Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

A pusziruha

2016.09.22. 14:03 pacsy

pusziruha.jpgEngedéllyel mesélem a következő történetet. Úgy esett, hogy egy sokgyermekes, Pécs mellett élő keresztény családban a nagylány alaposan összeveszett az édesanyjával. Nincs is ebben semmi rendkívüli, hiszen az ilyesmi a legjobb családban is előfordul. A dolog úgy kezdődött a dolog, hogy közvetlenül azután, hogy a 13 éves kamaszlány hazajött az iskolából, valami csúnya szó futott ki a száját. Az anyja persze rászólt – türelmesen, de egyértelműen –: „Mi itt nem beszélünk így!” Folytatódott a pourparler, mígnem valahogy megismétlődött a dolog: a szó újra elhangzott. Sőt aztán harmadszor is – egy kicsit talán „már csak azért is”... „Mi itt nem beszélünk így – nyomatékosította az anya –, és ha ez még egyszer előfordul, rácsapok a szádra!” Így történt aztán – nyilván azért is, hogy a nagylány kipróbálja, meddig lehet elmenni (meg mert ugye ilyesmi még úgysem történt soha itthon annak előtte) –, a nagylány újra kimondta a szót – s meg is történt a baleset.

Amint az talán az előzmények alapján várható is, a dologból orrrrrbitális nagy megsértődés kerekedett: a nagylány felvonult a szobájába…, nem jött le vacsorázni…, sőt nem jött le a közös családi imára sem… Erre aztán már az édesanyja is úgy érezte, hogy valamit tennie kell. Utána ment hát a nagylányának: „Gyere, béküljünk ki!” – mondta kedveskedőn. „Nem haragszom, jó éjszakát!” – hallatszott a válasz a sötét szoba mélyéről, de olyan hangsúllyal, hogy az nem lehetett félreérteni. „Naaaa, gyere, béküljünk ki, így nem lehet lefeküdni!” – „Nem haragszom, jó éjszakát!” – volt a válasz, most még félreérthetetlenebbül – és még kétségbeesettebben… Erre aztán az édesanya eszántan bement a sötét szobába... Megtalálta a nagylányt az ágyon, odafeküdt melléje. Gyengéden átölelte, megsímogatta, és mesélni kezdett neki. Valahogy így: „Tudod, amikor te megszülettél, meleg nyár volt. Így történt, hogy pár hónapos korodban egyszer kitettünk téged a kertbe, a nagy diófa árnyékába. Mi aztán tettünk-vettünk a kertben Apával, te pedig egy nagy mózeskosárban aludtál. És akkor…, tudod akkor apával valahányszor csak elmentünk melletted, mindig megpusziltunk valahol. Nem volt rajtad semmi más, csak egy pelenka; mi pedig megpusziltuk a kis szöszi fejecskédet, a hasadat, a hátadat, a hurkás lábaidat – nagyon aranyos kis husi kisbaba voltál, olyan jó babaszagú...! És akkor, azon a délutánon, mi beborítottunk téged puszijainkkal, tetőtől-talpig, egyészen… És tudod: akkor mi téged beöltöztettünk egy „pusziruhába”. És ez a „pusziruha” most is rajtad van...! Ezt nem lehet csak úgy levetni – ó, az nem úgy működik! Ma is beburkol, átölel, gyengéden betakarja az egész testedet… Bizony, azóta „pusziruhát” viselsz, végérvényesen és levethetetlenül…”

Valahogy így szólt az a suttogva mesélt esti mese azokban a gyengédséggel teli percekben: a történet a gyerekkorról, a bennünket körülölelő, feltétel nélküli elfogadó szülői szeretről – a „pusziruháról”. Sok év múlt el azóta. Ám annak az éjszakába nyúló, meghitt beszélgetésnek a hangulata, keresetlen szavai, puha csendjei, örökre belevésődtek a nagylány emlékezetébe. Merthogy időközben, lassan-lassan az ő szíve is meglágyult, a könnyei is eleredtek; szóval, naaagy-naaagy kibékülés lett a vége a dolognak, azon a megszentelt estén. Kibékülés anya és nagylánya között, köztük és világ között – s talán magának Istennek is volt köze a dologhoz – ott és akkor, azon az estén, annak a Pécs környéki naaaagy (és tényleg keresztény) családnak az otthonában.

Csak mellesleg jegyzem meg, nem tudom, tudjátok-e: valójában mindannyian ilyen pusziruhát hordunk! Függetlenül nemzetiségtől és bőrszíntől, nemtől és kortól, vallástól és felekezettől, sőt attól is, hogy anyánk és apánk eleget szeretgetett-e vagy sem. Mert Isten ingyenes és elvárások nélküli, feltétlen szeretete ilyen ruhát adott ránk, akár tudjuk, akár nem; s azt mindenkor hordjuk, beburkol ma is, óv és védelmez, útravaló az egész földi életünk során, amely az örök életbe torkollik. Nem konfekció, nagyon is személyre szabott. Sohasem hivalkodó, viszont színes és kényelmes – legfeljebb a szemnek láthatatlan. Mindenkor az évszaknak megfelelő viselet. Ha divatba jönne, az a kereszténység misztikus dimenziójának (újra-) felfedezését jelentené. Ti tehát csak viseljétek egészséggel!

19 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr3211733335

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.09.22. 16:09:08

Tulajdonképpen a bejegyzés tartalmával egyet lehet és kell érteni.

De mégis, valahogy megcsapott valamilyen szentimentális „légáramlat”. Ellensúlyként egy idézet jutott eszembe a pusziruhával kapcsolatban: „Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében” (Jel 7, 13).

Az Egyházat mostanában néha valamilyen szentimentalizmus kísérti meg. A szentimentalizmus legnagyobb problémájára a latin közmondás mutat rá: „corruptio optimi pessima”. A charitas a férfiak esetében is a legfontosabb erény, az összes erény foglalata.

Azon is érdemes lenne elgondolkodni, miért hiányoznak az Egyházban a férfi hivatások. Persze a nőiek is hiányoznak. A férfi nem lehet férfi és ezért a nő sem nő.

Bocs, de elolvasva a bejegyzést ez jutott eszembe.

jabbok 2016.09.22. 18:04:26

@matthaios: Hasonló.... ;o)

Egyre gyakrabban van az a furcsa, és meglehetősen kellemetlen érzésem, hogy a "szerető Isten" meg az "irgalmasság" "teológiája" egyrészt nem megfelelő HELYEKEN, ALKALMAKBÓL, másrészt teljesen egyoldalúan válik uralkodóvá.

Manapság - nem vagyok ebben egészen biztos, de egyre gyakrabban ez az érzésem - mintha a tékozló apáról szóló példabeszédet nem kizárólag az otthon maradt, magukat a többi testvérnél különbnek tartó testvéreknek mondogatnák, hanem azoknak is, akik éppen az atyai ház szabályainak felrúgása ELŐTT állnak.

Mintha az Isten szeretete egy nagy pusziruhaként - és KIZÁRÓLAG AKKÉNT - venné körbe azt is, aki éppen elhagyni készül házastársat-feleséget egy új nagy szerelemért; azt is, aki (természetesen jól érthető és magyarázható okokból és indokokkal) hagy cserben rá bízott munkatársat-beteget-barátot-híveket-gyerekeket-ügyfeleket-vevőket-megrendelőket, stb. Mintha nagy áldó köpenyként borulna ránk, és fedezne el minden ÁLTALUNK pokollá tett emberi életet.

Mintha a történetben szereplő édesanya nem a szájra csapás UTÁN - hanem HELYETTE kellene, hogy a pusziruhát emlegesse...

Pedig a bűn nem szűnt meg bűn lenni.

Egy harmadszor is kimondott csúnya szó esetén még persze lehet vitatkozni a szájra-csapás szükségességéről.

De az én bűneim esetében többnyire nem az a kérdés, hogy az Isten szeret-e engem utána is. Még csak nem is az a kérdés, hogy NEKEM megbocsátanak-e a bűneim (haragom, türelmetlenségem, bántó szavam, be nem teljesített ígéreteim, stb) ÁLDOZATAI.

Hanem az a kérdés, hogy mennyi fájdalmat - és mennyi megkönnyebbülést; mennyi dühöt - és mennyi örömet; mennyi békétlenséget - és mennyi békét; mennyi bizalmatlanságot - és mennyi bizalmat, stb. osztok magam körül. Közvetlenül - és közvetve.

Nem kérdés számomra, hogy az Isten szereti a mai Szíriát és a benne élőket is. Ahogy nem kérdés, hogy van-e "puszi-ruhája" annak a gyerekemnek, akit a saját vér szerinti rokonai bántalmaztak testileg-lelkileg. Sőt, azoknak a rokonainak is, akik ezeket tették vele.

Az irgalmasság éve kapcsán is egyre gyakrabban van ez a kellemetlen érzésem. Az irgalmat és a szeretetet nem lehet túlzásba vinni - de BÖLCSESSÉG nélkül, ilyen sommásan, árnyalatlanul alkalmazni roppant veszélyes.

Igen, talán igazad van: erre is érvényes, hogy a legnagyobb jó megrontása a legnagyobb rossz.

jabbok 2016.09.22. 18:14:39

Az a másik aggodalmam, hogy akármilyen forradalminak is látjuk a teológiában ezt az irányt - van-e JOGUNK egyszerűen elfelejteni vagy ennyire aránytalanul háttérbe szorítani a Szentírásnak, azon belül az Új Szövetségnek, magának Jézusnak is az Isten szeretetének MÁSIK OLDALÁRÓL szóló, egyáltalán nem kivételes mondatait...

"Mert jobb NEKED csonkán bemenned az életre..."

Déli pályaudvar 2016.09.22. 20:42:24

Teljesen egyetértek az előttem szólókkal. Ha az irgalmasságot kiszakítjuk az igazság, az igazságosság kontextusából, irgalmatlanság lesz belőle. Nemcsak a bűn áldozataival szemben (hiszen az ellenük elkövetett rosszat jónak hazudjuk), hanem a bűn elkövetőjével szemben is (hiszen megfosztjuk a megtérés lehetőségétől).

Déli pályaudvar 2016.09.22. 21:04:28

Nyilvánvaló, hogy Isten irgalma mindent megelőz, feltétel nélküli, nem lehet és nem is kell kiérdemelni. Elfogadni viszont kell. Ingyenes ajándék, de az ajándék csak akkor lesz ajándék, ha a megajándékozandó is ajándéknak tartja, azaz mint ajándékot átveszi. Ha nem veszi át, akkor az ajándék – jelen esetben az irgalom – létre sem jön. Nem Isten miatt, hiszen ő ajándékozni akar, mindent nekünk akar adni, elsősorban önmagát, hanem mimiattunk. Az ajándék az együttlét szentsége, ketten kellenek hozzá, ketten teljesen, csak az ajándékozó nem elég.

pacsy 2016.09.25. 05:20:16

@jabbok: milyen érdekes, hogy ami ellen berzenkedsz (ha jól értem), az pont az, amit mindig próbálok mondogatni a hit mélyülésével ("fokozataival") kapcsolatban: hogy ti. az érzelmek nem a legfontosabbak. :) ezt egyébként minden anya tudja. (es nem csak ők.)

jabbok 2016.09.25. 10:31:41

@pacsy: Egyáltalán nem az érzelmekkel vagy az érzelem-értelem-akarat hierarchiájával kapcsolatosan berzenkedtem... Miből értetted így?

Déli pályaudvar 2016.09.25. 14:28:43

Pacsy írása erősen giccsbe hajló. Túl sok benne a cukor, egyéb ízeket alig érezni. A giccs úgy viszonylik a szépséghez, mint a bűn az igazsághoz. Meg akarja ragadni azt, amiben csak ajándékként – önmagam teljes odaajándékozása árán – lehet részesedni. Ez pedig nehéz. A giccs és a bűn hazugsága az, hogy könnyű. A szeretet ízét nyújtja, nem a szeretetet.

pacsy 2016.09.26. 09:41:44

@jabbok: "Miből értetted így?"
ja, csak hogy @matthaios: -nak azt irtad, hogy "Hasonló.... ;o)", es o szentimentalizmusra asszocialt arrol, amit irtam. de o nagy empatiaval, ramutatva egy jogos veszelyre, egy lehetseges egyoldalusagra.

@Déli pályaudvar: "...erősen giccsbe hajló" - lehet. :) de az is lehet, hogy csak Te hagytad magad megteveszteni egy provokativ keptol, es nem jutottal el a tortenetig... (ami pedig eros es igaz. de hat ez nem is az en dolgom bizonygatni...! hogy a szoban forgo csalad vedelmeben irnek? de hisz ok sem szorulnak ra a vedelemre... ;)

vagy az is lehet, hogy csak Neked nincsenek gyerekeid. (de meg csak ezen sem mulik, hiszen nekem sincsenek... - egy hozzaszolas kepzelt motivacioinak margojara. :)

jabbok 2016.09.26. 10:00:07

@pacsy: "de o nagy empatiaval, ramutatva..."

Ezzel szemben én?
Merthogy az én hozzászólásomnak is csak a képzelt motivációjára reagáltál - így egyelőre csak azt tudom, hogy mást olvastál, mint amit én írtam. De azt még nem, hogy most miben voltam elefánt a porcelánboltban...

IILiliII 2016.09.26. 11:53:54

@pacsy: épp egy számomra nehéz hétvége előtt, indulás előtt olvastam az írásodat. Jókor jött :-) sokat segített, hogy megmaradjak békességben... (értsd: köszönöm :-)

Mennyire szép, ahogy a hibákból (balesetekből, gyengeségekből) is áldást tud fakasztani az, aki a bűnösökért jött az életét adni.

És az is milyen szép. hogy vannak anyák, akiknek fontos (annyira, hogy időt áldoznak rá), hogy mi zajlik a 13 éves gyermekük szívében-lelkében - nem csak az, hogy mi történt az iskolában...

@Déli pályaudvar:
Szerintem az, hogy szeretve vagyunk, feltétel nélkül - az alapja, forrása minden önátadásnak. És úgy látom, hogy megmaradni ebben a szeretettség-tudatban egyáltalán nem olyan könnyű...

IILiliII 2016.09.26. 12:16:32

@Déli pályaudvar: bocs - az előbb csak a legutolsó kommented olvastam - most kicsit visszamentem - látom, nyitott kapukat döngetek :-)

jabbok 2016.09.26. 12:48:11

@matthaios: egyébként nagyon ritkává váltak a reakcióid - vagy csak én érzem így?

matthaios · http://www.matthaios.hu 2016.09.26. 15:58:25

@jabbok:

Igen, ebben lehet valami. Különösebb oka ennek nincs, legfeljebb az, hogy általában a blog „intenzitása” csökkent. Mintha az utóbbi időben a bejegyzések is ritkábbak lettek volna.

Déli pályaudvar 2016.09.27. 11:04:46

@pacsy:
Kedves Pacsy! Ez előtt a reakciód előtt én is teljesen értetlenül állok. Fogalmam sincs, mire utalhatsz. Csak arra tudok gondolni, hogy mivel az évek során jó pár csörte volt Közted és Jabbok között, ezek negatív utóhatása okozhatja, hogy teljesen másként érzékeled azt, amit mondott. És ezen önmagában nincs is mit csodálkozni. Én ugyanis máig nem vagyok biztos benne, hogy normális dolog-e az, amit itt, a jezsuitablogon folytatunk, vagyis az, hogy vadidegen emberek – kizárólag egymás verbális kifejezőképességére hagyatkozva – vérig menő szenvedélyes vitákat folytatnak egymással. A nonverbális kommunikáció bármely kis jele bármikor teljesen más értelmet adhat a dolgoknak. És ezektől itt mind meg vagyunk fosztva. Elképzelem, milyen lenne, ha anyámmal, testvéreimmel csak írásban kommunikálhatnánk… Teljes agyrém. Furcsa játék tehát, amit itt játszunk, és erősen megvannak a maga korlátai.

pacsy 2016.09.28. 11:32:16

kedves @jabbok: és @Déli pályaudvar: ó, olyan jó lenne annyira biztosnak lennünk egymás jóindulatában és nagyrabecsülésében, mint amennyire - szerintem - az megvan egyébként, csak hát tényleg olyan egyoldalú ez a kommunikáció... és persze nagyon vágyunk is egymástól az elismerésre, úgy érzékelem (magamban is :)

számomra a megoldás abban az irányban van, hogy próbálom tényleg játékosan felfogni ezt a blogot... még ha nem is mindig sikerül, azért van fejlődés. mert tényleg könnyű mellre szívni, túl érzelmi szintre vinni. van itt egy csomó szuper értelmes ember, aki ráadásul figyel egymásra és nehéz témákról (is) próbál beszélgetni, hát nem érdemes volna feltételezni, hogy sokra tartjuk egymást? különben nem lennénk itt.

a félreértést meg eleve bele lehet kalkulálni. az még akkor is előfordul - de még mennyire - ha az anyánkkal, testvérünkkel kommunikálunk, és élőszóban; hát akkor pont itt lennénk megóvva tőle? :)

egyébként én nagyon rászorulok a visszajelzéseitekre és nagyon gazdagodom is általuk. voltaképpen ezért csinálom a blogot (meg azért is, mert szórakoztat és kikapcsol). de főleg, mert visszacsatolás arról amit gondolok (és ahogy leírom). a feed back tehát fontos nekem, még akkor is, ha nem mindig könnyű lenyelni (megemészteni meg pláne... :)

nyilván megkönnyíti a dolgot, ha betartunk bizonyos szabályokat, szóval, ha "erőszakmentesen" kommunikálunk, www.youtube.com/watch?v=YwXH4hNfgPg (megvan vhol magyarul is, de most nem keresem meg, pedig sok száz dollárt meg lehet vele spórolni, ha így lehallgatva veszünk részt a kurzusán! ;) de ezt nem lehet számon kérni, és talán nem is mindig szükséges így beszélgetni.

(bár nekem sokat mond Rosemberg példája, aki a kurzusa során elmeséli, hogy egyszer, még kezdő pszichológus korában a fia kicsúfolta egy ügyetlen próbálkozásáért, amikor mesterségesen hangzott valami nagy üggyel-bajjal összeeszkábált kérése, mire ezt mondta: "ja, az alternatíva az volna, hogy menj a büdös... és ha nem csinálod meg, szétrúgom a..." - mire a fia: "papa, csak próbálkozz továbbra is nyugodtan..." :)

baráti érzésekkel Irántatok: pacsy

Hermes the God in Yellow 2016.09.29. 09:05:23

igyekszem megjegyzés nélkül hagyni a dőlt betűvel szedett pourparler-t és a sorozatos magánhangzómegsokszorozást

én egész biztos aznap szöktem volna el otthonról, amikor ezzel a pusziruha marhasággal próbáltak volna manipulálni. szegény lány, nagy szerencsétlensége van, hogy vidékre született. tizenéves koromban többen voltak a társaságunkban, akik ilyen ned flanders színvonalú szülők gyermekei voltak. amint egy kis szabadsághoz jutottak, mint a friss levegő után, úgy kapkodtak a "bűn" után. és mára, amelyikükről tudok, egész normálisak lettek. csak szegény lány, ott vidéken, eléggé egérfogoban lehet.

gyakran látom bevásárláskor az üzletben, hogyan tudnak anyák a kisbabájuk szellemi szintjére lesüllyedni, és a gügyögést akkor is tovább folytatni, amikor a kölyök már régen nem figyel oda. tolják a kocsit, megállnak elolvasni a lekvár összetevőit, és közben gügyögnek maguk elé.

ez a kép ugrott be a pusziruháról.

jabbok 2016.09.29. 09:56:44

@Hermes the God in Yellow: talán van összefüggés (oda-vissza) a látásmódod és aközött, hogy miért nincs és nem is lehet a természet rendje szerint gyereked.