Mi papok ritkán prédikálunk, és még ritkábban írunk az imáról. Néha az a rosszindulatú feltételezésem, hogy ez azért van, mert nem foglalkoztat minket, mert nem is gyakoroljuk… Vagy csak nem eleget. Most mégis az imáról szeretnék valamit megosztani veletek, elsősorban talán a szerzetesekkel. Két részből áll, és a végén még talán egy javaslatot is hozzáfűznék. Az első rész arról szól, hogy bármilyen nehéz legyen is rá időt találni, imádkozni szükséges (a második pedig, hogy mi történik az imaidő alatt).
- Aki vágyakozik arra, hogy szentté váljon, annak szüksége van az imára. Már a vágyat sem mi keltjük fel; hát még a szentté válás mennyire nem a mi dolgunk! De ha a vonzás eleven, az nagy ajándék – meghívás a vele való együttműködésre. Ha ugyanis valaki csak kicsit is ivott már a lelki élet forrásából, rendszerint egyre szomjasabb és szomjasabb lesz tőle. Isten működik – s minél jobban megismerjük, annál inkább felkelti bennünk a vágyat önmaga iránt. A harc legfeljebb csak abban áll, hogy akkor is állhatatosan kitartsunk, ha éppen elrejtezik: ha visszavonja magát, ha sötétséget ad, ha nem csalogat többet lelki édességekkel. A fő feladat a keresztény életben, hogy igyekezzünk őt nem akadályozni abban, hogy megszólíthasson, és vezethessen. Hogy esélyt adjunk neki az együttműködésre. Idővel pedig talán arra is, hogy az életünkben átvegye az irányító szerepet. Hogy Ő lehessen a protagonista. Ezt hívjuk imádságnak.
Eddig a lelkipásztorkodás-tani (teológiai) megalapozás. :) Ha azonban akadna olyan szerzetes vagy szerzetesnő, akinek ez nem elég, jogilag is érvelhetek. A legtöbb kongregáció alapító irataiban ugyanis előírásként ott szerepel, hogy a rendtagoknak naponta egy órát kell imádkozni az eukarisztia előtt. Szóval: egyházjogilag is kötelezve vagyunk a szentségimádásra. (Vajon a Ti konstitúciótok is tartalmazza-e ezt a passzust, kedves Olvasó! :)
Egy bizonyos: a mai szerzetesi élet körülményei között gyakran nagyon nehéz erre időt találni. Ezernyi körülmény dolgozik ellene! Azt szokták mondani, az ördögnek az a legfontosabb gondja és elfoglaltsága, hogy az imáról lebeszéljen és attól eltérítsen minket. Akkor ugyanis már nyert ügye van… Leülni imádkozni ezért rettenetesen nehéz – ennél már csak egy dolog nehezebb: ülve is maradni. De tegyük fel, hogy sikerült: ott ülünk a kápolnában. Mi is történik ilyenkor? Erről szól a második pontom.
- Az, hogy mi zajlik az imaidőben, számomra a legfontosabb kérdések egyike. Ez papként és lelki kísérőként is nagyon érdekel. Innen tudom, hogy sokan ilyenkor a breviáriumot imádkozzák. Ez dicséretes – hiszen igazán mélységes értelmű és szépséges kötött imaformáról van szó (amelyre egyébként papként kötelezve is vagyunk). Ámde talán mégsem ez az ideális kitöltése a szentségimádásra szánt imaidőnek. Arról nem is beszélve, hogy – ami engem illet (több mint két évtized papság után) – némi gyakorlattal az összes imaórát el tudom mondani 35-40 perc alatt. Ha egy kicsit belehúzok... Mit kezdjek tehát utána a maradék 20-25 perccel? Unatkozom végig? Esetleg még olvashatnék valami mást is… Vagy átadjam magam a szabad fantáziálásnak?
Azt hiszem, ezeknek az alternatíváknak egyike sem ideális; bár – hacsak nem tanítottak meg bennünket valami ennél jobbra – nagyon gyakran ténylegesen ez történik. Persze, ha részesültem valamilyen lelkiségi képzésben, meríthetek az egyház kifogyhatatlan lelki kincsestárából (például elmélkedhetek jezsuita módszerrel is… :). Ám nagyon sokan (ha nem hagyják abba az imádságot és kitartanak) ösztönösen is egy egyszerű imaforma felé tájékozódnak. Ezen keresztül egészen mély imaéletre lehet jutni. Valahogy ráéreznek, milyen az, egyszerűen ott maradni az Úr jelenlétében. Minőségi időt adni neki. Esetleg akkor is, ha a gondolataim folyamatosan csaponganak. Amit így tanulunk, az egy minden teljesíteni akarást nélkülöző imaforma: ha elkalandozom, szépen visszatérek a jelenbe. Minden görcs nélkül, ellazultan. Észreveszem az érzelmeimet (a türelmetlenséget, az unalmat, a szomorúságot, a feszültséget, az örömteli várakozást is – bármit, ami jön!). És próbálok újra és újra a jelenlétbe jönni… Megújuló érdeklődéssel. Ezt jelenti a szemlélődő (kontemplatív) ima. (Ami egyébként – bár nem ez a célja – az aktív élethez is a leghatékonyabb segítség!)
Mindez nem koncentrálást jelent. Aki koncentrálni igyekszeik, abban még mindig van valamennyi teljesítménykényszer – nomeg egy kis erőszakosság is önmagával szemben. Amikor koncentrálunk, összeráncoljuk a homlokunkat és erőfeszítéseket teszünk. Ez a módszer arra, hogy a kitűzött célunkat elérhessük. Csakhogy ilyenkor még az én erőfeszítéseimről, az én céljaimról van szó – tehát még nem Isten áll a középpontban. Ha ilyen módon figyelek oda bármire is, a gyakorlat végére többnyire alaposan elfáradok. A szemlélődésben (vagy kontemplatív imában) azonban sohasem fáradunk el, hanem megpihenünk! Ezért érdemes minden elkalandozás után gyengéd figyelemmel egyszerűen visszatérni a jelenbe.
Lisieau-i Kis Szent Teréz a Miatyánk szavaival próbált imádkozni, de valahogy nem volt képes továbbhaladni. Egyszerűen nem jutott túl az első szavakon: „mi Atyánk”. Ezeknél maradt az egész imaidő alatt… Valahogy megkapta a kegyelmet, hogy már egészen Isten kösse le a figyelmét.
Pedig neki sem ment magától. Ezen a ponton szeretném, ha megengednétek nekem egy tanácsot… Azt javaslom, hogy próbáld meg előkészíteni az imádságodat. Remek módszer erre például a misztikusok olvasása. A kápolnába menet felidézheted, kivel is szeretnél találkozni. Avilai Nagy Szent Teréznek – akiről egyébként úgy hírlik, hogy lebegő szent korában sem mulasztotta el soha előző este a másnap reggeli elmélkedését előkészíteni – van egy csodálatos ábrázolása, amint extatikus imába merül. Bernini zseniális szobra. Ha talán nem válunk is mindannyian extatikus misztikussá, az ő írásait például hihetetlenül termékeny lelki olvasmányul választani. Használ az imaéletünknek…
Sok kegyelmet, szép őszi napokat!
Utolsó kommentek