Vajon lehet-e „objektíven” vizsgáztatni? Mióta világ a világ, alighanem számtalan diák vonta kétségbe, hogy a feleletére vagy vizsgájára kapott érdemjegy valóban tükrözte volna a tényleges (úgymond „objektív“) tudását. Minden bizonnyal ma is rendszeresen elhangzanak diákok szájából ezzel kapcsolatos csalódott – vagy éppen elkeseredett – mondatok. Talán valamennyien átéltük tanulmányaink során a keserű érzést: nem azt kaptuk, amit megérdemeltünk volna. (Az persze valószínűleg sokkal ritkábban fordult elő a világtörténelemben, hogy valaki amiatt elégedetlenkedett volna, mert a megérdemelttől jobb érdemjegyet kapott… – de persze elvben ez sem kizárható! :-)
A természettudományos tárgyak persze – első pillantásra legalábbis úgy tűnik – más kategóriába tartoznak: itt mintha nagyobb tere volna az „objektivitásnak“. Hiszen vagy kijött a helyes eredmény, s módszeresen számot tudunk adni a hozzá vezető lépésekről is, vagy pedig egyszerűen elszámoltuk magunkat. Hogy itt mennyi szerepe van az interpretációnak, ezt egyelőre hagyjuk függőben. Ám az nehezen tagadható, hogy a történelemtudomány, az irodalom, a művészetek, illetve alkalmasint a filozófia vagy a teológia területén a megszerzett ismeretek helyességének (igaz vagy téves voltának) elbírálása – azaz a teljesítmény értékelése –, úgy tűnik, a természettudományos tárgyaknál sokkal nagyobb teret ad a mindenkori bíráló részéről az egyéni – szóval a „szubjektív“ – szempontoknak. Mondjuk a matematikához és a fizikához képest ez kétségbevonhatatlan. Akkor tehát a humán- és történelemtudományok terén is lehetséges (és kívánatos) volna, hogy valaki minden elfogultságtól mentesen, mintegy “objekíve” ragadja meg és adja tovább, azaz rekonstruálja (diákosan: „visszaböfögje”) az ismereteit? Hiszen mind a vizsgázó, mind pedig a vizsgáztató részéről annyi befolyásoló tényező jöhet közbe, amelyek a tényleges értékelés eredménye szempontjából korántsem mellékesek! Meglehet például, hogy valaki lelkiismeretesen felkészült a megmérettetésre, ám egyetlen tételt nem tanult meg, s – amint az lenni szokott – éppen azt húzta. Vagy egyszerűen bal lábbal kelt fel, felelet közben “leblokkolt”, s nem jutott eszébe egy fontos kérdésre adandó válasz. Esetleg egyszerűen nem volt szerencséje.
A közszájon forgó diákbölcsesség szerint egy vizsga eredménye legalább 70 százalékban a szerencsén és csak 30 százalékban a tudáson múlik – s valljuk be (nem-természettudományos tárgyak esetében, s hacsak a vizsgázó valóban nem kiemelkedően felkészült), ez a becslés nem is áll olyan távol az igazságtól. Hiszen az oktató részéről is ezer és egy „vizsgaidegen” motívum belejátszhat abba, hogy hányast ad a teljesítményre! Meglehet, hogy éppen ő kelt bal lábbal; avagy az előző felelő felidegesítette; esetleg lelkiismeret furdalása van egy korábban kiosztott (túl jó vagy túl rossz) érdemjegy miatt. Az sem közömbös, hogy vajon szimpatikusnak – vagy esetleg éppenséggel antipatikusnak – találja a vizsgázó jelöltet. Bizony, igencsak tudatosnak kell lennie a mindenkori vizsgáztatónak ahhoz, hogy mondjuk egy ellenkező nemű jelölttel szemben tárgyilagos/tárgyszerű maradjon, s ne hagyja magát kiszolgáltatni pillanatnyi benyomásainak, érzelmeinek és elfogultságainak! Nehéz volna tagadni: ilyen kiélezett – s egyáltalán nem ritka – határhelyzetekben igencsak megkérdőjeleződik a vizsgafelelet mindenkori elbírálójának „objektivitása”…
A fenti példa talán azért is szerencsés, mert segít belátni, hogy az objektivitás hiánya még nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden kritériumtól meg volnánk fosztva annak eldöntésében, hogy egy jelölt mit is érdemel valójában a vizsgateljesítményére. Mintha már fentebb is elszóltam volna magam, amikor a “tárgyilagosságot/tárgyszerűséget” emlegettem. Ha az „objektivitás” filozófiailag túlontúl megterhelt fogalma alkalmatlan is ennek kifejezésére, mégiscsak az az általános benyomásunk, hogy maga az igazság nem csupán tőlünk függ: léteznek rajtunk kívül álló instanciák, melyekhez (a puszta önkénnyel szemben) tartanunk kell magunkat. Így maga az igazság korántsem szükségszerűen vész el az „objektivitással” együtt; valamiképpen mindvégig megmarad kívánatos eszménynek! Ösztönösen is mintha nagyon pontosan éreznénk – még ha számot adni nehezebb is róla –, hogy melyek azok a (többé-kevésbé) egyértelmű helyzetek, amikor nincsenek rendjén a dolgok: amikor sérül az igazságosság és eluralkodik az önbíráskodás, a helyzethez méltatlan eljárásmód, avagy átveszi az uralmat a vétkes elfogultság, a „kivételezés” (katonai zsargonnal szólva: a „puncs”).
Az „objektív” vizsgáztatás lehetetlensége – avagy, élesebben, az „objektivitás vége” – tehát nem azt a (szkeptikus vagy agnosztikus) tételt akarja kifejezni, miszerint ne léteznék igazságos eljárásmód, az ne volna meghatározható és kivitelezhető (azaz, hogy ne volna “igazság”), avagy, hogy megismerésének kritériumai nem volnának kifejthetők. A példára visszatérve, ez azt jelentené, hogy vizsgateljesítményünk megítélése során kivédhetetlenül ki volnánk szolgáltatva a mindenkori tanári önkénynek, s hogy ezért lényegében mindegy is, tanultam-e a vizsgámra vagy sem, hiszen úgyis anything goes: minden csakis a teljesítményem elbírálójának „szubjektív” hozzáállásán, kétes és ellenőrizhetetlen interpretációján múlik. Nem erről van szó! A „szubjektivitás” fogalma ugyanis filozófiailag éppúgy elégtelen mint az „objektív igazságé” (ami nem jelenti az igazság mint olyan végét is), a kettő együtt áll vagy bukik. Szerintem buknak. Hogy miért?
Tegyük fel, hogy történelmi előadást kell tartanom a Nándorfehérvári ütközetről. Nyilvánvalóan először megpróbálom elhelyezni az eseményt a magyar-török háborúk egészének kontextusába, kiemelve a magyar hadvezetés kompetenciáját, ami a mintegy tízszeres túlerőben lévő ellenség (II. Mehemed szultán és serege) legyőzését végül lehetővé tette, valamint néhány kiemelkedő történelmi alak (Szilágyi Mihály, Hunyadi János, Kapisztrán János) személyes hősiességét, ami végül a keresztény (magyar és szerb) sereg győzeleméhez vezetett. Méltathatom továbbá a győzelem hosszú távú következményeit és nemzetközi jelentőségét, ami – mint mondják – mintegy hetven esztendőre megállította a törökök további európai terjeszkedését és időlegesen megakadályozta Magyarország török általi meghódítását. Némi nemzeti büszkeséggel utalhatok még a déli harangszó szokására, amelyet az esemény kapcsán III. Kallixtusz az egész világ katolikus templomai számára kötelezően elrendelt (majd a más szempontból korántsem példás életű VI. Sándor pápa megerősített).
Csakhogy vajon ugyanebben az értelemben fog beszélni egy török történész ugyanerről az eseményről? Aligha! Az ő perspektívája minden bizonnyal különbözni fog az enyémtől – hogy mást ne mondjak, nemigen fogja például használni a „nándorfehérvári diadal” kifejezést… Melyikünk igazsága tehát az „objektívabb”? Merthogy nem egyszerűen az ismeretek alaposságáról és mélységéről van szó: nem csak Budapesten, de Ankarában is van Tudományos Akadémia, s ott is dolgoznak akadémikus történészek! A „kinél az objektív igazság” terméketlen latolgatása helyett talán inkább itt élnünk kell a gyanúperrel: a történettudomány területén nem sokra megyünk az „objektív igazság” kifejezésével. (Ami persze nem jelenti azt, hogy – itt is – ne létezne az igazságnak valamifajta kritériuma, aminek értelmében mondjuk a dákó-román elméletet a történelem süllyesztőjébe utalhatjuk…)
Ezennel tehát tartozom számot adni a „nem objektív igazság” kritériumairól! Ha fentebb megengedtem magamnak, hogy olyan módon érveljek, ami megingatta az igazság „objektivitásába” vetett hitet, s ezzel bejelentettem azon (nem minden kockázattól mentes) igényemet, hogy élhetünk „objektív igazságok” nélkül, tudnom kell helyettük valami jobbat ajánlani. Ha erre nem volnék képes, bizony bárki joggal vethetne a szememre felelőtlenséget, hiszen kihúztam magunk alól a szőnyeget anélkül, hogy valami más, ám legalább úgyannyira szilárd talajt biztosítottam volna, amelyen megvethetnénk a lábunkat. Az alábbiakban tehát az igazság egy olyan fogalmával fogok előállni, amely alkalmasabb a történelemtudomány (valamint a művészet- és más humántudományok, nem utolsó sorban pedig a filozófia és a teológia) területén adódó adatok és tények értelmezésére. Ezáltal tartozom utat mutatni, amellyel sikeresen áthajózhatunk a „minden mindegy” kiábrándult relativizmusának Szkülláját, valamint a „majd én pontosan megmondom neked, hogyan is állnak a dolgok” elbizakodott fanatizmusának Kharübdisze között (amelyek – bár ellentétes indokokból – egyformán már eleve lemondanak az értelmes érvelés lehetőségéről s így bármifajta disputálható igazságkritérium elfogadásáról).
Tézisem (amely, mi tagadás, kissé filozófiai veretű) röviden így foglalható össze: 1. az igazság és annak ismerete nem a külső valóság tudatunkban történő „objektív visszatükröződése”; 2. hanem, röviden szólva, a megismerővel interakcióban álló valóság értelmezése. A valóság tehát – interpretáció. Mit jelent ez?
Az emberi megismerés „értelmezésként” való felfogása a megismerés egy különleges (hermeneutikai) módját jelenti, amelynek legfőbb jellegzetessége, hogy szerepe van benne a megismerő személyiségének is. A zeneművek ismerői nagyon is pontosan tudják, hogy az egyik zongorista interpretációja különbözik egy másik zongoristáétól – hiszen ezért járunk koncertekre! (Már aki jár; én mondjuk nem nagyon… :-) A valódi műértők, zenekedvelők ezért nem is aziránt érdeklődnek elsőként, hogy mit játszanak, hanem hogy ki a karmester! Az, hogy egy zenedarab voltaképpen interpretáció – s így lényege sokkal inkább az előadásban áll, semmint a partitúra holt hangjegyeiben – egyúttal azt is jelenti, hogy az értelmezés nem valamiféle fogyatékosság vagy hiányosság! Nem arról van szó, hogy leszögezhetném: „én a valódi Beethovenre vagyok kíváncsi, ezért azt akarom, hogy az előadó vagy a dirigens személye ne álljon az utamba!” Szigorú értelemben ez teljességgel lehetetlen elvárás volna – mi több: magát a műélvezetet az egyéni interpretáció lehetőségét tenné lehetetlenné. Bizony, nem sokra mennénk egy ilyen előadással! Ezzel szemben a filozófiai hermeneutika úgy fogja fel az előadást, mint amelyben az interpretáló művész magának a mű megértésének (befogadásának) lehetőségét biztosítja (s ezáltal mintegy a mű igazságát hozza működésbe). A darab előadásának egyéni vonásai, sajátosságai tehát egyenesen nélkülözhetetlen feltételei a mű befogadásának. Hogyan is lehetne másként: hiszen valahogy csak játszani kell! Az interpretáció tényét azonban nem is csupán csak abból a negatív indokból kell tolerálnunk, mert voltaképpen egyáltalán nincs is többé közvetlen hozzáférésünk a szerző művel kapcsolatos szándékának rekonstruálásához. (Ezen a téren legfeljebb csak a szövegkönyvben vagy a partitúrában ejtett néhány halvány utalására szorítkozhatunk.) Ám nem is ez az igazán lényeges momentum! Hiszen miért is volna a szerzőnek olyannyira kiemeltebb szerepe? Az ő eredeti szándékánál bizonyos szempontból fontosabb az, hogy műalkotása maga „megérkezzék”: a megértés folyamata révén befogadásra leljen s – a művész közvetítésével – a műalkotás elérje mai célközönségét s így a mi számunkra is érthetővé váljék. Ennek pedig – legyen bármilyen törékeny, tökéletlen és esetleges is – megkerülhetetlen feltétele a mindenkori mű interpretációja.
Általában véve is igaz: a világgal való bármiféle kapcsolatunkban fontos szerepet játszik a másik ember, a „többiek”. Nem csupán én létezem, hogy magamba feledkezve azt mondhatnám: „csak én számítok, s az, ahogyan én látom a világot.” Minden emberi megnyilvánuláshoz lényegi elemként tartozik hozzá a másokkal való együtt-lét kontextusa. Ezért nagyon is tartozom számot vetni azzal a ténnyel, hogy amikor a világban lévő dolgokról beszélek, azt már mindig is egy nagyon pontosan körülhatárolt szempontból teszem (lehetetlen is volna „from nowhere” néznem!). Ezért is van nagyon lényeges szerepe annak, hogy saját személyiségem egészét játékba hozzam, amikor interakcióba lépek a valósággal és másokkal. Mindez pedig egyedül annak a nyelvnek a segítségével történhet, amelyet örököltem. A filozófiai hermeneutika nagy újdonsága annak felismerésében áll, hogy a saját – mégoly korlátozott és egyéni – személyiségjegyeim játékba hozásával nem csupán egy korlátot jelöltem meg, amelytől minden eszközzel igyekeznem kellene megszabadulni, hanem valójában pozitív mozzanatról van szó! A saját nyelvi, történelmi és kulturális örökségemet – mint minden családi örökséget (még olyan esetekben is, amikor egyébként nem tűnik túlságosan dicsekvésre méltónak) – meg kell tanulnom értékelni. Hiszen ha nem volna, nemcsak hogy nem az volnék, aki vagyok, de egyenesen nem is létezhetnék! Valamilyennek lennem kell, s minden szempontból nem lehetek tökéletes… Ugyanígy: értelmezésem személyhez kötött elemei nélkül nem csupán egészen más szempontból ismerném meg a világot, de voltaképpen nem is volnék képes azt megismerni: nélküle semmit sem látnék és értenék a világból. Ez esetben ugyanis a világ nem mondana számomra semmit; ahhoz, hogy mondhasson, az kell, hogy éppen én álljak itt, ezekkel a nagyon is korlátozott, sajátosan rám jellemző kérdésekkel, a világot és önmagamat értelmezve, a saját nyelvem és egész személyiségem segítségével. Az ismeret tehát a világ számomra adódó, tehát nagyon is korlátozott tényeinek nagyon is korlátozott értelmezése; röviden szólva: interpretáció – filozófiai hermeneutika lényege nagyjából ebben áll.
E hermeneutika legfőbb kortárs képviselője a nemrégiben elhunyt hosszú életű német filozófus, Hans-Georg Gadamer (1900-2002). Olyan ember, aki saját személyében testesítette meg a hatalmas humanisztikus kultúrájú európai gondolkodó klasszikus alakját. Több német egyetem után Heidelbergben kötött ki, itt élt nyugalmazott professzorként is, tíz évvel ezelőtti haláláig. (A dátum nem elírás: tényleg 102 évet élt meg, teljes szellemi frissességben.) Széles körű publikációs és előadói tevékenysége nyomán neve mára az egész világon ismert és elismert – valódi klasszikus. Filozófiai hermeneutikájának alapgondolatai azonban eredetileg tanárától Martin Heideggertől (1889-1976) származnak, akinek belátásait Gadamer fejlesztett tovább komplex filozófiává. Ezeket foglaltam össze a fenti rövid gondolatmenetben.
Utolsó kommentek