Az elmúlt héten több napot sikerült víz közelben töltenem. Felhívásunkra többen jöttek velünk együtt segíteni az árvízi munkálatokban. Szerdán és csütörtökön Nagymaros volt a célállomás, szombaton pedig olyan sokan lettünk (17-en –ami persze más önkéntes csoportokhoz képest nem is olyan sok), hogy nem fértünk be a rendelkezésre álló autókba ezért egy vonatos és egy autós csoportunk lett. Az egyik továbbra is Nagymarosra a másik a Szigetközbe, Vámosszabadiba ment, a Caritas bázisára, ahonnan reggel kaptuk az értesítést, hogy szükség van a segítségre. Mecséren ugyanis megcsúszott a gát és szükség volt az erősítésre. A feladatunk mindkét helyen zsáktöltés, és zsákpakolás volt. Sok száz homokzsák futott át a kezeink között. Nem gondoltam, volna, hogy a homokzsákozáshoz is tudás kell. Nem nagy, de azért sok múlhat rajta. Az első szabály, hogy se túl sokat, se túl keveset ne rakj a homokból a zsákba, mert különben nagyon kiszúrsz a zsákrakodóval, aki vagy megszakad a súly alatt, vagy túl kicsi lesz a zsák és nem illik a falba. Mert hát az sem mindegy, hogy hogyan rakja le az ember azt a zsákot a gátra. Ha nincs megfelelően átlapolva, nincs kötés a zsákok között, és akkor bizony szétcsúszik a víznyomás hatására a töltés. Ez sajnos néhány helyen meg is történt ezekben a napokban. Ami a gátépítés logiszikájához tartozik, hogy legyen megfelelő számú ember, homok, zsák és olykor sóder is a megfelelő helyen. Se ne legyen túl sok, mert nem tudják a teherautók hova lerakni, se ne legyen túl kevés, hogy nehogy elfogyjon idő előtt és megálljon a gátépítés folyamata. Mindez sok száz helyen egyszerre történjen, rendben. A gáton dolgozók persze kapjanak élelmet, italt, hogy legyen erejük a munkához. Ahhoz képest, hogy mennyi résztényezője van az optimális gátépítés folyamatának, azt kell mondjam, hogy ott ahol voltunk alapvetően jól működtek a dolgok. Ami viszont szerintem a legjelentősebb része volt az árvízi védekezésnek, az az emberek hozzáállása volt. E nélkül elsodort volna minket az ár. A hatóságok emberein és az otthonaikat féltő helybelieken túl valóban megmozdult az egész ország, hogy segítsen. Nagymaroson együtt lapátolhattunk a gödöllői gimnazistákkal, vagy a pécsiekkel. A Szigetközben Veszprémből, sőt Csongrádról érkeztek önkéntesek. A munka pedig igen jó hangulatban telt. Nagyon különböző emberek, mégis közös célért dolgozva testvéries légkörben tevékenykedtünk. Volt itt jezsuita tartományfőnök, evangélikus lelkész, polgármester a környező településekről, egyházközségi testületi tag, cigányember és jobbikos. Több százan dolgoztak a gáton és –kisebb bénázásoktól eltekintve – magától ment a munka. Spontán szerveződött a zsákot adogató csatárlánc. Aki értett már valamit a zsákrakáshoz, az rakta. Nagyon öntevékenyek voltak az emberek. A segítőkészséget jellemzi az a kis epizód is, hogy amikor meghirdettük, hogy önkénteseket szervezünk az árvízhez, fél órán belül érkezett a következő email: „személyesen nem tudok menni, de szívesen hozzájárulnék a segítséghez az imán túl is. Nem tudom, hány ember várható szombaton. Kifizetném az útiköltségüket meg egy fagyit/sört mindenkinek, összesen 100ezer forintig.” Szombat este a fagyi és (vagy) sör mellett hálásan emlegettük az adományozót…  

A munka, illetve annak szünetei ugyanakkor jó beszélgetésekre is lehetőséget teremtett. Olyan emberekkel találkozhattunk, akikkel valószínűleg sose lett volna lehetőségünk, mert általában nem kereszteződnek a köreink. Itt és most összekötött mindnyájunkat valami, ami mélyebb mint, az ami különböző bennünk.  Az árvízi összefogás számomra felcsillantott valamit abból, amit csak kivételes történelmi helyzetekben – mint egy 56 –os forradalom, vagy rendszerváltás - lehet megélni. Volt benne valami katartikus, valami ami túlmutat önmagán. Felvillantja, hogy többek is lehetünk, mint a hétköznapokban. Van valami igazán nemes az emberekben, ami ilyenkor felszínre tud jönni.  

Az egyik csoportunkban egy hajléktalanszállón élő fiatalember is velünk jött. Nemrég műtötték a kezét, de bekötözött kézzel is végiglapátolta a napot. Be kell valljam, hogy  amikor reggel megláttam az a gondolat volt bennem, hogy ugyan már mit is keresne a gáton bekötött kezű jó lélek, mit tud segíteni? Hát tudott. Lapátolt és zsákolt egész nap. Este, amikor újra találkoztunk elszégyeltem magam a reggeli gondolat miatt. Már őszintén csodáltam ezt a fiút, az emberség valódi leckéjét adta számomra. A sör mellett sugárzó arccal mesélte, hogy milyen sokat jelentett neki ez a nap. Végre hasznosnak érezte magát, volt értelme a napjának, dolgozhatott és munkájával segített. Miért nem érezheti ezt minden nap? Tényleg miért? A víz hiányzik?