Nemrégiben kispapoknak kellett elmélkedési pontokat adnom. Ilyenkor az ember próbálja előszedni a legjobb tudományát és olyasmit igyekszik mondani, amit tényleg a legfontosabbnak tart. S lehetőleg úgy, hogy az segítse is őket; hogy aztán majd „nagy pap” korukban is emlékezzenek rá… Én arra jutottam, adnék egy pár gyakorlati tanácsot arra vonatkozóan, mi segít megmaradni a papságban – és a szó legigazibb, lelki értelmében örömet találni benne.

Ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat, azon vettem magam észre, hogy féltem a mai papnövendékeket. Vajon nem fogják tönkretenni az életüket? Megtalálják azt, amire vágytak, ami miatt valaha ezen az úton elindultak? Nem fogják megbánni, hogy erre a vállalkozásra adják a fejüket? Egyszer beszélgettem egy fiatal pappal. Drámai dolgokat mondott. „Becsaptak minket a szemináriumban!” – mondta keserűen. „Senki sem mondta, hogy ez ilyen kibírhatatlanul nehéz lesz! Soha senki nem beszélt erről a rettenetes magányról…” Már néhány napja a papnevelő intézet épületében vendégeskedett, de még nem tudta, hol a kápolna… Nem vádoltam érte. Ahogy a beszélgetésünk során befelé figyeltem, a saját érzelmeimre, azt vettem észre, hogy a szomorúság mellet egyre inkább mély együttérzés születik a szívemben iránta. „Te, mit csinálsz szívesen? Mi ad neked sikerélményt?” – kérdeztem, ösztönösen, valami reménysugár után kutatva. Hirtelen felcsillant a szeme: „A testépítés… Ott szinte azonnal látszik a befektetett munka.”

Úgy érzem, nagyon nagy a felelősségünk – és rengeteg a mulasztásunk –, nekünk mai papnevelőknek. Vajon beszélünk arról, ami ezekre a fiúkra valóban várni fog? Vajon ki világosítja fel őket arról, hogy miről fog szólni az életük? Ki próbálja felkészíteni ezeket a fiatalembereket arra a kíméletlen stresszre, ami egyszeriben rájuk zúdul majd, ha kikerülnek? Mert ez elkerülhetetlen lesz: egyrészt abból a rengeteg elvárásból fakad majd, ami minden papra ránehezedik (aminek voltaképpen képtelenség megfelelni); másrészt pedig abból, hogy a magunk részéről hiába teszünk meg mindent (cigánykereket is hányhatunk), statisztikailag akkor sem fognak többen templomba járni… Mert Európában ma ez a trend; s egy (vagy egy maréknyi) fiatalember, legyen bármilyen tehetséges és elkötelezett is, nem tudja megfordítani a tendenciát. Könnyű és hálás feladat belépni egy olyan céghez, amely felfelé ívelő fázisban van, vagy legalábbis képes biztosítani azokat a struktúrákat, amelyek megóvják dolgozóit a kiégéstől és más munkahelyi ártalmaktól. Nos, ez a jelenlegi európai egyházra nemigen áll… A számok szinte minden szinten leépülést mutatnak (a hivatások, a templomlátogatók stb.); csak a papok és a hívek átlagéletkora emelkedik. Éppen nincs kéznél a hivatalos nyilvántartás, de úgy emlékszem, a papnövendékek nagyjából fele abba is hagyja a képzést. És vajon hány pap gondolja meg magát papszentelés után? S hánynak fut zátonyra az élete? Nem tudom pontosan. Viszont az az érzésem, középkelet-európai térségünk mutatói legalábbis nem jobbak az átlagosnál…

Vajon fel vagyunk készítve? Vagy, hogy a másik oldalt vonjam kissé kérdőre: vajon van nevelési koncepciónk?
Nos, ehhez mondanék egy pár keresetlen gondolatot.

Mielőtt azonban előállnék 6 konkrét javaslattal, még egy utolsó „előzetes megjegyzés” kívánkozik ide. Az a véleményem, hogy a probléma valójában megoldhatatlan. Fölösleges vádolnunk a papnevelőket, a püspököket, vagy bárki más állítólagos felelőst! Senki sem lát ugyanis a jövőbe; az elvileg kifürkészhetetlen. Amennyire én látom, még a jezsuiták sem ismerik… :) Ebben az értelemben tehát kész nevelési koncepciót számon kérni valójában egyenértékű azzal, hogy irreális, lehetetlen követelményt támasztunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy valamifajta felkészítés a „felkészíthetetlenre” ne volna mégis lehetséges – sőt nagyon is sürgető és szükséges is. Most jönnek a pozitív javaslataim.

1. Először is, az embernek papként imádságos életet kell élnie. Rendszeres imára van meghívva, hogy Isten egyesülhessen vele, birtokába vehesse és teljesen lefoglalhassa magának. Ami a zsolozsmát illeti, nos, nekem arról különvéleményem van. Sok fiatal papot láttam ugyanis, akik a szentelés után nagyon szorgalmasan és elkötelezetten imádkozták a breviáriumot – mondjuk két-három évig. Utána aztán – fokozatosan vagy hirtelen, szinte átmenet nélkül – abbahagyták. Valaki így fogalmazott: „Könnyebb meggyónni, mint elmondani…” (Ez persze tényleg tragikus; nem mesélem el…) Szóval, én úgy értelmezem, hogy a papszenteléskor azt ígérjük meg, hogy imádkozni fogunk. Éspedig nem öt percet vagy tízet – mert az nem elég. (Tapasztalataim szerint ma a legjobb papok sem szoktak a szentmisén kívül 20 percnél többet imádkozni.) Így aztán nem csoda, hogy valaki az első krízis (pl. szerelem) alkalmával bedobja a törülközőt… Ha tudom, hogy már évek óta nem imádkozott, én nem csodálkozom rajta.
2. A második javaslatom: nagyon segít a lelki irodalom rendszeres olvasása. Az egyház hagyományában ezt lectio divinának vagy „lelkiolvasmánynak” mondják. Egyrészt e nélkül nem lehet hosszabb ideig jó színvonalon ugyannak a közösségnek prédikálni, másrészt nagyon segít a lelki életünkben. Néhány hete fejeztem be Avilai Nagy Szent Teréz „Lelki várkastélyát”. Ahogy becsuktam a könyvet, azt mondtam magamnak: „Hogyan élhettem eddig papként – több mint 20 éve szenteltek! – anélkül, hogy ezt nem ismertem?!”
3. Harmadszor, fontos, hogy végezzünk évente lelkigyakorlatot. És nem csak arra gondolok, amit a papok kötelezően végezni szoktak. Ezek ugyanis olyan alkalmak, ahol az egyházmegye papsága néhány napra összejön, meghallgatunk néhány előadást, finom a konyha, esténként pedig összejárunk kártyázni és régi szemináriumi történeteket feleleveníteni. Ez is fontos persze, nem mondom, hogy nem – csakhogy ez nem lelkigyakorlat…! Viszont – ha csak néhány napra is – visszavonulok egy magányos helyre, hátam mögött hagyom a napi rutint, kikapcsolom a telefont (nem viszek számítógépet), viszont kialszom magam, csendben maradok (szilenciumot tartok), sok időt töltök a természetben, nos, akkor három nap elmúltával elkerülhetetlenül a legmélyebb életproblémáim merülnek fel. Isten jó pedagógus: csak abban az ütemben engedi feljönni a rendezetlen dolgainkat (csak olyan sorrendben szembesít az árnyékos oldalainkkal), amilyen ütemben azt képesek vagyunk elviselni… Ha ilyenkor az életemet a szentírás mérlegére teszem (elmélkedem), az már lelkigyakorlat a javából. És bizony – biztonsági okokból – ilyenkor nagyon jól jön, ha kéznél van egy tapasztalt lelkigyakorlat-kísérő, akivel beszélgethetek. Az ő feladata, hogy – főleg türelmes meghallgatás által – segítsen megkülönböztetni az esetleg nagyon is különböző forrásokból származó belső sugallatokat. (Jut eszembe: bár az elegáns helyszín miatt kicsit drága, Dobogókőn ennek intézményes keretei is vannak… :)
4. Negyedszer: nem szabad túl könnyen belenyugodnunk a függőségeinkbe. Azok nem feltétlenül legyőzhetetlenek. Persze a szembenézés, az elfogadás az első lépés, azonban ez nem azt jelenti, hogy feladom az ellenük való harcot. Mert amikor a plébános úr, vagy a káplán atya csak délelőtt kilenc vagy fél tíz felé húzza fel a redőnyt a plébánia ablakán, azt bizony a hívek is észreveszik… Fájdalmas kimondani, de sok pap játszik éjjel kettőig vagy háromig a számítógépén, mert egyszerűen nem bírja abbahagyni. (Hmm… érzem, hogy egy kicsit túl sok negatív példát mondok – de hát az élet adja…!) Önmagában nem a függőség a probléma, de nagyon fontos tudni, hogy egy ponton külső segítség is elkelhet, hogy azután újra szabaddá válhassak tőle!
5. Ötödször, fontos, hogy legyen lelkivezetőnk. Tapasztalatom szerint nemcsak minden egyházmegyében, de minden egyházkerületben is van egy-két nagyon szent pap, akihez bátran lehet fordulni. A fiatal kollégák általában ösztönösen is érzékenyek erre – megérzik azoknak a papoknak a jelenlétét, akiket az ítélkezésmentes szeretet légköre vesz körül. Mert lelkivezetésen NEM azt értem, hogy megmondják, mit csináltam rosszul – tudom én azt nagyon is pontosan; arra semmi szükségem! Arra viszont, ami a valódi lelkivezetés/-kísérés, nagyon is: hogy van egy védett hely az életemben, ahol feltétel nélkül elfogadnak, ahol az lehetek, aki vagyok. Itt nem kell semmit sem elrejtenem. Például előfordul, hogy egy pap negyven éves lesz, mire fedezi fel a szexualitását. Egy este aztán kicsit elkeseredik, sokat iszik, és csinál valami őrültséget. Utána aztán, másnap reggel, persze rettenetesen érzi magát. Fontos, hogy ilyenkor legyen egy hely, ahova elmehet, ahol beszélhet magáról, és megtapasztalhatja Isten minden emberi értelmet meghaladó irgalmát és szeretetét. De sok más dolog is téma lehet: krízis a hitben, a pénzhez való viszony, a szerelem, a személyes konfliktusok a plébánián, a tekintélyi személyhez (feletteshez) való viszony stb. – bármi, amit az élet hoz magával! Ha van egy hely, ahol teljes biztonságban vagyok, ahol bizalommal beszélhetek önmagamról, a gyógyulás és megújulás biztosított.
6. Végül fontos, hogy jó kapcsolatban legyenek jó házasságban élő nőkkel. Minden szó (és rag :) is fontos: több ilyen személyre is szükség van, és fontos, hogy jó házasságban éljenek. Normális és boldog házasságban élő asszonyok nagyon sokat segíthetnek egy papnak. NB: más nőkkel kapcsolatban is! Mert ők azonnal látják azt, amit mi sosem leszünk képesek magunktól észrevenni… (És ők azonnal látják – hát nem csodálatos? :) Az is fontos – én mindig azon igyekeztem –, hogy a férjeikkel is jó kapcsolatban legyünk. Persze a férjek általában csak zavarnak bennünket, :) de annál fontosabb, hogy ápoljuk velük a barátságot. (Csak poénkodom: minden drágakőnél értékesebb kincsként őrzök néhány férj-barátságot! ;)

Mert a papok – a magunkfajták – bizony sokfélék. Vannak az „építkező papok”, akik állandóan új plébániát/templomot építenek, folyvást renoválnak és felújítanak. Vannak aztán az „informatikus papok”, akiknek a szobája tele van számítógép-alkatrésszel. Ők azok, akik kiismerik magukat a legújabb programok birodalmában is. Vannak aztán az „okos papok”, akik mindenről mindent tudnak. Vagy a „búcsújáró/zarándok papok”, akik állandóan útban vannak – oda-vissza – Lordes vagy Fatima felé, nyáron pedig Szent Jakab útját járják, levezetésképpen. :) Ők mind fontos és értékes emberek; nélkülözhetetlen szerepet játszanak a közösség és sok egyes ember életében. Az én vágyam azonban az, hogy a mai papnövendékek „imádkozó papok” egyenek. Mert szent pappá válni, erre szól a hivatás. Csakhogy az életszentség csírájának szárba szökkenése nem automatikus folyamat; készületet igényel. Idő- és energiaráfordítást. S az előkészület már most elkezdődik, a papnevelő intézetben – példának okáért az imaélethez való hűségben! Mert az imádságban és az imádságból élt élet egészen hatékonnyá, gyümölcsözővé válik. Egyébként ez a biztosítéka a boldogságnak is – bár mostanában nem szeretek ilyen nagy szavakat akarnék használni… Talán szerencsésebb beteljesült, megelégedett életet mondani. Mert a papi életben – ahogy én látom – az úgynevezett „boldogság” soha sincs kereszt nélkül. Ha sokan naivul idealizálják is, ebből a szempontból semmi különbség: papnak lenni is csak olyan, mint bármely más keresztény hivatás: a kereszt hozzátartozik, elválaszthatatlanul.

Ám ha engedjük, hogy Isten maradéktalanul lefoglaljon magának, akkor életünk hatvanszoros, nyolcvanszoros , sőt százszoros termést fog hozni. És megtapasztaljuk az őérte mindenükről lemondóknak ígért „százannyit” is – éspedig nem csak a túlvilágon, hanem már itt, ebben az életben! Hát, ezt a „testamentumot” szerettem volna a kispapokra hagyni… :) Így engedje a Jóisten!