Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Exhortáció papnövendékeknek

2016.05.17. 14:44 pacsy

pap.jpgNemrégiben kispapoknak kellett elmélkedési pontokat adnom. Ilyenkor az ember próbálja előszedni a legjobb tudományát és olyasmit igyekszik mondani, amit tényleg a legfontosabbnak tart. S lehetőleg úgy, hogy az segítse is őket; hogy aztán majd „nagy pap” korukban is emlékezzenek rá… Én arra jutottam, adnék egy pár gyakorlati tanácsot arra vonatkozóan, mi segít megmaradni a papságban – és a szó legigazibb, lelki értelmében örömet találni benne.

Ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat, azon vettem magam észre, hogy féltem a mai papnövendékeket. Vajon nem fogják tönkretenni az életüket? Megtalálják azt, amire vágytak, ami miatt valaha ezen az úton elindultak? Nem fogják megbánni, hogy erre a vállalkozásra adják a fejüket? Egyszer beszélgettem egy fiatal pappal. Drámai dolgokat mondott. „Becsaptak minket a szemináriumban!” – mondta keserűen. „Senki sem mondta, hogy ez ilyen kibírhatatlanul nehéz lesz! Soha senki nem beszélt erről a rettenetes magányról…” Már néhány napja a papnevelő intézet épületében vendégeskedett, de még nem tudta, hol a kápolna… Nem vádoltam érte. Ahogy a beszélgetésünk során befelé figyeltem, a saját érzelmeimre, azt vettem észre, hogy a szomorúság mellet egyre inkább mély együttérzés születik a szívemben iránta. „Te, mit csinálsz szívesen? Mi ad neked sikerélményt?” – kérdeztem, ösztönösen, valami reménysugár után kutatva. Hirtelen felcsillant a szeme: „A testépítés… Ott szinte azonnal látszik a befektetett munka.”

Úgy érzem, nagyon nagy a felelősségünk – és rengeteg a mulasztásunk –, nekünk mai papnevelőknek. Vajon beszélünk arról, ami ezekre a fiúkra valóban várni fog? Vajon ki világosítja fel őket arról, hogy miről fog szólni az életük? Ki próbálja felkészíteni ezeket a fiatalembereket arra a kíméletlen stresszre, ami egyszeriben rájuk zúdul majd, ha kikerülnek? Mert ez elkerülhetetlen lesz: egyrészt abból a rengeteg elvárásból fakad majd, ami minden papra ránehezedik (aminek voltaképpen képtelenség megfelelni); másrészt pedig abból, hogy a magunk részéről hiába teszünk meg mindent (cigánykereket is hányhatunk), statisztikailag akkor sem fognak többen templomba járni… Mert Európában ma ez a trend; s egy (vagy egy maréknyi) fiatalember, legyen bármilyen tehetséges és elkötelezett is, nem tudja megfordítani a tendenciát. Könnyű és hálás feladat belépni egy olyan céghez, amely felfelé ívelő fázisban van, vagy legalábbis képes biztosítani azokat a struktúrákat, amelyek megóvják dolgozóit a kiégéstől és más munkahelyi ártalmaktól. Nos, ez a jelenlegi európai egyházra nemigen áll… A számok szinte minden szinten leépülést mutatnak (a hivatások, a templomlátogatók stb.); csak a papok és a hívek átlagéletkora emelkedik. Éppen nincs kéznél a hivatalos nyilvántartás, de úgy emlékszem, a papnövendékek nagyjából fele abba is hagyja a képzést. És vajon hány pap gondolja meg magát papszentelés után? S hánynak fut zátonyra az élete? Nem tudom pontosan. Viszont az az érzésem, középkelet-európai térségünk mutatói legalábbis nem jobbak az átlagosnál…

Vajon fel vagyunk készítve? Vagy, hogy a másik oldalt vonjam kissé kérdőre: vajon van nevelési koncepciónk?
Nos, ehhez mondanék egy pár keresetlen gondolatot.

Mielőtt azonban előállnék 6 konkrét javaslattal, még egy utolsó „előzetes megjegyzés” kívánkozik ide. Az a véleményem, hogy a probléma valójában megoldhatatlan. Fölösleges vádolnunk a papnevelőket, a püspököket, vagy bárki más állítólagos felelőst! Senki sem lát ugyanis a jövőbe; az elvileg kifürkészhetetlen. Amennyire én látom, még a jezsuiták sem ismerik… :) Ebben az értelemben tehát kész nevelési koncepciót számon kérni valójában egyenértékű azzal, hogy irreális, lehetetlen követelményt támasztunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy valamifajta felkészítés a „felkészíthetetlenre” ne volna mégis lehetséges – sőt nagyon is sürgető és szükséges is. Most jönnek a pozitív javaslataim.

  1. Először is, az embernek papként imádságos életet kell élnie. Rendszeres imára van meghívva, hogy Isten egyesülhessen vele, birtokába vehesse és teljesen lefoglalhassa magának. Ami a zsolozsmát illeti, nos, nekem arról különvéleményem van. Sok fiatal papot láttam ugyanis, akik a szentelés után nagyon szorgalmasan és elkötelezetten imádkozták a breviáriumot – mondjuk két-három évig. Utána aztán – fokozatosan vagy hirtelen, szinte átmenet nélkül – abbahagyták. Valaki így fogalmazott: „Könnyebb meggyónni, mint elmondani…” (Ez persze tényleg tragikus; nem mesélem el…) Szóval, én úgy értelmezem, hogy a papszenteléskor azt ígérjük meg, hogy imádkozni fogunk. Éspedig nem öt percet vagy tízet – mert az nem elég. (Tapasztalataim szerint ma a legjobb papok sem szoktak a szentmisén kívül 20 percnél többet imádkozni.) Így aztán nem csoda, hogy valaki az első krízis (pl. szerelem) alkalmával bedobja a törülközőt… Ha tudom, hogy már évek óta nem imádkozott, én nem csodálkozom rajta.
  2. A második javaslatom: nagyon segít a lelki irodalom rendszeres olvasása. Az egyház hagyományában ezt lectio divinának vagy „lelkiolvasmánynak” mondják. Egyrészt e nélkül nem lehet hosszabb ideig jó színvonalon ugyannak a közösségnek prédikálni, másrészt nagyon segít a lelki életünkben. Néhány hete fejeztem be Avilai Nagy Szent Teréz „Lelki várkastélyát”. Ahogy becsuktam a könyvet, azt mondtam magamnak: „Hogyan élhettem eddig papként – több mint 20 éve szenteltek! – anélkül, hogy ezt nem ismertem?!”
  3. Harmadszor, fontos, hogy végezzünk évente lelkigyakorlatot. És nem csak arra gondolok, amit a papok kötelezően végezni szoktak. Ezek ugyanis olyan alkalmak, ahol az egyházmegye papsága néhány napra összejön, meghallgatunk néhány előadást, finom a konyha, esténként pedig összejárunk kártyázni és régi szemináriumi történeteket feleleveníteni. Ez is fontos persze, nem mondom, hogy nem – csakhogy ez nem lelkigyakorlat…! Viszont – ha csak néhány napra is – visszavonulok egy magányos helyre, hátam mögött hagyom a napi rutint, kikapcsolom a telefont (nem viszek számítógépet), viszont kialszom magam, csendben maradok (szilenciumot tartok), sok időt töltök a természetben, nos, akkor három nap elmúltával elkerülhetetlenül a legmélyebb életproblémáim merülnek fel. Isten jó pedagógus: csak abban az ütemben engedi feljönni a rendezetlen dolgainkat (csak olyan sorrendben szembesít az árnyékos oldalainkkal), amilyen ütemben azt képesek vagyunk elviselni… Ha ilyenkor az életemet a szentírás mérlegére teszem (elmélkedem), az már lelkigyakorlat a javából. És bizony – biztonsági okokból – ilyenkor nagyon jól jön, ha kéznél van egy tapasztalt lelkigyakorlat-kísérő, akivel beszélgethetek. Az ő feladata, hogy – főleg türelmes meghallgatás által – segítsen megkülönböztetni az esetleg nagyon is különböző forrásokból származó belső sugallatokat. (Jut eszembe: bár az elegáns helyszín miatt kicsit drága, Dobogókőn ennek intézményes keretei is vannak… :)
  4. Negyedszer: nem szabad túl könnyen belenyugodnunk a függőségeinkbe. Azok nem feltétlenül legyőzhetetlenek. Persze a szembenézés, az elfogadás az első lépés, azonban ez nem azt jelenti, hogy feladom az ellenük való harcot. Mert amikor a plébános úr, vagy a káplán atya csak délelőtt kilenc vagy fél tíz felé húzza fel a redőnyt a plébánia ablakán, azt bizony a hívek is észreveszik… Fájdalmas kimondani, de sok pap játszik éjjel kettőig vagy háromig a számítógépén, mert egyszerűen nem bírja abbahagyni. (Hmm… érzem, hogy egy kicsit túl sok negatív példát mondok – de hát az élet adja…!) Önmagában nem a függőség a probléma, de nagyon fontos tudni, hogy egy ponton külső segítség is elkelhet, hogy azután újra szabaddá válhassak tőle!
  5. Ötödször, fontos, hogy legyen lelkivezetőnk. Tapasztalatom szerint nemcsak minden egyházmegyében, de minden egyházkerületben is van egy-két nagyon szent pap, akihez bátran lehet fordulni. A fiatal kollégák általában ösztönösen is érzékenyek erre – megérzik azoknak a papoknak a jelenlétét, akiket az ítélkezésmentes szeretet légköre vesz körül. Mert lelkivezetésen NEM azt értem, hogy megmondják, mit csináltam rosszul – tudom én azt nagyon is pontosan; arra semmi szükségem! Arra viszont, ami a valódi lelkivezetés/-kísérés, nagyon is: hogy van egy védett hely az életemben, ahol feltétel nélkül elfogadnak, ahol az lehetek, aki vagyok. Itt nem kell semmit sem elrejtenem. Például előfordul, hogy egy pap negyven éves lesz, mire fedezi fel a szexualitását. Egy este aztán kicsit elkeseredik, sokat iszik, és csinál valami őrültséget. Utána aztán, másnap reggel, persze rettenetesen érzi magát. Fontos, hogy ilyenkor legyen egy hely, ahova elmehet, ahol beszélhet magáról, és megtapasztalhatja Isten minden emberi értelmet meghaladó irgalmát és szeretetét. De sok más dolog is téma lehet: krízis a hitben, a pénzhez való viszony, a szerelem, a személyes konfliktusok a plébánián, a tekintélyi személyhez (feletteshez) való viszony stb. – bármi, amit az élet hoz magával! Ha van egy hely, ahol teljes biztonságban vagyok, ahol bizalommal beszélhetek önmagamról, a gyógyulás és megújulás biztosított.
  6. Végül fontos, hogy jó kapcsolatban legyenek jó házasságban élő nőkkel. Minden szó (és rag :) is fontos: több ilyen személyre is szükség van, és fontos, hogy jó házasságban éljenek. Normális és boldog házasságban élő asszonyok nagyon sokat segíthetnek egy papnak. NB: más nőkkel kapcsolatban is! Mert ők azonnal látják azt, amit mi sosem leszünk képesek magunktól észrevenni… (És ők azonnal látják – hát nem csodálatos? :) Az is fontos – én mindig azon igyekeztem –, hogy a férjeikkel is jó kapcsolatban legyünk. Persze a férjek általában csak zavarnak bennünket, :) de annál fontosabb, hogy ápoljuk velük a barátságot. (Csak poénkodom: minden drágakőnél értékesebb kincsként őrzök néhány férj-barátságot! ;)

Mert a papok – a magunkfajták – bizony sokfélék. Vannak az „építkező papok”, akik állandóan új plébániát/templomot építenek, folyvást renoválnak és felújítanak. Vannak aztán az „informatikus papok”, akiknek a szobája tele van számítógép-alkatrésszel. Ők azok, akik kiismerik magukat a legújabb programok birodalmában is. Vannak aztán az „okos papok”, akik mindenről mindent tudnak. Vagy a „búcsújáró/zarándok papok”, akik állandóan útban vannak – oda-vissza – Lordes vagy Fatima felé, nyáron pedig Szent Jakab útját járják, levezetésképpen. :) Ők mind fontos és értékes emberek; nélkülözhetetlen szerepet játszanak a közösség és sok egyes ember életében. Az én vágyam azonban az, hogy a mai papnövendékek „imádkozó papok” egyenek. Mert szent pappá válni, erre szól a hivatás. Csakhogy az életszentség csírájának szárba szökkenése nem automatikus folyamat; készületet igényel. Idő- és energiaráfordítást. S az előkészület már most elkezdődik, a papnevelő intézetben – példának okáért az imaélethez való hűségben! Mert az imádságban és az imádságból élt élet egészen hatékonnyá, gyümölcsözővé válik. Egyébként ez a biztosítéka a boldogságnak is – bár mostanában nem szeretek ilyen nagy szavakat akarnék használni… Talán szerencsésebb beteljesült, megelégedett életet mondani. Mert a papi életben – ahogy én látom – az úgynevezett „boldogság” soha sincs kereszt nélkül. Ha sokan naivul idealizálják is, ebből a szempontból semmi különbség: papnak lenni is csak olyan, mint bármely más keresztény hivatás: a kereszt hozzátartozik, elválaszthatatlanul.

Ám ha engedjük, hogy Isten maradéktalanul lefoglaljon magának, akkor életünk hatvanszoros, nyolcvanszoros , sőt százszoros termést fog hozni. És megtapasztaljuk az őérte mindenükről lemondóknak ígért „százannyit” is – éspedig nem csak a túlvilágon, hanem már itt, ebben az életben! Hát, ezt a „testamentumot” szerettem volna a kispapokra hagyni… :) Így engedje a Jóisten!

57 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr938724920

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Aisha Alaenun 2016.05.18. 21:38:35

"másrészt pedig abból, hogy a magunk részéről hiába teszünk meg mindent (cigánykereket is hányhatunk), statisztikailag akkor sem fognak többen templomba járni…"
Érdekes. Pál Ferinek kevés a hely másoknak pedig sok a munka.

Hermes the God in Yellow 2016.05.19. 02:56:37

Hirtelen felcsillant a szeme: „A testépítés…

sooo fucking gay

a valóságnál nincs jobb paródia

Pandit 2016.05.19. 08:24:13

@Hermes the God in Yellow:
"a valóságnál nincs jobb paródia"
Egyet tudok érteni. :)

Pandit 2016.05.19. 08:26:33

Amúgy én nem értem, hogy akkor mit tanítanak (adnak át nevelés gyanánt) a papnövendékeknek, ha nem ezt?
Mást szinte nem is kéne nekik "tanítani."

jabbok 2016.05.19. 14:46:19

Lehet, hogy tévedek. Elő szokott fordulni - de mint tudjuk, csak akkor van baj, ha a fenekünk fordul elő...

De ez a poszt számomra majdnem mindent elmond a HOGYAN-ról, meg az ESZKÖZÖKRŐL - mégis a CÉLJAI mintha egy szemlélődő szerzetes céljai lennének. Sőt, még egy szemlélődő számára is rosszul MOTIVÁLTAK.

Én a magam kis mániákus szemszögéből nagyon, sőt NAGYON hiányolom a pap SZUBJEKTUMÁN, SAJÁT érzelmi és SAJÁT hitbeli életén túl mutató motivációt.

TALÁN arra sem lenne fölösleges tanítani őket, hogy KIKÉRT kellene nekik ezt a 6, egyébként valóban nagyon fontos ESZKÖZT megtanulni és alkalmazni.

"A Lélek adományait ki-ki azért kapja, hogy HASZNÁLJON vele" - mármint alighanem a TÖBBIEKNEK.

TALÁN azt sem lenne fölösleges megtanítani nekik, hogy MIÉRT imádkozták évezredeken át minden papi zsolozsmában, minden nap kezdésekor a Benedictus-ban, hogy
"Téged pedig, gyermek,
a Magasságbeli prófétájának fognak hívni:
mert az Úr színe előtt fogsz járni,
hogy előkészítsd az ő útját,
és népét az üdvösség ismeretére tanítsd,
bűneik bocsánatára,
Istenünk mélységes irgalmából,
amellyel meglátogatott minket a magasságban felkelő,
hogy fényt hozzon azoknak,
akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek, s hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa."

Mert bizony egy papot (SZVSZ) NEM arra hív az Isten, hogy ezt a 6 pontot betartva vidám, kiegyensúlyozott, testileg-lelkileg egészséges, pszichésen-mentálisan-szexuálisan is ép ember maradjon, és ellegyen az ő Istenével -

hanem MINDERRE valóban szükség LEHET (de talán nem is mindig - TALÁN néha még a sötétségben és az Istentől való elhagyatottságban is osztoznunk kell azokkal és azokÉRT, akik ránk vannak bízva ...???)
- AZÉRT, hogy "fényt hozzon AZOKNAK,
akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek, s hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa"...

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.05.19. 15:30:23

@jabbok:

Én is éreztem valami hiányt. Én sem látom azt, hogy mi az, ami csak a papokra vonatkozik és nem általánosan minden szerzetesre, sőt minden hívőre. A dogmatikai különbséget persze tudjuk, de ennek mintha semmi jelentősége nem lenne, ez valahogy a fejünk felett lebeg.

A pap ugyanis különleges módon Krisztus megbízottja, képviselője, megjeleníti az Örök Főpap áldozatát, a püspök elsődleges társa a hit hirdetésében. Ez a különleges megbízatás eltörölhetetlen szentségi jegyet nyom a lélekbe. A pap különleges módon Jézus Krisztus barátja, a vele való személyes kapcsolat nélkül a pályája rossz irányba fordulhat. A küldetésnek, a szolgálatnak ebből kellene fakadnia. Ezért nélkülözhetetlen a pap és nem helyettesíthető semmilyen lelkipásztori munkatárssal.

Lehet, hogy a fentieket egyesek klerikalizmusnak mondják. De ha ez negatív értelemben veendő klerikalizmus, akkor aztán tényleg nincs már szükség papokra. Lehet, hogy ezt a hozzáállást érzik meg és ezért aggasztó a hivatások hiánya.

Aisha Alaenun 2016.05.19. 19:20:18

A valóság. Ezért (is) tart itt a magyar keresztény papság.
Normális helyen kivágták volna vagy szép liberálisan elmagyarázták volna neki, hogy nem papnak de embernek sem való.
Igaz itt úgysem kell dolgoznia elég lesz gyúrnia.
A valóság a legszebb. Köszönjük!

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2016.05.20. 03:40:58

@jabbok: @matthaios: "Én sem látom azt, hogy mi az, ami csak a papokra vonatkozik és nem általánosan minden szerzetesre, sőt minden hívőre."

Nagyon gyorsak vagytok :) Én csak eddig a fentebb idézett mondatig jutottam azonnal, de nem a rákövetkező gondolatmenetig. Megint nem kell töprengéssel fáradoznom, és ezúttal tényleg köszi, mert bőven van már egyéb amiben fáradozhatom.

jabbok 2016.05.20. 07:08:21

@Felicitasz: ezt most nem egészen értem... Ha kritika akart lenni, akkor fejtsd ki bővebben, légy szíves! (Tudod, nekem nincs más, amiben fáradozhatom... ;o)

jabbok 2016.05.20. 07:10:46

@Felicitasz: Nem ezt a momentumot érzékeltem esetleges kritikaként - csak ezt a labdát nem bírtam kihagyni;o)).
Ráadásul a fentebb idézett mondatot és gondolatmenetet nem én írtam...

IILiliII 2016.05.20. 11:22:06

"nagyon segít a lelki irodalom rendszeres olvasása"

Hálás lennék pár könyvcímért, amiket jónak gondolsz.
A Belső várkastélyt ajánlották már nekem, olvastam is pár éve és tetszett is, de nem értettem. És rengeteg helyen félreértettem. Most hallgatom egy kármelita atya magyarázatát hozzá és így már egész más.
Sienai Katalintól is jó lenne olvasni, de meg se merem venni, pedig ő is egyháztanító.
Nagyon köszönöm az írásodat.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2016.05.20. 17:03:50

@jabbok: Amit leírtam, az szó szerint értendő, és se több se kevesebb mint amit leírtam. Megfogalmaztátok az általam is érzékelt hiányt, és aztán ketten két különböző szempontból meg is magyaráztátok, legalábbis az én számomra a két kommentben nem volt ellentmondás. És örültem ennek, és kész.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2016.05.20. 17:23:25

@IILiliII: Nem nekem szól a kérdés, de felvetek valamit: mi volt az a "lelki irodalom", amit legutóbb olvastál úgy hogy értetted és élvezted is? (Nem kell megírni itt ha nem akarod, csak a válaszból látszik majd a számodra, hogy "hol tartasz", és hogy mivel érdemes folytatni. Tegnap az irgalmasságról jelent meg egy nagyon jó interjú egy kármelitával,
www.magyarkurir.hu/hirek/isten-szeretete-ingyenes-interju-beri-renatoval
és például ő Keresztes Szent János munkássága kapcsán beszél arról, hogy az időzítés is számít, és nem csak a lelki irodalom minősége.)

Velem valami olyasmi történt, hogy a Csűrcsavar meg a Kegyes kétbalkezes-korszak után végigolvastam Adrian Plass magyarul megjelent munkásságát, és aztán elkezdtem azokat a dolgokat olvasni amikre ő hivatkozott, Thomas Mertont például, meg a többi hivatkozott szerzőt, és még Chesterton van a felfedezendő listán. A másik szálon jezsuita "sikerkönyvek" vannak (James Martin SJ, magyar oldalról meg Jálics Ferenc és Mustó Péter) és aztán ezen könyvek hivatkozásai, azaz más jezsuita szerzők, és utána ebből származóan a komolyabban "lelki irodalom" (bár nem szeretem ezt a felosztást, a Kegyes kétbalkezes legalább annyira lelki irodalom mint a James Martin Jezsuita spiritualitás-a, a Mennyei derűről nem is beszélve. De ezekből már tud következni Szent Ignáctól a Zarándok meg a Napló, meg Ignác egy-két levele, meg aztán azok a dolgok amikre maga Ignác hivatkozik, Aquinói Szent Tamás (de nem az egész Summa Theologiae latin eredetiben ;)) meg a kapcsolódó magyarázatokban az érdekesnek tűnő cikkek.

Az én számomra az egy sokkal későbbi fázis, hogy akkor nyissuk ki Keresztes Szent Jánost meg Avilai Szent Terézt, és első olvasásra próbáljuk meg fel is fogni a dolgot teljes mélységében. (Amellett, hogy úgyse fog menni, legalábbis nekem nem. Ezek a szentek leírták - ahogy tudták, mármint - azt amin ők maguk keresztülmentek, és megpróbálták legjobb tudásuk szerint megosztani a megoszthatatlant. Én hozzájuk képest vagyok valahol - elég messze ;) - az úton, és semmi meglepő nincs abban, ha - Adrian Plasst idézve - úgy érzem magam a szövegelésüktől mint a pusztai nomád akinek a frissen landolt marslakó próbálja elmagyarázni az űrhajója működési elvét.)

IILiliII 2016.05.20. 21:52:27

@Felicitasz:
Nagyon örültem, hogy írtál nekem. Első alkalom. Bevallom, már vártam :-)
És nagyon örültem annak is, amit írtál. Pláne, hogy van sok számomra ismeretlen név benne és ez jó lehetőség.
A Jálics könyveket nagyon-nagyon szeretem. Amit legutóbb olvastam (bár ez így nehéz, mert van egy kb. top 10-es listám és folyamatosan újraolvasom őket, és mindig új is (sajnos)) P. Jacques Philippe: Idő Istennek. Ő a másik nagyon kedves szerzőm.
Szóval a listámat kicsit bővíteném szívesen. :-)
Köszönöm a tippeket.

Amúgy Renátó magyarázatát hallgatom a Belső várkastélyról. És most Keresztes Szent Jánosról tart katekézist, az ő művei kapcsán beszél, ami fenn is van mind a youtubon.
www.youtube.com/watch?v=6UXw9VMr880
ez az első, eddig 15 volt
Számomra ez hatalmas hiánypótlás. Egyszerűen, a saját szintemen elmagyarázza, amit nem értenék amúgy.
Azt azért látom, hogy mindent nem fogok tudni használni a listádról :-) csak az egyszerűen fogalmazottakat értem meg. (és azokat is csak magyarul :-)

kaleidoscope · http://kaleidoscope.blog.hu 2016.05.22. 08:46:53

„A testépítés… Ott szinte azonnal látszik a befektetett munka.” - Végre! Ép testben ép lélek! A túlsúlyos papoknak elég hiteltelenül csengenek az önmegtartóztatás fontosságáról szóló prédikációi.
" Mert amikor a plébános úr, vagy a káplán atya csak délelőtt kilenc vagy fél tíz felé húzza fel a redőnyt a plébánia ablakán, azt bizony a hívek is észreveszik… " Nem baj. És ha megkérdezik, hogy mivel töltötte az atya az éjszakát, hogy csak ilyen későn tudott felkelni, akkor mondja meg nyugodtan, hogy szörfölt az interneten, facebookozott, chatelt, blogot írt, kommentelt, stb. Aztán magyarázza el, hogy ma ez is fontos eleme a missziós küldetésnek, és aki ebben keresztényként nem veszi ki a részét, az nem használja fel a mai eszközöket Jézus missziós parancsának teljesítésére.

IILiliII 2016.05.22. 09:49:42

fogadni mertem volna a szerzőre :-)

ozorai pippo (törölt) 2016.05.22. 15:47:33

"másrészt pedig abból, hogy a magunk részéről hiába teszünk meg mindent (cigánykereket is hányhatunk), statisztikailag akkor sem fognak többen templomba járni…"
Ha teszem azt, nem sokkal, de kétszer ennyien "vennék igénybe a mai struktúrát", hogyan nyüszítene az a plébános, aki négy-öt (sok) helyet lát el? Ha most kétszer meghal egy nap, mit csinálna, ha kétszer ennyien lennének? Nem sokkal inkább a "minőség" a fontos, mint a "mennyiség"? Marx még mindig köztünk? Ne rinyáljatok, csináljátok rendesen!

Pandit 2016.05.23. 08:14:28

@Felicitasz:
Ehhez teljes mértékben csatlakozom. :)
(És újból kifejezném a megdöbbenésemet, hogy ha ezek nem a "legalapabb" dolgok a papnevelésben akkor mit is tanítanak nekik? Azért remélem nem így van.)

Pandit 2016.05.23. 08:25:43

@kaleidoscope:
Kal!
Köszönöm. Klasz, hogy így szólsz hozzá egy beszélgetéshez. :))) (őszinte öröm)
(Az más kérdés, hogy nem értek veled egyet egyik pontban sem, na jó a másodiknál csak nem teljesen, mert egyrészt nekem sokszor egy esendő pap szava hitelesebb a maga esendőségében, másrészt a szörfölésnek meg számos elkerülhetetlen(!) negatív oldala is van, de ez tényleg csak zárójeles, mert a lényeg, hogy köszi a kommentet.)
:)

CdB 2016.05.26. 00:07:06

Én viszont nem értek veletek teljesen egyet.

Ti hiányoljátok, hogy mi volna másképp a papokkal, én nem látom, miért kéne bárminek is. Tényleg igazán lényegi különbséget nem látok. Ugyebár más a láb, a kéz, a fül, a szem, de a különbség mégsem lényegi: mindenki kicsit más úton, de alapvetően ugyanarra az életáldozatra van meghívva. És rendre kiderül, hogy a nehézségek is elsőre nagyon másnak látszanak, azért túlon túl hasonlóak is.

Tény persze, hogy a hagyományok, és a velejáró élet nehéz keresztet ad a biológiailag és szociálisan teljes férfinak/embernek, ha pappá lesz. És annak a teljes embernek muszáj úgy élni, ahogy hisz (vagy úgy fog hinni, ahogy él). Motivációt vindikáltok vagy kárhoztattok, pedig a gyakorlatról van szó, amire az amúgy jól motivált kis/nagy papoknak is nyilvánvalóan szüksége van. Egy húsz éve szentelt pap gyakorlati útmutatásáról, hogy hogyan őrízhető meg az a jó motiváció. (Btw, mi a baj a gyúrással?… nem, én nem, de akkor is: micsoda?)

Állítható volna persze, hogy ehhez akkor mi közünk, de egyrészt tartom, hogy rendjén is van, hogy ha egyenlőséget nem is teszünk pap és nem pap közé, látványos különbséget sem. Azaz mindenkinek van mit tanulnia bejegyzésből (szerintem)… praktikumban is, és emberi igazságokról is: ha így lehet működtetni, akkor bizonyára bizonyos érelemben ilyen is az ember.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.05.26. 09:31:41

@CdB:

'Tényleg igazán lényegi különbséget nem látok. Ugyebár más a láb, a kéz, a fül, a szem, de a különbség mégsem lényegi'

Meg kellene próbálni a lábbal látni és a szemmel járni. Nem biztos, hogy sikerülne.

Az emberekben közös az emberi természet, de az emberi életek, hivatások különbözőek. A papság hivatás, mégpedig természetfölötti hivatás. A Zsidóknak írt levél mondja Krisztusról (5, 4-6): "Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem akit Isten hív, mint Áront. Így Krisztus sem önmaga dicsőítette meg magát, hogy főpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: »Fiam vagy te, ma nemzettelek téged«. És ahogy más helyen is mondja: »Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint«"

A pap a szentelés által ontológiailag, lélekbe nyomott eltörölhetetlen jegy által különbözik a többi embertől. Krisztus papságában részesedik, Krisztushoz, az Örök Főpaphoz válik hasonlóvá.

Egyébként a keresztség által mi is különbözünk a többi (nem megkeresztelt) embertől. A Szentháromság nevében megkeresztelt ember lelke hasonlóan eltörölhetetlen jegy által a Szentháromság képét hordozza. Ez egyébként a misszió gyökere, mert Isten ajándékait, amelyekben bennünket részesített, általunk akarja a világnak eljuttatni. Ezért írja Szent Pál: "Adósa vagyok görögnek és barbárnak, tudósnak és tudatlannak" (Rom 1, 14). Jézus Krisztus a tanítványaival töltött időt ezzel a paranccsal zárja (Máté evangéliumának utolsó mondatai):"Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!"

Ez a parancs még akkor is érvényes, ha van olyan, akinek erről a dzsihád jut eszébe. Annyira a "politikailag korrekt" terrorja alatt vagyunk, hogy már szinte alig merünk ezekről a dolgokról beszélni, mert triumfalistának, kizárónak, kirekesztőnek tartanak minket. Pedig éppen azt szeretnénk, hogy minél többen eljussanak a fogadott fiúság méltóságára.

CdB 2016.05.28. 00:33:21

@matthaios:
Nem látszik nagyon ellentmondani nekem.

Hogy különböznénk: persze – hogy lényegi a különbség: nem hiszem. A kéz, láb, szem, fül dolog is épp az 1Kor12-re utalás (bocsánat, ha nem volt elég egyértelmű), ami ha nagyon szorosan követve a szöveget nem is, tartalmában nekem pontosan ilyesmiről szól. Hogy a kéznek írás, a lábnak járás a feladata, részlet: minkettő csak feladat. Lehet, persze a „feladatok az egyházban” interpreteciónál megmaradni, de ennél sokkal tartalmasabb szerintem ahogy összefaktoráljuk tagokat [milyen szépen jön ki ez a „tag” szó magyarul] az allegóriájukban.

Hogy Isten megszenteli papjait, hogy áldozatát általuk újra bemutassa, nem vitatom. Azt, hogy az embertől mást kíván, az életét másféle szentségre hívná, azt már inkább. Persze vannak mennyiségi különbségek az élet változó területein: nem vitatom Pacsy állítását sem, hogy lehetne benne „kibírhatatlanul nehéz”. De talán azok sem nagyon különböznek a dolgok legmélyén igazán minőségileg. Akkor viszont elég sokat lehet tanulni magunkról és életünkről a dolog ilyen szempontból nehéz végét megfogóknak adott gyakorlati tanácsokból. Tartom: ha így lehet működtetni minket, akkor az valamit elmond arról, hogy milyenek is vagyunk.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.05.28. 07:52:46

@CdB:
Filozófiai értelemben vett lényegi különbségekről természetesen nincs szó, mert minden embernek a természete az emberi természet. Arról sincs szó, hogy az egyes embereknek eltérő végső célja lehet. Ez minden ember esetében a szentháromságos Isten boldogító színről-színre látása. De ezt a végső célt nem egyforma úton érik el. Itt már vannak különbségek az egyes emberek és a csoportok között.

Azt mondják, hogy az embernek csak az első tökéletessége az emberi természet. Ez így önmagában kevés. Már ez is különböző tulajdonságú egyénekben valósul meg. Ehhez hozzá kell járulnia a készségek kibontakoztatásának, a cselekvésnek, amellyel kapcsolatban már különbségek vannak az egyének, a csoportok között is. Különbözik a férfi és a nő, különböznek az emberek a társadalomban, az Egyházban betöltött feladatuk szerint.

Talán Aquinói Szent Tamás mondja valahol, hogy mennél magasabb rendű az egység, ez annál különbözőbb tagok egysége. A pohárba öntött egyforma vízmolekulák Brown mozgása sokkal tökéletlenebb egység, mint az Egyház egysége.

Jól látható az atomizálásra való törekvés, a különböző identitás tudatok lerombolása és ezeknek valamilyen világpolgársággal való helyettesítése. Ne legyenek például nemzetek, hanem csak Európa! Ha persze nincs meg az identitás tudata, akkor szétesnek a struktúrák és így könnyebb az olyan struktúrák ráerőltetése, amelyek szük csoportok gazdasági és hatalmi érdekeit szolgálják.

A túlzott identitás tudat persze nem jó. Ma azonban még az Egyházon belül is föl lehet fedezni az identitások szisztematikus gyengítését. Igazából már a kereszténység és a nem-kereszténység közti különbségről is alig szabad beszélni. Ez még inkább igaz a papságra, a szerzetességre. És csodálkoznak, hogy nincsenek hivatások.

A megtestesült Ige, Jézus Krisztus embersége olyan gazdag, hogy ezt minden vonatkozásában, szoros értelemben véve nem lehet követni. A papság Jézus Krisztust, mint az Örök Főpapot követi. A szentelés ontológiai hasonlóságot ad (ezt tekinthetjük ebből a szempontból első tökéletességnek), de ennek az életen keresztül kell megnyilvánulnia. Az Egyház hierarchiája is a szentelésekhez kötődik, a püspök viseli a papság teljességét, ő a felelős egyházmegyéjében a tanításért és a kormányzásért.

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2016.05.30. 11:09:32

@matthaios: @jabbok:
"Én is éreztem valami hiányt. Én sem látom azt, hogy mi az, ami csak a papokra vonatkozik és nem általánosan minden szerzetesre, sőt minden hívőre."

Úgy hozta az élet, hogy már abban a bizonyos tojáshéjas korszakomban belecsöppentem a szociális munkába, nem sokkal később pedig már ez lett az életem fő sodra egy hosszabb időszakon át. De a lényeg az, hogy amikor elkezdődött ez a típusú karrierem, a szocmunkát még nem is így hívták, pontosabban szólva nem is hívták sehogy, bár már létezett.

Aztán a rendszerváltás után nyíltabb lett a pálya, és neve is lett a gyereknek, akkor már számos intézményben hivatalosan is szociális munkási munkakörben dolgoztak a kollégák. Ekkor azonban még mindig nem oktatták a "szakmát", nem képeztek szociális munkásokat.

Pár év múlva aztán néhány egyetemen beindították a szociális munkás szakokat. Akkori kollégáinkkal sokat beszéltünk erről az egészről. Egyfelől nagyon örültünk annak, hogy végre komoly, diplomához kötött szakmaként lettünk elismerve, és nem csak afféle lesajnálni való naiv széplelkeknek tekintettek minket, akiket csak kihasználnak. (A kihasználás különben stimmel, de nem a "kliensek", a "gondozottak" részéről, hanem MINDIG a munkáltató részéről történik.)

Ugyanakkor azért féltünk ettől az egésztől: lehet-e egyáltalán a szociális munkát tanítani? Nem. Ez volt a nagyon határozott közös véleményünk. Persze egy szocmunkásnak legyenek pszichológiai, szociológiai stb. ismeretei, mert az tényleg kell, de magát a szocmunkát, mint olyat nem lehet oktatni.

Az ember vagy elég nyitott embertársai problémáira és észre veszi az adott élethelyzetben rejlő lehetőségeket - vagy nem. Az idő (sajnos) minket igazolt: rengetegen szerezték meg azóta a szociális munkási diplomát, úgy hogy közben lövésük nincs az egészhez. :(

A világért sem tennék egyenlőségjelet a papok és a szociális munkások közé, de a párhuzam (sz.v.sz.) fennáll. Kapásból ez a fenti szituáció jutott eszembe amikor pacsy írását olvastam.

Olvasva a ti kommentjeiteket, pedig úgy gondoltam, hogy ezt veletek is megosztom, bennem ugyanis nincsen efféle hiányérzet, amit ti megfogalmaztatok.

Ahogy matthaios néhány kommentjében ezt jól kifejtette, a papság szentség. A papot az egyházi rend szentsége által közvetített isteni kegyelem teszi pappá, a kézrátétellel részesül a pünkösdi lángnyelvekből, és ez elég kell, hogy legyen. Amennyiben valóban komolyan vesszük Isten kegyelmét és az Egyház szentségeit.

A szentségek értelmezésében van némi különbség a keleti és a nyugati megközelítés között. A katolikus teológia a szentségeket hajlamos némileg "mechanikusabban" felfogni, míg a kelti lelkiség (szándékosan nem teológiát írtam) határozottan hangsúlyozza az emberi tényezőt is: az embernek alkalmassá kell válnia az isteni kegyelmek befogadására.

Papszenteléskor az "Axios?" ugyan eldöntendő kérdésként hangzik el, vagy méltó, vagy méltatlan, de a méltóságnak fokozatai vannak. "Más a nap sugárzása, más a hold fényessége, stb..." (1Kor 15,42-43) még az üdvösségnek is fokozatai vannak, hát még az evilági életben a kegyelemből való részesülésnek.

A pacsy által megfogalmazott 6. pont pontosan azt írja le, hogyan tehetjük magunkat a legnyitottabbá Isten kegyelmének a befogadására.

De ha eltekintünk a keleti és a nyugati megközelítésbéli különbségektől, akkor is belátható, a papi szentségtől elvonatkoztatva is, hogy ezek pusztán már csak azért is szükségesek, hogy a pap "csak úgy", alapból jó emberré váljon.

És szerintem ennyi elég is. Persze, kellenek egyéb konkrét ismeretek és jártasságok is. Tudjon például énekelni, legyenek lexikális ismeretei teológiából, egyháztörténetből. Konyítson a pedagógiához, felnőtt-pedagógiához, pszichológiához, szociológiához, stb. Nem árt, ha vezetni is tud, és kiigazodik az interneten, stb. De ezek egyrészt csak másodlagosak, nem ettől lesz jó pap valaki, másrészt pedig úgyis kikerülhetetlenek, így vagy úgy, de kénytelen lesz szert tenni rájuk.

Egy másik témánál írtam, hogy nem hiszem, hogy aki naponta több órát imádkozik (Konkrétan Kocsis Fülöp püspök atyáról volt szó) az az élet dolgaiban, például a politikában naiv lenne. Ezt továbbra is fenntartom, és ezt (valamelyest, részben, olyan aprócska, kis mértékben, amennyire sikerült megélnem) a saját személyes tapasztalataim is megerősítik. Az intenzív ima-élet alapjában és általánosan az élet minden egyéb területén egy minőségibb életvitelt gyümölcsöz, mint az imádságos élet hiánya.

És kifejezetten igaz ez az emberi kapcsolataink ápolására. Nincs az a személyiségfejlesztő tréning, érzékenyítő tréning, vagy egyéb divatos hókuszpókusz, amivel annyira lehetne javítani emberi hozzáállásunkon, mint imával.

(folyt. köv.)

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2016.05.30. 11:14:02

Kicsit hosszúra sikeredtem, összefoglalom tehát a lényeget:

Jabbok valahogy úgy fogalmazott, hogy a "hogyan" -t leírta ugyan pacsy, de a "miért" és a "kiért" elsikkadt. Én meg amondó vagyok, hogy erről nem kell külön írni.

Az a pap, és igen, akár világi is, aki nekiáll a fenti 6 pont szerint élni, annak a "kiért" meg fogja mutatni magát. Aki viszont nem a 6 pont szerint él, annak meg hiába is fogalmazunk meg gyönyörű gondolatokat a kiért-ről, csak halott szó marad a papíron.

És hogy akkor mi a különbség pap és laikus között? Hát a papi szentség, az oldás és kötés hatalma, az Eucharisztia átváltoztatása. Ez éppen elég szignifikáns különbség. Egyéb területeken pedig nem is kell, hogy különbség legyen, elvégre a laikus is részese Jézus Krisztus egyetemes papságának.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.05.30. 19:16:17

@andronikos:

“És hogy akkor mi a különbség pap és laikus között? Hát a papi szentség, az oldás és kötés hatalma, az Eucharisztia átváltoztatása. Ez éppen elég szignifikáns különbség. Egyéb területeken pedig nem is kell, hogy különbség legyen, elvégre a laikus is részese Jézus Krisztus egyetemes papságának.”

Amit felsoroltál az tényleg szignifikáns különbség. Ezeknek a különbségeknek a gyökere az, amit a szentelés közvetít, ezt nevezi a nyugati teológia szentségi jegynek. A nyugati teológia egyébként nem mechanizálja el a szentségeket, hanem éppen a szentségek valóságtartalmát hangsúlyozza. A szentségek anyaga és formája eszközök, amelyek valóságosan kegyelmet közvetítenek, az Eucharisztiában pedig valóságosan van jelen a megdicsőült Krisztus teste és vére. Ahol pedig az élő Krisztus teste és vére jelen van, ott maga Krisztus személye is jelen van, ez a személy pedig az örök Ige. Az Eucharisztia megjeleníti Krisztus megváltó áldozatát úgy, hogy minden mise valóságos áldozat, de ez az áldozat erejét az egyetlen keresztáldozatból veszi. Mindez itt a földön a papság szolgálata által valósul meg. A keleti egyház távol van attól, hogy tagadja ezt, de azért talán ennyire kifejezetten mégsem beszél ezekről a valóságokról.

A szolgálati papság tehát tényleg szignifikánsan különbözik az egyetemes papságtól. Ennek viszont a pap életében, képzésében is meg kell mutatkoznia. Ebben a kérdésben a nyugati egyház felfogása némileg különbözik a keleti felfogástól, ami a latin szertartású papok cölibátusában mutatkozik meg. De a püspökséggel kapcsolatban már a keleti egyház is megkívánja a cölibátust. A latin egyházfegyelem fejlődése már a kezdetekben tartalmaz a papi cölibátusra való utalást a korai nyugati zsinatokon, és a papi cölibátus kialakulásában a szentségek, különösen az Eucharisztia és az ezt szolgáló papság természetfölötti méltósága mutatkozott meg.

A nyugati egyház hanyatlása azonban magával hozhatja a cölibátus valamilyen feladását. Ez persze súlyos zavarokat fog okozni. Például a természetfölötti, a szentség iránti, amúgy is hiányos érzék még tovább fog csökkenni. A megoldást persze ez sem fogja meghozni, hiszen ott ahol már női püspökök is vannak, a hanyatlás még sokkal meredekebb (skandináv országok). De a meglévő zavart még lehet további ötletekkel fokozni.

Az én összefoglalásom: a pap, a szerzetes és a világi hívő között olyan különbség van, amelynek a felkészülésben és aztán az életben is meg kell mutatkoznia. Jogosan beszélnek a világi hívek hivatásáról, de ettől különbözik a papi és a szerzetesi hivatás. Isten már megkeresztelés által kiválaszt bennünket, de ezen belül még külön kiválaszt a papi és a szerzetesi hivatásra is. A végső cél, Isten színről-színre látása ugyanaz minden ember számára, de vannak, akik a papságban és/vagy a szerzetességben haladnak ezen az úton.

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2016.05.30. 21:40:44

@matthaios: Az általad leírtak szentségtani aspektusával egyetértek, és jó dolog ezt ilyen összeszedett megfogalmazásban olvasni.

Ami a papi cölibátust illeti - bár természetesen ez nem az én laikus kompetenciámba tartozik - félmegoldásnak érzem. Nekem nem az a problémám, amit általában kritikaként fogalmaznak meg, hogy miért nem nősülhetnek (szentelés előtt, természetesen) a róm. kat. papok, hanem ha nem nősülnek, akkor miért nem teszik le a szerzetesi fogadalmat is?

Akkor talán az a bizonyos magányosság-érzet sem jelentene akkora problémát, mint ahogy pacsynak jelezték.

De ha jól tudom, született is már így szerzetesrend: világi papok egymás társaságát keresték a magány ellen, majd a közösség olyan erőssé és szervezetté vált, hogy szerzetesrenddé nyilvánították.

"Az én összefoglalásom: a pap, a szerzetes és a világi hívő között olyan különbség van, amelynek a felkészülésben és aztán az életben is meg kell mutatkoznia."

Nos ezzel elviekben egyetértenék, de a gyakorlatban őszintén szólva nem tudok mit kezdeni vele.

A kicsit hosszúra sikeredett szocmunkás-sztorimnak az lett volna a lényegi mondanivalója, hogy valaki vagy alkalmas szocmunkásnak vagy nem, de szocmunkást képezni nem lehet. Konkrét ismereteket persze lehet adni nekik, és kell is, de kiképezni úgy, mint ahogy kiképeznek egy darukezelőt, vagy egy fogorvost, úgy nem lehet.

(Zárójelben megjegyzem: annak ellenére jutottunk erre a következtetésre, hogy igazából nagyon sokan szerettünk volna abban hinni, hogy de igen, a szocmunkás képezhető. De higgadtan átgondolva, tapasztalatainkat leszűrve, mindenféle megközelítésből bukott ez a kiindulási tétel, be kellett látnunk, hogy a szocmunkás nem képezhető.)

Ugyanezt gondolom a papságról is: nem képezhető. A többlet, ami a papsághoz kell, az magával a felszenteléssel jár. De a többit, hogy a papképzésben ez hogyan nyilvánulhat meg, nem tudom elképzelni sem. Persze, a papsághoz szükséges konkrét lexikális tudást meg kell szerezni, de az más kérdés.

A papsághoz szükséges attitűd, vagy mentalitás nem sajátítható el, vagy van, vagy nincs. Ezt csak szűrni lehet, oktatni nem. Csiszolni persze csiszolható, ha megvan ez az elhivatottság, de ez megint csak más kérdés.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.05.31. 20:10:26

@andronikos:

A papságra és a szerzetességre Isten hív, azon a híváson felül, ami minden megkereszteltnek szól. Ez a hívás belső hívás, nem mindig könnyű fölismerni és így könnyen el is hanyagolható, elveszthető, visszautasítható. Ha viszont ez megvan és megmutatkozik a papságra, szerzetességre vágyó helyes szándékában, akkor ápolni kell ezt egyrészt a hívottnak, de az Egyháznak is. Az Egyház részéről a szemináriumok vezetői, a szerzetes elöljárók, és a kezdő (jelöltek, noviciusok stb.) szerzetesek nevelésével megbízottak feladata ez. A keleti egyház részéről ez talán kevésbé volt intézményesítve, de azt hiszem már sokat átvettek a latin intézményrendszerből, legalábbis a papságot illetően.

A trienti zsinat reformjának fontos része volt a szemináriumok létrehozása és a papképzés reformja. Lehet, hogy ez a szisztéma vonzerőt gyakorolt a 16., 17. században a latin rítussal határos területeken az ortodox felső klérusra is, és ez is az unió felé vezető tényezők egyike volt.

Szociális munkásnak lenni is egy adottság és akiben ez nincs meg, abból valószínűleg semmilyen egyetem sem csinál jó szociális munkást. De az analógia csak részben alkalmazható a papságra. A papság esetében a kulcskérdés a hivatás, ami nincs ráírva senkire se, hogy neki ilyen van vagy nincs. (Persze bizonyos jelekből lehet következtetni.) A hivatás ápolásához viszont nem elég a keresztény életbe való bevezetés, mert nekik papként és/vagy szerzetesként kell kereszténynek lenniük. A munkájával, családjával törödő ember nem tud annyi időt szánni az imádságra, mint egy papságra vagy szerzetességre készülő. Ez tény. A felkészülés időszakának különösen imádságos időszaknak kellene lennie. Ebben az időszakban kellene kialakítani a most jó értelemben vett rutinokat, amelyeket úgy mellékesen erényeknek hívnak. Ha az ismételt cselekvésekben a cselekvő nem csak a kényszert látja, hanem tudatosan, belső elhatározás, meggyőződés alapján cselekszik, akkor nemcsak valamilyen szokás alakul ki, hanem a jóra való tartós készség, az erény is. Egy adott típusú jó cselekedet ismételt, tudatos végrehajtása jóra irányuló készséget eredményez. Egyre könnyebb, természetesebb lesz a jó megtétele, végül ez már második természetté válik. (Sajnos ez igaz a rosszra is.)

Lehet, hogy ha ezt a képzés ideje alatt elmulasztják, ennek pótlására már később nem lesz idő, főleg a lelkipásztorként dolgozó papoknál és az aktív szerzeteseknél. Megkockáztatnám, hogy az imádságos élet (és a szolid dogmatikai ismeretek) kialakítása fontosabb mint néhány olyan dolog, amit ma éppen fontosnak gondolnak. De ebben lehet, hogy nem mindenki ért velem egyet. Én csak kívülről osztom a tanácsokat, de szerintem ezen a területen lehetnek ma problémák.

jabbok 2016.06.01. 09:38:06

@andronikos: "Az a pap, és igen, akár világi is, aki nekiáll a fenti 6 pont szerint élni, annak a "kiért" meg fogja mutatni magát. Aki viszont nem a 6 pont szerint él, annak meg hiába is fogalmazunk meg gyönyörű gondolatokat a kiért-ről, csak halott szó marad a papíron."

Teoretikus alapon teljesen egyetértek veled – pontosabban az igazságnak azzal a felével, amit kifejtettél. De a KONKRÉT_ TAPASZTALATAIM_ TÖMEGESEN cáfolják ezt a teoretikusan nagyon szép elvet. Ahogy a szentírás is folyamatosan arra figyelmeztet, hogy

1. a felkent, felszentelt ÁLLAPOT
2. bármilyen vallási GYAKORLAT, imatechnika, módszer
3. ÖNMAGÁBAN
4. létező, és jelentőségében is óriási, FONTOS dolog
5. ezzel együtt viszont MÉGSEM GARANCIA semmire

Egyre masszívabb tapasztalatom, hogy szinte BÁRMIT lehet önzésből, rossz motivációból csinálni. Talán te sem vitatod, hogy a fenti hat pontot, vagy BÁRMI MÁST is. Ahogy a szeretethimnuszban Pál írja: az ember igenis képes rá, hogy akár „a testét is odavesse egészen elégő áldozatul, ANÉLKÜL, hogy szeretet lenne benne”.

Az igazság EGYIK FELE az, amit írsz: hogy „Aki viszont nem a 6 pont szerint él, annak meg hiába is fogalmazunk meg gyönyörű gondolatokat a kiért-ről, csak halott szó marad a papíron."

A másik fele az igazságnak az, hogy a hat pont szerint, vagy bármi más szerint is lehet élni úgy, hogy az „mit se használjon nekünk.” Hogy a gyakorlatunk csak halott gyakorlat maradjon. Ahogy öregszem, egyre megrendítőbb tapasztalat számomra, hogy milyen állandó és mennyire általános köztünk és bennünk magunkban (bennem biztosan) a kísértés a lelki ÉLET helyett a lelki MASZTURBÁCIÓRA (bocsánat a drasztikus kifejezésért – de drasztikussága ellenére sem tudok pontosabbat). Az ÖNCÉLÚ lelki életre…

Teoretikus vita helyett nézd meg A GYAKORLATBAN a papság mai állapotát. Kérdezz meg a papjaikról, az egyházról (NÉGYSZEMKÖZT) elkötelezett, keresztény életvitelt ÉLŐ híveket, különböző egyházközségekből. Vagy nézz meg mintaszerűnek indult – aztán mégis megkeményedett, beszáradt, hideg szívű házaspárokat. Lesz sok, akinél a „6 pont”, illetve a liturgikus-lelki-imádságos élet kiszáradása, lassú leépülése vezetett ide. De legalább ennyi lesz olyan is, aki LÁTSZÓLAG, TECHNIKAILAG megtartja az összes pontot, és még ma is „tizedet ad mentából és rutából”…

Jézus melyik tábort látta önmagára és a közösségre nézve veszélyesebbnek?

jabbok 2016.06.01. 09:46:43

@andronikos: "a szocmunkás nem képezhető. Ugyanezt gondolom a papságról is: nem képezhető."

Én ezt cáfolom. illetve PONTOSÍTANÁM.

Valóban NEM OKTATHATÓ.

De nagyon is KÉPEZHETŐ - csakhogy ehhez elsősorban nem mentális, kognitív, racionális oktatásra, hanem a hagyományos értelemben vett, a keleti rabbinikus vagy a hagyományos szerzetesi értelemben vett, mentori jellegű képzésre lenne ELŐSZÖR szükség.

EZ UTÁN nagyon is nagy szükség van a tudományos, agyi képzésre is. De (SZVSZ) IDŐBEN IS - és JELENTŐSÉGBEN IS csak EZ UTÁN.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.06.01. 10:36:29

@jabbok:

Hát, ha nem haragszol meg érte, te is a „gyanú egyik nagy mestere” vagy (elsősorban jezsuita teológusok kifejezése Freud-ra, Marx-ra stb). Még csak azt sem mondom, hogy sok esetben nincs igazad. De valahogy én mégis optimistább vagyok. A 6. pont (Pacsy megduplázta a jezsuita 3 pontot), ha valaki komolyan veszi és megfelelő lelkipásztori vezetés alatt áll, akkor azért mégsem viheti ez őt ennyire félre. Aztán a „menta tizedével” kapcsolatban se felejtsük el, hogy mi az Újszövetségben, abban az Egyházban élünk, amelynek Jézus Krisztus a feje és amelyben jelen van a Szentlélek (ezek igen fontos „jelenlétek”). Ennek az Egyháznak a megszentelt gyakorlataira azért talán mégis lehet egy kicsit optimistábban tekinteni. Azt persze készséggel elismerem, hogy ezek bizony adott esetekben kiüresedhetnek és így kiüresedve együtt lehetnek például a másik iránti szeretet durva megsértésével. A problémát azonban ilyenkor sem feltétlenül például a 6 pontban kell keresni, hanem talán abban, hogy a gyakorló értelme annyira elhomályosult, hogy nem veszi észre magában az ordító ellentmondásokat. Vagy ha észreveszi, ezzel nem foglalkozik, hanem elnyomja ezeket.

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2016.06.01. 11:32:29

@jabbok:
Ami a képzést, oktatást illeti, szerintem teljesen egy véleményen vagyunk, csak más jelentésárnyalatukban használtuk ugyanazokat a kifejezéseket.

"A másik fele az igazságnak az, hogy a hat pont szerint, vagy bármi más szerint is lehet élni úgy, hogy az „mit se használjon nekünk.” Hogy a gyakorlatunk csak halott gyakorlat maradjon."

Nos nem mondom, hogy ebben nincsen igazság, van, nem is kevés. DE:

1. Ha így is van, ez akkor sem jogosít fel minket arra, hogy ne próbálkozzunk meg a "gyakorlatokkal". Ez körülbelül olyan lenne, hogy senki nem menjen ki az útra, mert sok a közlekedési baleset.

2. Ha alaposan kielemzed a szavaidat ez egy egoista álláspont. "A gyakorlatunk halott marad": Na és?

Adok egy koldusnak 100 forintot, könnyen lehet, hogy úgy járok, mint a viccbéli milliomos a mennyország kapujában: "adjátok vissza a 100 forintját, és küldjétek a pokolba". Viszont az a koldus mégiscsak kapott 100 forintot! És ez az, ami nagyon nem mindegy!

3. Hogy egy gyakorlat mennyire marad halott vagy mennyire válik élővé, pont arról szól Pacsy másik írása: rutin, mint halott gyakorlat vs. jelenlét, mint élő gyakorlat.

A kiégett házaspárok, lelkileg kiszáradt papok megrekedtek a rutin szintjén. Volt egy kezdeti lelkesedés, ami arra elég volt, hogy elinduljanak az adott úton, de közben úgy fogyott el ez a lendület, hogy a "jelenlevésig" nem jutottak el, csak a "rutinba" kapaszkodtak, ami persze megbosszulta önmagát.

De ez nem titok, hogy ez a buktató egy reálisan létező veszély. Nyilván nem véletlenül kapott a téma egy önálló bejegyzést is. Ugyanebben a témában a több ezer oldalas Filokáliát bárhol fölcsapva találunk ide vonatkozó tanítást.

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2016.06.02. 11:07:43

Foszlány-reakciók:
- testépítés: Lehet, hogy monomániásoknak egyenlő a szodómiával, de önmagában nem az. Testépítés közben is lehet imádkozni, nagyon is, lehet egyszerre edzeni a testi és lelki erőt, állóképességet. A szemináriumokban tudtommal se kertészkedésre, se favágásra, se más értelmes fizikai munkára nincs lehetőség, talán még takarításra sem, de az amúgy is "női munka" (ti. nem lehet soha vége, nem lehet befejezni, elölről kell kezdeni mindig, monoton, a legtöbb férfi nem is képes rá, hogy tisztességesen rendszeresen végezze), jellemfejlesztésre ugyan jó lenne, de nem könnyű úgy tálalni. Ha Papp Laci kivihette az erdőbe a tanítványait alapozni, akkor talán a kispapoknak sem ártana meg egy-egy "edzőtábor". Több pofont kell majd úgyis kiállniuk, mint az ökölvívóknak... (Van más "divat" is a kispapok, legalábbis a görögkatolikus kispapok között (ugyanis közülük is sokan "gyúrnak", pedig házasságra is készülnek): az akvarisztika. A régi vicc szerint ez meg kizárja a másságot. ;) )
- trendek, cigánykerék: Nem igaz. Nemcsak szabályerősítő kivételek vannak, pedig sajnos nem dicsérik meg azokat az elöljáróik, akik legalább szinten tudják tartani a közösségüket, vagy legalábbis kevésbé hagyják sorvadni. Azok viszont egyenesen kényelmetlenek, akiknél látványos létszámbeli, hitéleti, gazdasági fejlődés mutatkozik, talán azért, mert elöljáróik és azok sleppje nem képes ilyenre. A Szentélek kegyelme nélkül valóban "minden hiábavalóság", de könyörgöm, ezek a fiatalok a pappá szenteléssel (és a korábbi beavató szentségekkel) mind megkapják a számukra szükséges kegyelmet, amivel vagy élnek, vagy nem. (Persze mind a hét szentség ugyebár nem lehet meg a csak a görögkatolikus papoknak, de általában mindenre elég öt is...)
- kész nevelési koncepció: "Legyetek szentek!" "Szüntelenül imádkozzatok!"

jabbok 2016.06.02. 22:58:23

@matthaios: Ha az én esetemben is attól tartasz, hogy a szolgálati (!!!) papság különleges (és megkülönböztetett) jelentőségét, és a szentelésük mibenlétét szeretném elmosni, halványítani, akkor meg kell, hogy nyugtassalak. A legkevésbé sem alázatoskodásból hiszem, hogy konkrétan nekem pl. alapvető, egzisztenciális szükségem van mind az Eucharisztiára, mind a bűnbocsánatra, mind a liturgiára - tehát a PAPSÁGRA - mindahhoz, amit fontosnak tartok az életemben.

Ha mégis a "gyanú nagy mestere" vagyok (ebben van jó adag igazság), és nem vagyok olyan "optimista", mint te, annak az oka nem a HITEMNEK, pontosabban nem a hitem TEOLÓGIAI TARTALMÁNAK az eltérése a tiédtől. Azt hiszem, elég régen és elég alaposan tanulmányozom a témával kapcsolatos teológiai megnyilvánulásaidat - és bátran merem mondani, hogy a teológiáddal fenntartások nélkül egyet szoktam érteni. Vagy hogy pontosabb legyek: ugyanezt a katolikus hitet hiszem.

Ha MÉGIS "gyanakvóbb" és kevésbé "optimista" vagyok, annak elsősorban a TAPASZTALAT, másodsorban a tapasztalatok értelmezése az oka.

Én a valóság értelmezésekor szeretek először tényleg a KONKRÉT VALÓSÁGGAL, szépítgetés nélkül szembe nézni.

Konkrétan:
Most arányában is, esetszámában is nagyon sok tragikusan félresiklott papi (és házas) életet látok. Jelentős részük valóban amiatt siklott félre, hogy a fenti 6 pontot, illetve a hasonló egyszerű "technikai" és "lelkiségi" szabályokat vagy nem ismerték, vagy figyelmen kívül hagyták, vagy lassan kikopott az életükből, hagyták, hogy rutinná, megszokássá váljon.

Tehát egy percig sem mondtam, kedves @andronikos: , hogy "ne próbálkozzunk meg a "gyakorlatokkal"". Sőt, kifejezetten hangsúlyoztam, hogy mindez "4. létező, és jelentőségében is óriási, FONTOS dolog".

jabbok 2016.06.03. 00:34:50

@matthaios: @andronikos: A TÉNYEK alapján bizony egyáltalán nem kevés a rossz (és nem ügyetlen, vagy buta, vagy képzetlen, vagy bukdácsoló, hanem ROSSZ, ÖNZŐ) pap. Ebben "az Újszövetségben, abban az Egyházban, amelynek Jézus Krisztus a feje és amelyben jelen van a Szentlélek (ezek igen fontos „jelenlétek”)"

Én legalábbis a saját tapasztalataimon túl is egyre több olyan komoly, megbízható, tényleg KATOLIKUS embertől származó információt hallok, amilyeneket konkrét példákkal többen (te is, Matthaios ;o) felsoroltunk már a rokon topikokban. Persze biztos ki lehet mutatni, és magam is hiszem, hogy ezeknek a papoknak a jelentős része a felsorolt hat pontot vagy meg sem tanulta, vagy lassan kikopott az életükből.

De ÉN (szigorúan ÖNMAGAMBÓL kiindulva) azt tapasztalom, hogy az elidegenedés, az önzővé válás a leggyakrabban NEM nyilvánvaló, szándékos lépésekben kísért meg. És nem is csak a lassú, észrevétlen rutinná kopásban. ENGEM biztos nem. ÉN például tökéletesen képes vagyok rá, hogy az imaéletemet, a lelki olvasmányaimat, a lelki gyakorlataimat, a lelkivezetőmet, és a többi TECHNIKÁT MIND kijátsszam, megtartsam a LÁTSZATUKAT - még ÖNMAGAM számára is.

Az persze csak egy gyanúm, hogy ez TALÁN másoknál is így van. TALÁN a megbukott papok jelentős része is megmarad abban a jóhiszemű állapotban, hogy lám, a kitűzött kontroll-pontjaim működnek - a baj tehát nem velem van, hanem a "híveimmel", meg a "világgal".

ÉN (1. szám 1. személyben) nem vagyok képes olyan ÉLŐ kontrollok nélkül élni, akik ÉLETVITEL-szinten, a napi élet SORÁN/KÖZBEN, a maguk szubjektív, tőlem független nézőpontjából ne adnának ŐSZINTE, és EGYENRANGÚ félként visszajelzéseket, "correptio fraterna"-t.

Sokszor valóban közvetlenül az imádságban, és közvetlenül Tőle érkezik a visszajelzés - a leg"jobb" imádság SZÁMOMRA sokszor a legbrutálisabb, legfájdalmasabb szembesítéseket is jelenti.

(Persze azért a vigasztalás se rossz ;o)) - de egyre jobban aggaszt, amikor az imádságot jellemzően és döntően "élvezetesnek", "pozitív élményeket", "pozitív felismeréseket" hozó dolognak mutatják be, amiben legfeljebb a száraz periódusok meg a hűség tud nehéz vagy fájdalmas lenni. Nekem a feleségemnél vagy a kamasz gyerekeimnél egyetlen lény tud gyöngédebben, és mégis kegyetlenebbül belemászni az egómba - és az bizony az Úristen...)

jabbok 2016.06.03. 00:44:39

@matthaios: @andronikos: A jelentősen eltérő értékelésem oka az, hogy véleményem és TAPASZTALATOM szerint ma mégsem a fenti hitgyakorlatok illetve lelkigyakorlatok hiánya, elmaradása vagy rutinná kopása az elsődleges ok a keresztény hivatások bukásában, hiányában.

Az én SZUBJEKTÍV tapasztalatom és meglátásom szerint (SZVSZ - a tévedés jogát fenntartva) sem MENNYISÉGBEN, sem SÚLYOSSÁGBAN nem a fenti gyakorlatok ismeretének hiánya, vagy gyakorlásuk elmaradása, vagy rutinná kopása az elsődleges tényező az embertelenné, megkeseredetté, cinikussá, kiégetté, egoistává váló papoknak vagy házasoknak. Ismétlem: szerintem is fontos oka - de (SZVSZ) sem MENNYISÉGBEN, sem SÚLYOSSÁGBAN nem ez az elsődleges.

Hanem a gyakorlatok, sőt, az egész keresztény lét MOTIVÁCIÓJÁNAK az iránytévesztése.

A gyanakvásom abszolút TAPASZTALATI alapú. Nagyon kemény TAPASZTALATOM van arról, hogy igenis lehet éveken, sőt, évtizedeken át napi 3-5 órát akár szentségimádásban, akár a Jálics-féle sámlis szemlélődésben tölteni, a Lectio Divina minden színét rendszeresen ízlelgetni, stb, stb - teljesen INDIVIDUALISTA MÓDON, INDIVIDUALISTA CÉLBÓL. Az ÉN lelki békémért, az ÉN hűségemért, az ÉN lelki élményeimért, az ÉN istenkapcsolatomért... Ez egyszerű LELKI BODY-BUILDING. Pontosan ugyanolyan ÖN(!!!)-JUTALMAZÓ mechanizmusokkal, mint a testi.

Ebben a mai (?) lelkiségben a "vigasztalás" az ÉN élményem, a vigasztalanság és a kísértés ENGEM készít ki, ha hűtlenné válok, akkor ÉN buktam meg, és ami a legjobban megvisel vagy ami elől leginkább menekülni próbálok, az az ÉN KUDARCOM, vagy az ÉN BŰNTUDATOM.

A RÁM BÍZOTTAK, a KONKRÉT EMBEREK, akiket az Isten, a TÉNYEK ISTENE körém adott - az ő szerepük és sorsuk gyakorlatilag nem befolyásolják ezt a lelkiséget. Legfeljebb az ÉN ÉLMÉNYEMEN (akár "siker-" akár "kudarc"-élményen) keresztül.

jabbok 2016.06.03. 00:59:24

Az én mestereim, és főképpen a Mesterem, a mai ifjú titánoknak talán felfoghatatlan módon, szinte sosem beszéltek az "imaélményeikről", és nem kerülték a lelki "kudarcokat" meg a "sötétséget". Szegény Pálos, vagy Jelenits, vagy Godó, vagy a kis szürke Karsai Béla atya soha nem említette volna a papi élete motivációi között az imaélményeit vagy a SAJÁT érzelmi, pszichés, pneumatikus tapasztalatait.

Se pro, se kontra.

Attól félek (igen, GYANAKSZOM), hogy mi manapság kicsit fordítva ülünk a Szentlélek lován. Adjon nekünk vigasztalást, imaélményeket, biztos kapaszkodókat - és ha mindez megérkezett, akkor (és ADDIG) erről beszélünk másoknak is, biztatunk, tanítunk rá másokat is, sőt, TALÁN még kockázatokat és áldozatokat is vállalunk.

Csak a MI (lelki-pszichés-érzelmi) ÉLETÜNK kárát ne lássa. Mert akkor azért gyorsan meg kell húzni a vészféket: eddig és ne tovább...

(IDŐBEN, SORRENDBEN persze lehet első a meghívás, az ÉLMÉNY - de semmiképpen sem JELENTŐSÉGBEN, ALAPVETÉSBEN)

Én viszont még fordítva tanultam ezt: valami elavult, korszerűtlen nagyokos azt mondta, hogy "a Lélek ajándékait ki-ki azért kapja, hogy HASZNÁLJON vele".

És miközben időnként az ember maga is kap(hat) hihetetlenül gyöngéd és hatalmas "vigasztalásokat" - azok KÖZBEN (kevés Istenre jellemzőbb dolgot ismerek, mint amilyen ez a paradoxon) még azt is érezheti, hogy őt elárulják; hogy a rá bízottakat az tulajdonképpen egyáltalán nem érdekli, hogy VELE mi lesz; sőt, esetleg még azt is, hogy "a megrögzött ateisták gondolatai merülnek fel bennem" (Kis Szt. Teréz), vagy hogy "Éli, Éli, lamma szabaktani"...

NEM A LELKI VIGASZTALÁSOKÉRT (és főleg NEM AZOK MÉRTÉKÉBEN) zajlik a földi élet - hanem pont fordítva: a vigasztalások és a Lélek többi ajándékai vannak a TÖBBIEKÉRT. A ránk bízottakért.

Amit én itt próbálok ügyetlenül kikínlódni, az csak egyetlen szó: hogy a mai "világi" papságnak elsősorban nem szemlélődő szerzetesekké, hanem SZOLGÁLATI papsággá kéne válnia.

És ha azt mondom, hogy ebből ma (SZVSZ) nem az imádság és nem a lelki olvasmányok hiányoznak leginkább, hanem a SZOLGÁLAT - akkor az NEM azért van, mert alábecsülöm vagy hitetlenül, gyanakodva szemlélem az imádság és a lelki élet egészét vagy eszköztárát. Hanem ANNAK ELLENÉRE, hogy az imádságot és a lelki életet tartom én is a legfontosabbnak.

Imádság és szolgálat - ezek NEM egymással szembeállítható dolgok. Hanem KÖLCSÖNÖSEN NÉLKÜLÖZHETETLENEK EGYMÁS SZÁMÁRA. Ha egy imaéletből nem fakad szolgálat, akkor az nem ima, hanem lelki maszturbáció - és fordítva: ha egy szolgálat nem vezet az imába, nem abból táplálkozik és nem kényszerít állandóan vissza Őhozzá, akkor az nem Istenről, de még csak nem is a másik emberről szól, hanem csak a mi hősieskedésünkről, "szociális érzékenységünkről", tetszelgésünkről.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2016.06.03. 01:41:06

@jabbok: OK, eddig bírtam ki kommentelés nélkül :D (már egy privátot kaptál tőlem), a "lelki body-building" rárímelése a testépítésre kicsapta a biztosítékot, és aztán meg a szolgálatról írottak nyomán kénytelen vagyok legalább annyit reagálni nyilvánosan is, hogy nagyon nagy érdeklődéssel olvaslak már megint; még annál is nagyobbal.

türkiz 2016.06.03. 07:25:48

@jabbok: Hááát, tudod!
Hogy nem egyedül látom vmi elképesztő kísértetiesen hasonlóan mindezt, az nagyon megnyugtató, mégha amit látni lehet, nem is épp szívderítő... Nagyon bírlak! :-) Ami persze nem újdonság! A téma miatt féltem elmerülni itt, élből magába szippanthatott volna, mivel azonban ennél plasztikusabban én soha nem lennék képes mindezt megragadni, ahogy te és csípőből, most hátradőlve, végre nyugodt pulzusszámmal olvashatlak (vissza is) titeket. Köszönöm!

Pandit 2016.06.03. 08:33:51

@jabbok:
Nahát, zseniális. Ismét csatlakozom Felicitaszhoz.
Ugyanakkor megint úgy érzem, hogy ez tök alap.
Hát mi másért menne valaki ma papnak, ha nem a szolgálatért?
És ezt nem feltételezni kell a a papképzésben, hanem oktatni, tanítani, nevelni, megkérdezni, tisztázni. Sokszor.
És éppen ezért, amíg nem adsz megoldási javaslatot is a felvázolt problémá(k)ra (ami azért talán nem is olyan újkeletű) most inkább mégis matthaios "optimizmusához" és Andronikos véleményéhez csatlakoznék: mindezek az anomáliák, vagy iránytévesztések nem okok arra, hogy meg se próbáljuk.
És nekem meg ő jutott eszembe:
www.katolikus.hu/szentek/szent119.html
(és milyen érdekes paptársak és a "mentor" Balley abbé
viselkedése, hozzáállása is.)

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.06.03. 10:35:46

@jabbok:

Sok mindennel egyetértek (mint ahogy te is velem), de azt hiszem, hangsúlybeli különbségek azért vannak. Amivel kezdeném, a régi erkölcstan „közhelye”: Istent önmagáért szeretjük, embertársainkat pedig Istenért. Kiegészítésként rögtön idézném János apostolt: „Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát (1 Jn 4, 20).

Az intellektualizmussal alaptalanul vádolt megközelítés szerint csak azt tudjuk valójában szeretni, akit valamennyire ismerünk, csak vele kerülhetünk kapcsolatba. Honnan ismerhetjük meg Istent? Mindenekelőtt Fián és Egyházán keresztül. Hogyan kerülhetünk vele kapcsolatban? Mindenekelőtt Fián és Egyházán keresztül. A szolgálatnak pedig az adja meg a reális alapját, hogy ha tudom, hogy kit szolgálok. Éppen itt látom a lovon való fordított ülést. Optimista vagyok, de vagyok annyira realista is, hogy el tudom képzelni néha a pap kérdését: érdemes ezeket szolgálnom. Erre szerintem a helyes válasz akkor adható meg, ha tisztázzák azt, hogy elsősorban kit is szolgálnak. Azt a Jézus Krisztus szolgálják és papként képviselik, aki feláldozta magát a kereszten, azokért, akik bizony ezt nem érdemelték meg (a pap, meg én, meg mindenki ehhez még hozzáteheti: én sem érdemeltem meg ezt). Valóban szolgálati papság kell, de az, akit elsősorban szolgálni kell, az Isten, mert mindenki mást csak miatta, benne lehet szolgálni.

Az Istent azonban Jézus Krisztuson és Egyházán keresztül ismerhetjük meg. A szerzetesség évezredes gyakorlatai, a liturgikus és magán imádságok, a lelkiségek nem csak emberi művek, hanem az Egyházban lakó Szentlélek művei is. Így az imádság, a „szemlélődés” (sokjelentésű szó) szükséges feltétele a szolgáló papságnak. Lehet, hogy ebben most talán hiány van, mert szélsőségesen kezd extrovertálttá válni az uralkodó egyházi hangulat. (Az introverzió legkisebb jele már befelé forduló, narcisztikus köldöknézés, klerikalizmus stb. és ezek Ferenc pápa állandó korholásának a tárgyai. Pedig az már szinte pszichológiai közhely, hogy az ellentétes alkati adottságok integrációja a természetes lelki egészségnek is nélkülözhetetlen feltétele.)

Az „élmény” sokféle jelentéssel rendelkező szó. Azt is lehet mondani, hogy a keresztény élet célja az az „élmény”, amelyet a szentháromságos Isten színről-színre látása nyújt. Ez az igazi öröm. Ez az öröm a maga teljességében azonban nem részünk itt, a vándorlás állapotában. Amiben itt részünk van, csak árnyéka ennek, ennél megrekedni nem lehet, de ugyanakkor lebecsülni sem kell. Isten szeretete és a rendetlen önszeretet bizony konfliktusba kerülhet és ez nem jár mindig örömmel. (Az önszeretet egyébként kötelesség.) Az ember azonban alapjában véve örömre, boldogságra teremtett létező.

Most ennyi jutott eszembe.

jabbok 2016.06.03. 18:39:10

@matthaios: Sokszor túlbonyolítjuk, túl-lelkizzük, túl-teologizáljuk azt is, ami tök egyszerű praktikus kérdés. (Tipikus férfi-betegség…;o))

Egy kereszteződésben, ahol sok a baleset, lehet, hogy nem nagy felvilágosításokat kell tartani, LEHET, hogy nem népnevelő program kell, LEHET, hogy nem filozofálni kell a szabálykövető meg a lázadó emberi természetről, és a sofőröknél jelenlévő vagy hiányzó állapotbeli kegyelmekről – hanem csak egy TÜKRÖT kell betenni, amitől a kereszteződés átláthatóbb lesz. Vagy csinálni kell belőle egy körforgalmat…

Egy házassági krízisben sokszor nem a lelkiséggel (sőt, még csak nem is a testiséggel) van a probléma – hanem mondjuk meg kéne tanulni, mikor és hogyan tudják kialudni magukat. Vagy rá kéne jönni, hogy hogyan lehet közelíteni az éjjel aktív, reggel hulla (bagoly) fél és a reggel aktív, este kómás (pacsirta) fél bioritmusát; keresni kéne néha egy pesztrát vagy nagymamát, hogy néha kettesben is el tudjanak menni valahová, esetleg nem is csak imádkozni, vagy szexelni, hanem pl. ÖNCÉLÚAN játszani, egy jóízűt nevetgélni, stb, stb.

Hogy Pacsy számára is meggyőző mesterekre hivatkozzak: ezt még Ignác atyánk is tanítja, hogy pl. egy lelkigyakorlat azzal kezdődik, hogy az ember aludja ki magát.

Ugyanígy a papok között is sokszor nem a lelkiség vagy az ima elmaradása ÖNMAGÁBAN a probléma – hanem pl. az, hogy EMBERILEG tök lehetetlen kihívástömegbe kerül egy fiatal pap egyedül egy plébánián… „Szupervízió” (egyszerűen TANÁCSADÁS), egyenrangú és életvitel-szintű visszajelzés (a mániám a correptio fraterna), és tényleges, gyakorlati SZÁMONKÉRÉS nélkül…

Nehogymár a szentelés misztikus ködétől reméljük, hogy EMBERBŐL lévő papok tömkelege legyen képes önálló, kísérés nélküli, őszinte/megfelelő biztatás nélküli, számonkérés nélküli, MEO nélküli munkára, ráadásul olyan baromi széles és univerzális munkakörben, mint amit egy plébánia jelent… Sokmindenre jó a szentelés, a hitem szerint akár ilyen dolgokra is, ha egyszer az VALÓBAN nem várható emberi oldalról – de azért a „bízzál Istenben” mellé én szeretem azt is, hogy „és tartsd TE szárazon a puskaport”…

jabbok 2016.06.03. 19:11:19

@Pandit: Amikor a MAI _ VILÁGI (és sajnos sokszor NEM SZOLGÁLATI) papság kapcsán arról beszélek, hogy a természetfeletti a természetesre épít, akkor sem valami teoretikus, elméleti okosságot próbálok fejtegetni.

Egyrészt arra gondolok, hogy a hivatás, a meghívás motivációi között is sokkal rosszabb esélyekkel indulnak a fiatalok, ha
1. a saját családi, természetes hátterük olyan sérült, természetellenes, mint ma a többségé
2. a pályára is azzal a tapasztalattal indulnak, hogy az EMBERILEG is kifizetődő, biztos egzisztencia, ráadásul VALÓS számonkérés nélkül.

Megint hangsúlyozom, hogy nem tudatosan, nem szándékosan, nem teológiailag megalapozva, hanem a GYAKORLATBAN bizony nagyon is jellemző, hogy egy kispap, aki bent a szemináriumban komoly harcot folytat a SAJÁT lelkiségéért, a SAJÁT imaéletéért, a SAJÁT hitbeli nézőpontjaiért, a SAJÁT papi "identitásáért" – annak a kispapnak A GYAKORLATBAN nagyon nagy kísértése van rá, hogy arra rendezkedjen be, hogy a szemináriumban egyszerűen „túlél” – azzal a (kimondott vagy ki nem mondott) jövőképpel, hogy a szeminárium és az egy-két kápláni év után viszont SENKI nem lesz, aki TÉNYLEGESEN számon kérhetne rajta bármit.

És még nagyobb a kísértése arra, hogy az 5-6 év alatt a SAJÁT hitéért folytatott harc közben teljesen elveszítse a szeme elől AZOKAT, AKIKET SZOLGÁLNI hivatott lenne. A SZÁNDÉKAIBAN, ELVBEN persze ezt sosem tudatosítaná - de attól még ez történik.

Konkrét példa: a kispap-társaim anno komoly forradalmat indítottak az esztergomi szemináriumban azért, hogy év közben is több alkalommal és hosszabban lehessenek otthon, természetesen „pasztorális gyakorlat céljából”, a „plébániai közösségükben”. És biztos vagyok benne, hogy maguk is meg voltak győződve róla, hogy ez a reformtörekvésük őszinte, valódi célja. Nem hiszem, hogy tudatosan csak lógási alkalmakat szerettek volna kivívni maguknak. Számomra is megdöbbentő volt a szemináriumba visszatérve látni, hogy ehhez képest a nyári szabadság alatt konkrétan EGYEDÜL töltöttem a két hónapból egy hétnél többet plébániai gyakorlaton, hívek és plébános között – és ez RAJTAM KÍVÜL EGYIKÜKNEK SE TŰNT FEL a reformtervezet lelkes őszi felújításakor… Teljesen jóhiszeműen és egyöntetűen állították, hogy pont azért nem voltak a VALÓS szabadság alatt plébánián, mert túl kevés a szabadság - ha több lenne, akkor bezzeg mennének.

Nem ismerős? Nem mind ugyanezt csináljuk? Imádkozom én - majd ha... Lennék én többet a feleségemmel, mesélnék többet a gyerekeimnek, játszanék velük - DE/HA...

Szóval az említett, és el is ismert „gyanakvásom” fő oka az, amit Pálos atya úgy szokott mondogatni az ignáci „rettenetes notandum” kapcsán: mi is bátran vállaljuk az áldozatokat, keressük a szolgálatot – csak ne fájjon ;o)))

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.06.03. 20:09:23

@jabbok:

Amiről beszélsz, azok szükséges és fontos dolgok, de önmagukban kevesek. Még egyszer, ezek fontos dolgok, de különösen a papi/szerzetesi hivatáshoz kevesek. A kegyelem feltételezi a természetet, de több ennél. Szerintem nincs ebben semmi túlbonyolítás, teologizálás.

A döntő végül is az, hogy a nehézségek, kísértések alkalmával a papot/szerzetest meghívó Jézus Krisztus hatása érvényesül-e. Megvan-e az a meghívó Jézus Krisztushoz való makacs hűség, amiben talán leginkább megmutatkozik a szeretet? Isten kegyelme ezt felkészülés nélkül is megadhatja az adott pillanatban vagy tartós helyzetben. Erre számítva azonban elhagyni a felkészülést vakmerőség.

jabbok 2016.06.03. 20:11:47

@Pandit: "amíg nem adsz megoldási javaslatot is a felvázolt problémá(k)ra (ami azért talán nem is olyan újkeletű) most inkább mégis matthaios "optimizmusához" és Andronikos véleményéhez csatlakoznék: mindezek az anomáliák, vagy iránytévesztések nem okok arra, hogy meg se próbáljuk."

Egyrészt sosem mondtam, hogy akkor meg se próbáljuk. Sőt. (Mit értettetek így?)

Másrészt: kibicként könnyen adnék ötleteket püspököknek, a papnevelés egyéb felelőseinek - ha nem látnám, hogy nálam sokkal bölcsebb, okosabb, képzettebb, és a rendszerbe lépésük ELŐTT legalább ilyen tisztán ugyanezeket a problémákat látó, sőt, ugyanazokat a megoldásokat tervező emberek hogyan törték bele a bicskájukat ebbe a kérdéskörbe.

Túl könnyű, olcsó megoldás egyszerűen a régi magyar mentalitással eljátszani a foci-szakértőt vagy a politikai szakértőt az egyházban is. És az sem tetszik jobban, hogy cinikusan a püspöki karra, a szemináriumi rendszerre, az elöljárókra mutogassak, mesélgetve a püspöksüvegről és a gyertyakoppintóról, vagy a püspökszentelés hatásairól szóló vicceket.

Ezzel együtt azt hiszem, éppen a pozícióba kerülve megbénult reformereket ismerve, hogy elég világos a megoldás sok eleme, akkor is, ha egyelőre (!!!) senkinek sem sikerült őket a gyakorlatban megvalósítani.

Nem találtam pl. eddig még egyetlen olyan püspököt sem, aki (legalább négyszemközt / belső fórum előtt) ne értett volna egyet azzal, hogy a saját papsága elég jelentős részét világos VÁLASZTÁS elé kellene állítani, VALÓS következményeket kéne találni arra, amikor DE FACTO (annak ellenére, hogy "fel vannak szentelve") botrányos, romboló életet élnek. Bármilyen elképzelhetetlen, jelenleg a püspökök jelentős részének szerintem nem a szándéka nincs meg erre - hanem az ESZKÖZE, a LEHETŐSÉGE, a HATALMA. Lehet, hogy elég lenne alig néhány példát "statuálni" - de ami most van, az egyértelműen demoralizálja a hívek mellett a jó papokat is.

Ugyanígy világos, hogy a papoknak közösségi ÉLETFORMÁT kéne találni - mert ami most van a plébániákon, abban nem a cölibátus a tragikus, hanem a MAGÁNY. Az pedig nem hősies, nem áldozatos - hanem ATEISTA életforma.

@matthaios: -szal többek között abban vitatkozom, hogy szerintem pl. ERRE se nem képes, se nem hivatott felkészíteni a papság szentsége!!!

(Egyébként 1990 körül nekünk még azt is tanították, hogy elvileg és Róma szerint TILOS egy-egy plébániára egyesével papokat helyezni, plébániai központokat lenne KÖTELEZŐ kialakítani, papi közösségekkel. A fő ellenérv: az 1 pap 10 fília arány ezzel csak annyiban módosulna, hogy mondjuk 5 pap, 50 fília. Aminek még a logisztikában is több az előnye, mint a nehézsége.)

(Persze azt mind tudjuk, hogy az évek során agglegénnyé szocializálódott papság jelentős része az első nap megfojtaná egymást, ha összezárnák őket 4-5-6 fős közösségekbe...)

Ezekben - szerintem - akkora a konszenzus, hogy előbb-utóbb valaki el is kezdi. Az más kérdés, hogy ha utóbb - akkor lesz-e még kit megreformálni. De én (ahogy már írtam) azt sem látom tragikusnak, ha de facto kihal a jelenlegi egyházstruktúra. Semmi ilyen léptékű dolog nem történik az Úristen tudta nélkül vagy akarata ellenére... Ha a TÉNYEK csak "tabula rasa"-t tesznek majd lehetővé, akkor az lesz a jó.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.06.03. 20:41:04

@jabbok:

'ERRE se nem képes, se nem hivatott felkészíteni a papság szentsége'

A szentség a hivatásra vonatkozó segítő kegyelmi hatását csak a befogadó együttműködésével képes kifejteni. Tehát ehhez önmagában nem elég a papság szentsége, ennek megfelelő felvétele is szükséges. Hasonló a helyzet például a házassággal is. A házasság szentségének nemcsak a házasság érvényessége a hatása,hanem azoknak a segítő kegyelmek közlése is, amelyek segítik a házastársaikat a mindennapokban, a nehéz helyzetekben, a hűségben, a nehéz döntésekben. De a kegyelem csak a vele együttműködőben hat.

Pandit 2016.06.06. 14:16:39

@jabbok:
Na, hát azért adtál egy-két iránymutatást.
Azért jó neked, hogy ennyi püspökkel tudsz/tudtál (és akár négyszemközt is (!)beszélgetni. (Vagy jó a püspököknek ;)
Jómagam még egyel sem beszéltem talán. (Ezen elgondolkodom miért is lehet, bár nem tarom nagy bajnak).
@matthaios:
Azért ez így elég sablonos válasz. Úgy tűnik akkor nem nagyon van olyan aki a kegyelemmel együttműködik?
É erre fel lehet valakit készíteni?

jabbok 2016.06.06. 15:02:08

@Pandit: püspökökkel beszélgetni se nem érdem, se nem dicsőség - emberből vannak ők is ;o). Tulajdonképpen a "véletlen", vagy az élet hozta, hogy a mostani püspökök közül néhányat régóta ismerek személyesen vagy családilag. Sosem törekedtem különösebben jóban lenni velük - és ha belegondolsz, ezekkel a nézeteimmel nem is feltétlenül számíthatok "népszerűségre", "kedveltségre" a köreikben ;o))) Bár állítólag (?) azért nem utál az sem, akivel a legkeményebb vitáim volta mostanában... (Olyan nagyon nem érdekelnek a RÓLAM alkotott nézeteik - legfeljebb amiatt érdekesek, mert az ember, egy püspök is, általában nem valaMIT, hanem valaKITŐL hallgat meg, vesz fontolóra.)

Ha nem olyan környezetben élnék, ahol rajtam kívül talán senki, vagy szinte senki nem mer/tud egy püspöknek a szemébe mondani egy normális emberi mondatot hebegés vagy 30 bocsánatkérés nélkül, akkor valószínűleg nem én lennék a szombathelyi egyházmegye baromi népszerűtlen megmondóembere. Így viszont sajnos én vagyok. Aminek csak kisebbik problémája, hogy nem egy népszerű szerep (ezt hol jobban, hol rosszabbul, de elviselem). A nagyobbik baj, hogy az "illetékesek" könnyebben tesznek félre egy olyan véleményt, amit mindig csak ugyanaz az ember tesz szóvá.

Legalábbis SZEMTŐL SZEMBEN. ... ... ...

(Mert ugye ha nincs ott a püspök vagy a pap, akkor egyszerre rengetegen elmondják, hogy ezt vagy azt ők is ugyanígy gondolják, és ők is már régen szerették volna elmondani, jajj, de jó, hogy most végre - de ha újra szóba jön a dolog, akkor megint mindenki lapít, mint az a bizonyos barna dolog a zöld fűben... ;o))) Ugye ismerős?

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.06.06. 15:11:46

@Pandit:

Pedig ez van. Isten mindenkinek megadja az elégséges (segítő) kegyelmet. Minden üdvösségre jutott együttműködött a kegyelemmel. Ez Isten átmenő (nem maradandó, mint a megszentelő kegyelem) hatása a lélekre. De az ember cselekedeteiben ezzel a hatással szemben is mehet.

Pandit 2016.06.06. 18:56:55

@matthaios:
Hát persze.
Csakhogy lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen aki úgy érzi ezzel "a kommunikáció lezárva". Nyilván helye van ennek is, de biztos, hogy ezt most a megfelelő személy megfelelő kommentjére írtad?
Nem az lenne az érdekes pont tőled, hogy annak ellenére, hogy sok mindenben ugyanolyan problémákat látsz mint Jabbok, és Jabbok kijelentése idézem: "azt sem látom tragikusnak, ha de facto kihal a jelenlegi egyházstruktúra..."
ellenére mégis úgy érzed te vagy az optimistább?
Miért? Hogyan? stb.
:)

Pandit 2016.06.06. 19:04:20

@jabbok:
Nono. Csinálhatsz úgy, hogy ez nem különleges dolog. (Persze, hogy nem érdem OK), de talán nem véletlen az sem, hogy sok valóban értelmes és netán igaz ember lapít, mint...
Biztos, hogy te jól használod (ki) ezt a "helyzeti előnyödet"?
Képzeld, mindenki ilyen környezetben él, hogy néhányakon kívül szinte senki vagy valóban senki nem mer/tud (és akárhogy is, de a második a meghatározóbb szerintem) érdemben(!) kommunikálni a püspökével. Még a püspökök is.
:)
Amúgy lehet, hogy nem olyan fontos ez, csak feltűnt.
:)

jabbok 2016.06.06. 22:20:01

@matthaios: Ha azt írom, hogy ez nagyon elméleti, vagy @Pandit: szavával "elég sablonos" - akkor (megmaradva a válaszod elméleti síkján) logikus az újabb válaszod, hogy "Pedig ez van."

Másképpen fogalmazok, akkor szerintem egyet fogsz érteni.

Isten ugyan megadja mindenkinek az elégséges segítő kegyelmet - és az ember (valamilyen fokig) szabadon működhet együtt vagy mehet szembe vele. Ezt szerintem egyikünk sem vitatja. (Na jó, mondjuk a sárgába öltözött istent, Hermest kivéve ;o)))

De azt ugye te is megerősíted, hogy a KÖRÜLMÉNYEK, meg a RENDSZER is számít? Hogy a gyónásban sem véletlenül mondjuk, hogy nem csak a bűnt, hanem a bűnre vezető alkalmakat is kerüljük? A kegyelemmel való EGYÜTTMŰKÖDÉS nem csak imádságot meg akaraterőt, hanem a KÖRÜLMÉNYEK alakítását, megválogatását is jelenti, nem igaz?

Ugye ha én házas vagyok, akkor csak hivatásom, hanem segítő kegyelmem is van arra, hogy hűséges legyek a családomhoz és a feleségemhez. De ez ugye nem azt jelenti, hogy nyugodtan vállalhatok a családomtól 3000 km-re munkát, ahonnan csak havonta egyszer tudok hazajárni, és napi 10-12 órát meg minden hétvégi "csapatépítő bulit" csupa 25-30 éves, szingli, bulizós, a "családos ember hivatását" magas ívből letojó, bombázó kolléganő között tölthetek? Ha ilyen körülmények között elbukom, akkor az a kegyelem - vagy az akaraterőm hibája? Nem az a kegyelemmel való együttműködés egyik első feladata, hogy az ÉLETÁLLAPOTOMAT a hivatásomhoz KELL szabnom?

Az egyház tanítása szerint (nem tudom, ma hogyan van - de nekem a 90-es évek legelején Esztergomban még így tanították) a papoknak közösségben, papi közösségben KELLene _ ÉLNI és működni. Ha ez így van, akkor NEM a szentelésben kapott állapotbeli és segítő kegyelmek hiánya, - DE NEM IS A PLÉBÁNIAI MAGÁNYBA KERGETETT PAPOK "GYENGESÉGE", hibája, hogy magányos agglegények nem maradnak meg, pusztán ex opere operato, a papi életszentség útján...

Se időm, se energiám jobb példát keresni a kicsit feljebb (itt: @jabbok: ) említett, meg az "Öt perc..." topikban 2016.06.06. 13:05:33-kor Türkiz-nek részletesebben kifejtett közlekedési példámnál.

Ha a papság jelentős része (sőt, NAGYON jelentős része) ma egyértelműen vagy rá se talál, vagy letéved a hivatásáról, akkor TALÁN nem csak a zsinatban, meg a modernizmusban - hanem a hivatás GYAKORLATI MÓDJÁBAN is LEHETNEK hibák, nem?

Mélységes és általam sem vitatott teológiai igazságok ismételgetése helyett LEHET, hogy csak néhány gordiuszinak látszó csomót kéne átvágni. A papok és a hívek akaraterejének, képességeinek ostorozásán vagy éppen "exhortációja helyett, vagy akár mellette, TALÁN hatékonyabb lenne egy-két tükröt rakni a kereszteződésbe, meg kivágni néhány fát és gazt, hogy beláthatóbb legyen az útvonal...

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.06.09. 20:23:04

@jabbok:

Megint nagyrészt egyetértünk. A különbség köztünk csak az, hogy minek van prioritása. A prioritás nem azt jelenti, hogy csak ez van. A papság esetében én a prioritást a lelki életre (meg a szolid teológiai tudásra) helyezném. Ugyanis ez még akkor is tud segíteni, ha a „körülmények” vagy a „rendszer” nem tökéletes. Ennek a hiányát viszont a (látszólag) jobb körülmények és rendszer sem tudja pótolni.

Ez a megközelítés elméleti és sablonos? Szerintem ez a leggyakorlatibb megközelítés, de azt ne várd tőlem, hogy én ennek a a gyakorlati megvalósítását felvállaljam. Lehetőségem csak az, hogy erre (a meggyőződésem szerint helyes) prioritásra felhívjam a figyelmet. Már az se jó, hogy erre fel kell hívni a figyelmet, mert ez annyira természetesnek tűnik. Még van egy másik lehetőség is: az imádság. Ezzel jobban kellene élni.

jabbok 2016.06.09. 23:49:54

@matthaios: "A papság esetében én a prioritást a lelki életre (meg a szolid teológiai tudásra) helyezném. Ugyanis ez még akkor is tud segíteni, ha a „körülmények” vagy a „rendszer” nem tökéletes. Ennek a hiányát viszont a (látszólag) jobb körülmények és rendszer sem tudja pótolni."

Hát ebben nem NAGYRÉSZT értünk egyet, hanem TELJESEN ;o) - csak ez eddig számomra nem volt teljesen világos.

Még abban is egyetértek, hogy ez valóban a praktikum szempontjából is a legfontosabb megközelítés.

Pandit 2016.06.10. 07:43:24

@matthaios:
Nem a megközelítésed sablonos, ami így már nekem is nagyon szimpatikus és egyetértek, csak a válaszod volt az (nekem).
:)

andronikos · http://andronikosz.blogspot.hu/ 2016.06.15. 11:17:07

Nem olvastam még az összes újabb kommentet, de @matthaios: alábbi gondolataival teljesen egyetértek:

"A prioritás nem azt jelenti, hogy csak ez van. A papság esetében én a prioritást a lelki életre (meg a szolid teológiai tudásra) helyezném. Ugyanis ez még akkor is tud segíteni, ha a „körülmények” vagy a „rendszer” nem tökéletes. Ennek a hiányát viszont a (látszólag) jobb körülmények és rendszer sem tudja pótolni."

Ez tulajdonképpen még ránk, laikusokra nézve is érvényes megállapítás. Nem csak a papképzésnek, de még egy általános iskolai hittan-oktatásnak is ebből kéne kiindulnia.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu