A minap a családunkból valaki elmesélte, hogy szeretne elutazni Ausztráliába. Gyerekkori álom – nincs is ezzel semmi baj! Ráadásul talált egy srácot, aki alkalmas útitársnak mutatkozik. Az apró gond legfeljebb csak annyi, hogy az illető 28 éves hajadon leány, éspedig a legcsinosabb fajtából… Amikor nekem, a szerzetes nagybácsijának mesélt a projektről, még azt is hozzátette: fél egy kicsit, hogy a fiú útközben esetleg szerelmes lesz belé… Szóval, mint a mellékelt ábra mutatja, a miénk az egy „rém rendes család” ám… :) (Képünk csupán illusztráció :)
Ti mit szóltatok volna? Nekem egy kicsit lassú a reakcióidőm – különösen, amikor bonyolult és érzelmileg is kényes ügyekről van szó –, hát csak hallgattam… Csak napokkal később kezdtek tudatosulni bennem a kérdéssel kapcsolatos érzelmek, és fokozatosan körvonalazódott az is, amit legszívesebben válaszoltam volna – ha egy kicsit talpraesettebb vagyok…
Például nem ártott volna egy kicsit behatóbban érdeklődnöm az utazás anyagi következményeiről. A költségek egyenlő megosztását ugyanis itt nagyon fontosnak tartom. Mert ha ezen a téren nem elég világosak a játékszabályok, akkor bizony nagyon bonyodalmas viszonyok állhatnak elő… Ha le vagyok kötelezve valakinek, tapasztalat szerint nehez(ebb)en merek/tudok neki nemet mondani. Kicsit úgy érezhetem: tartozom neki valamivel „viszonzásképpen”. És ez veszélyes dolog: olyan helyzetekbe és döntésekbe sodorhat, amiket később könnyen megbánunk.
Bizony, szívem szerint kerek perec megmondtam volna: „Az a javaslatom, hogy ne feküdjetek le egymással.” Tudom, hogy ez „durva”, meg hogy beleszólás mások magánügyeibe, de én néha megengedek magamnak ilyen direkt tanácsokat. Sosem felejtem el: még kollégiumi lelkész koromban egyszer mondtam ugyanezt egy leánynak, aki másnap visszajött és őszintén megköszönte. Azt mondta, akkor este, a randi után olyan természetes lett volna, de másnap rettenetesen érezte volna magát. (Persze olyan „esetem” is volt, amikor nem tartották meg ezt a tanácsomat; de hát a papi élet nem csupa sikerélmény… :) És néha utóbb – amikor elmondták – szintén igazolva érezték a véleményemet.
Pedig nem vagyok szex-ellenes! :) Azok közé a papok közé sem tartozom, akiknél minden az abortusz és a születésszabályozás témája körül forog (ami – ahogy tapasztalom – gyakran elfojtás és tudatosítatlan kontroll-igény következménye). De nem is akarok úgy tenni, mintha ezek nem léteznének. Ráadásul egy utazás azért is „veszélyes”, mert ott folyamatosan egymásra van utalva két ember; kicsit rásegít a kaland, az ismeretlen környezet is; ráadásul szállást találni is sokkal olcsóbb közösen. Szóval, szerintem nem árt nagyon is észnél lenni…
Azt persze már megszoktam, hogy a látszat alapján soha ne mondjak véleményt. És azt is, hogy semmilyen körülmények között sem ítélkezzek. Valószínűtlen történeteket ismerek ugyanis: például, amikor fél évig együtt lakott egy fiatal pár – még a házasságkötésük előtt –, és nagyjából mindenki a környezetükben meg volt arról győződve, hogy együtt élnek; csak én tudtam – belső fórumról –, hogy külön szobában alszanak, és milyen szigorúan vigyáznak a házasság előtti tisztaságra. Külsőre senki sem hitte volna el (én meg persze hallgattam, mint a sír… :) De papról is tudok, akit a szóbeszéd összehozott egy fiatal nővel, pedig teljesen tiszta kapcsolat volt közöttük! (Meg persze tudnék mesélni ellenkező példákat is – ott is néha minden látszat ellenére –, de nem teszem, hogy ne botránkozzatok…)
Attól sem szoktam kétségbeesni, ha valakinek esze ágában sincs megőrizni a szüzességét a házasságkötésig – én is csak ebben a világban élek, megszoktam már… Főként pedig tisztában vagyok vele, hogy a legmagasabb katolikus morált nem lehet (és nyilván nem is szabad!) számon kérni olyanokon, akiknek fogalmuk sincs arról, kicsoda Jézus Krisztus. (Ez egyébként olykor megkeresztelt katolikusokra is áll.) Nem csodálkozom hát azon, hogy csak a legelkötelezettebbek élnek az egyház által ajánlott („megkövetelt”) magas erkölcsi mércék szerint. Ráadásul – és most jön a dekonstrukció! – sajnos az sem automatikus megoldás: még a fülemben cseng, ahogy nemrég egy fiatal kolléga – aki éppen posztgraduális erkölcsteológiai tanulmányokat folytat – egy ünnepek utáni „dömping-gyóntatás” után ezt találta mondani: „Hogy mi mennyit ártottunk ezzel a katolikus szexuálmorállal…!” Nem kíváncsiskodtam, mire gondol… De nekem is összefacsarodik a szívem olykor, amikor megkeseredett és majdnem „megnyomorított” (gyakran önmagukat megnyomorító) idősebb keresztény emberekkel, legjobb híveimmel találkozom, akik egész életükben minden erejüket a szüzességük megőrzésére szánták, s a rengeteg elfojtás árát idős korukra keserűséggel, vénkisasszonyos allűrökkel és vaskos szexuálneurózissal fizetik meg.
Az utolsó 100 komment: