Azon a napon, amikor a pápa bejelentette „lemondását” (február 11) az esti felhőszakadáskor villám csapott bele a Szent Péter bazilika kupolájába. Az önmagában megszokott meteorológiai jelenséget a titokzatos és a természetfeletti összefüggések keresésére mindig vevő közvélemény – valamint a szenzációvadász média – összefüggésbe hozta a pápa váratlan bejelentésével. Az ANSA hírügynökség tudósítójának jól sikerült fotója így egykettőre bejárta a világsajtót. Mi talán ne álljunk be az apokaliptikus idők beköszöntét hirdetők kórusába. Inkább ragadjuk meg az alkalmat, hogy – minden szenzacionalizmustól függetlenül – röviden mérlegeljük, hogyan illeszkedik a pápa merész lépése az egyház életének eddigi hagyományába, és mi a közelmúlt pápáinak viszonya a reformokhoz.

A bulvármédia gyorstalpaló történelmi tanulmányai nyomán mára közismert tény, hogy a „lemondás” nem egyedülálló az pápaság történelmében. Legutóbb persze majd 600 esztendeje (1425-ben) történt ilyesmi (XII. Gergellyel); nyilvánvalóan saját akaratából pedig eddig csak V. Celesztin lépett vissza 1294-ben. Szóval, csakugyan nem egészen mindennapi eseményről van szó…

Benedek pápa persze nem a nagy felhajtások embere. Egy átlagos munkanapján, a szokásos programjai egyikén jelentette be a hírt, 2013. február 11-én, úgy 11 óra magasságában. A szunyókáló bíborosok egyszer csak hegyezni kezdték a fülüket a felolvasott latin szöveg hallatán: „Fratres Carissimi! Kedves Testvérek! Nem csak a három szentté avatás miatt hívtalak össze benneteket erre a konzisztóriumra, hanem azért is, hogy közöljem veletek döntésemet, amely nagy jelentőségű az egyház élete számára.” A visszalépéssel kapcsolatos döntést megfogalmazó szövegben egy kulcsfontosságú központi kifejezés szerepel: „ingravescente aetate” (előrehaladott kor), amelynek története – hogy is mondjam csak, szóval – „megér egy misét”.

A két szó valójában idézet VI. Pál pápa 1970-ben közzétett (és nagy port felvert) motu proprio-jából, amelyben korhatárt szabott a Római Kúriában szolgálatot teljesítő bíborosok, valamint a pápaválasztó konklávé résztvevői számára. A szókapcsolat megismétlésével valójában egy nyelvi finomságról van szó, amely arra látszik utalni, hogy helyesnek látszik, ha a pápák ugyanazt a normát önmagukra is vonatkoztatják, amelyet a munkatársaikra nézve követendőnek tartanak.

„Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet Isten előtt, arra a bizonyosságra jutottam, hogy erőnlétem, előrehaladott korom miatt (ingravescente aetate), már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot” – gördültek elő a szavak Benedek pápa szájából. Az „ingravescentem aetatem” szóösszetétel persze már a II. Vatikáni zsinat „A püspökök lelkipásztori hivataláról” szóló 1965-ös határozatában (Christus Dominus) is szerepelt, arra vonatkozólag, hogy a püspökök „spontán módon lépjenek vissza hivatalukból”, amikor már „kevésbé alkalmasak feladataik betöltésére”.

Ugyanezek a szavak szerepelnek azután VI. Pál „motu proprio-jának címében is; tehát valóban lényeges és meghatározó szavakról van szó, amelyeket pirossal kellene kiemelni. A VI. Pál (Montini pápa) által kiadott dokumentum szerint a kuriális bíborosoknak „be kell nyújtaniuk hivatalról való lemondásukat” 75. életévük betöltésekor és minden bíboros, aki betöltötte a 80. életévét, elveszíti „a konklávéba való belépés” jogát.

Úgy hírlik, hogy VI. Pál döntésében, miszerint a 80 évesnél idősebb bíborosok nem vehetnek részt a konklávén, szerepet játszott az az élmény, amelyet az őt pápává választó 1963-as konklávén élt át. A fáma szerint ugyanis ekkor egy nagyon idős „kolléga” azt hitte, hogy az 1958-as konklávén van, amely XXIII Jánost (Roncalli pápát) választotta meg… Ám Montini pápa vélhetően attól is tartott, hogy halála után a kúria azon régi gárdája kerekedik felül, akik ellenzik a zsinati reformok folytatását.

A kizárt bíborosok persze nem egykönnyen nyugodtak bele a helyzetbe. Többször protestáltak VI. Pál pápánál, az ő halála után pedig II. János Pálhoz fordultak. 1989-ben tíz idős bíboros – köztük Bafile, Baum, Guerri, Oddi, Palazzii, Paupini és Siri kardinális – levélben fordultak a lengyel pápához, amelyben arra kérték, tegye minden bíboros számára újra lehetővé a konklávén való részvételt. A norma azonban érvényben maradt és könnyű elképzelni, hogy Benedek pápa „lemondásával” most újabb, hathatós megerősítést nyert.

Tehát VI. Pál egyházi és világi ellenzéke is igyekezett minden eszközzel nyomást gyakorolni a pápára a hivatali hatalomgyakorlás megnyírbálása ügyében. A dolog odáig ment, hogy médiumok is rendszeresen felvetették a kérdést: miért nem lép vissza Montini pápa a pápaságból 80. életévének betöltésekor, ugyanúgy, ahogyan a bíborosok számára előírta, hogy ebben a korban elveszítik a jogot a konklávén való részvételre. A nyomás olyan erős volt, hogy a pápa kényszerítve érezte magát, hogy a vatikáni napilap, a L’Osservatore Romano hasábjain választ adjon. Mielőtt még 1977. szeptember 26-án betöltötte volna a 80. életévét, szeptember 2-án a lapban cikk jelent meg az akkori főszerkesztő helyettes, Virgilio Levi tollából „Miért nem mondhat le a pápa” (Perché il Papa non puo’ dimettersi) címmel.

Itt Levi azt fejtegette, Montini pápa védelmében, hogy a pápai szolgálat „egyedi és megkülönböztetett” (unico e diverso), tehát nem összevethető a püspökök, valamint a bíborosok szolgálatával. XVI. Benedek személyében azonban olyan pápánk van (2013. február 28-a este 8 óra után: volt), aki továbbra is „egyedinek és megkülönböztetettnek” tekinti a pápai szolgálatot, mégis úgy tartja, hogy az a saját „szolgálatuk megfelelő módon való gyakorlására való alkalmasságot” (capacitá di esercitare in modo adeguato) illetően igenis csak párhuzamba állítható a püspökökével és a bíborosokéval.

A pápa szolgálata tehát – legalábbis a mai kánonjogászok többsége szerint – továbbra is „egyedi” marad, abban az értelemben, hogy nem lesz előre megállapított korhatár arra nézve, hogy meddig gyakorolhatják. Nincs törvény, amely lemondásra kényszeríthetné a pápákat mondjuk 80 vagy 85 éves korban. Mostantól kezdve azonban nyilvánvalóan meg lesz a „joggyakorlati” referencia arra a lehetősége nézve (amint azt maga Ratzinger pápa már e szavakkal előre jelezte is a 2010-ben megjelent A világ világossága című interjúkötetében), hogy úgymond „az egyház java érdekében” (ami a lemondását bejelentő pápai beszéd egyik újabb kulcs-fordulata) „Róma püspöke” is elhagyhassa hivatalát, amikor úgy véli, hogy ez „joga és kötelessége”.

Tehát nem „ideig tartó pápaságról” van szó – mint néhányan sugallni próbálták –, hanem a pápák részéről annak teljes mértékben elfogadott joggyakorlatként való mérlegelésének lehetőségéről, hogy lemondjanak a pápaságról, ha azt előrehaladott koruk és egészségi állapotuk így kívánja. Védhető a vélemény, miszerint ez a legnagyobb jelentőségű reform, amelyet XVI. Benedek pápa a Katolikus Egyházban végrehajtott. Ráadásul olyan reformról van szó, amelyet nem jogi úton, egy megfogalmazott „kánonnal”, hanem a tények erejénél fogva juttatott érvényre.

Joseph Ratzinger a következő április 16-án tölti be 86. életévét. II. János Pál halála után, 2005. április 19-én választották pápává. 2013. február 11-én jelentette be „lemondását”.

A jogi hermeneutika után talán egy lehelletnyi teológiai reflexió. Az esemény nyilvánvalóan a Szentlélek indítására történt – hiszen egy ilyen nagy horderejű változtatásra sohasem kerülhetne sor az Egyházban a tisztségviselőket vezető Lélek tevékeny közreműködése nélkül. De nézhetjük ezt a tényt profán szemüvegen át is; hiszen a két nézőpont korántsem zárja ki, inkább kiegészíti egymást. A magam részéről bízvást el tudom, képzelni – ismerve egy kicsit a német mentalitást is –, hogy Benedek pápa alkalmas időben beszélt a „háziorvosával” (ha szabad így mondanom), és alkalmasint egy őszinte kérdést tett fel neki. Mondjuk valahogy így: „Nézze, Doktor Úr, Ön ismeri a leleteimet. Kérem, mondja meg kerek perec: mennyi időm van még hátra?” Az orvos mondjuk valami ilyesmit válaszolhatott: „Őszentsége, ha őszinte akarok lenni, figyelembe véve az Ön egészségi állapotát, valamint az orvostudomány mai lehetőségeit, még 8-10 évet nagy valószínűséggel elélhet.” Manapság tényleg elég nagy pontossággal meg lehet becsülni az ilyesmit. És talán ez volt az a pillanat, amikor a pápa eldöntötte: „Na, azt már nem akarom fokozatosan öregedő, gyengülő pápaként leélni!”

Talán még egy utolsó gondolat. A pápai trón 2013. február 28-án este 8 órakor megürül (sede vacante). Ami az utódlást illeti, nem akarok jóslásokba bocsátkozni. Hiszek abban, hogy a Szentlélek olyan utódról fog gondoskodni, akire éppen a Katolikus Egyháznak a mai korban szüksége van. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy immár generációváltásra kell felkészülnünk. II. János Pál és XVI. Benedek személyében olyan emberek kerültek Róma püspöki székébe (a kifejezést, hogy „a pápai trónra”, nem annyira szeretem), akik „zsinati atyák” voltak: maguk is részt vettek, sőt személyesen meghatározó szerepet játszottak a II. Vatikáni zsinaton. Most azonban már a „zsinat gyermekei” következnek. Meglátjuk, hogyan kormányozzák tovább az üdvösség e csodálatos, gyakran ellenszélnek kitett, valóban az Isteni Gondviselés által vezetett hajóját. Ami pedig a személyt illeti – nos, a konklávé után bennünket, magyarokat valóban érhet történelmi meglepetés…