Az elmúlt évtizedekben (századokban?) nagy divat a hit és ész viszonyát boncolgatni, minderről konferenciákat rendezni, könyveket írni és a témát újra és újra felmelegíteni (lásd itt is pár bejegyzéssel lejjebb). Ez mára már kb. az a közhely kéne legyen értelmiségiek körében, mint az a mondás, hogy az újszülöttnek minden vicc új. De nem így van ám! Minden fiatal diszciplína azzal kezdi ugyanis, hogy először feltalálja a kereket s ezzel önmagát. Heuréka! Ebből kifolyólag képes olyat tenni például, hogy kialakít egy fogalomrendszert, amiben jól elvan, és eszébe se jut megnézni, hogy ezt régebben, mondjuk a jó görögök másként, máshogy, épp olyan pontosan elmondták, csak sokkal rövidebben és érthetőbben. Persze én sem hiszem, hogy amiatt lett vége a kőkorszaknak, mert elfogyott a kő, minthogy azt se, hogy hit és ész kérdése azért divatos ma újra, mert mindkettőből egyre több van (uram bocsá’).
De én még mindig azt hiszem, hogy válaszaink sok mindenre vannak, csak időnként a kérdésfeltevéseink rosszak. Például legtöbbször amiatt, hogy két teljesen ellentétes kategóriarendszert összekeverünk. Mondjuk a teológiát (ami egy normatív valami) egy empirikus valamivel. Na, az tutti, hogy ezek sohasem fognak összetalálkozni. Ez egy kategoriális kérdés és nem annak a kérdése, hogy még nem született meg az a zseni, aki ezt a kettőt össze tudja házasítani.
Azt hiszem tehát, hogy a kérdés érvényessége a válasz lehetségességén alapul. Másként: ami létezik az lehetséges.
Hadd tegyek egy kis kitérőt, hogy miért a kérdés fontosságát hangsúlyozom a válasszal szemben:
Példa 1: ha meg szeretném tudni, hogy milyen messze van a sarkcsillag a Mária utcától, akkor nem a Hittani Kongregációhoz rohanok, hanem mondjuk egy asztrofizikushoz vagy matematikushoz/csillagászhoz. S ha tudja a választ, pontosan megmondja, ha nem, előbb-utóbb kiszámolja. Na, de úgyanúgy nem rohanok egy “miért vagyunk a világon?” kérdéssel ugyanahhoz a fizikushoz, mert azt nem fogja kiszámolni, max. a saját bölcsességét mondja, esetleg szépen elküld a papbácsihoz vagy egy filozófus nagybácsinkhoz, aki esetleg mond ezt is meg azt is, jobb esetben csak vállon vereget.
Példa 2: a ‘90-es években számtalan kvantitatív kutatás született a magyarok vallásosságáról. A zseniális szociológusi kérdés úgy hangzott: Milyen vallású a magyar ember? S erre kaptak ilyen-olyan arányokat, pl. 40% katolikus, 30% református és így tovább. Na, erre aztán elkezdtek tervezni, építkezni és mindenféle szép jövőt álmodni az atyafiak. Ugyanezt a kérdést megismételték 2002 körül és mit ád Isten, ezek a százalékok a felére csökkentek. Húha, ez már baj. Aztán jött egy pár okos bácsi és néni és másként, kvalitatíve kérdeztek: Milyen a mai magyar ember vallásossága? Hát erre aztán hihetetlenül más válaszokat kaptak! Mert kiderült, hogy úgyanúgy vallásos a magyar ember, mint 15 évvel ezelőtt, csak éppen nem felekezetekben gondolkodik már erről, hanem úgy, mint egy igazi 21. századi fogyasztó. Preferenciái vannak: kicsit ebből, kicsit abból, kis keresztelő a katolikus templomban, kis jóslás a szomszédban, szombatonként prananadi stb. Szóval ennyit a kérdésekről. No, de miért is mondom ezt?
Ja, hit és ész! De kezdjük egyik kedvencemnél a drága jó Descartes-nál, aki, szegény, elég fiatalon, kialvatlanságból fakadó tüdőgyulladásban halt meg egy kíváncsi természetű (svéd) királynő filozófia iránti olthatatlan rajongása miatt (legalábbis így szól a fáma).
Mit is mondhatok Descartes-ról így késő délelőtt, pizsamában? Mondjuk azt, hogy tőle származik az alapelv, miszerint a természetben ok-okozati viszonyokat állapítunk meg, tehát, hogy minden vmilyen okból származik, sőt legtöbb esetben az okozat más okoknak az oka. S ezzel gyakorlatilag a tudomány módszertanát ki is dolgozá. Azt állítá ugyanis, hogy a világ megérthető az ok-okozatok elve alapján. Mindig megállapítható vmilyen ok és, hogy annyiban a világ meg is érthető. Hogy a végső ok micsoda, lehet arról mondani ezt is meg azt is. (Én pl. most nem mondok semmit.) Ám ő egy vallásilag elkötelezett ember volt, s azt mondta, hogy tulajdonképpen az Isten tökéletességének az a legnagyobb bizonyítéka, hogy a természetet úgy alkotta meg, hogy a benne lévő törvényszerűségek maradéktalanul érvényesülnek. Ha nem így lenne, ha hibázna valami, akkor nem tudnánk azt gondolni, hogy a mindenek fölött álló tökéletes istenségről van szó. De hát pont ez a paradoxon az egészben, hiszen ha a természetet meg lehet érteni azokkal a törvényekkel, amik benne uralkodnak, vagyis Isten fogalmának a bevitele nélkül, akkor mire kell még Ő ide? Vagyis ez annak is épp olyan bizonyítéka, hogy amit Isten termetett, az tökéletes, de ugyanakkor meg egy olyan dolgot kapunk, ahol nincs bizonyíték Isten létezésére, mert a természeti törvények magyaráznak mindent. Vallás és tudomány útjainak szétvállása itt kezdődik és ebben rejlik mind a mai napig hit és ész vitája is. Ez az alapparadoxon.
Van tehát egy tökéletes rendszerünk: bizonyítéka ez annak, hogy ezt egy tökéletes lény hozta létre vagy pedig annak a bizonyítéka, hogy ebben a tökéletes rendszerben minden önmaga bizonyítéka és nincs szükség tökéletes külső lényre? Következésképpen ez azt állítja, hogy sem ezt, sem azt nem lehet bebizonyítani. Descartes úgy értette a dolgot, hogy ez Isten létének a bizonyítéka, míg akik őt olvasták és követték (később) azt mondták, hogy nem kell Istennel foglalkozni egy ilyen rendszerben.
Örök kérdés ez, mert alapvető logikai paradoxon: megoldhatatlan, hiszen (akárhogy erőltjük) a megismert világot (akkor is) lehet egy tökéletes műnek tekinteni vagy olyan zárt rendszernek, amiben nincs önmagán túlra való utalás. Vagyis a rendszeren belül függ össze minden mindennel.
Szóval az igazi kérdések mindig kérdések maradnak, bármilyen sikeres választ adjunk is rájuk itt és most vagy időről időre.
A probléma bennem inkább költőien fogalmazódik meg: “We humans tolerate the unexplained but not the inexplicable.”
Az utolsó 100 komment: