Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Koldusok, bevádorlók és egyháziak…

2016.11.04. 11:14 pacsy

blog_f_koldusok.jpgMár régebben történt, de azt hiszem, nem fogom elfelejteni, amíg élek. Előzőleg egy előadást tartottam egy szerzetesnővér-közösség számára Róma egyik külvárosi negyedében. Ezért aztán, dolgom végeztével, talpig fekete papi ruhában békésen baktattam a rendházunk felé. Nem akartam buszra szállni, hogy egy kicsit mozgjak és kiszellőztethessem a fejemet. Az utam nagykövetségek előtt vitt, ahol katonák teljesítettek őrszolgálatot, gondolom, éjjel-nappal,. Ahogy szórakozottan bandukoltam a terepjárójuk mellett, az egyikük megszólított: „Padre! Elejtett valamit.” És tényleg: egy kis poríték volt, még segített is felvenni; az imént csúszhatott ki a zsebemből. Megköszöntem szépen, és kíváncsiságból meg is néztem azért, mi van benne. 100 euró volt, ötvenes címletekben – a nővérek adták az előadásomért, köszönetképpen. Szerzetes vagyok, nincs sok dolgom van pénzzel. Nálunk, jezsuitáknál egyébként is az a szokás, hogy minden pénzadományt automatikusan leadunk a közösség „miniszterének”, aki a gazdasági ügyek felelőse; s akinek pénzre van szüksége, szintén hozzá megy (szóval, „az ő kezéből eszünk…” :) Most már azért kicsit gondosabban raktam zsebre a borítékot.

Ekkor penderült elém az a fiatal pár. Bevándorlók, valószínűleg románok, akikből – úgy mondják –vagy kétszázerez él Rómában. Egy kereszteződésnél álltam éppen, a piros lámpánál, amikor megszólítottak. A fiú beszélt; nyilván látta, hogy pap vagyok, és persze pénzt remélt… Szótlanul hallgattam, ahogy mondta és mondta, hogy akármilyen kevés is jó, csak adjak. Őszintén szólva nem szeretem az ilyen helyzeteket. Kéregetőkkel szemben nem érzem magam szabadnak, különösen, ha ilyen direkt formában nyaggatnak. És főleg azt utálom, ha azért pécéznek ki, mert pap vagyok. Komoran és rosszkedvűen mormogtam tehát magam elé valamit, amit ilyenkor már csak szoktam, hogy nem tudok segíteni. A fiú ettől kicsit mintha megrőkönyödött volna: talán nem várta, hogy visszautasítom. Vagy csak szégyellhette a kudarcot a kedvese előtt, mindenesetre kérlelőre fogta a dolgot: „Pádre, szegények vagyunk, éjszakánként kocsiban alszunk, minden segítség jól jön. Nézze, a feleségem állapotos.” Csak most néztem rá a fiatal nőre; tényleg hatalmas pocakkal állt ott a fiú mellett.  Belőlem viszont – mint mindig, ha sarokba szorítva érzem magam – egyszerre csak valami belső keménység tört elő belőlem. Határozottan megráztam a fejem, hogy nem tudok adni. A fiú mondott még valamit az egyházzal, vagy a papokkal kapcsolatban, nem értettem pontosan. Csak a lemondó gesztusa maradt meg, és az, hogy inkább csalódott volt, mintsem agresszív. Zöldre váltott a lámpa és én továbbmentem.

Csak vagy 30-50 méter után eszméltem rá, mi is történt. A zsebemben ott a pénz, amire nincs is szükségem, és amit ajándba kaptam (kétszer is, miután elveszítettem!). Önzetlen emberek (egyháziak és nem egyháziak) bízták rám, hogy talán jobb helye lesz, mint másoknál. Most pedig megyek haza, mint aki jól végezte dolgát, és jön ez a pár… És ekkor, mint valami hirtelen rám törő égető fájdalom, hasított belém a felismerés: te jóságos ég, mit tettem, hiszen én elküldtem a Szent Családot!

Azonnal visszafordultam persze, és vagy egy fél órán át kerestem őket a kereszteződésben, a környékbeli utcákban, abban az irányban, amerre indultak. De soha többé nem találkoztunk. Néha azóta is imádkozom értük, olykor még misézem is. Arra a szándékra szoktam, hogy az Isten megáldja, megsegítse őket. Hiszem, persze, hogy a Mennyei Atya megbocsátott. Nincs okom kételkedni: meg is gyóntam azóta az esetet. Próbálok hát túl lenni rajta, magamnak is megbocsátani. Ám akkor valami megváltoztathatatlanul elmozdult bennem. Azon veszem észre magam például, hogy másként olvasom a karácsonyi evangéliumot, másként is prédikálok róla. Nagyobb a részvét bennem, s nem csak a bevándorlók, de azok iránt is, akik nem fogadták be a hideg éjszakán szállást keresű Szent Családot. Ismerem őket, a kemény szívű elutasítókat: itt élnek bennem.

Utóirat: remélem, azóta a kicsi is megszületett és mindnyájan jól vannak. És azt is, hogy akadnak körülöttük segítőkész emberek – derekabbak, mint én voltam.

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr111929461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

IILiliII 2016.11.05. 10:56:12

Annak emlékét ébresztette fel bennem ez az írás, mikor nagyon nyomorultul éreztem magam, látva, hogy mit tettem a gyerekeimmel... Mikor alig 1-2-3-4 éves korukban naponként ordítoztam velük... Beszélgetek más szülőkkel, tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a nyomasztó érzéssel. Azt is látom, hogy a bűntudatomnak rossz hatása van, nem az élet és a bizalom felé visz.
Nekem nagyon sokat segített ez a mondat: "A gyászra való képesség ellentéte a bűntudatnak; a gyász az fájdalom; amiatt, hogy valami megtörtént, és a múltat nem lehet megváltoztatni." (Alice Miller)
/persze egyedül Isten szeretete tud meggyógyítani - ezen a fórumon ezt talán felesleges hozzátennem :-) /

fasírt 2016.11.05. 17:53:03

Kedves Pacsy!
Ez egy kicsit arrogáns kérdés tudom,de ezentúl mindenkinek adsz majd?
Őszintén érdekel, mert nekem nagy dilemma, lehet e válogatni vagy ha igen, hogyan tegyem....

khamul 2016.11.07. 10:02:50

Aki végigmegyek csúcsidőben Budapesten, az Örs vezér terén az aluljárón, az 6-8 kéregető emberrel is találkozhat. Többségük 'rezidens', minden nap látni őket. Nem tolakodnak, szótlanul várják a pénzt. A HÉV felé vezető lépcső tetején egy idős szakállas koldus szokott ülni a kerekesszékén, amelynek a kerekei már mély nyomot hagytak az aszfaltban. Aztán vannak vakok, egy izomsorvadásos férfi, egy gitáros cigány srác ('albérletre gyűjtök'), vele majdnem szemben pedig egy fiatal nő szokott ülni 'csak úgy', mindenféle felirat nélkül.
Olyan az egész, akár valami szomorú szépségverseny, amelynek én ülök a zsürijében. Néha elgondolkodom, hogy vajon mennyi kellene ahhoz, hogy én is ott legyek a versenyzők között.

pacsy 2016.11.09. 07:20:53

kedves @IILiliII: kedves @fasírt: a múltkor írtam egy nagyon hosszú választ, csak elszállt az kibertérben, amit "isteni jelnek" vettem, ezért a hosszú hallgatás. elnézést. @llLilill köszönöm a mondatot - nekem is segít. a gyász, a fájdalom szimpla átélése tényleg jobb, mint az önmarcangolás. @fasírt, ez a kérdés fontosabb nekem annál, semhogy megpróbálnám megválaszolni. az ilyen kérdéseket talán inkább "lebegtetnünk" kell: kitenni magunkat nekik, elevenen tartani őket, kitartani bennük, anélkül, hogy valami találó ideológiával rövidre zárnánk. (Ideológiáknak pedig bővében vagyok...)

fasírt 2016.11.10. 22:12:37

@pacsy: köszi a választ! Sajnos én pont a lebegtetéstől félek, hogy eddig is túl sokáig lebegtettem, aztán lehet, hogy holnap meghalok. Persze gondolhatom, hogy a "gazdag ifjú" is feloldozást kapott, és én is erre játszom.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu