Gyakorló lelkipásztor vagyok, már majdnem 20 éve, nem pszichológus. Talán ezért is van, hogy lelki beszélgetésekben, gyóntatószékben gyakran fordulnak hozzám erkölcsi/teológiai kérdésekkel. Köztük olykor kényesekkel is. Ilyen például az önkielégítés „esete”. Hogyan? Hát ez előkerül a gyóntatószékben? Miért, ez bűn? – kérdezheti egy jószándékú laikus. Hááát… Honnan is kezdjem…
Talán először is érdemes magát a témát kissé lehatárolnom. A továbbiakban a fiúk/férfiak szempontjairól lesz szó, és csakis ezekre fogok szorítkozni. (Az az érzésem, hogy lányoknál a dolog kissé másként működik, de ehhez nem értek.) Szívesen elkerülném továbbá – kompetencia híján – a szakmai kérdéseket. Mindezt jó szívvel meghagyom a pszichológusoknak, a szexológusoknak és a morálteológusoknak. Azzal persze, mint az alább mindjárt kiderül, én is tisztában vagyok, hogy itt nem valami „természetellenes” dologról van szó: akinek van némi olvasottsága a szexualitás kultúrtörténete témakörében (vagy az etológiában), az pontosan tudja, hogy a maszturbáció minden kultúrában (és minden emlőspopulációban is) előfordul. Itt mégis abból az egyszerű tényből indulok ki, hogy ez a kategória (mint „bűn”) előfordul a gyónásokban (négy földrészről van személyes tapasztalatom), tehát a keresztények általában úgy érzik, hogy „nincs minden egészen rendben”, ha gyakorolják.
És most jöhetnek a gyakorló lelkipásztori szempontok! Majd egy évtizeden keresztül dolgoztam kollégiumi lelkészként, három különböző egyházi intézményben. Sohasem csináltam statisztikát, de az az érzésem, hogy a fiúk túlnyomó többségénél – legalábbis életük bizonyos időszakában – ez a probléma felmerül. Mondjuk az egyetemista fiúk 98 százalékánál… :) Szóval, az első örömhírem azoknak, akik küszködnek a dologgal, hogy nincsenek egyedül… :)

Amikor egy hozzám járó lelkivezetett (általában már jónéhány beszélgetés után) a földre szegezett pillantással, érezhető zavarban, azzal jött, hogy „volna itt egy nagyon nehéz téma”, amit „nem is tudom, hogy is mondhatnék el, pedig nagyon szeretném, ha mégis beszélnénk róla”, akkor magamban sóhajtottam egy nagyot („na, még egyszer…”), és már elég biztos voltam a dologban… Azért nem siettem megkönnyíteni a dolgát: mondja csak ki ő maga! (Egyszer valaki elmesélte, hogy gimnazista korában egy egyházi kollégiumban a kollégiumi lelkivezetővel három éven keresztül úgy beszélgettek róla, hogy soha, egyetlen egyszer sem nevezték néven…) Mire aztán az illető – nagy szorongva, kezeit tördelve – végre megnevezi (én addig csak makacsul, érdeklődőn hallgatok :), akkor őszintén meg szoktam dicsérni: „De jó, hogy kimondtad! Hál’Istennek, hogy erről van szó! Már azt hittem, tényleg valami nagy baj van…!” Ettől – azt hiszem – többen is felszabadulnak. („Ja, akkor mégsem szakadt rám az ég…?!”) Aztán még – bátorításul és elöljáróban (de nagyon őszintén!) – annyit szoktam mondani: „Igazán hálát adhatsz, hogy probléma számodra a szexualitás! Ha most azzal jöttél volna, hogy semmi problémád vele, az számomra sokkal aggályosabb lenne, mint most ez az maszturbáció-dolog.” Ekkor már mindketten megkönnyebbülten hátradőlhetünk, és megkezdődik a beszélgetés.

Először is kérni szoktam, hogy – ha tényleg beszélni akar róla – meséljen a dolog történetéről. Hogy mikor kezdődött, milyen gyakori, hogy érez vele kapcsolatban, próbált-e szabadulni tőle, volt-e, hogy – hosszabb-rövidebb időre – ez sikerült is (hányszor, meddig tartott) stb. Ezt nagy érdeklődéssel hallgatom, mert nagyon informatív. Sokat elárul az illető szexualitáshoz fűződő viszonyáról, önértékeléséről, aszketikus előéletéről, igyekezeteiről. És persze kudarctűrő képességéről is… Merthogy általában nem arról van szó, hogy megátalkodott gonoszsággal, előre megfontolt szándékkal akar valaki önkielégítéssel vétkezni, hanem sokkal inkább arról, hogy hiába igyekszik minden eszközzel, újra és újra belecsúszik: nem bír szabadulni. Rossz beidegződéseitől nemegyszer maga is rettenetesen szenved. Bizony, nem könnyű a kudarccal szembesülni, sem azzal, hogy olyan energiákat tapasztalunk magunkban, amelyek erősebbek nálunk… Mert itt bizony a vasakarat nem sokat ér; és ez sokaknak kudarcos tapasztalat. Különösen azoknak nehéz ez, akiknek ideális és reális önképe között túl nagy szakadék tátong. Ilyenkor bizony a férfiúi büszkeség hamar megkarcolódik: az olyan önkép, hogy „bármire képes vagyok, ha igazán akarom”, bizony nemegyszer súlyos bukásra és összeomlásra van ítélve. Ami a dinamikát illeti, rendszerint elmesélik, hogy egy-egy gyónás után általában néhány hétig még eredményesebben megy a küzdelem („még tart a lendület”), ám egy „elbukás” után gyakran feladják a harcot és összecsapnak a fejük fölött a hullámok („most már úgyis minden mindegy”). Egyszer pedig valaki elmesélte, hogy egy lelkigyakorlat után (amit egy nagyon szent jezsuita adott) fél évre teljesen „megszűnt” a dolog, pedig előtte napi probléma volt. Ezt ő maga is valódi csodának élte meg; én pedig a magam részéről nem tudtam benne nem felismerni a kegyelem tapasztalati bizonyítékát…

Kísérőként ezekben a beszélgetésekben próbálok maximális figyelemmel és empátiával jelen lenni. Hiszen ezek nemegyszer a lélek legrejtettebb, mindenki előtt titkolt rétegei. Ha valaki életében először mesél ilyen részletességgel ezekről a dolgokról, akkor bizony egyszeriben nagyon sérülékennyé válhat; s – anélkül, hogy ezt tudatosítaná – utána úgy érezheti magát, mint egy kivérzett seb. A helyzet a kísérő részéről nagyon nagy tapintatot, együttérzést és ítélkezés-mentességet kíván. Ez nekem elég erős oldalam: még sosem éreztem kísértést, hogy „megrójak” valakit azért, amit elmesél. Azt hiszem, a valódi figyelem automatikusan megszüli az együttérzést, a belső azonosulást és a megértést.

Könnyű ráhangolódni valakire, aki kiszolgáltatott; főleg, ha olykor már segélykérően el is hallgat szegény, mintegy azt várva, hogy végre átvegyem tőle a szót… De nem szoktam olyan könnyen adni! Még van talonban egy fontos kérdésem. Abból a feltételezésből indulok ki, hogy valószínűleg nem én vagyok az első pap, akinek említi a dolgot. Meg szoktam tehát kérdezni, hogy más atyák mit mondtak („tanácsadásban” – sajna – igazán jók vagyunk…). Főleg pedig az érdekel, hogy mi volt az, ami ebből segített! Néha elmondják, hogy több testmozgást, sportot ajánlottak, meg a bukásveszélyes helyzetek (internet stb.) kerülését. A legszebb az volt , amikor valaki kamaszkorában megkérdezte a lelkiatyját, hogy bűn-e az önkielégítés, mire ő biztosította, hogy „igen”, s attól kezdve nála ez soha többet nem fordult elő… (Ez a „terápia” viszont tapasztalatom szerint ritkán jön be…)

Ha idáig szerencsésen eljutottunk a beszélgetésben, akkor bizony már egyre nehezebb elhárítani, hogy most már aztán végre én is kiterítsem a kártyáimat: valljak színt, hogy mit is gondolok az egész helyzetről, és ellássam jó tanácsokkal, amelyek végre segítsek egyszer s mindenkorra megszabadulni a bűnös szenvedélytől. Csakhogy én nem szeretek tanácsokat adni – az önkielégítés ellen pedig ráadásul receptjeim sincsenek…
A lelki kísérésben nekem megoldások helyett főleg kérdéseim vannak. Az pedig, amelyik ezen a ponton rendszerint felötlik bennem, az egész folyamat szempontjából a legfontosabb. Jól elő is érdemes készíteni! Valahogy így szoktam (ezt a szakaszt eléggé élvezem): „Most akkor feltehetek-e egy nagyon-nagyon-nagyon nehéz kérdés?” Ettől általában megijednek – de rendszerint győz a kíváncsiság: „Öööö…, hát jó: mehet!” „De tényleg nagyon-nagyon-nagyon nehéz lesz! Akkor is jöhet?” (Ezt szeretem dramatizálni! :) „Legyen!” Ezt már elszántan szokták mondani, miután megnyugtatásul beszélünk arról is, hogy fontosabb bepróbálkozni a válasszal, mintsem feltétlenül megadni azt. (Meg ilyenkor már nagyon kíváncsiak is… ;)

És akkor jön a beszélgetésünk fő kérdése, amely így hangzik: „Tudnál mondani 5 darab értéket az életedben, ami abból fakad, hogy gond számodra az önkielégítés?” … Ez általában meglepetésként éri őket. Rem ezt várják. Nekem mégis fontos, hogy számot vessünk a pozitív hozadékokkal. Az a teológiai alapmeggyőződés van a kérdés mögött, hogy szerintem Isten semmit sem enged megtörténni, amiből valami nagyobb jó ne fakadhatna (s hogy – horribile dictu – ez még a bűnökre is igaz). Kissé megkönnyebbülten szoktak tehát nekiveselkedni a válaszadásnak és – gyönyörű dolgokat mondanak! Például az szokott előjönni, hogy „ez megóv attól, hogy elbízzam magam…” Vagy, hogy „megértőbb leszek mások hibái iránt…” „Ezáltal jobban megismertem magam, a gyengeségeimet is.” A mélyen vallásosaknál felmerülhet spontán azonosulás is ismert szentekkel: „Pál is tövist kapott a testébe…” stb. Minden választ őszinte örömmel fogadok, és meg is szoktam ismételni (jelezve, hogy pontosan meghallottam). Türelmesen számolok; általában nem szívesen elégszem meg az előre kialkudottnál kevesebbel (viszont „ici-pici értékeket” is hajlandó vagyok beleszámítani… :) Végső soron, ha valaki csak egy ilyen „értéket” is lát, az már óriási eredmény, gyönyörű kegyelem: valódi lelki örömre ad okot!

Ha ezen szerencsésen túlestünk, már nem is nagyon kell mondanom semmit. A belső erőfeszítés, hogy nyíltan szembenézzünk az életünk egy elhallgatott, gyakran tabusított tényével, önmagában is gyógyító hatású. Az a tapasztalatom, hogy kísérőként leginkább a jelenlétemmel, az elfogadó figyelmem révén segíthetem a szexuális integráció kegyelmi folyamatát. Ennél többet nemigen tehetek. Néha még el szoktam mesélni a saját esetemet, bátorításképpen. Azt, ahogy kamaszként mennyit küzdöttem a dologgal: milyen rettenetes kínt okozott az önmagam előtti megszégyenülés, az újabb és újabb vereség; hányszor határoztam el, hogy „na most aztán tényleg”, és milyen keserű volt a visszaesés, a csalódás önmagamban. Szeretem dramatizálni – mert tényleg így történt! –, hogy én aztán tényleg mindent megpróbáltam (önbüntetések: hideg zuhany stb.), és tényleg semmi sem használt… Mígnem aztán Isten váratlanul elvette ezt a dolgot. Magam sem tudom, hogyan történt, de egyszerre csak nem volt probléma többé! Annyira világos volt számomra, hogy semmi érdemem sincs benne: gyengeségemben teljesen tehetetlen és eszköztelen voltam a kísértéssel szemben. Csak Isten segíthetett – és meg is tette, amikor ő jónak látta.

A lelkivezetés egyik alapszabálya, hogy „a bűneidről ne beszélj, mert az nem segíti a másikat.” Talán ez az egy kivétel: a gyógyult bűneink. Sokan visszajelezték, hogy megerősítő, reménykeltő volt a személyes vallomásom.
A beszélgetésben – gyakran zárásképpen – néha még kitérek egy fontos kérdésre: „És mondd csak: mit gondolsz erről a dologról? Bűn az önkielégítés?” A legtöbben elbizonytalanodnak a válaszban. Valamiképpen érzik, hogy annyi szenvedés és igyekezet kudarca után nem sok személyes felelősségük van a dologban – de az én praxisomban eddig nagyon kevesen merték kerek perec azt mondani, hogy „ez nem bűn”. Viszont persze a legtöbben azonnal visszakérdeznek: mit gondolok róla én. Érdekli őket a véleményem. Válaszképpen azt szoktam hangsúlyozni, hogy ha a személyes bűn tényleg annyit jelent, hogy „tudva és akarva nem engedelmeskedem Isten parancsainak” (mert én még így tanultam – hohó, a klasszikus nevelés! :) –, akkor bizony szerintem itt nem lehet szó valami súlyos bűnről (hacsak nem „direkt” akarja az illető, amit tesz; ami nagyon ritka eset…) Merthogy inkább arról van szó, hogy minden eszközzel szabadulni igyekszik szegény…  – csak hát ugye nemigen megy. Szóval, szerintem itt is csak az a helyzet, mint a függőségekkel általában. A kérdés analóg azzal, hogy vajon „bűn-e a dohányzás?” Erre nyilván minden felelős keresztény rávágja, hogy „igenis bűn” (hiszen felesleges dolgokra pazarlom vele a pénzemet; és rongálom magam és mások egészségét – hát mi a bűn, ha ez sem?!). Viszont nagyon gyakran itt sem arról van szó, hogy valaki ne akarna leszokni a dohányzásról, hanem inkább arról, hogy minden erőfeszítése ellenére sem sikerül neki – s ez bizony más kategória! (Eszerint valakit rászokatni a dohányzásra – először megkínálni, rávenni, erőszakoskodni vele – ez valóban súlyos bűnkategória lehet; bár ott is kérdéses, hogy mennyire van az illető tudatában a vétek súlyosságának stb.)

Szóval, mindent összevéve, lelkipásztori szempontból szerintem nagy megértésre van szükség az önkielégítéssel kapcsolatban! Egyébként, nem szívesen hallom, amikor nagyon a középpontba állítják ezt a kérdést. Ha mondjuk valaki csak ezt említi a gyónásában, akkor én gyakran arra kérem: „Mondjon még valamit, ha tud! Az nem lehet igaz, hogy csak ez az egy van… Azért nem minden csak a szexualitás körül forog. Tudom én, hogy az is fontos: ott van a tíz parancsolat között – a híres hatodik, ugyebár –, már ha csak a parancsokat nézzük is. De hát azért ott van még rajta kívül másik kilenc…! Vehetnénk mindjárt az elsőt: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Nehezen hinném, hogy mondjuk ezen a téren minden rendben volna, és nem találhatnánk semmi kivetnivalót…
Tehát érdemes a végletekig türelmesnek és megértőnek lennünk a hozzánk jövők bűneivel kapcsolatban! Nem szabad nagyobb terhet a vállukra rakni, mint ami már úgyis hordoznak (ráadásul olyat, amit egy újjal sem segíthetünk nekik cipelni)! Hiszen az önkielégítés rendszerint automatikusan „megoldódik” azzal, ha valaki megházasodik (és felváltja a házasélet). Megeshetik persze, hogy ez sem segít. Előfordul ugyanis, hogy a függőség megmarad. (Elég gyakran találkozom azzal, hogy a feleségek milyen fájdalommal élik meg ezt a tényt: az elárulásuknak / megcsalatásuknak érzékelik és magukat hibáztatják érte, értéktelennek élik meg miatta. Pedig szó sincs erről; egyszerűen csak a férfi szexualitása kicsit másként működik…) Kamasz korban szerintem tehát körülbelül „normális dolognak” kell tekinteni (ami nem azt jelenti, mintha ideális vagy problémamentes volna, s hogy adott esetben ne kellene küzdeni ellene. Ezért a magam részéről teljesen egyet értek az egyház álláspontjával, ami az ellene való küzdelemre buzdít). De ha megszűnik is a házasságban, idős korban gyakran újra visszatér. Nem bízhatjuk el magunkat…

Persze a türelemnek is vannak határai. Volt már úgy, hogy a lelkipásztori gyakorlatban úgymond „kegyetlenné” váltam: mondjuk, ha valaki naponta gyónja, hogy önkielégít , akkor hajlok arra, hogy azt mondjam: „Most akkor legyen az a penitencia, hogy két hétig ne jöjjön…” Az önvédelemhez végül is nekem is jogom van! Nem szeretem, ha rituális tisztálkodásra használnak – és mások szexuálneurózisához sem asszisztálok szívesen. (Elég nekem a magamé… :)

Végezetül két lelkipásztori tanulság. Mindenekelőtt, hogy az embereket szeretni kell – hiszen erre van a legnagyobb szükségük! Én legalábbis ezt tanultam Jézus Krisztustól… A nem szeretetreméltókat is. Sok ember van, akit már mindenhonnan kidobtak – hát kihez menjenek szegények, ha már az egyház is elfordul tőlük… „Szegények mindig lesznek veletek.” (Mk 14,7; Mt 26,11) Másodszor, hogy a bűn nem olyan fontos. Aki csak „lefelé” néz, önmagára figyel, az nem jut messzire a belső életben. Isten felé érdemes emelnünk a tekintetünket! Őt nézni, őt csodálni, felé törekedni vagyunk hívatottak! EZ a keresztény hivatás! Persze, hogy akkor égetni kezdenek a bűneink, egyszeriben fájdalmassá válik az elégtelenségünk, a tőle való távolságunk is – ám ez sem számít! Egyedül Ő a fontos. A szívünk tisztasága pedig olyan ajándék csupán, ami nem a mi érdemünkből származik.

Hát ennyit egy szuszra az önkielégítésről. Nem tudom, van-e bátorságotok itt személyesen hozzászólni, kommentelni… (A házasság előtti nemi élet kérdéséről olyan jól ment – ez bátorított most is az írásra!)