Nemrégiben hallottam egy szép történetet egy argentin jezsuita barátomtól. (Nem, nem a pápa volt! :) Azt mesélte, fiatalabb korában egy másik fiatal rendtársával néhány évet Spanyolországban, lelkipásztori munkában dolgozott. A püspök Madrid egyik külvárosában bízott rájuk egy plébániát. A pap kollégák mondták is, hogy itt aztán semmit sem lehet csinálni, pasztorális szempontból esélytelen a környék. Nincs mit tenni, ilyenek az emberek…
Ők meg aztán csak elkezdtek dolgozni: úgy, mint otthon szoktak. Összeszedték a fiatalokat, kis csoportokat hoztak létre közöttük, felelősséget bíztak a vezetőiknek. Megkérdezték őket, miről legyen szó a hittanon (persze aztán okosan válogatni kell a témák között; mert azért mégsem lehet állandóan csak a „szerelemről és párkapcsolatról” beszélgetni, ahogy ők szeretnék… :-) Szóval, odafigyeltek arra, hogy mi érdekli őket. Szociális munkát is szerveztek, hogy segítsenek a rászorulókon. Aztán persze jöttek a szülők is, hogy lássák, jó helyen vannak-e a gyerekeik. A papok velük is szóba álltak: fórumot szerveztek, parázs viták kerekedtek aktuális kérdésekről, a hit fényében. Nem abból indultak ki, hogy egyedül ők tudják az igazságot, csak alkalmat biztosítottak, hogy a felnőtt emberek is kifejezhessék a véleményüket. Ettől aztán ők is elkezdték jól érezni magukat és egyre inkább megnyíltak; az atyák meg megajándékozva érezték magukat ettől a bizalmtól. Nagyon mély tapasztalat, amikor mások beavatnak minket a személyes problémáikba, elmesélik, hogyan harcolnak kényes erkölcsi kérdésekben stb. Szóval, néhány év alatt akkora élet lett a plébánián, hogy mindenki a csodájára járt…
Pedig nem voltak varázslók. Egyszerűen csak normális légkört biztosítottak, és hagyták dolgozni, aki jött, hogy segíteni akar. Röviden: megszólíthatóak voltak és felnőttnek kezelték az embereket. Az ifjúsági csoportból aztán idővel házasságok született; öröm visszamenni azóta is – mesélte a barátom –, látni, hogyan érkeznek a családokban (és hogy növexenek :-) egyre-másra a gyerekek.
Tényleg ennyi lenne? Vagy éppen komolyan hitelt kellene adni azoknak a papi tapasztalatainak, amik az emberek tömeges elvallástalanodásáról számolnak be Európában? No és persze a papok elmagányosodásának átkáról – szokták is mondani: „könnyű nektek, szerzeteseknek!” Vagy másképpen: tényleg mindent át kell(ene) építenünk az Egyházban (új utakat keresve, mint Gaudi az építészetben), hogy ami van, (újra) működőképes legyen és az is maradjon? Ti hogy látjátok?
Az utolsó 100 komment: