Az igazság nem szorítható be hiánytalanul a természettudományos gondolkodás kalodájába. Már majdnem azt írtam, hogy „a matematikai logika kalodájába”, de még időben észrevettem, hogy ez nem volna OK: ez a tudományág ugyanis Kurt Gödel bécsi matematikus korszakos logikai felfedezése révén a múlt század ’30-as éveiben érett tudománnyá vált: felfedezte saját határait. Amiként a fizika is, ugyanígy, a Heisenberg féle határozatlansági relációval. De hol is tartottunk?
Az igazság több, mint amit a természettudományok képesek felfedezni belőle. Erre bizonyság például az is, hogy látszólag egymással ellentétes kijelentések is lehetnek igazak. Hadd mondjak néhány példát. Vajon kizárják egymást az alábbi ellentétes állítások? „Az élet rövid!” – „Az élet hosszú!”; „Az élet szép! – „Az élet… [hogy is mondjam csak: szóval nem szép]!”; „A másik ember alapjában véve megismerhető!” – „A másik ember lényegében kiismerhetetlen!”; „Az emberek gonoszak!” – „Az emberek jók!”; „Otthon lehetünk egy idegen kultúrában!” – „Sohasem lehetünk otthon egy idegen kultúrában!”; „Van igazság!” – „Nincs igazság!”; vagy éppen – a vallással kapcsolatban – az alábbi mondatpárok: „Minden vallás mást tanít!” – „Minden vallás ugyanazt tanítja!”; „Charles de Foucault sikertelen misszionárius.” – „Charles de Foucault sikeres misszionárius.”; „Jézus Krisztus küldetése teljes kudarccal végződött.” – Jézus Krisztus küldetése győzelmes véget ért.”
A fenti kijelentések valóban ellentétesek, de vajon ez egyúttal azt is jelenti, hogy egymásnak minden esetben ellentmondók és egymással kibékíthetetlenek is? Nekem úgy tűnik, nem. Papként, lelki beszélgetésekben például gyakran találom magam olyan helyzetben, hogy – olykor magam is elcsodálkozom rajta – arra érzek indítást, hogy egymással homlokegyenest ellentétes dolgokat javasoljak. Például, amikor valakivel az emberi kapcsolatairól beszélgettünk, hirtelen az az intuícióm támadt, hogy óva intsem az illetőt: „Ne légy naiv, az emberekben nem szabad megbízni! Ne engedj be elővigyázatlanul hajléktalanokat, ne hagyd nyitva az ajtót stb. – hiszen ez felelőtlenség! Könnyen visszaélhetnek vele, és te pórul járhatsz…” Fél óra múlva pedig, egy másik beszélgetésben, azon kapom magam, hogy valakit arra biztatok: „Szerintem az emberek alapvetően jók; érdemes megtanulnunk, hogy megbízzunk bennük; hisz e nélkül bizony nagyon nehezen megy előre az emberi élet…”
Az ehhez hasonló ellenmondások megléte persze a filozófusok számára régtől fogva jól ismert jelenség. Ők – legkésőbb Hegel óta – ilyen esetekben az igazság úgynevezett „dialektikus jellegére” hivatkoznak. Csak azért, hogy tekintélyt idézzek: erről még Engels is tudott. :-) Csakhogy – feltéve, hogy továbbra is értelmesen akarunk kommunikálni, amihez hozzátartozik az elemi logika szabályainak betartása (így például az ellentmondás elvéé is) – sürgősen választ kell találnunk arra a kérdésre, hogy honnan erednek a fent idézett, egyazon realitásra vonatkozó mondatokban az ellentétek; s főleg, hogy hogyan oldhatók fel.
Ha igaz, hogy NEM minden ellentét egymást kizáró jellegű, akkor vajon mi okozza egyáltalán azt, hogy előáll? Az oknyomozás során, nekem úgy tűnik, érdemes a figyelmünket mindenekelőtt a fenti mondatok körülményeire fordítani. A körülmények ugyanis kétségkívül hatással vannak a kifejezni szándékolt igazság többféle lehetséges értelmére.
Tegyük fel például, hogy valaki kétségbeesetten azzal jön haza, hogy elégtelent kapott egy vizsgán – mondjuk filozófiából –, pedig rengeteget készült rá és úgy érezte, jól is tudja az anyagot. Csakhogy – meséli a helyzethez illő felháborodott és feldúlt állapotban – nem a megfelelő anyagból kérdezték; a tanár bal lábbal kelt fel; rosszindulatúan kérdezett; nem hallgatta végig; csak a hibákra vadászott stb. Az illető – érthető módon – kétségbe van esve, csalódott és minden ízében dühös, s kisvártatva a könnyeivel küszködve így fakad ki: „Nincs igazság!” Nos, az adott körülmények között aligha szolgáltatnánk igazságot neki, ha látszólagos együttérzéssel melléje telepednénk és türelmet erőltetve magunkra magyarázni kezdenénk kijelentésének logikai és performatív tarthatatlanságát, mondjuk ilyeténképpen: „Tudod, amikor azt állítod, hogy ’nincs igazság’ valójában magad is tanúságot teszel róla, hogy valójában van igazság, mivel bennfoglalt módon mégiscsak kifejezed, hogy létezik legalább egy igazság, tudniillik az – mint most mondod –, hogy ’nincs igazság’.” Nos, legyen bármennyire is cáfolhatatlan és logikailag kényszerítő erejű a fenti gondolatmenet, ebben a helyzetben az illető aligha fogja meggyőzőnek találni; sokkal inkább az lesz a benyomása, hogy egyáltalán nem értettük meg azt, amit ki akart fejezni, sőt, hogy alapvetően nem vettük őt komolyan, amikor kiszakítottuk mondanivalóját abból a szövegkörnyezetből, amelybe elválaszthatatlanul beletartozik. Az adott helyzetben ugyanis – ezt bízvást feltételezhetjük! – a konkrét körülményeket figyelembe véve az illetőnek alighanem nem kioktatásra vagy jó tanácsokra volt szüksége, sokkal inkább együttérzésre; ami persze egyáltalán nem zárja ki, hogy egy későbbi alkalommal esetleg még alkalmassá is válhat egy a fentihez hasonló spekulatív filozófiai okfejtés befogadására is. Summa summarum tehát: elképzelhetők olyan körülmények, amikor a logikai ellentétek szépen megférnek egymás mellett – azaz, amikor mindkettő igaznak bizonyul, anélkül, hogy kölcsönösen kizárnák egymást –, azok miatt az adott körülmények (hangoltságok, hangulati elemek, szituációs és nyelvi jelentésárnyalatok stb.) miatt, amikben elhangzanak; legalábbis addig, és csakis addig, amíg e körülmények fennállnak. Ezt a tényt egyébként az igazság történelmi, nyelvi, szociokulturális (társadalmi, politikai, gazdasági, vallási stb.) beágyazottságának, azaz filozófiai értelemben vett hermeneutikai vonatkozásának is szokás nevezni. Ha ezennel azonosítottuk az egymással ellentétes kijelentések létrejöttének (és így lehetséges együttes érvényességének) legfőbb okát, már csak azon kell igyekeznünk, hogy megtaláljuk azt az instanciát is, ami képes feloldani az ellentétüket.
Gyakorta az az érzésem, hogy amikor nem találjuk az egymást kizárni látszó ellentétes kijelentések közös nevezőjét, akkor még nem értettük meg a vizsgált valóságot a szükséges mélységben. Ennek a gondolatnak a beláttatása innentől aztán azért válik bonyodalmassá, mivel olyan tapasztalatokra kell utalnunk, amiket nem mindenki szerzett meg, vagy – ha része volt is bennük – nem mindenki reflektált rájuk azonos mélységben. Nézzünk talán egy újabb példát.
Tegyük fel, hogy egy 16 éves fiú egy diák-szavalóversenyen elszaval egy szerelmes verset – mondjuk Juhász Gyula Anna örök című költeményét. Csakhogy a zsűri elégedetlennek látszik a teljesítménnyel. Nem mintha a hangsúlyok ne lettek volna a helyén, vagy pontatlanságokra találtak volna a szöveg felmondásakor. Maguk is nehezen adnak számot az elégedetlenségi érzésükről. Valahogy mégis az a benyomás fogalmazódik meg bennük a zsenge művészi teljesítmény kapcsán, hogy talán „még túl korai” volt e vers kiválasztása. Joggal gondolják: ez a diák még aligha érti pontosan, miről is beszél a költő, amikor azt írja: „ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság”. Mert mit is jelent, hogy „elmaradtál emlékeimből”, hogy „elfakult”, „elmosódott” az egykori szenvedély, melyek helyébe (miként a hétköznapokban mi magunk is olykor) közömbösséget erőltetünk? Hogyan is érthetné meg valaki a harmadik szakaszban a mindent elsöprő, kétszer is kirobbanó „ne hidd” tiltakozásának jelentését – 16 évesen!? Bár retorikailag hibátlanul elmondható a vers, mégis joggal vélelmezzük: még hiányzik annak átélése, hogy mit is jelent az, hogy egy szerelem egy „egész elhibázott életet” átitat, bennünk „él és uralkodik”, mintegy vallásunkká válva... Bizony, fiatalon mindez még nem átélhető, nem megtapasztalható (s talán nem is csupán életkorfüggő a dolog): egyes tapasztalatokat egyszerűen át kell élni ahhoz, hogy hitelesen nyilatkozhassunk róluk.
S vajon – egy merész gondolattársítással – nem gyanítható-e, hogy valami hasonló történik, ha életüknek csupán a felszínén élő (bár esetleg szakmailag mégoly sikeres) emberek nyilvánítanak véleményt kimeríthetetlen mélységű emberi és vallási-teológiai igazságokról? Az ellentétes vélemények feloldásának nemegyszer a mélyebb igazságok iránti nyitottság hiánya szab határt. Mondjuk az a kijelentés, miszerint „a tudattalan befolyásolja a tudatos döntéseinket”, akkor is igaz, ha egyesek (mondjuk pszichológiai védekezési mechanizmusból, mondjuk természettudományos képzettségük zártsága és egyoldalúsága folytán) tagadják is azt. S ugyanígy: a teológiai kijelentés, miszerint „a vallások lényegében ugyanazt mondják” vajon nem értelmezhető-e egyfelől a köznyelvi szövegkörnyezetben, tapasztalati világunk felszínén lebegve – amikor is egy tarthatatlan banalitást tartalmaz –; másfelől azonban, kissé mélyebb szinten, súlyos tévedésként is: hiszen a vallások szent szövegeikben és hivatalos képviselőik révén nagyon is mást mondanak, gyakran még akkor is, ha ugyanazokat a szavakat használják (a buddhista együttérzés például egyáltalán nem azonos a keresztény szeretettel; a nirvána vagy a muszlim paradicsom pedig nagyon is távol áll a keresztény mennyországtól stb.). Csakhogy abban az esetben, ha valaki mély személyes tapasztalatai fényében, s a maga misztikus mélységében képes értelmezni a valóságot, vajon nem juthat-e joggal arra a következtetésre – s a különböző világvallások szentjeinek élete is mintha erről árulkodnék –, hogy (esetleg) a fenti ellentmondó kijelentések mindkét tagja adott esetben mélységes igazságot tartalmazhat? Az ellentmondások feloldásának eszköze eszerint tehát a türelmes nyitottság és a mélyenlátás.
Utolsó kommentek