„Mi más is lehetnék: Csak csönd neked” (Bereményi Géza)

2010.03.30. 13:45 Kimusubi

A kampányban tapasztalt hangzavar és szóförgeteg között, ezekben a napokban a keresztény szívben a szavak mintha kissé halkulnának, és lassú csönd ülne rá a Nagyhét eseményeire. Kivül tombol a vihar, a templomban azonban most a csend suttog ‘Isten hozott’-at. Ismeritek, van az az igazán jó csend, amikor nem kell mondj semmit, mert nincs szükség rá: örültök mindketten, hogy együtt vagytok, és ez a jelenlét mindent kitölt, nincs szükség szavakra. Ez a fajta csend feltölti az embert, és hosszú-hosszú napokig kitart. Ismerjük azonban a veszekedés utáni fájdalomnak a csöndjét is, vagy azt a csöndet, amelyet a tehetetlen szenvedés és halál közelségének félelmében élünk át.

Ezekben a napokban mintha ezt a másodikat, a fájdalmas csönd jelenlétét érezném közel. Ha tudnám messze elkerülném. De nem nagyon megy. Mintha nem tudnám megspórolni a fájdalmas csönd tapasztalatát, és a hosszú távú elkerülés nem lenne lehetséges megoldás. Érzem, hogy ezzel a csönddel talalkozni fogok még, legkésőbb halálom előtt.

François Varillon ir ezekkel a szavakkal: „Nehéz Istenben hinni, amikor Isten sivatag. Az Istennel való magány megnyugtat. De a magányos Istennel való magány kiéget. Az emberek között megtapasztalt magány pedig gyakran annyira elviselhetetlen, hogy az ember kész mindenre, hogy elmeneküljön tőle. Ilyenkor Isten maga is lehet menedék számunkra, akit mint „eszközt” alkalmazunk. De nem Istent magát, hanem hamis képét. Isten ezért, visszautasítja ezt a lefokozást, és eltűnik ilyenkor. Amikor az „eszköz” hiányzik, akkor lesz Isten valóban Isten számunkra. Sohasem annyira, mint mikor hiányzik. De ez nagyon fájdalmas. Neki is fájdalmas. Ez az egység ára. Ha szenved attól, hogy fájdalmat okoz nekem szeretetből, még jobban szenved attól a rossztól, amit én okozok magamnak a szeretethiány miatt. „Istent semmi sem sebezheti meg; sohasem szenvedett, és lelkem mégis szíven sebezheti.” Ez a transzcendencia paradoxona, amelyet folyton állítanom kell.” (FRANCOIS VARILLON: Isten alázata és szenvedése, Róma, 1982, 203-204.)

Ha lesz pár percetek, mondanátok pár szót arról, hogy titeket mi segit átmenni a fájdalmas csöndnek, a magányosságnak tapasztalatán? Azt hiszem segitenénk egymásnak.
 

12 komment

Címkék: választások magány csend nagyhét

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr801874125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fasírt 2010.03.30. 19:00:24

Olyan szép kerek bejegyzés ez, nehéz hozzászólni, a csendről beszélni nagyon nehéz. Mégis jó volt olvasni, mert ugyanezt éreztem a napokban, a felfokozott zajokat -választásra készülünk- a botrányokat, a kilátástalanságot harsogó sajtót, és annyira vágytam egy kis "jó csönd"-re.

Fájdalmas csönd: amikor apám tavaly egy éve hirtelen és váratlanul meghalt, a telefon után elakadt a szavam: rám zuhant a fájdalom csöndje, aztán kitört belőlem az őskiáltás, mert annyira elviselhetetlen erejű volt ez a döbbent csönd, a hiány csöndje, hogy máris el akartam lökni magamtól. Engem ez a Szentírási részlet talált meg akkor: " ...hiszek uram, segíts hitetlenségemen".

álomfejtő 2010.03.31. 04:26:48

Ez a csönd nekem most nagyon konkrét. Hallom a hangját.

cseresznye 2010.03.31. 06:01:17

Mielőtt gyerekeim lettek, nem éreztem a végességet. Akkor a jövő, a végtelen és nyitott jövő reménye, és a magam belső végtelensége vigasztalt meg. Tehát a lehetőségek végtelen tárháza.
Most a gyerekeimre gondolok, őket nézem a félelmes csöndekben, és bár tögtön elkezdem félteni őket, meg magamat az elvesztésüktől, mégis a legerősebben hirdetik az életet, az élet melegét, és azt a végtelen lehetőséget, hogy szerethetem őket.

cseresznye 2010.03.31. 06:04:30

De ez a választás téma nálam nem ér le erre a szintre, nem vesz igénybe, pedig érdekel a politika, és körülvesz a politizálás rendesen.

cserenkov 2010.03.31. 10:10:43

Van a megélt csend, valami élmény vagy esemény hatására és az rendkívül vígasztaló tud lenni. Egyszer amikor nagyon depi voltam, és éjszakás műszakban hevertem az udvaron egy nyári estén a szemeteszsákon, akkor elemi erővel tört rám valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Azt mondta, "Hogy nem lesz semmi baj." Azt hittem ez természetes, de később hiába próbáltam ugyanígy heverészni, nem jött semmi hasonló. Akkor gondolkodtam el igazán először Isten létezéséről. Próbáltam, próbálok sokszor csendben maradni, ahogy a Bibliában is írva van: "Csendesedjetek el!", De ez nagyon nehéz! Egyrészt mindig bezavar egy gondolat, akár évtizedekkel ezelőtti valami, másrészt tudatosan elcsendesedni elég paradox dolog, de azért próbálkozom, hátha egyszer megtalálom azt a nyugalmat. Néha sikerül egy-két pillanatra, de nem olyan intenzív, mint akkor.
Sőt lehet, hogy ez nem is lehet cél, hogy tudatosan generáljunk olyan pillanatokat, amit nem is mi generáltunk.
De a csend az kell!

rocamadour 2010.04.01. 17:30:19

A fájdalmas magány tapasztalatán engem talán az segít át, ha elfogadom. Amíg küzdök ellene vagy szaladok előle, addig is bennem van. Amikor megállok, akkor fáj - viselem. Hordozom..
egyszer enyhül.

türkiz 2010.04.01. 22:01:00

"titeket mi segit átmenni a fájdalmas csöndnek, a magányosságnak tapasztalatán?"
- Mert "segíthet" valami? Ha bárki is, de tudna minderre kielégítő választ adni, akkor ez egyben azt is jelentené, hogy a magányát képes feloldani, sőt, azt valakivel meg is osztani, de az már nem volna ugyanaz a magány. Az igazi magány feloldhatatlanul fáj és ami fáj, attól az ember, ha normális, menekül. Persze nem teheti mindenkor, meg van olyan, hogy nincs értelme, úgyis megtalál...
@rocamadour: Osztom a véleményed! Nincs más alternatíva, mint "viselni", hordozni sokszor mázsásnak tűnő terhével együtt... "egyszer(!) enyhül"!

Ami azonban kérdés a számomra, miért fáj némelykor jobban és miért elviselhetőbb máskor? Egyszer mi tágítja a bennünk lévő űrt az elviselhetetlenségig, máskor mi tölti be fájdalmasan édesen?

Ez a poszt nagyon jólesett a lelkemnek (Cseh Tamás pedig régi nagy kedvencem :) - tartozásom: egy nagy köszönöm!

sutyo 2010.04.05. 17:54:40

ehhez a témakörhöz nagyon illik Jan Twardowski
- egyedüllét- című verse, amit mihelyt tudok bemásolok ide (a könyvem máshol van, mint én:-)

türkiz 2010.04.05. 18:09:30

@sutyo: Hajrá!!! (az nem baj, hogy a könyved máshol van, mint te, de te igazán ott lehetnél, ahol a könyved :))

sutyo 2010.04.08. 11:21:24

Egy helyre kerültem a könyvemmel. juhéjj :-)
Egy papköltő verse a magányról és a vele járó csöndről..

"Nem kérem Tőled a legegyszerűbb magányt
ezt a sorban az elsőt
amikor úgy magam vagyok mint az ujjam
amikor nincs kihez nyissam a szám
és még az ökörszem is hallgat pedig csicsereghetne nekem
legalább mint egy fél veréb
amikor egyetlen gyorsvonat nem siet hozzám
s az óra megállt hogy mellettem ne járkáljon
napnyugta előtt mikor egyre hosszabbak az árnyak
nem kérem Tőled ezt a nehezebbet sem
amikor átnyomakszom a tömegen
és megint egyszeri vagyok
a legtávolabbi hozzátartozók között
de kérem Tőled azt a valódit
amikor Te általam beszélsz
és én nem vagyok" (Jan Twardowski)

zzzsuzsa 2010.04.08. 21:19:39

@sutyo: De jó, hogy egy helyre kerültél a könyveddel!!!! :-)))

linzikata 2010.09.17. 20:10:38

Még csak most találtam rá, épp egy negy órája erre az oldalra, és azonnal megragadott. Fórum a csendről. Mert lehet beszélni a csendről. Két órája voltam szentmisén. Azzal léptem be a templomba, hogy őrült zaj volt a lelkemben. Csak zaj, gondolatok hada, képek és élmények, érzelmek. Pedig nem történt velem semmi. A munkahelyemen egyedül dolgozom, és csak egy emelet választja el a lakásomat az irodától. Nem volt okom a zajra, és mégis az volt bennem. Annyira vágytam a Lélek csendjére. A csendre, amit talán ti is átéltetek sokszor. Amit írt fentebb valaki, arra a biztos és megnyugtató csendre. Arra a bizonyosságra, hogy 'minden rendben van'... ha... Ha Jézus nem szorul ki a lelkemből, a hétköznapjaimból, az ünnepeimből. Aztán elhallgatott a lelkem, alábbhagyott a háborgás, mert az ima, a szentmise változás... Az ima, a szentmise csend.
Nem vagyok egy nagy társasági ember, inkább az a 'piros helikopter' fajta, ahogy fogalmaztak legutóbb rólam. Csak pár barát, de az egy életen át. Egyetlen legjobb barátom van immár 15 éve. Az idén, a 15. évben odaállt elém, és azt mondta, hogy köszöni a kitartást. Én nem igazán értettem. Aztán elgondolkodtam, és rájöttem, hogy azt a 15 évet köszönte meg, amit én magányban töltöttem mellette, várva arra, hogy kinyíljon. A háttérből. Ez a háttérből való várakozás mégsem a legmélyebb magány, amit ember átélhet. És bármilyen furcsa is lehet, de minden magányban, bármilyen fájdalmas és őrlő is, bármilyen égető is a sivatag homokja, el van rejtve Mária Istenanyasága, az anyai magánya. Az Isten magánya a kereszten. Az Isten magánya itt a földön. És az Atya magánya a mennyben, amikor magára hagyjuk, és bármi mást választunk helyette.
Szóval a magány édes, és könnyű, ha mélyre merészkedsz, és nem csukod be a szemed. Áldozat, melyet, ha vállalunk, kincs, és élet.
Ó azok a magasságok és mélységek, azok a szélességek és hosszúságok...