Szeretnék egy eseményt megosztani az életemből. Nemrégiben „képzési napokon” voltunk, ami amolyan programszerű, másfél-kéthavonta esedékes, szokásos, „kötelező” találkozó a „fiatal dolgozó jezsuiták” számára. (Ha azt akarod, hogy majdnem negyven évesen is fiatalnak mondjanak, lépj be egy szerzetesrendbe :) Én mindig várom ezeket az alkalmakat. A rendtársakkal való találkozáson és a profi szupervízión túl ugyanis itt szoktam találkozni a lelki kísérőmmel is: rendszerint ő vezeti az egyik programot. Most azonban nem ő jött. Csalódás volt; nagy szükségét érezem már a vele való beszélgetésnek. Annyi embert hallgatok meg, olyan jól esik néha, ha csak rám figyelnek! Olykor iszonyúan vágyom rá, hogy magamról beszélhessek. Meg gyónnom is esedékes volt. Pár dolog régóta nyomasztott már; nem akartam tovább hurcolni. Az elmaradt találkozás miatt érzett csalódást persze túlélem: majd keresünk másik alkalmat! – ambuláns kezelés, nem akut krízis. :) Az adventi gyónást azonban semmiképpen sem akartam halogatni. Naptárba ugyan nem írtam (be szoktam pedig), de elhatároztam, hogy amint lehet, az első adandó alkalommal… Vágytam a megújulásra.

Rögtön hétfőn aztán úgy alakult, hogy előbb el tudtam jönni a munkahelyemről. Havazott Pesten, de elfordultam a Ferenciek tere felé: ott mindig van gyóntatás. Titkon kicsit reménykedtem azért, hogy zárva lesz a templom: 7 órakor talán már túl késő… (Mi tagadás, utálok szembenézni magammal.) Micsoda pech: az oldalajtó nyitva… Kis tábla irányít el, nehogy a sekrestyébe tévedjek. A gyóntató helységbe lépve éppen egyedül vagyok; senki sem várakozik. Bezzeg három gyóntatószékben is világosság van – szóval, nincs menekvés. Még kicsit leülök gyorsan, időt nyerni, összeszedni a gondolataimat. Aztán már nem halogathattam tovább – otthon várt a következő jezsuita közösségi program –, találomra belépek hát az egyikbe fülkébe. Nekem mindig nehéz azon a kis helyen letérdepelni (vannak hátrányai a 190 centiméter feletti testmagasságnak…), most meg még a táskát, és a hordozható számítógépet is el kellett helyezni. Szóval, épp’ csak letérdelek, mint a colostok, összehajtogatva, alig vam időm keresztet vetni, s már hallom is a síron túli hangot: „Mikor gyónt utoljára?”.

Nem szeretném elmesélni ami történt – a gyónási titoktartás kötelezettsége, mutatis mutandis, nemcsak a gyóntatót, de a gyónót is köti. Talán csak annyit, hogy NAGYON JÓL ESETT letenni a terheimet. Pedig az atya nem is kifejezetten a non-direktív rogersiánus elvek szerint vezette a beszélgetést… Mégis működött. A bennem ágaskodó szégyenérzet lassan elcsitult, felszállt, mint a hajnali köd rorátemise után, és – bár az atya nem mentegette a bűneimet – szavai egyszerre adtak világos eligazítást, és erőt az újrakezdéshez. Valahogy elhittem, sőt át is éltem a feloldozásban, hogy Isten megbocsát. Nem vagyok szentimentális alkat, de mintha szárnyaim lettek volna a hazáig veztő úton!

Papi életem tízegynehány éve alatt sokakat tanítottam már gyónni. Néhány fontos szempontot mindig igyekeztem ilyenkor hangsúlyozni: 1. A jó gyónáshoz nem az kell, hogy elég hosszú legyen a lista, vagy, hogy „minden benne legyen”. Bízvást megelégedhetek azzal, ami egy tisztességes lelkiismeretvizsgálat során eszembe jutott. (A skrupulizmus kerülendő.) 2. Azt is rendszeresen javasoltam már, hogy – ha nehéz „anyagot” találni a gyónáshoz (mert az „érvényességhez” bizony „matéria” kell ám!) – nem csak pozitíve kell vizsgálni az elkövetett bűnöket, hanem azt is érdemes megnézni, mit NEM tettem meg, mit mulasztottam el! Jó kis trükk: úgy könnyebben összejön az „anyag”… 3. Az is világos – mindig tudtam! –, hogy nem az teszi a jó gyónást, hogy mindig sikerül-e valami újat találnom: lehet „mindig ugyanazt” mondani, ismételni is… (Elég baj, hogy mi papok sokszor ma is úgy tanítjuk a „bánatimát”: „ígérem, hogy többé nem vétkezem, és a bűnt kerülöm…” – Ki igérhet ilyet felelősséggel?!) 4. Világos viszont, hogy rosszul gyónni nehéz: ahhoz direkt rosszakarat kell! Aki azonban akár csak kicsit is vágyakozik a jobb életre, az máris jól gyónt. Ezeket mind tudtam már. Egy dolgot azonban korábban nem tudtam ilyen bizonyossággal. Azt, hogy Isten váratlanul, BÁRKI ÁLTAL, a legváratlanabb helyzetekben is képes működni szentségei által – ha Ő úgy akarja. Képes engem megszabadítani. Egyedül Ő… Mert Ő az Úr.

Tudom, hogy vannak ellenpéldák is. Római tanulmányi éveim alatt számon tartottuk a Szent Péter Bazilikában azokat a gyóntatószékeket, amikbe véletlenül sem szabad betévedni, mert sokkal jobban földbe döngölve jön ki belőlük az ember, mint ahogy bement. Nemrég pedig, egy vidám vacsorán egy fiatal szerzetesnővér elmesélte idősebb rendtársamnak: mindig, mikor nála gyónt, 5 perc után a szomszéd fülkéből rendszeresen hallotta a jellegzetes hangot: Hgggrrrr, pjjjjüüüüü… Mert ilyen is van. :) Tudom, hogy minden lehet rutin – a legszentebb dolgokat is beleértve (szerelem, szentáldozás, gyónás). A magam részéről mégis zseniális intézménynek tartom a bűnbocsánat szentségét. Nagyon hiányozna, ha protestáns lennék. Számomra ugyanis (vártam kicsit ezzel a poszttal, hogy ellenőrizzem a hatást) tényleges újrakezdés - vígasztalás és élet, olykor pedig valódi, maradandó megújulás forrása. A Jézusban való újjászületésé (Jn 3,7). És nektek?