Ha megkérdezzük valakitől, aki történetesen katolikus, hogy hány szentség van, alighanem gondolkodás nélkül rávágja: hét. No és hány parancsolat van? A válasz ugyanilyen egyszerű: tíz. Ha rászánjuk az időt és egy kicsit utánanézünk néhány egyháztörténeti adatnak (például akár az interneten is), alighanem minden különösebb nehézség nékül azt is megtaláljuk, hogy eddig 21 egyetemes zsinatot tartottak, és hogy Ferenc a 266. pápa. Ha vannak alapvető teológiai ismereteink, könnyű lesz kideríteni azt is, hogy az Egyházi Törvénykönyvben 1752 kánon van felsorolva. De vajon miért van az, hogy ha azt kérdezzük, hogy hány dogma tartozik a katolikus tanításhoz, a hívő emberek közül a legtöbben csak vakarják a fejüket?
Talán csakugyan van abban valami zavarbaejtő, hogy a kötelező hittételek, a dogmák számát firtató kérdésre a diplomás szakemberek, a teológusok is zavarba jönnek. Hogy nem lehet az, hogy egy ilyen egyszerűnek látszó, és nyilvánvalóan rendkívül lényeges kérdés még mindig nincs tisztázva? Vajon csupán a mai teológusok hibájából – alkalmasint ezen „modernkedő”, ám valójában csak „a liberalizmus szerkerét toló”, „semmirekellő állítólagos hittudósok” „nemtörődömsége és hanyagsága” folytán tartunk ott, ahol tartunk? Hiszen mi mással volna magyarázható, hogy mindeddig „elhanyagolták” egy ilyen jelentős adat megállapítását? Ha meg tudjuk mondani, hogy hány bekezdés van a Katekizmusban, nem volna időszerű végre rendesen utánaszámolni annak is, hogy egy-egy bekezdésnek hány dogma feleltethető meg?
Nos, nem rejtem többé véka alá a véleményemet: az a meggyőződésem, hogy a számbeli bizonytalanság oka nem a szakteológusok feltételezett lustaságával magyarázható. Az indok sokkal inkább maga a kinyilatkoztatás természetében rejlik (s ez azután elkerülhetetlenül a kinyilatkoztatás teológiájára is rányomja a bélyegét). Az igaz ugyan, hogy össze tudjuk számolni, hogy hány artikulusból áll a nicea-konstantinápolyi hitvallás, csakhogy a bekezdések nem feleltethetők meg egyértelműen egy-egy dogmának, illetve a krédók maguk sem merítik ki a hittételek teljes listáját. Valójában arról van szó, hogy a kinyilatkoztatás és annak magyarázata elkerülhetetlenül történeti folyamat. Csakis a kinyilatkoztatás tantételszerű szemléletét vallók, akik ezt a történelmi dimmenziót lényegében elhanyagolják (vagy teljesen félreértik), róhatják fel hiányosságképpen, hogy lehetetlen a dogmák kimerítő listájának összeállítása! Hiszen ők a kinyilatkoztatást különálló igazságok – avagy tételes állítások – gyűjteményének tekintik. Egyedül ilyen alapon remélhetik ugyanis, hogy fáradhatatlan keresésük, osztályozó és rendszerező munkájuk nyomán végre valahára meghatározott számú tantételhez juthanak, feltéve, ha elég kitartóan folytatják a rendszerezést és a keresést.
1950 és 1956 között egy legendás újskolasztikus professzor tanított a mai Eötvös Loránd Tudományegyetemről száműzött teológiai karon (Budapesti Katolikus Hittudományi Akadémia). Takács József valóban zseniális ember és teológus volt. Kiemelkedő eredménnyel doktorált dogmatikából (szisztematikus teológiából) a római Pápai Gergely Egyetemen, s olyan brilliánsan szerepelt az akkoriban szokásos újskolasztikus disputákon, hogy évtizedekkel később VI. Pál pápa maga is emlékezett rá, és rákérdezett az ad limina látogatáson lévő magyar püspököknél. Megnyugtatták: nem, nincs börtönben…
Takács Józsefnek azonban valódi keresztú adatott; a Szentlélek kifürkészhetetlen végzése folytán rengeteg szenvedésen kellett átmennie. 1956-ban azonban politikai okokból eltávolították tanszékvezetői állásából és – természetesen – Budapestről is száműzték, több kisebb plébánián működött lelkipásztorként. Gyémántkeménységű ember volt; egy alkalommal, nyomozók látogatták meg és virágnyelven megpróbálták „beépíteni”, rávenni, hogy időnként írjon nekik egy-egy jelentést: „Lássa, csak ilyen apróságról van szó, s ha vállalja, másnaptól újra taníthat” – így szólt az ígéret. Ezt válaszolta: „Nézzék, én 5 élő és három holt nyelven tudok, de ezt a nyelvet, nem beszélem!” Plábánosként halt meg 1982. január 17-én Adácson.
Takács életszentsége és briliáns intellektusa hihetetlen hatást tett hallgatóira. Valóban a legjobbak lelkesedtek érte (nem csoda, hogy néhány éve még a magyar katolikus püspöki karban is egykori tanítványai töltöttek be kulcspozíciókat). A legértelmesebbeket és a legérzékenyebbeket ragadta leginkább magával, ahogyan egységes és kikezdhetetlen épületként tárta elő a katolikus tanítást, amelyet nem kezdhet ki a történelmi hullámverés, melynek falán egyetlen repedés sem mutatkozhat. A dolgunk tehát csupán vaslogikával és töretlen hűséggel továbbadni a kikezdhetetlen és üdvösségre vezető tanítást. Takács úgy vélte, hogy a dogmatika legfeljebb néhány apróság tekintetében szorul még pontosításra: ki kellene mondani a Mária társmegváltóságáról (co-redemptrix) szóló dogmát, és szükség lesz még a Szent Józsefről szóló teológiai traktátus (a jozefológia) kidolgozására, amit eddig méltatlanul elhagyagoltak. Egyébként már majdnem minden készen van, befejezett.
Nem tudok eltekinteni a párhuzamtól, miszerint a fiatal Werner Heisenberget is megpróbálták lebeszélni a családi ismerősök, hogy az egyetem fizika szakára iratkozzék be, mondván, hogy „a fizikában már minden fel van találva”… Ahogy ugyanis a relativitáselmélet és a kvantummechanika új alapra helyezte a fizikai tudományokat, úgy formálta át – mutatis mutandis – az egész teológiai kérdésfelvetést a II. Vatikáni zsinat. Azzal, hogy az újsokasztika megszűnt az egyház hivatalos teológiája lenni, hitem szerint, a Szentlélek éltető ereje nyilvánult meg. A történtek hatására ma mindennél világosan látjuk: nem hogy befejeződött volna, még alig kezdődött el a kinyilatkoztatás megértése.
A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy a kinyilatkoztatást nem lehet leszűkíteni kijelentések vagy különálló igazságok gyűjteményévé. Végső soron a kinyilatkoztatás nem egy kijelentsében vagy egy szövegben, hanem Jézus Krisztusban magában tárul fel számunkra. Krisztus „az egész kinyilatkoztatás közvetítóje és teljessége” (DV 2).
Sejtitek ti ennek a tételnek a jelentőségét?
(Cf. Richard R. Gaillardetz, By What Authority? A Primer on Scritpure, the Magisterium, and the Sense of the Faithful, Liturgical Press, Saint John’s Abbey, Collegeville, Minnesota [USA] 2003, cap. VI.).
Az utolsó 100 komment: