Szeretnék egy kis teológiát tanítani Nektek! Egy nyúlfarknyi kurzust ajánlok csupán, talán ha 5-6 perces, lerövidített traktátus: egyetlen argumentum. Hogy is kezdjem csak… Talán egy kérdésből érdemes kiindulni. Mit gondoltok: mi lesz a halál utáni sorsa, a jövője azoknak, akik nem keresztények? Vajon mindannyian automatikusan a pokolra jutnak? Avagy van valamilyen titkos esély számukra, hogy eljussanak a boldogító színelátásra? Vajon ők is üdvözülhetnek valamilyen rejtett úton és módon?
Vajon létezik egy sarok – még ha mégoly eldugott is – a paradicsomban a buddhisták, a hinduk és az iszlám követői számára? Na jó, lehet, hogy ezek túlságosan egzotikusan hangzó kérdések (bár ma már egyre kevésbé, ahogy a magyar nagyvárosokban is lassan egyre hétköznapibb eseménnyé válik a vallásközi találkozás), de mi a helyzet akkor az ateistákkal? A nyilvános hittagadókról beszélek, akik hátat fordítottak hitüknek, nem fizetik az egyházadót, esetleg már az egyházból is kiléptek (ha ugyan meg voltak keresztelve)! Mi lesz az ő örök sorsuk? A pokol mélységes feneke? És ha történetese amúgy jó emberek voltak, tisztességes életet éltek? Akkor is? És ha nem, akkor vajon hogyan lehet „utat készíteni nekik az üdvösségre”, szóval „megnyitni számukra a mennyország kapuját”? (Mármint képletesen, szimbolikus nyelven szólva: szóval, teológiailag…)
Ez egy érdekesen hangzó kérdés, nem?! Hogy ne mondjam, egzisztenciális is: lényegbe vágó. Csak hogy rövid legyek, egyetlen teológiai fogalmat szeretnék most megtanítani nektek (már annak, aki nem ismeri): az „anonim keresztény” fogalmát. Létezik a „hivatalos keresztény”, aki hozzátartozik a látható, intézményes egyházhoz – ez világos. Ám létezhet, s nyilvánvalóan létezik is olyan ember (ő volna az „anonim keresztény”), aki anélkül is, hogy valaha hirdették volna neki az evangéliumot, vagy kifejezetten tanították volna a keresztény hitigazságokra, Isten kegyelmében él. Lehetséges ez? Én azt hiszem, igen. Ott ugyanis, ahol egy emberi személy bizalommal elfogadja a sorsát (a betegségekkel és szenvedésekkel, az örömökkel és ünnepekkel, a derűs és kemény napokkal együtt), aki próbálja megtenni a tőle telhetőt (ami persze nem megy Isten kegyelme nélkül), igazságosan cselekszik, szereti felebarátját és hűen követi a lelkiismeretét; nos, az ilyen ember megvalósítja azt, amit „hitnek, reménynek és szeretetnek” nevezünk, és emiatt elmondható róla, hogy „megigazult”, vagyis olyan ember, akiben Isten szent lelke él és aki által Ő cselekszik. Nos, az ilyen ember hitünk szerint halála után közvetlenül találkozik Istennel, azaz az üdvösségre jut. Ezt nem én mondom, hanem a II. Vatikáni zsinat tanítja. Bár a zsinat nem használja az „anonim keresztény” kifejezést, de a szavak nem is olyan lényegesek: végül mégiscsak erről van szó.
Számomra – mi tagadás – ez jó hír! Mindenek előtt azért, mert így nem kell féltenem a számomra kedves embereket, akik nem tartoznak a kereszténység „nyájához” (mondjuk, mert az intézmény szintjén nem tartoznak hozzá); és nem kell féltenem azt a kilencszázmillió hindut, háromszázötvenmillió buddhistát, egymilliárdháromszázmillió muszlimot stb. sem, akik nem követik (látható módon) Jézus Krisztus útját. Isten nagyobb a szívünknél, ő fogja – általunk nem ismert utakon is – megtalálni az utat számukra az üdvösségre, ha úgy látja alkalmasnak…
Amikor Afrikába mentem, ott elég sok nem kereszténnyel is találkoztam. XXI. századi misszionáriusként azonban nem úgy gondolkoztam róluk, hogy „most végre elhoztam hozzátok Istent”; hiszen Isten – mint hiszem és tapasztaltam – már régóta ott volt velük az én érkezésem előtt is. Legfeljebb nem tudták őt még olyan pontosan néven nevezni, mint én, hogy Jézus Krisztusról van szó.
Az utolsó 100 komment: