nézd, hogy ő a fontos. Ugyanis gyakran óriási felelőtlenségek történnek meg részünkről, férfiak részéről: hogy mondjuk eltelik tizenöt-húsz év – addigra a pap mondjuk hatvan éves lesz, tehát egy idős ember, az illető leány pedig negyvenöt – és akkorra egy nőnek már réges-régen túl kellene lennie a családalapításon, és nevelnie kellene a saját gyermekeit. Nagyon észnél kell tehát lenni! A gyengébb nem sokszor nagyon megalázó helyzetekben képes kitartani, pusztán szerelemből, csakhogy ilyenkor éppen arra a férfias princípiumra van szükség, amely képes felelősséggel gondolkodni. Őt kell néznem, az ő érdekeit – olykor önmaga ellenében is! –; én ebben férfias erőt látok. Megemelem a kalapomat az előtt, aki felelősen tud dönteni ilyen helyzeteben, tehát nem csupán a fellobbanó érzelmeire hallgat. A férfiasság megélésének kitüntetett tere lehet tehát egyfajta pozitív agresszió is, amivel nemet mondhatok a bűnre, a kísértésekre. Aki ezt nem teszi meg a kezdet kezdetén, annak elviselhetetlenül meghasonlik, összegubancolódik az élete. Mert vannak olyan kísértések, ahonnan csak menekülni lehet… Valahogy úgy, ahogy a vízesések fölött is hajózhatatlanok a folyók: egyszer csak ki van írva, hogy tilos vízre szállni, mert onnantól már magával ragad az ár, nincs az a hajómotor, ami képes lenne ellene dolgozni.

Végül hadd írjak még valamit a függőségekről. Itt van például mindjárt az Internet. Merthogy ma minden plébánián és rendházban ott van a számítógép (s aki felkészületlen e posztmodern együttélésre, annak könnyen a szemlélődő/vallásos élete bánja!). Sokan ugyanis sajnos arról is tapasztalatot szereznek, hogyan lehet reménytelenül belegabalyodnia ebbe a hálóba: az úgynevezett cyber-sex ugyanolyan kóros függőséggé válhat, mint bármilyen más addikció. A lányok ezt leginkább el sem tudják képzelni (néhány feleség persze szörnyű tehetetlenség- és megalázottság-érzéssel kénytelen [el] nézni), merthogy náluk ez kicsit másként működik: a vizuális szexuális inger csak számunkra, férfiak számára ilyen ellenállhatatlan. (Persze a nőknek sem feltétlenül könnyebb: ők a romantika-függőségnek esnek könnyebben áldozatul!) Egy jó barátom egyszer ezt úgy mondta: „Én soha nem kattintok rá ilyen tartalmú hirdetésekre, mert tudom, hogy onnantól kezdve nem volna visszaút.” Ez véletlenül egy egyházilag is megengedett prevenciós módszer. :) Na, talán ennyit a témáról egy szuszra. Szerbusztok!