Sokféle pap van. Milyenek is? Annyit hallom templomba járó emberektől, különösen fiataloktól: „Nehéz szót váltani a papunkkal/plébánosunkkal, mert…”: a.) állandóan utazik („zarándok pap”); b.) minden környékbeli templomot és plébániát ő újít fel („templomépítő pap”); c.) a szobája leginkább egy számítógépes raktárra hasonlít, mert állandóan szerel, épít, telepít, programoz stb. („műszaki pap”). Szóval, hogy „a papunkat nehéz (jó passzban) elkapni”… Bárcsak lelkibb emberek volnánk mi, papok! Mert a lista persze a felsoroltakkal még korántsem teljes – szándékosan hagytam ki néhány szaftosabb esetet… Nyilvánvalóan van tehát olyan, akit pótcselekvések tartanak meg a papságában: amolyan jól begyakorolt elhárító mechanizmusok.
Néha magam is elgondolkodom, vajon engem mi tart meg. És mi kéne, hogy megtartson? Régebben egyszer a közösségemben a reggeliző asztal mellett megállapítottuk: hát, elég manageréletet élünk. A napi 12 óra munka bizony könnyen összejön… Akkoriban, ha hasonlatot kerestem, hát életemet leginkább egy nagy szürke ököréhez tartottam foghatónak, „aki” napközben húzza az igát, szűkös táplálékon él, rengeteget dolgozik, és mindenki csodálja a figyelemre méltó teljesítményeiért. Olykor-olykor aztán, úgy ünnepek tájékán, ez a behemót állat odaáll a betlehemi jászolhoz, és csak nézi, nézi a Kisdedet, lassan elhomályosul a pillantása, és próbálja Őt leheletével melengetni. De vajon elég-e ennyi neki? És elégnek kellene-e lennie?
Húsvét van. Vajon most úgy változik a kép, hogy a fő dolgunk ilyenkor (s az életben), hogy hű katonák módjára őrizzük a szent sírt? Hogy el ne aludjunk; el ne essünk?!
Nem gondolnám. De mitől is megy valaki papnak? Mi mozgat egy fiatalt, aki ilyesmire vetemedik? Ebben a pedofília-gyanús (-hisztériás) világban…
Csak hangosan gondolkodom… A két világháború közti „nagy jezsuitákról” mondta nemrég valaki (valaki, akit nagyra becsülök), hogy „nem fénylő üstökösök voltak, hanem igáslovak, akik szántották a magyar ugart…” Ez volna a jezsuita/papi hivatás lényege? Így bizony nem jutnánk messzire; könnyen lefordulnánk az útról az érzelmi alultápláltságtól. Az ember ugyanis nem erre van kitalálva… (Mert ebben nincs/sincs különbség pap és „egyszerű hívő” között…)
Mi hát az alternatíva? Engem is érint a válasz, hadd ne bizonygassam… Inkább megmondom mire jutottam. Először az jutott eszembe: a hivatás kérdésében az biztosan számít, hogy valaki mit gondol a túlvilágról. Mert aki komolyan hisz az örök életben, az biztosan másként viszonyul az itt eltöltendő 70-80 – átmeneti – évhez is. Nem abszolutizálja a fontosságát. Aztán arra gondoltam, hogy ez sem stimmel egészen. Nem volna ugyanis helyes itt csupán átmeneti szűkölködésre berendezkedni – különösen problémás ez ma, egy annyira a perc élvezetére irányuló, a pillanatnak élő kultúrában, mint a miénk…
De végre megtaláltam!
Ami egy papot megtarthat, az egyedül a spritualitás. Tudom, most sokan kiabálnak: hát az meg micsoda?! De ha valaki ERRE nem érez rá, annak esélytelen. Jobb bele sem kezdenie. Aki számára viszont valamiképpen feldereng az élet alaptalan alapja, értelmen túli (végső és feltétlen) értelme, s akinek sikerül erre az alapra építeni, annak van esély… Mert papnak, kivált pedig szerzetesnek, jezsuitának lenni annyit tesz, mint kötélen egyensúlyozni a Niagara felett. Vagy még inkább: elengedni minden kötelet. Légtornászmutatvány a javából. Amolyan vízen járás-féle. Valami, ami – mint az imádság maga is sokak számára – talán csak öncsalás, monológ és illúzió. Csak annak valóság, aki éli. Az ő számára viszont – ha valóban törekszik, újra és újra nekilendül, minden elesés/leesés/elmerülés után újra próbálkozik –, ha valóban a megfoghatatlanba kapaszkodik, nem hiányzik többé a társadalmi támogatottság, elismertség, s lehámlik róla a szerep-identitás. Valami hitelesebb lép a helyébe. Az értelmes élet boldogsága pedig úgy szegődik hozzánk ezen az úton, mint egy hűséges kutya.
Jó egyensúlyozást!
Utolsó kommentek