Nem mindig szoktam papi ruhában utazni, mert olyankor rendszerint akad egy útitárs (főleg, ha enyhén spicces…), akinek ellenállhatatlan késztetése támad, hogy elmesélje az életét, ami persze végül nem használ se neki, se nekem… Viszont letagadni sem szoktam az egyházi identitásomat, ha szóba kerül. Nemrég történt – egy repülőút alkalmával –, hogy beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő hölggyel. Nem indult rosszul: nyílt és élvezetes beszélgetés volt, minden indiszkréciótól mentes. Szóval, remekül ment minden – egészen addig a pontig, amíg ki nem derült, hogy pap vagyok… Onnantól kezdve azután, mintha gátszakadás történt volna: csak úgy dőlt rám a panasz és az egyházkritika. A hölgynek nemigen volt egyháztapasztalata (viszont ami volt, az rossz, csaknem egytől-egyig); s mindez még egy nagy adag negatív előítélettel megspékelve. Így már kész is a pokoli elegy – egész útra…
Világosan emlékszem, körülbelül háromnegyed órán keresztül hallgattam, anélkül, hogy egyetlen szóval is félbeszakítottam volna. Nem ő volt az első – van tapasztalatom, elhihetitek! Ráadásul alapszabály, hogy nem szabad ám úgy hallgatni, hogy közben gondolatban egészen máshol vagyok: tervezgetem a következő napirendi pontot, éppen kivel fogok találkozni stb. Nem! Valódi figyelemmel és együttérzéssel kell jelen lenni; hiszen ilyenkor valódi sebek fakadnak fel, melyeket komolyan venni annyit tesz, mint magát az elbeszélőt komolyan venni. Ez pedig akkor is követelmény marad (főleg egy egyházi ember részéről), ha a gyógyításnak nem sok esélye…
A meghallgatásom persze jól felfogott érdekből is fakad, elismerem! Tisztában vagyok ugyanis azzal, hogy addig úgysem lesz képes az illető megnyílni a racionális ellenérvek befogadására, addig nem tudja a tényeket önmagához közel engedni és nem tud teret engedni egy árnyaltabb megközelítésnek, amíg nem mondta el (legalább a nagyját) mindazt, ami a szívét nyomja. Ilyenkor tehát elsősorban lélekjelenlétre van szükség, mert a vádak egy része igazolt ugyan, egy másik része azonban egyértelműen egyoldalú és igaztalan. Bizony, most is szóba jött minden: a pedofil papok kérdése (akik – mint hallani – lelkiismeretlenül megrontják az ártatlan ministránsgyerekeket, és egyébként is rendszeresen lerészegednek az esküvői vacsorák alkalmával – ez utóbbinak útitársnőm egyszer szemtanúja is volt!); az egyház hivatalos képviselőinak botrányos gazdagsága, valamint az intézmény doktriner politikája: az ideológia, amely egyebek között hozzájárul az AIDS terjedéséhez Afrikában stb.
Miután útitársnőm egy kicsit kibeszélte magát, és valamelyest megkönnyebbült, én is szót kaphattam. Csendesen nekiszegeztem egy ártatlannak látszó kérdést. „Mondja csak, Önnek mi volna az első három intézkedése, ha történetesen nem Ferenc pápát, hanem Önt választották volna meg a legutóbbi konklávén?” Erre a hölgy egy pillanatra meglepődött és elhallgatott. Aligha hitte volna, hogy olyan elvetemült papok is akadnak, akik egy ilyen vad-feminista gondolatkísérlettől sem riadnak vissza. :-)
Eddig a történet – nem folytatom… De az azért nagyon érdekelne, hogy Ti mit válaszolnátok a kérdésemre. Hogy segítsek kicsit: az alábbiakban Luigi Accattoli egyik írása nyomán, számba veszem azokat a kihívásokat, amikkel az egyháznak manapság szembe kell néznie.
Vegyük először Latin-Amerikát, ahol manapság (a Karib-szigetekkel együtt) összesen 493 millió keresztény él. Itt a legfőbb és legdrámaiabb kihívást kétségtelenül a szekták terjedése jelenti. Ebben a térségben a katolicizmus óriási számbeli növekedést él át, ám mindmáig megőrizte azt a szervezeti és vallási identitását illető sérülékenységét, amely a 16. század óta jellemzi. Egyetlen évszázad alatt a megkereszteltek létszáma 70 millióról 425 millióra emelkedett, ami hozzávetőleg hatszoros növekedést jelent. Így ma ők képviselik a világ katolikusai összességének 35 százalékát. Viszont itt egy olyan katolicizmusról van szó, amelyet általában a hagyomány alapján fogadnak el, s amely elsősorban a népi vallásosságra és jámborsági gyakorlatokra alapul, nem pedig az egyház életében való aktív és tudatos részvételre. Ezt a gyengeséget használják ki a pünkösdista szekták, amelyek Észak-Amerikából érkeznek, s amelyek – ha hihetünk a statisztikáknak – az elmúlt húsz évben elhódították a Katolikus Egyház híveinek mintegy 20 százalékát. Sokan várják, hogy talán az argentin pápa képes lesz valamiféle utat találni ebben a kérdésben, olyan új irányt mutatni, amely nem merül ki egyszerűen csak az ellentámadásban.
Európában és Észak-Amerikában a katolikus közösségeknek (melyek Észak-Amerikában 85 millió, Európában 277 millió megkeresztelt tagot számlálnak) elsősorban a szekuláris kultúra környezeti hatásai miatt kell súlyos próbát kiállniuk. Itt a felvilágosult közvélemény az azonos neműek házasságát és a homoszexuálisok egyenlő jogainak biztosítását követeli, valamint az abortuszhoz (az úgynevezett „választáshoz”) való jogot, a mesterséges megtermékenyítés egyházi elfogadását, és a „szabadságot” az élet végének eldöntése kérdésében. Ehhez a válsághoz az „öreg kontinensen” a jövő szempontjából még fenyegetőbben hozzájárul a papok számbeli utánpótlásának hiánya, az egyházi hivatások krízise. Innen származik az a követelés is, hogy változtassák meg a cölibátus törvényét és adják meg a helyi püspököknek a jogot, hogy kipróbált nős férfiakat (viri probati) szentelhessenek pappá.
Az afrikai kontinensnek egészen más problémái vannak. A megkereszteltek és a papok száma itt nagymértékben növekszik, csakhogy a cölibátus még inkább válságban van, mint Európában vagy Észak-Amerikában. Ma Afrikában 177 millió megkereszteltet tartanak nyilván. Míg Európában a katolikus papok száma évente több mint ezer fővel csökken, ugyanakkor Afrikában körülbelül ugyanennyivel növekszik. A tendenciákból előre világosan megjósolható, hogy 20 év múlva az afrikai katolikusok száma meghaladja majd az európaiakét. Csakhogy – tekintettel a törzsi vallások, valamint az iszlám által képviselt mentalitásra – az afrikai papok számára különösen is nagy nehézséget okoz a családról és a gyermekekről való lemondás. Ezért aztán gyakran titokban tartják őket. Sok helyütt „konkubinátusban élő klérusról” beszélnek, amiként az a középkori Európában volt szokásban. A találgatások azt feszegetik, hogy vajon az Európából jövő impulzushoz (miszerint XVI. Benedek pápa új formát vezetett be, amikor megengedte a házasságban élést azon anglikánok számára, akik átléptek a Katolikus Egyházba) nem adódnak-e hozzá Afrikából jövő kezdeményezések, és mindez nem vezet-e oda, hogy Ferenc pápa leszámoljon a kötelező cölibátus egyházi törvényével.
Ázsiában, ahol a világ katolikusai közül hozzávetőlegesen 137 millióan élnek, az első számú problémát és kihívást Kína jelenti, ahol a katolikus közösség virágzó, de katakomba korszakát éli. A második számú pedig az indiai hindu „protekcionizmus”, amely erőszakosan reagál az egyház missziós tevékenységére. Ázsia egy részén, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában a fő kihívást nyilvánvalóan az iszlám jelenti, amely mind agresszívabban lép fel. Vajon képes lesz-e egy pápa, aki a Ferenc nevet vette fel, követni assisi „szegénykéjét”, a Poverello-t, aki lefegyverző fegyvertelenséggel és párbeszédkészséggel lépett fel, amikor az ötödik keresztes hadjárat idején átkelt a sáncokon, hogy személyesen találkozzon a szultánnal?
Az a front azonban, amelyen a „majdnem a világ végéről” érkezett pápának nap mint nap harcolnia kell, éppen új hazáján belül húzódik, úgymond a saját házában áll: sokan sürgetik ugyanis a római kúria intézményének reformját. Nem kétséges, hogy az, vajon Ferenc pápa képes lesz-e (és milyen hatékonysággal) a világ 1.168 milliárd katolikus hívét kormányozni, nagyrészt ezen az intézményen áll vagy bukik. A pápai kormányzati hatalom gyakorlásának kétségkívül vannak fontos segédintézményei: kezdve az államtitkári poszton, egészen a vatikáni kongregációkig. Kulcskérdés az új pápa küldetésének sikere szempontjából, hogy vajon itt sikerül-e változást elérnie. (Római körökben az a vicc járja, hogy az első pápai enciklika címe az lesz, amit a konklávé kezdetekor mondanak – a bíborosok kivételével – az összes jelenlévőnek: Extra omnes – távozzon mindenki!) Majdnem kötelező persze – tekintettel a nem olasz pápára –, hogy az új államtitkár olasz legyen; viszont egyúttal külső embernek is kell lennie a jelenlegi kuriális körök számára, akik az elmúlt években szinte teljhatalommal irányítottak. Persze akadnak ilyen emberek, ám nagy valószínűséggel nem az első sorban kell keresni őket, hanem a harmadik, vagy a negyedik vonalban.
Az új pápa láthatóan nem szenved döntésképtelenségben. A jóindulatú elemzők persze azt mondják, hogy neki is kijár az első száz nap, mint amolyan „mézeshetek”, amikor még csak a média kíváncsisága és a hívek lelkesedése kíséri, s ezek adják meg első intézkedéseinek alaphangját. Persze az is meglehet, hogy ez a kedvező időszak Ferenc pápa esetében nem terjed túl majd a tavaszon, és legkésőbb már a nyár folyamán – néhány kérdésben pedig esetleg még korábban – a most még oly népszerű pápának számolnia kell a „leadership”-ből fakadó népszerűségvesztéssel, s szembe kell néznie azon sürgető kérdések egyike-másikával, amelyek oly kemény próbára tették a nyugdíjba vonuló pápa „már nem megfelelő erőit”.
De olcsó és minden felelőtlenségtől mentes kritika helyett – azt javaslom – legalább játszunk le a gondolattal: mi mit tennénk a helyében? Vajon az lenne a leghelyesebb válasz az egyház mai kihívásaira, amit egy hivatását elhagyott pap barátom javasolt nemrég, kissé kajánul: „Az egyháznak minden intézményén túl kellene adni, hogy megvalósulhasson végre Jézus Krisztus követőinek kizárólag lelki közössége – hohó, nagyobb felháborodás támadna, mint a reformációkor!” Vagy éppen az ellenkező véglet felé volna esedékes az elmozdulás: azaz az egyháznak fel kellene adnia az eddigi tanítását és erkölcsi elveit, s teljes mértékben be kellene hódolnia a „világ” elvárásainak?
Valahogy az az érzésem, hogy egyik felsorolt szélsőség sem vinne jóra. Úgy vélem, hogy a tiszta spiritualitás egyháza merő utópia: hiszen valóságos, hús-vér emberekként, térben és időben létezünk, történelemhez és különböző társadalmakhoz tartozunk! Ugyanakkor valami lényegeset veszítene a világ, ha a Katolikus Egyház egy az egyben átvenné a véleményformáló globális (üzleti, katonai, politikai stb.) körök (a híres pénzvilág-hírvilág-alvilág) mondén retorikáját, és konformista módon azonosulna a nyugati világban élő „utca emberének” elvárásaival. Attól tartok egyébként, hogy az katolicizmus kérlelhetetlen kritikusai akkor sem volnának teljes mértékig megelégedve, ha az egyház mától fogva teljes mértékig az ő szekerüket tolná. Az elégedettség vagy elégedetlenség érzése ugyanis lelkiállapot: nagyon nagyrészt „belülről” fakad, a lélek mélyéről tör elő.
Egyébként egy másik barátom – aki mindmáig papként dolgozik, és jezsuita – egyszerűen arra hívta fel a figyelmet, hogy a megoldás iránya esetleg abba az irányba nyílik, hogy a pápa egyszerűen hagyja, hogy a helyi püspöki konferenciák keressenek megoldást a helyi problémákra… Mindenesetre ez harmonizálna leginkább a kollegialitás elvével, ami mind a mai napig megvalósításra vár a II. Vatikáni zsinat főbb irányelvei közül.
Röviden szólva tehát: meggyőződésem, hogy ha az egyház áthangszerelné az erkölcsi tanítását, és mondjuk (már elnézést a blaszfémiáért!) az afrikai templomok előtt az apácák gumióvszert osztogatnának a vasárnapi mise után a hazafelé tartó híveknek – amellett, hogy nem nyernénk meg az AIDS elleni harcot –, valami fontosat veszítene a világ. Mindenekelőtt egy megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélyt – amire (akár belátjuk, akár nem) nagy szüksége van a világnak manapság. Világos persze: bűnbeesés utáni világban élünk, azaz nem léteznek egyértelműen jó vagy rossz megoldások. Ha viszont az a prófétai hang kiveszne a világból, amelyet ma a pápa képvisel (és egyedül ő ilyen egyértelműséggel) – bizony mindenki megrövidülne. Tegye bár a dolgát jól vagy rosszul, hitelesen vagy hiteltelenül, bűnösen (mint mi is mindannyian vagyunk) vagy szentül (ami nem zárja ki az utóbbit) – ez a küldetése. A hívek szerint Istentől kapta; a hitetlenek magabiztosabban kritizálnak. Én azt kívánom, bár minél többen támogatnák! Nem vagyok pesszimista. A jóra való nyitottság a szívek mélyén (N.B.: minden ember szívében!) működő Szentlélek dolga…
Utolsó kommentek