“Sokan kérdezgetik, hogyan lehetséges az, hogy a katolikus hit ilyen fontos tanbeli kérdéseivel kapcsolatban a püspökök és a bíborosok ilyen különbözőképpen gondolkoznak. A Szinódus napjaiban legalábbis ez vált világossá – túlságosan is. A szentségek, a bűn, a kegyelem, a házasság..., a hívek meglepetten állapították meg, hogy vezetőik és a véleményformálók ilyen külöböző állásponton vannak ilyen nem éppen marginális kérdésekben.Az alábbiakban szeretnék rámutatni egyre az okok közül, egy olyanra, amely eddig nem túlságosan került felszínre a szinódussal kapcsolatos viták során. Arra a filozófiára gondolok, amelyet a bíborosok és a püspökök alkalmaznak, amikor teológiai kérdésekkel néznek szembe.

Szent II. János Pál pápa Fides et Ratio című enciklikájában arról beszél, hogy nem lehet teológiát művelni filozófia nélkül, és hogy ha nem egy igaz filozófiát teszünk magunkévá, amely egybecseng a hittel, akkor végül egy nem igazat fogunk vallani, ami eltorzítja a hitet. Minden esetben valamely filozófiát fogunk alkalmazni.

Milyen filozófiát tettek magukévá a bíborosok és püspökök, akik a szinódusi ülésteremben, és azon kívül is ilyen kérdésekkel foglalkoztak? Milyen filozófiát tanultak és fogadtak el tanulmányaik során és olvasmányaik alapján? A filozófia olyan eszköz, amellyel a teológia él. Azonban nem semleges eszköz, tekintve, hogy magát a teológiát is befolyásolja, hiszen meghatározza annak tárgyát, módszerét és nyelvezetét.

Nem ugyanarról az Istenről beszél Aquinói Szent Tamás amikor “Esse Ipsumot” mond, és nem ugyanarról Karl Rahner, amikor “Egzisztenciális transzcendenciát” emleget. Nem ugyanazt jelenti a hit ontológiai dimenzióját elfogadni (azt a dimenziót, ami a hitet összeköti a lét kérdésével), vagy amelyik abban csak a fenomenológia vagy az egzisztencia egy dimenzióját ismeri el. Mivel a püspököknek és bíborosoknak különböző filozófiai mintáik vannak, különbözőképpen viszonyulnak a teológiai kérdésekhez is, beleértve a Szinódus kérdéseit is. Karl Rahner azt mondta, hogy a filozófiai és teológiai pluralizmus nem csak kikerülhetetlen, de egyenesen helyes és kívánatos is. A Fides et ratio azonban az ellenkezőjét állítja. Meg vagyok győződve arról, hogy a teológusok legnagyobb része Rahnert részesítette előnyben a Fides et ratio-val szemben. A nyelvhasználat összezavarodottsága a szinódus ezen napjaiban mintha mégis az enciklikát igazonlá.

Nézetem szerint – de nekem úgy tűnik, hogy a Fides et Ratio szerint is – a katolikus hit dimenziója ontológiai dimenzió. Ha az “új teremtmény”, amely megszületik a keresztséggel, nem a lét új síkjához tartozik, akkor csak egzisztenciális vagy szentimentális máz az egész. Ha azok, akik házasságot kötnek nem új valóságot alkotnak a lét színtjén, olyan valóságot, amely nem az “egy meg egy” logikája szerint való (hiszen “a kettő egy testté lesz”), akkor persze a házasságot is egzisztenciálisan újra lehet gondolni, újra csinálni, újra ünnepelni, újra szerződni. Ha azonban egy új valóságról van szó – megismétlem: a lét színtjén –, akkor nem lehet többé szétbontani. Az egyetlen dolog, amit meg lehet tenni, hogy megvizsgáljuk, létrejött-e vagy sem, ám ha létrejött, semmi sem semmisítheti meg. Hogy kiderítsük, létezik-e, az igazságot illető vizsgálatot kell lefolytatni, és nem szabad megelégedni egy egyszerű lelkipásztori vagy adminisztratív utánajárással. Ha azonban a házasságnak csak fenomenológiai vagy egzisztenciális jellege van, akkor nincs semmi tisztázandó igazság és minden újraértékelhető, újra manipulálható.

Persze helyesen nézve az egész hitben való életnek – és nem csak a házasság szentségének – megvan az ontológiai aspektusa. A bűnös léthelyzet nem csupán egzisztenciális kérdés, hanem a lelkünk halála. Aki tudatosan halálos bűnben él, az lelkileg – vagyis ontológiailag – halott. Ha ilyen módon látjuk a dolgokat, akkor hogyan is járulhatna valaki ebben az állapotban a szentségekhez? Az eukarisztia szentsége valójában – ontológiailag – az isteni életbe visz minket. Itt nem a társas együttlét valamely rítusáról van szó, ami csak érzelmi-egzisztenciális volna.

A gyónás szentsége is ontológiai természetű, hiszen meggyógyítja a lelket, amelyet a bűn nyomaszt, és éltre kelti azt. Nem pszichológiai ülésről van szó. Az a kegyelem, amit a szentségeken keresztül kapunk valóságos élet, isteni élet.

Az Egyházhoz való csatlakozás a keresztség révén nem egy társulásba való belépés, hanem a lét egy új dimenziójához való hozzáférést jelent, amelyben meghaladjuk önmagunkat és részesülünk a Szentháromság életében. Amikor Szent Pál azt mondja “élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” az “új teremtémény” ezen ontológiai újdonságát fejezi ki.

Az, amit néhány püspök mondott a szinódusi ülésteremben, valamint a termen kívül az újságírók mikrofonjába, csak hosszú idő után napvilágra került következménye az elvégzett teológiai szemináriumoknak és a tanulmányaiknak. Hiszen a püspökök sem az égból hullanak alá, nekik is megvoltak a mestereik, őket is nevelték valahogy, valamely filozófiai kultúra kontextusában. Mármost, ha ezek a filozófiák, amelyeket tanítottak nekik, nincsenek összhangban azzal, amit a Fides et ratio tanít, világos és következetes, hogy olyan témák tanulmányozása során is, mint a házasság, a válás és az áldozáshoz járulás is elmarad a Fides et ratio által támasztott elvárásoktól.

Például: ha Isten “egzisztenciális transzcendencia”, mint Karl Rahner állítja, akkor mindannyian belül vagyunk, a házasok, az együttélők és a homoszexuálisok is. Nincsenek többé ateisták, és bűnösök sem. Akkor minden csak útnak bizonyul, hogy anonim keresztényekből kereszténynek nevezettek legyünk; olyan út, amit együtt teszünk meg, anélkül, hogy bárkit is kizárnánk vagy bármilyen sajátos élethelyzetet elítélnénk, hiszen minden lehet jó kiindulás. Sok püspök ezt a teológiai nézetet fejezte ki, amely azonban egy sajátos egzisztenciális jellegű filozófiát tükröz. Karl Rahner Heidegger tanítványa volt, nem Szent Tamásé. Ezek a püspökök csak Rahnert ismerik, Szent Tamást pedig nem?

Cornelio Fabro, a nagy filozófus az egzisztencia és lényeg fogalmaival vetette fel a kérdést. Sartre azt mondta, hogy a lét megelőzi a lényeget, Fabro azt vallotta, hogy a lényeg előzi meg az egzisztenciát. Ezen a Szinoduson is ez a voltaképpeni filozófiai – tehát egyúttal teológiai – kérdés. Vajon a házasságnak mint szentségnek ontológiai jellege van, ami a lényeget illeti, vagy csak egzisztenciális, ami tetszés szerint újraértékelhető?”

Eddig az idézet. Megfontolandó gondolatok... 

A számomra legerősebb érv a “progresszisták” ellen azonban máshonnan való. Itt is elhangzott, ezen a blogon. A Modernkori Kereszténység Vastörvényéról van szó. Tudniillik, hogy “azok a keresztény közösségek, melyek szilárdan megőrzik a hittani és erkölcsi határaikat, képesek virágozni a modernitás kulturális mérgei közepette is; azok azonban, amelyek hittani és morális határaikat átjárhatóvá – majd pedig láthatatlanokká – teszik, kiszáradnak és elpusztulnak.” 

De vajon ez elég érv az integrista merevség előnyben részesítése érdekében? Nem olyan ez, mintha az iszlám fundamentalizmusra a keresztény fundamentalizmust tartanánk helyes válasznak? Nem vagyok róla egészen meggyőződve...

(Stefano Fontana cikke La Nuova Bussola Quotidiana-ból)