Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

A család ereje - Ragaszkodj a gyermekeidhez!

2016.12.06. 14:45 korizoli

1157171_5.jpgAz elmúlt hónapokban olvastam egy könyvet (lassan ment, mert majd 500 oldal), ami nagy hatást tett rám és mondhatom, hogy a nevelésről szóló könyvek közül, amiket mostanában, mióta iskolalelkész lettem Miskolcon olvastam a leghasznosabb műnek ezt találtam. Gordon Neufeld és Máté Gábor, A család ereje, ragaszkodj a gyermekedhez! Libri, 2014. c. könyvéről van szó.  https://www.libri.hu/konyv/dr_mate_gabor.a-csalad-ereje.html

A továbbiakban összefoglalom e könyv fontosabb meglátásait és néhány kommentárt fűzök hozzá. Mivel nem vagyok pedagógus nekem sok minden új, ami számotokra evidens lehet a tanulmányaitok vagy a tapasztalataitok miatt. Mégis talán lehet valami, ami nektek is hoz egy új szempontot. Az összefoglaló hosszú lesz, de úgy érzem megéri a fáradtságot elolvasni és átgondolni. Nekem nagyon inspiráló volt ezért nem éreztem feleslegesnek ilyen bő összefoglalót írni róla.

Nevelés és kötődés

Neufeld és Máté szerzőpáros arra, hívja fel a figyelmet, hogy a nevelés nem elsősorban módszer kérdése, hanem egy mélyebb valóság: a kapcsolat minősége, a kötődés erőssége, ami meghatározza. Attól tanulunk, az van igazán hatással ránk, akihez érzelmileg is kötődünk. A kötődés a létezésünk középpontja. Csecsemőkorunktól észleljük, hogy egyedül nem tudunk működni ezért másokra szorulunk. A gyermeknek szüksége van a felnőtt jelenlétére, aki fizikailag és lelkileg gondoskodik róla. A kötődés valósága teremti meg az alapot, hogy a gyermek modellként tekintsen a szüleire, nevelőire, törekedjen utánozni őket, igyekezzen hasonulni hozzájuk. A kisgyermek természetes módon fogadja el az útmutatást, arról hogy mi jó és mi nem jó, mire kell törekedni és mit kell kerülni. A gyermek agya automatikusan ott keresi a válaszokat, akihez elsődlegesen kötődik. Szavak nélkül is megérzi a szülei elvárásait, apró jelekből is megsejti, hogy mit szeretnének tőle. A gyermek spontán módón vágyik arra, hogy jó legyen a szülei szemében ugyanakkor félelemmel tölti el, ha kapcsolata esetleg megromlana velük. Az ember későbbi fejlődési szakaszaiból sem tűnik el a kötődési ösztön, ez az ami által folytonosan keressük a biztonságot, a tájékozódási pontot.

A kötődés formái

A kötődésnek különböző formái és szintjei vannak. A legelső kötődési mód a fizikai közelség. A kisgyermeknek is ez az első tapasztalata: átölelik, simogatják, vagy egyszerűen csak ott vannak vele. anya vagy apa jelenléte önmagában is megnyugtató. A második fokozat a hasonlóvá válás. Igyekszünk hasonlóvá válni azokhoz, akit szeretünk. Ez az utánzási törekvés a nyelvtanulás és kultúra átadásának alapvető motorja. Ennek egy erősebb formája az azonosulás pl. a példaképpel. A harmadik szint a birtoklás: az én anyukám! Az én barátom! Ezzel kapcsolatos a lojalitás, a hűség és engedelmesség magatartásformái. A negyedik mód a jelentőség érzése alapján való kötődés: érzem, hogy fontos vagyok neki, számítok nála. Igyekszem tetszeni neki, kedvében járni. Ötödik mód az érzelmek révén történik. Aki megéli az érzelmi közelséget az képes lesz később távolságot is elviselni. Az érzelmileg erősen kötődő gyermek képes lesz elviselni a szülőtől való távolságot is, mert emlékszik és az emlékezet által magában hordozza a szeretett személy képét. A hatodik forma a megismerés és ismerét válás, azaz a kölcsönös feltárulkozás által.

Kötődés és hatalom

A gyermek kötődése a szülő felé magában foglalja azt is, hogy függőségi viszonyban van és ez hatalmat is jelent. A szülőnek spontán módon hatalma, tekintélye van a gyermeke felett. Nem éppen divatos módon fogalmazva foglalja össze a szerző: „A neveléshez mindig is szükség volt hatalomra.”A gyermeki, kötődő agy spontán módon úgy működik, hogy attól tanul, akihez kötődik, és akinek hatalma van felette.

Meg kell mondjam, hogy számomra meglehetősen idegen volt a hatalom ilyen jellegű emlegetése a nevelés kapcsán. Ugyanakkor az iskolai megfigyeléseim is mégis valahogy ezt erősítik meg. Az a pedagógus, aki csak kedves, szeretetteljes, jó akar lenni a diákjaival ott könnyen elszabadul a csapat, és anarchiába torkol az óra. Szükség van más tulajdonságokra is amik, tekintélyt is biztosítanak, mint a tudás, számonkérés, határok világos jelzése, határozott következetes fellépés stb. Érdekes, hogy nagyon hasonló megállapításokat tesz egy másik tudományág képviselője Csányi  Vilmos Íme, az ember, A humánetológus szemével című könyvében. Azt írja, hogy az „embergyermek biológiai okok folytán csak domináns személyektől tanul könnyen és szívesen.” (328)  

Nehézségek a nevelésben

Mindebből az következik, hogy ahol gyermek és szülő, gyermek és tanár között erős kötődés van ott a nevelés meglehetősen természetes folyamat, nem igényel különösebb erőfeszítést vagy szaktudást. A valóságunk mégis gyakran más. Mindnyájan tapasztaljuk, hogy változóban van társadalmunkban a gyermekek magatartása, egyre több kihívást jelent a nevelés a fejlett világ országaiban, jóllehet talán soha ennyi kutatás, pedagógiai módszer, technikai eszköz nem állt rendelkezésünkre, mint éppen ma. Szülők és pedagógusok gyakran egyre tehetetlenebbül állnak a gyerekek viselkedésével szemben és sok-sok tanácsadás ellenére egyre bizonytalanabbak abban, hogy miképp is kellene nevelni. Egyre gyakrabban szembesülünk olyan magatartásokkal, amikor gyermekek radikálisan szembefordulnak szüleikkel, tanáraikkal. Hol a baj? Mit nem tudunk jól? Milyen trükk kellene?

Kulturális fordulat – kötődési fordulat

Neufeld és Máté szerzőpáros meglátása, hogy ezeket nevelési nehézségeket nem lehet megérteni anélkül, hogy ne figyeljünk oda arra a kulturális fordulatra, ami a fejlett világban bekövetkezett az utóbbi évtizedekben. A kulturális változások egyik fő következménye, hogy az utóbbi 50-60 évben a gyermekek szülőorientáltakból kortársorientáltakká váltak. Mit jelent ez? Napjainkban a gyermekek életében gyakran már nem a szülők vagy a tanárok adják a fő orientációt, hanem a kortársaik. Az elsődleges kötődés iránya megváltozott. Az osztálytársak, csoporttársak, barátok váltak azokká a referencia személyekké, akik döntő hatást gyakorolnak a gyermekek fejlődésére. Ez már a mi generációnk számára is „természetes” és „normális”, de nem volt mindig így és nem is mindenütt így van. A kortárs orientáció még ma is meglehetősen ismeretlen jelenség a szegény országokban és korábban a mi kultúrkörünkben is másképp volt. „Az emberi fejlődés során egészen a második világháborúig a felnőtt orientáció számított a normának.” „A kultúrát – egészen a legutóbbi időkig – mindig vertikálisan adták át, nemzedékről nemzedékre. Évezredeken át – írja Joseph Campbell – ’a fiatalok nevelése és az idősek bölcsebbé válása’ a hagyományos kulturális formák megtanulása, megélése és megértése révén valósult meg. ”(idézi p.28) Ezzel szemben ma a gyermekeink kultúrája nem a szüleiké, hanem a kortársaiké! A sajátosan fiatalság kultúrája ez, ami élesen elkülönül a felnőttektől. Az ifjúsági kultúra ilyen mértékű jelenléte egy viszonylag új jelenség, kb 50 éves.

Mi a baj a kortárs orientációval? 

Ha egy gyermeknek az elsődleges kötődése nem a szülei, hanem az osztálytársai lesznek, ez azzal jár, hogy tőlük várja a szeretetet, jóváhagyást, nekik akar megfelelni, az ő értékrendjüket szeretné magáévá tenni, tőlük akar tanulni, hozzájuk akar hasonlítani, az ő vezetésüket fogja elfogadni, náluk vágyik biztonságra lelni. A gond itt az, hogy a társak is csak gyerekek, akik koruknál fogva nem képesek megadni azt, amik az érett nevelők sajátosságai: a feltétel nélküli és felelős szeretet, elfogadás, belátás, a másikról való akár önfeláldozásig menő gondoskodás.

A probléma forrása igazában abban rejlik, hogy a gyerekek nagyon gyakran nélkülözniük kell a szüleikhez való erős kötődést. A gyermekek egyre kevesebb időt töltenek a szüleikkel, kevés személyes figyelmet kapnak olyan személyektől, akik feltétlen gondoskodással fordulnak feléjük. Kötődés nélkül pedig elveszettnek érezzük magunkat, a legnehezebb elviselni az ürességet, amikor nincs kihez kapcsolódnunk. Mindenképpen keresünk tehát valakit, aki betölti a kötődési űrt. Ha nincs jelen érzelmileg a szülő, vagy nevelő akkor a kortársak lépnek a helyükbe.

Versengő kötődések

Itt kell még beszélni a kötődések bipoláris jellegéről. Nem csak az kötődési űr kiállt pótlékért, hanem a kötődéseknél van egy versenyhelyzet is. Amikor egy gyermek keresi valakinek a közelségét, ellen fog állni mindazoknak, akikről úgy érzi, hogy versengenek ezzel a személlyel. Ha megváltozik az alapvető kötődési iránytűnk, akkor ellenszenvesnek és taszítandónak érezzük azokat, akikhez korábban közel álltunk. Valahogy hasonlóan a váláshoz, egy új szerelem fényében a korábbi a korábbi szerelmünket negatív fényben látjuk, ellenszenvesnek érezzük. A kortársorientált gyermekeknél ez a jelenség azt eredményezi, hogy nem tudnak két erős kötődésben élni, választaniuk kell. A kortársaikat választva elutasítják a szüleiket. Ilyenkor érzelmileg is taszítja őket a szüleikkel való minden hasonlóság. A kortársaihoz akar hasonulni és hajlamossá válik a szüleitől távolságot venni, olykor őket gúnyolni, sőt akár bántani is. Nagyon éles magatartásbeli különbség tud kialakulni a csoportban illetve otthon: a gyermek, amelyik a kortárs csoportban annyira igyekszik megfelelni, hogy társai részéről olykor akár a bántalmazást is zokszó nélkül elviseli, teljesen behódol nekik, otthon viszont elviselhetetlenné válik, a szülei legkisebb közeledésére is agresszívan reagál.

Egészséges önállósulási törekvés és a kortárs orientáció különbsége

Persze felvetődik a kérdés, hogy nem természetes dolog a szülőkkel szembeni lázadás? A kisgyermekkori dackorszak, vagy később a serdülő lét nem szükségszerűen hordozza magában olykor a gyermek ellenállását, nem az önállósodás természetes törekvése ez? Valóban az ellenakarat nagyon fontos feladatot lát el a gyermek életében: az önállósodás eszköze. Ez egy normális dinamika, amelynek célja, hogy a gyermek saját tevékenysége, gondolkodása, akarata kifejlődjön. Ellenáll a segítségnek, mert ő maga akar cselekedni. Ellenáll, hogy megmondják, hogy mit csináljon, mert saját indítékaiból akar cselekedni. Az ellenakarat mélyén tehát a saját út, lendület, kezdeményezőkészség keresése rejlik. Az egészséges érés során fiatal úgy fejlődik, hogy egyszerre lesz képes az önállóságra és a kötődő kapcsolat fenntartására. Képes lesz elviselni az ellentmondó érzéseit: szeretem a szüleimet, nevelőimet, de esetleg más a véleményem bizonyos kérdésekben. Az elsősorban a kortársakhoz kötődő gyermekek esetében az a különbség, hogy amíg a szüleikkel szemben az ellenállásukat olykor egészen radikálisan kinyilvánítják, addig a kortárs csoportban egészen másképp viselkednek: elfojtják a saját érzéseiket, gondolataikat a minél teljesebb elfogadottság érdekében. A folyamat dinamikája tehát épp nem az önállóság, a személyes érettség megszerzése felé halad, hanem ennek feladása felé, a kortársak elvárásaival szemben képtelen megvédeni magát.

A kortárs orientáció negatív következményei

Mit eredményez, amikor egy gyermek elsődleges referenciája a kortárs csoport válik és nem a szülő vagy nevelő személye?

Meddő celeb kultúra

Az ilyen gyerekek magatartását, eszményeit a csoport tagjainak példája vagy a csoportban megfogalmazott ideálok fogják meghatározni. De mik is ezek? Sajnos a mintát legtöbbször a popkultúra celebjei adják, melyet igazából média kreál és az ipari méretű fogyasztásra optimalizál. Cél, hogy egy „termékből” minél többet eladjanak a fiataloknak. Az emberi történelemben viszonylag új jelenség (II. Világháború után), hogy teljes iparág épült ki a tizenévesekre, amely diktálja a hajviseletet, zenei ízlést, divatot, és a vásárlást. Egy meglehetősen agresszív és hiperszexualizált ifjúsági kultúra született. Erős állítás, de azt hiszem van benne valami: „A kortárs-orientáció által létrehozott kultúra a szó szoros értelemben meddő: nem tudja reprodukálni önmagát, vagy átadni azokat az értékeket, amelyek a következő nemzedéket szolgálhatnák. Nagyon kevés harmadik generációs hippi létezik. Legyen bármilyen nosztalgikus vonzereje, ez a kultúra nem sok maradandó értéket hozott létre. A kortáskultúra rövid életű, múlékony, naponta újra alkotják”(159)

Fokozott stressz és erőszak

A dominánsan kortársaihoz kötő gyermek életében sokkal több a stressz. Mivel a kortársak nem érett emberek, ezért közöttük sokkal több a nyers, a bántó kommunikáció, a kizárás, a megszégyenítés, csúfolódás, azaz a bántalmazás különböző formái. Ez egy állandó bizonytalanságot hoz magával, hiszen itt nem lehet igazán ellazulni, felengedni, mert a folytonos megfelelés készenlétében kell lenni. Hiányzik az elfogadás, megbocsájtás, odaadás, amire támaszkodni lehet. A sérülések ellen pedig védekezni kell, mégpedig erős páncélzattal. Az ilyen gyerekek hamar megtanulják, hogy a negatív érzéseiket magukba temessék, ne is vegyék már észre. A kortárskultúrában a végső etika a ’lazaság’, az a legnépszerűbb, aki nyugodt, nem fél, immunis a szégyennel szemben, „tök mindegy” ,”nem számít.” A sebezhetetlenség álarca szolgál arra, hogy be tudjon olvadni a tömegbe. Ebben a kultúrában a sebezhetőség, a mélyebb érzelmek kimutatása az veszélyes, mert rögtön támadást eredményez. A páncél mögött ugyanis mindenkiben ott a sebezhetőség és a megsebzettség. Amit magában elnyomott, ami nem tudatos, de mégis belül ott van és elviselhetetlenül zavaró azt most egy külső személyben látja meg és azonnal támad, megszégyenít. Itt jutunk el az agresszió témájához, ami egyre jobban terjed a fiatalok körében. Az agresszió forrása a fusztráció és itt is a legnagyobb fusztráció, amikor a kapcsolatok nem működnek. Állatok között is megfigyelték, hogy pl. egy elefántokból álló csoport idős tagjait kilőtték az árván maradt fiatal állatok rendkívül agresszívakká váltak egymással és a környezetükkel szemben (pl. megtámadtak más állatokat stb.). Mindez addig tartott, amíg egy erős felnőtt elefántot hoztak a csoportba, aki aztán rendbe szedte a csapatot. „A gyerekek között ugyanígy a természetes hierarchia felbomlásának közvetlen terméke a terrorizálás, ami pedig a felnőttekkel való kapcsolat elvesztéséből fakad.”(238) Ha a fiatalok nem támaszkodhatnak a felnőttekre, akkor az ösztöneikre és érzéseikre kell hagyatkozniuk. Aki uralkodik az kevésbé sebezhető, mint az, aki alárendelt. Eben a közegben mások elnyomásával lehet valakivé válni. Az uralkodó gyermekekben pedig nem működnek az agressziót fékező erők, mert a saját érzéseivel kapcsolatos páncél lehetetlenné teszi, hogy együtt tudjon érezni áldozataival. Itt a hatalom nem párosul gondoskodással, önzetlenséggel, mint a szülői hatalom esetén, hanem ellenkezőleg, ez az uralom a többieket megalázni igyekszik, folytonosan alacsonyabb pozícióban való tartásukon munkálkodik, megfélemlítéssel, ha kell erőszakkal. Ezek a fiatalok csapdában vannak: „Soha sem követelhetik azt, amire valóban szükségük van: melegséget, szeretetet, kapcsolatokat”(247) A páncél ugyanakkor egy nagyon érzékeny, megsebzett lényt véd, aki erősen függ másoktól és ezért domináns pozíciót keres.

Az érési folyamat elakadása

Az emberi érettség egyik jellemzője, hogy képesek vagyunk elviselni vegyes érzelmeket. Érettség persze egy hosszú egy fejlődési folyamat eredménye. Először szét kell választani, majd integrálni kell. Először ki kell elégíteni a gyermek kötődési igényeit, csak utána fog tudni eltávolodni, leválni. A korai függőség, a kötődés segíti elő később az önállósulást. Először a feltétlen szülői szeretet szükséges, az elfogadás, igenlés, hogy őt akarják, amikor nem kell kiérdemelnie a szeretetet. Ha ez nincs meg, vagy ennek ellenkezője van, akkor a gyermek megsebződik, és a túlélés érdekében létrejönnek a páncélok. A fájdalmat nem tudja elviselni, se feldolgozni másképp, csak a negatív érzések elnyomásával és védelmi falak építésével. Ez azzal jár is, hogy az érző képessége eltompul: nem érzi a fájdalmat, de a boldogságot sem. „Amikor a gyermek elveszíti a képességét, hogy átérezze a kötődési űrjeit, akkor azt a képességét is elveszíti, hogy érezze a szeretetet és a kielégülést” (205) Ennek következménye, hogy kielégíthetetlen lesz, semmi sem lesz neki elég. Nem számít, hogy mennyit segítenek neki, mennyi elismerésben részesítik –és ez persze nagyon elkedvetlenítő a szülők számára. Az érettséghez feltétlen szükséges otthont, békét, igazi mély elfogadást, bátorítást a kortárs csoport nem tudja megadni. Az érettség felismerésére felnőttre van szükség, őt tudja észrevenni és értékelni az első jeleit. Az éretlen ember viszont arra hajlamos, hogy eltaposson minden individualitást. „A gyermekek világában nem az éretlenség, hanem az érés folyamatai a gyanúsak és a szégyenletesek” (212) Azt, aki másképp, talán éppen kortárasaihoz képest érettebben viselkedik, azt éretlen társai könnyen kipécézik és bántják. Ezek tehát olyan jelenségek, amik az érési folyamatot hátráltatják a csoport egészében.   

Korai szexuális kapcsolatok

A fiatalok csoportjaiban növekvő kortárs nyomás uralkodik a szexuális élet mielőbbi megkezdése irányában. Jellemző módon a korai szexualitás épp az érzelmi éretlenséggel van kapcsolatban. Általában a szüleikhez kevésbé kötődő, sebzettebb, önértékelésükben gyengébb fiatalok azok, akik hamarabb bonyolódnak szexuális kapcsolatokba. A csoportban ugyanakkor ők lehetnek a menő nagy lányok, vagy a nagy fiúk, akik magatartása domináns minta lesz a csoportban, de valójában mégis épp ők a legéretlenebbek. A szex számukra igazából a meg nem kapott szülői szeretet pótléka, mert „egymás karjaiban keresik azt, amit a szüleikkel való kapcsolatban kellene –az érintkezést és a kapcsolatot.”(267) A szexuális együttlét ugyanakkor kiszolgáltatottságot is jelent, sebezhetővé is tesz. Ha nem egy elkötelezett, szeretetteljes kapcsolat keretén belül történik –mint ahogy a korai szexuális kapcsolatoknál ezek az elemek jellemzően hiányoznak – akkor az utána való szakítás különösen is sebző hatású. A mély benső fájdalommal szemben az érzelmi megkeményedés a védekezési reakció. Ahogy egy „ember nem házasodhat, majd válhat el folyton anélkül, hogy ne keményedne meg, és ne válna érzéketlenné.”(271) Hosszabb távon az ilyen viszonyok a lélek eltompulásához vezethetnek és komolyan gyengítik a fiatalok képességét, hogy valódi, tartós, életre szóló kapcsolatot és intimitást hozzanak létre.

Taníthatatlanság

Ezek a fiatalok lehetnek ugyan okosak, de általában nem érdeklődők. Az iskolában unatkoznak. Energiájukat a kortárs kapcsolatokkal való szüntelen foglalkozás emészti fel, mert "ahelyett, hogy az ismeretlen iránt érdeklődne, minden untatja, ami nem a kortársaival kialakított kapcsolatait szolgálja.”(280) A normális, az érdeklődő és kíváncsi gyerek viszont kilóg az ilyen kortársak „laza” világából. Ő válhat célponttá, könnyen megkaphatja a stréber és egyéb jelzőket. Az érdeklődő gyerekek kilógnak a sorból, a vezérhímek céltáblájává lehetnek, ezért aztán sokan úgy döntnek, hogy elbutulnak, szándékosan nem teljesítenek képességeik szerint, hogy ne látszanak pedálgépeknek. A másik döntő probléma, hogy ha a diákok nem kötődnek a tanáraikhoz, akkor nem is nagyon tudnak tanulni tőlük. A tanár tehetetlenné válik, hiába tud bármit is, nem figyelnek rá a diákok. Nem ő a vezér, akire a többiek figyelnek, hanem xy a csoportból.

Orvosságok

Számos problémát érintettünk, ugyanakkor a problémák orvoslása csak helyes diagnózis alapján lehetséges. Szerzőink meggyőződése, hogy napjainkban „nem a morális nevelés összeomlása a probléma, hanem az, hogy a társadalomban a kötődés és a kapcsolatok alapvető értékei omlottak össze.”(258) A gyógyítás iránya is ebből fakad: a szülők és a gyermekek közti kötődő kapcsolatok helyreállítása és ápolása. Mi segíti ezt?

Szülői, nevelői küldetéstudat: Rád van szüksége

Gordon Neufeld és Máté Gábor fő tézise, hogy a felnőtt (a szülő, a tanár, a nevelő) szerepe pótolhatatlan a gyermekek számára. Fel kell ismernie a saját felelőségét, és vissza kell szereznie azt a bizonyosságát, hogy éppen ő a legmegfelelőbb nevelője a saját gyermekeinek. A legfőbb cél pedig, hogy a gyermekhez való kötődő kapcsolata megerősödjön. Bár olykor úgy látszik, mintha a fiataloknak nem lenne szükségük a szüleikre, tanáraikra, a valóságban éppen ennek ellenkezője az igaz. „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyermekeinknek irányításra van szükségük, és hogy mi vagyunk erre a legmegfelelőbb személyek, akár tudnak erről, akár nem.”(315)

A gyermekek olykor káros egymás közti interakcióiból származó stresszel szemben a legjobb védelem a szülőkhöz, és más gondoskodó felnőttekhez való erős kötődés. Ebben a kötődésben megjelenhet a gyermek sebezhetősége, ebben a védett kapcsolatban igazán feltárhatja az érzéseit, kifejezheti a félelmeit, mégis megértésre és teljes elfogadásra találhat. Ez segíti a nehézségekkel való megküzdésben, az érzelmi fejlődésben. „A legfontosabb tényező, ami megóvja a gyermekeket a stressz káros hatásaitól, nem más, mint az életükben jelen lévő karizmatikus felnőtt –egy olyan személy, akivel azonosulni tudnak, és akiből erőt meríthetnek”176

A kötődés prioritása

„A kezdőpontnak és az elsődleges célnak a gyermekekkel való minden kapcsolatunkban magának a kapcsolatnak kell lennie és nem az irányításnak vagy a viselkedés szabályozásának.”298 Prioritássá kell tennünk tehát a velük való kapcsolatot. Érzékeltetni kell vele, hogy ő fontosabb annál, mint a viselkedése, cselekedetei, vagy az iskolai teljesítménye. Meg kell erősíteni, hogy fontos nekünk. „A legnagyobb ajándék az, ha a gyermekkel éreztetjük, hogy jelenlétünkben önmaga lehet, és ha kifejezzük a puszta létezése miatt érzett boldogságunkat.. (… ) A gyermeknek tudnia kell, hogy kívánatos, jelentős, értékes, hogy élvezzük a társaságát, és hiányzik, ha nincs velünk.” 304

Itt érdemes megjegyeznem két sajátosan a Jezsuita Gimnáziumhoz kötődő tapasztalatot. Ádám János atya 2002-2010 között volt iskolalelkész a gimnáziumunkban. Hat évvel Ádám atya halála után kerültem ide és még mindig nagyon élt az emléke a tanárok, szülők és diákok körében, akik még ismerték őt. A legtöbbekben az maradt meg, hogy Ádám atya ott volt az udvaron, mindenkihez volt egy egy jó szava, és adta a kis „pofonokat”. Nem valódi pofonra kell gondolni, bár így hívta, hanem egy arcul paskolásra. Sorban álltak a gyerekek a reggeli „pofonért”. A fentiek fényében felismerhetjük, hogy az ő jelenléte és a magatartása megannyi kötődést erősítő és ápoló elemet tartalmaztak. Képes volt kötődő kapcsolatot kiépíteni a diákokkal és tanárokkal és ez tette lehetővé, hogy aztán hatni tudjon rájuk a prédikációival, „pisztráng levelekkel” –ahogy a rendszeres körleveleit hívta.

Végül egy teológiai szempont: hát nem éppen az a keresztény alapüzenet, hogy Isten jó, szeret bennünket, elfogad, irgalmas? Ez a keresztény alapigazság, tulajdonképpen a transzcendetális alapkapcsolatunkat fejezi ki. Keresztyénként egy olyan kapcsolatban létezünk, ami egy gondoskodó, szerető mennyei Atyához köt minket, akinek a Fiával baráti, testvéri viszonyban lehetünk. Minden keresztény lelki élet lényege e kapcsolatban való növekedés. Ha ez a kapcsolat stabil, erős, akkor ez hatalmas erőforrás, akár a jóért való küzdelmekben, akár a nehézségekkel való megküzdésben. Ami igaz emberi viszonyokra: prioritás kell legyen maga a kapcsolat, mélyebb szinten igaz vertikálisan is, egy végtelenül szerető viszonyban létezünk, igazából ezt kell tudatosítanunk, elhinnünk, befogadnunk.

Most néhány gyakorlati javaslat következik a kötődés erősítésére:

Időt pazarolni egymásra

A gyerekek nem osztják meg egymással a saját titkaikat. Amikor maguk között beszélgetnek, akkor leginkább mások titkait mesélik egymásnak. Ritkán beszélnek olyan dolgokról, amik sebezhetővé teszik őket a másik előtt. A legbelsőbb érzéseiket magukban tartják. A szülő felé viszont van erre lehetőség, ha van ennek tere. Teret kell teremteni. Direkt kérdezősködés nem szokott használni. Olyan tevékenységek kellenek, ahol kötetlenül lehet együtt lenni, van idő. Gyakran egy kirándulás, vagy közös főzés során, több órás együttlét után indul meg egy mélyebb beszélgetés, amikor a kamasz elkezd mélyen megosztani önmagáról. Viszont talán ez a legnehezebb a pörgő világunkban, időt pazarolni az együtt létekre.

Kötődést erősítő apró gesztusok

Szerzőink hangsúlyozzák, hogy a gyerekeket újra és újra meg kell hódítani. Minden elválás után újra fel kell venni velük a kapcsolatot. Ebben segíthet az őszinte üdvözlés, a mosoly, kéznyújtás ölelés, apró meglepetések, figyelmességek. A szülői kezdeményezések, mint az apró meglepetések, figyelmességek nagyon fontos erősítői a kötődésnek.

Tanítás a szíven keresztül

Hasonló dolgok érvényesek a tanításra is: „A gyermekek akkor tanulnak a legjobban, ha kedvelik a tanárukat, és tudják, hogy a tanár is kedveli őket. A gyermekek elméjéhez az út mindig is a szívükön keresztül vezetett.”(289) Érdekes a figyelem és a kötődés kapcsolatának kérdése is, „ha a kötődésben vannak zavarok, akkor a figyelemben is zavarok keletkeznek” –állapítják meg a szerzők. A gyerekek figyelme követi a kötődésüket. Ha nem kötődnek a tanárukhoz, akkor, nem is fognak figyelni rá. Ebből következik, hogy a diákkal való személyes kapcsolat, a kötődés erősítése pozitívan fog hatni a gyermek odafigyelő képességére is. Egy másik a pedagógusoknak szóló tanács, hogy támogassák a tőlük való fügést. Paradox módon, hosszabb távon épp ez segíti a diák önállósulását, mert „azok a tanárok, akik bátorítják a diákjaikat, hogy tőlük függjenek, később általában hatékonyabbak lesznek a függetlenség elősegítésében. Az igazán jó pedagógus ahelyett, hogy a függetlenség felé taszítaná a diákokat, inkább nagylelkűen felajánlja nekik a segítséget. … Csak egy módon válhatunk függetlenné: ha előtte függők vagyunk.”(311) Nem véletlen, hogy a legtöbb kiemelkedő eredményt elért ember mögött ott volt valaki, aki egy ideig mestere volt, és elindította őt a tehetsége kibontakozásában. A fiatal tehetségnek először kellett valaki, akire támaszkodhatott, akitől tanulhatott, csak ez után bontakozhatott ki a bennük lévő talentum.

Itt felvetődik bennem az osztálylétszámok és az osztályfőnökség kérdése. A magyar gyakorlat, hogy óvodától kezdve nagy számú gyermek van egy egy pedagógusra bízva. Egyrészt óriási kihívás a személyes figyelem gyakorlása 34-38 fős osztályoknál, másrészt a kötődés – ami a nevelés alapfeltétele – épp ebből a személyes viszonyból táplálkozik. Ehhez az is szükséges, hogy az osztályfőnök jelentős időt tölthessen az osztályával. Vajon nem lenne érdemes kisebb osztályközösségekre átállni? Vajon nem áll szinte lehetetlen helyzetben az az osztályfőnök, akinek csak osztályfőnöki órája van a csapatával? Hogyan tud ilyen kevés idő alatt érdemi kötődés kialakulni közte és a diákok között? Vagy más módon megfogalmazva az osztályfőnök által szervezett külön programok, mint kirándulás, túra, piknik stb. mennyire nélkülözhetetlen módon hozzá tartoznak a nevelési munkához.

Elutasítás helyett közeledés

Amikor elutasító, vagy éppen agresszív gyerekkel találkozunk, akkor nagy lehet a felnőtt ember kísértése, hogy vagy hátrább lép a kapcsolatban, kivonul, vagy maga is agresszív módon reagáljon például erős büntetésekkel. Szerzőpárosunk meggyőződése, hogy a kapcsolatból nem szabad kivonulni, amikor a gyermek ellenségesen viselkedik, hanem épp ellenkezőleg a kapcsolat erősítésén kell dolgozni. Ha ilyenkor a nevelő vagy szülő érzelmileg visszavonul, akkor csak még inkább a kortársak karjaiba taszítja a gyermekét, pedig a gyermeknek éppen egy érett szeretetre lenne szüksége ebben a helyzetben. Az erőszak esetén is így van, a szerzők meggyőződése, „hogy maga az erőszak a kötődés hiányából ered.”(239) Az erőszakos gyermek megváltoztatásának útja, ha az erőszakosságot létrehozó dinamikát fordítják meg, ha visszaintegrálják a „megfelelő kötődési hierarchiába, majd enyhíteni kell a védekezését, és ki kell elégíteni a kötődési vágyait.” (256) „Az erőszakos gyermek egyetlen esélye az, hogy kötődjön egy felnőtthöz, aki vállalja a felelőséget az érzelmi igényeinek kielégítésére.”(254) Az áldozatok megvédésének is a legjobb módja, „ha visszaintegráljuk őket a függésbe azoktól a felnőttektől, akik felelősek értük, így átérezhetik a sebezhetőségüket, és kisírhatják magukat.”256

Nem szoktak eredményre vezetni, sőt rontanak a helyzeten az agresszióra adott olyan válaszok, amelyek a gyermek elszigetelését, a szülővel, nevelővel való kapcsolat megvonását tartalmazzák. Pont ellenkezőleg, amikor baj van, akkor jobb fokozni a közelséget és nem pedig csökkenteni. A kapcsolat megerősítése, a közelség fontos, csak erre tud épülni az engedelmesség, de előbb helyre kell állítani magát a kapcsolatot. Számos hasznos szempontot találunk még az agresszív gyerekekkel kapcsolatban ld. 352-384.

Az iskolai erőszakról Gordon Neufeld egy értékes előadása a youtube-on: https://www.youtube.com/watch?v=q7mznfMI1T4

Kötődést segítő struktúrák

A kötődések erősítése nem csak spontán akciókat, hanem struktúrákat is igényel. Olyan kereteket kell létrehozni, amik segítik a lényegi kötődéseket, és amelyek megfelelően rendezik a többi kapcsolatot. A családi élet alap keretei, ünnepei, rítusai ilyenek. A szülőknek kell irányítani, meghatározni, hogy mi az, ami közös, mi az, ami lényeges pl. közös étkezések, családi kirándulás, nyaralás stb. A szabályozás, a határok szükségesek, mert ezek nélkül a legfontosabb értékek el halványulnak a mindennapi modern élet sodrásában.

A szabályozás kapcsán fejti ki szerzőpárosunk talán a legmeglepőbb tézisét: mégpedig a kortárs interakciók szabályozását. A „gyermek számára nem a kortárs-interakciót kellene megkönnyítenünk, hanem a felnőttekkel való kapcsolatokat és azt, hogy saját magára fordítson időt”(407) „Gyermekeink úgy nőnek fel, hogy gazdagok kortárs kapcsolatokban, de szegények a felnőttekkel való kapcsolataikban”(71). Pozitívan megfogalmazva mindez ez azt jelenti, hogy az életnek olyan kereteit alakítsuk ki, amikor jelentős idő van arra, hogy szülők és gyerekeik együtt legyenek (hasonlóan tanár diák viszony), és szülők a gyermek olyan kapcsolatait támogassák és segítsék, mely nem jelent konkurenciát az alapkötődésük szempontjából. Ami viszont konkurens kapcsolat azt tekintsék valóban vetélytársuknak. Itt nem a gyerekek közti barátság elutasításáról van szó, hanem annak felismeréséről, hogy a gyerekek számára az a jó barátság, ami nem szakítja el őket a szüleiktől. Ez történik, ha hasonló értékrendű szüleik vannak, ha a szülők is kapcsolatban vannak egymással. „A kortárskapcsolatok akkor a legbiztonságosabbak, ha a szülőkhöz való kötődés természetes hajtásai.”(83)

A leglényegesebb a kortárs interakciók korlátozása, ahol nincs felelős felnőtt. Mindezt persze nem lehet kényszerrel elérni. Inkább indirekt módon. Barátkozzunk gyerekeink barátaival. Vegyünk részt a party szervezésében. Ápoljuk a kapcsolatot a gyerek barátainak szüleivel.

Arról, hogy nem egy elvetemült dolog ragaszkodni ahhoz, hogy a felelős felnőtt is legyen jelen például a gyermekek buliján érdemes elolvasni egy a magyar valóságról szóló felmérést: https://www.libri.hu/konyv/nagy_szilvia.tudom-mit-csinal-a-gyereked-szombat-ejjel.html

Közösségi háló, avagy a kötődő falu

Az emberiség történetében sokáig az emberek többsége pár száz fős közösségekben, falvakban élt, ahol nem csak egy emberpár felelősége volt a gyerekek nevelése, hanem egy közösségi háló vette körül és formálta a gyermekeket. Ma legtöbben városokban élünk, mégis valahogy „újra kell alkotnunk a működő kötődő falut, ahol felnevelhetjük a gyermekeinket”420 Ezt a falut az emberek kapcsolati hálója teremti meg. A szülők mellé egy támogató csapat kell, olyan barátokból és felnőttekből, akik felvállalják a nevelő, gondoskodó szerepet.

„A felnőtt kötődések különösen fontosak serdülőkorban. Amikor a gyerekek kezdenek eltávolodni a szülőktől –ahogyan az az éretté váló kamaszokra jellemző -, jó, ha akad egy másik felnőtt, akihez odafordulhatnak, mert akkor nem kell a kortársaikra támaszkodniuk. Ahhoz azonban, hogy ezek a felnőttek betölthessék a nekik szánt szerepet, már jóval azelőtt ápolniuk kell a gyermekkel a kapcsolatot, mielőtt a gyermek elérné a serdülőkort.”426 Szülőként pedig segíteni kell, hogy más felnőttekkel például a tanárral bizalmi kapcsolata alakulhasson ki.

Ha jól belegondolunk az iskolánk körül kialakuló kapcsolati háló valamilyen formában egy ilyen kötődő falu, ahol a szülők nem maradnak egyedül a nevelés feladatára, hanem egymást támogatják ebben és a tanárokkal, kollégiumi nevelőkkel együtt egy nagyjából közös értékrend szerint működő hálózatot hoznak létre. Nálunk különösen előny lehet, hogy 8 osztályos a gimnáziumunk. A szülők, tanárok és a diákok között létrejöhet egy szorosabb és tartósabb kapcsolat már az intenzív kamaszkor megkezdődése előtt, ami lehetőséget nyújthat arra, hogy a felnövekvő gyerekek ebben a kritikus életkorban a szüleik mellett, egy gondoskodó felnőtt közösség támogatását élvezzék. Ebből a szempontból kulcsfontosságú az szülők közötti közösség építése és az iskola tanáraival való szoros együttműködés, és igen itt is a közösség építés. 

Digitális korszak kihívásai

Nagyon érdekes még az a fejezet, ami a modern kommunikációs eszközök jelentette kihívásokat tárgyalja. A szerzők szerint a közösségi média népszerűsége egy nagyon mély emberi vágyból fakad: domináns szükségletünk az együttlét, az összetartozás tapasztalta. A neten is nem információkat keresünk csupán, hanem kapcsolatokat. Vágyunk arra, hogy elismerjenek, szeressenek, szívesen lássanak minket. Úgy tűnik, hogy a lájkok begyűjtése, a folytonos visszajelzés, megerősítés keresése éppen ezt a szükségletünket elégíti ki. De vajon képes-e az ember valós kapcsolati igényére választ adni a facebook vagy más közösségi média? A szerzők határozott meggyőződése, hogy nem.  „A probléma gyökere az, hogy a digitális intimitás nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. … Egy süteményhez hasonlatos, amelyben nincsenek meg a szervezet számára szükséges tápanyagok, így nem csak egészségtelen, de tönkreteszi a tápláló ételek iránti étvágyat is.”(451) A bensőségesség mély vágyára nem tudnak az internetes kapcsolatok választ adni, a digitális intimitás nem működik, ugyanakkor gyakran olyannyira lefoglalja az embereket, hogy nem marad ideje, figyelme azokra, akikkel együtt él, akikkel lehetne mély emberi kapcsolata pl. közvetlen családtagok. A virtuális kapcsolatok nem tudják megadni a fizikai kapcsolat intimitását, szükségszerűen felületes maradnak. A megosztott érzelmek felszínesek, sekélyek. Ugyanakkor mégis nagyon könnyen alakul ki a függőség, sőt „a digitális intimitás erősebb függőséget okoz, mint a cigaretta és az alkohol.”(460) Minél sérültebb valaki a valós kapcsolataiban, annál könnyebben válik függővé a virtuális kapcsolatoktól. Megfigyelhető, hogy általában minél mélyebbek az emberek érzelmi kapcsolatai, annál kevesebb időt töltenek a facebookon és fordítva, a valós kapcsolatokban való fusztráltság, gyakran mértéktelen virtuális aktivitással jár együtt.

Nem kis kihívás, hogy a digitális forradalom még jobban elősegíti a kortársorientációt, hiszen a gyerekek együtt vannak akkor is, amikor fizikailag távol vannak.

Másik probléma a biztonság hiánya. A virtuális térben emberek gyakran olyan agresszív kommenteket, hozzászólásokat engednek meg maguknak, amit a valós életben soha nem tennének. Az internet a sebezhetőség korában ismeretlen veszélyeivel is együtt jár ld. internetes zaklatások. „A kötődés valódi célja az elengedés, a kiengedés, az ellazulás – a nyugalom – megtalálása, vagy, hogy megpihenhessünk a sürgető késztetéstől, hogy kötődést találjunk. A fejlődés ebből a nyugalomból táplálkozik. Ha nem tudunk megnyugodni, a fejlődés megreked.”450 Az érzelmi fejlődéshez szükséges a sebezhetőség, viszont ehhez biztonságban kell lenni. Pontosan ez hiányzik a virtuális világból. Az üres kapcsolatok hajszolása így igazából nem hoz megnyugvást.

 Mit lehet tenni? Nyilván nem maga a technológia a rossz, csak a megfelelő használatához kellő érettség, szabályozás és időzítés szükséges. A valós kapcsolatnak kell prioritást adni, ez kell, hogy az élet keretét adja. A szülőkkel való szeretettel teljes kapcsolat poharát kell először megtölteni.  A gyerekeknek „szükségük van a kielégítő és beteljesülő kapcsolatoknak erre a dózisára reggel, mielőtt iskolába mennek. Szükségük van rá iskola után, amikor hazatérnek. Szükségük van rá a családi étkezéseknél és különleges családi eseményeken. Szükségük van rá lefekvés előtt is.”468 – ezeket a pillanatokat minél inkább mentesé kell tenni digitális aktivitásoktól.

Nagy áldás tud lenni, ha rendszeresen internet böjtöt tudunk tartani a saját és a gyermekeink életében. Az internet mellett a számítógépes játékok különös figyelmet érdemelnek (a videójáték gyerekekre gyakorolt hatásairól nagyon érdekes oldalak: 437-478) A kevesebb, gyakran több, hiszen „tanulmányok sora mutatta ki, hogy szükségünk van holtidőre, a stimuláló ideiglenes felfüggesztésére, hiányára ahhoz, hogy integrálni tudjuk a kapott információkat. A médiának való folyamatos kitettség –ahelyett, hogy felerősítené – csökkenti az információk befogadásának a képességét.”479

Internetes világ és lelki egészség a témában ajánlom Giovanni Cucci jezsuita atya könyvét is: Virtuális paradicsom vagy pokol.com? http://jezsuitakonyvek.hu/index.php/ujdonsagok/giovanni-cucci-sj

Befejezés

Befejezésképp két kritikusabb szempontot szeretnék megemlíteni könyvvel kapcsolatban. Az egyik, hogy a kortárs orientáció negatív hatásaiként nagyon sok mindent felsorolt, újra és újra a felnőtt-gyermek kötődés fontosságát hangsúlyozva. Ugyanakkor a valóságot látva meg kell jegyezni, hogy bár jó volna, ha a felnőttek valódi elfogadást, felelős gondoskodást, feltétlen szeretetet adnának a gyermeknek, de a helyzet sajnos nem mindig ez. Gyakran épp a felnőttek világából éri az elhanyagolás, az erőszak, vagy a bántalmazás különböző formája a gyermekeket, ami sokkal mélyebben sebzi meg őket, sokkal jobban, mint bármilyen kortárs hatás, hiszen személyiségük alapjait torzíthatja el. Persze ez csak még inkább aláhúzza a felnőtt társadalom felelőségét.

A másik, a kortárs orientáció valós problematikája kapcsán úgy vélem a szerzők túlontúl negatívan látják ezt a kérdést. A felnőtté válás szükségszerű lépése a szülőkkel való kapcsolat átalakulása, és a kortársakkal való kapcsolat erősödése. A fiatalnak fokozatosan ki kell lépnie a családi fészekből majd később a saját családját megalapítania. Életfeladata tehát, hogy a családi körön kívüli erős, és mély és érett kapcsolatai jöjjenek létre. A probléma igazából ott van, hogy milyen lépésekben és mikor valósul ez meg. Korunk paradoxona, hogy a gyermekek egyrészt túl korán leválnak, túl korán lesz a kortárs csoport domináns jelentőségű, ugyanakkor meg mégsem tudnak rendesen leválni, gyakran 30 fölötti fiatal felnőttek is a szüleikkel laknak. Talán ennek oka, hogy a szülőkkel kapcsolatos alapkötődés túl hamar átfordul kortárs kötődéssé, amiben a gyermek legmélyebb vágyai nem tudnak kielégülni, ezért igazából lassabban érik, valódi önállósága késik.

Valós problémának látom tehát a korai kortárs orientációt, ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a jó kortárs csoportnak hatalmas jelentősége van. Az iskolánkban is folyó nagyon sokszínű közösségi aktivitás (pl. cserkészet, sportkörök, kórus, parázs, néptánc stb) is épp ezt mutatja. A gyerekek tudják egymást érzelmileg is támogatni, jóra inspirálni. Amit közelebbről ismerek a „Parázs közösség” –azon diákok csoportja, akik iskolai lelkinapok lelkigyakorlatok szervezésében segítik a lelkész munkáját. Mondhatom, hogy az iskolai lelkigyakorlatok sikere döntő mértékben ezen parázsos fiatalok jelenlétén múlik. Motiváló jó példákká válnak ezek a csoportvezetők a többi diák számára, hihetetlen ahogy előttük mennyire meg tudnak nyílni az egyébként zárkózott kamaszok. Egy egy parázs vezető szava, példája egészen mélyen hat a többiekre. Mindebből az következik, hogy óriási jelentősége van, hogy pozitív légkörű diákcsoportokat hozzunk létre és segítsük működésüket.

Ettől még igaz a szerzők véleménye: „Amire a fiataloknak szükségük van – a stabilitásra, a jelenlétre, a figyelemre, a tanácsra, a jó lelki táplálékra, a szennyezetlen, tiszta történetekre – pontosan ezt nem adja meg nekik a testvértársadalom.”69 Tegyük hozzá, hogy legalábbis a média által dominált kortárs társadalom nem tudja megadni. De nekünk felnőtteknek a felelőségünk, és a küldetésünk, hogy megadjuk a gyermekeknek a stabilitást, a megfelelő figyelmet, a feltétlen elfogadást, a jóra való inspirációt és segítsük, hogy olyan csoportok alakulhassanak ki, amelyeket szintén ezek az értékek hatnak át. Ez szülők, tanárok, nevelők intenzív közös törekvését igényli. Fogjunk össze ezért!

Koronkai Zoltán SJ, a Miskolci Jezsuita Gimnázium iskolalelkésze

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr7912028031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

IILiliII 2016.12.06. 17:47:26

Hú, mennyire tetszett ez az írás! Ajj, de nagyon! Nagy megerősítés volt. Köszönöm. Nagyon sokaktól az ellenkezőjét hallom (ezek közül a kedvencem anyósom egyik megjegyzése egy fiatalasszonyról: "a négy gyerekkel babázott otthon, miközben mások dolgoztak!" - erős felháborodással volt ezen lustaság felett :)
Hogy a gyerekekkel töltött idő (amiben a kapcsolat a fontos) mennyire életbevágóan szükséges, abban nem szoktak velem egyetérteni - jó, persze, jó, ha az ember olyan elkényeztetett helyzetben van, hogy megteheti...
De hogy mondjuk ennek rovására nincs kimosva a függöny, nincs ellenőrizve a lecke, nincs hatalmas ünnepi ebéd, csak egyszerűbb - mert legózunk, plüssöket etetünk, mesét olvasok nekik... Hajajajj!

IILiliII 2016.12.06. 18:45:00

(mindamellett szerintem hatalomra nincs szükség, csak érettségre és szeretetre - amelyik szabad és képes meghúzni a saját határokat)

manlakos 2016.12.12. 06:12:35

@IILiliII: Ezt, most, nem biztos, hogy jól értem!

IILiliII 2016.12.12. 08:02:23

@manlakos: igen, igen... ez megint egy rettenetesen félreérthető és általános megjegyzés, ami valószínű teljesen felesleges - csak akkor is szúrta a szemem a szövegben a hatalomra való utalás - bár azt is látom, hogy valószínűleg csak a szavakat használjuk kicsit másként...
jobban egyet lehet talán velem érteni, ha azt mondom, hogy az erőszakot nem tartom megengedhetőnek a gyerekekkel szemben sem... (bár hogy ezen megint ki-mit ért... :-)
Talán jobb az a megközelítés, hogy mire lenne szükség - amiről a szöveg is beszél...

manlakos 2016.12.13. 10:18:08

A család ereje, ragaszkodj a gyermekedhez!
Tudom, hogy szőrszálhasogatás, de ha én írtam volna (hol vagyok én ettől?!:), csak annyi lenne a címe:
A család ereje!
1.Ép érzelmű ember, alapból ragaszkodik a gyerekeihez. Ráadásul, nem is biztos, hogy ez a helyes kifejezés erre a kapcsolatra.
2.Ha egy rendszer egyik elemét (túl)hangsúlyozzuk az a rendszer bizony, felborul…
(Vagy, esetleg, készül még egy könyv, „ragaszkodj a szüleidhez” alcímmel??)
A könyvet nem olvastam, csak az „olvasónaplódat”:)
Nagyon sok mindenben egyetértek a leírtakkal. Különösen a tünetek leírásával.
De ezen, külön is elgondolkodtam:
„Meg kell mondjam, hogy számomra meglehetősen idegen volt a hatalom ilyen jellegű emlegetése a nevelés kapcsán.”
Mert, a környezetemben, és magamban is ezt tapasztalom, @IILiliII: hozzászólása is azt támasztja alá:
„(mindamellett szerintem hatalomra nincs szükség, csak érettségre és szeretetre - amelyik szabad és képes meghúzni a saját határokat)”, hogy „ma már” ezt a szemléletet tekinthetjük általánosnak.
A továbbiakban, (mivel nem végeztem ilyen irányú kutatást, felmérést), a „megérzéseim” a töprengésem egy része fésületlenül:
1. Mikor ez a téma előkerül, érzésem szerint egyre gyakrabban úgy fogalmazunk, hogy szülői (apai, anyai) HATALOM, sőt erőszak, és kortárs csoportokban előforduló DOMINANCIA. Miért alakult ki ez a „kíméletlen”megfogalmazás a szülőkkel kapcsolatban és miért ez a szemérmes, maszatoló, már-már elnéző, megengedő, a jelenséget fátumszerűen jelenlevőnek tartó megnevezés a kortársaknál? (Azért sem értem, mert a szülői „hatalom”gyakorlás, azért, normális esetben szeretettel jár együtt, a domináns kortársnál-meg, háát- „nem annyira”!)
És, hogy ne legyen olyan egyszerű a szülők élete, ezért az a társadalom, amelyik a szülői hatalommal élést - enyhén szólva- bizalmatlanul figyeli - elvárja, hogy a „hatalmukról”lemond(at)ott (keményebben fogalmazva:attól megfosztott) szülők óvják meg, pl. a kortárs csoportok dominánsaitól a csemetéjüket, ha azok rossz irányba terelnék őket.)
Nem az ilyen helyzetre szokták mondani, hogy:-háát, innen (lenne) szép győzni!!!?
Segítene, mondjuk egy pedagógusi és egy pszihológusi diploma mindkét szülőnek?
Létezik, olyan felmérés, hogy az ilyen végzettségű házaspárok gyermekei hogyan „teljesítenek”?
Csak nekem van olyan érzésem, hogy a szülők egyre inkább a nevelés kiszolgálóivá (szolgáivá) lesznek, pedig nekik kéne irányítani a folyamatot!?
2.A szülők tudása elavult, nem ismerik a „kütyüket”, ezért nem hallgatnak rájuk a gyerekek és ezért van ez a generációs szakadék –olvasom, hallom egyre több helyről.
Bennem, azért, ilyenkor felmerül, hogy nem vezethető ez vissza arra, hogy a szülők idő előtt (vagy már eleve a kezdeteknél), lemondtak a saját dominanciájukról?
És, ugye mondanom sem kell, hogy nem az erőszak mellett szeretnék érvelni!
Viszont Te is említetted az általam is tisztelt etológus véleményét. Adja magát, az analógia azzal a helyzettel, mikor egy-egy társas életű állatcsoportban megszűnik a dominancia? Számomra egyre inkább úgy tűnik, hogy igen.
De, meggyőzhető vagyok...:)

IILiliII 2016.12.31. 19:20:22

@manlakos:
szívesen beszélgetnék még a témában, de mostanában nincs internet-hozzáférésem, most is csak röviden aztán megint napokra (hetekre?) nem lesz...
Azt akartam megkérdezni, hogy te mit értesz szülői hatalmon - vagy dominencián? Hogy mondjuk egy ötéves gyerek megteszi, amit a szülő kér tőle (hogy egész konkrét legyek, pl., hogy mosson fogat)? Mert ez szerintem is szükséges. Nekem az a nagy kérdés, hogy mi motiválja? Attól fél-e, hogy anyu szomorú/mérges/rosszkedvű lesz, ha nem teljesíti a kérését - vagy van egy olyan erős. bizalommal teli kapcsolat kettőjük között (a sok gyerekre szánt idő, figyelem, mosoly, érintés... által kialakult kapcsolat) hogy a gyerek szabadon és örömmel teljesíti a kérést...

manlakos 2017.02.25. 06:23:43

@IILiliII: „Nekem az a nagy kérdés, hogy mi motiválja?”
Igen, ez nagyon fontos!
(És olyan jól hangzik, hogy az már „gyanús”…:)
Mert, egy szülő, nem csak a fogmosáshoz hasonló dolgokkal szembesül(het) a nevelés során.
Az a jelenet jutott eszembe, mikor egy 4-5 év körüli kisfiú kitépte a kezét az anyjáéból- aki egy másik asszonnyal beszélgetett- és kezdte kergetni a járdán csipegető galambokat. Néhány pillanattal később, az egyik éppen megkergetett galamb, az úttest felé repült. A gyerek pedig rohant utána. Az anyja rákiáltott, hogy álljon meg! A gyerek hátranézett, ránevetett az anyjára és változatlan sebességgel rohant be az autók közé! Szerencsére, egy arra járó férfi az utolsó pillanatban elkapta.
Mit gondolsz, ha „sikerült” volna –a forgalomba- az autók közé rohannia (és esetleg el is gázolják!), akkor is az maradt volna központi kérdés az anyja számára, hogy legközelebb –hasonló esetben- nehogy az motiválja a gyereket, hogy anya/apa tud ám, „szomorú/mérges/rosszkedvű” is lenni?

IILiliII 2017.02.25. 21:30:45

@manlakos:
(És olyan jól hangzik, hogy az már „gyanús”…:)
- na, hát nem erőszakmentesen nevelem a gyerekeimet, sőt, az erőszakosságommal annyi bajom volt, hogy ezért is vált szerintem annyira fontossá nekem a téma...
Amit hangoztatok, az csak az, ami felé törekszem, de már ez is haladás nekem, annak is örülök, hogy már tudom, mi az irány, amerre lépni akarok
- egyébként most úgy látom, azért volt annyi bajom, mert nagyon sokszor olyan intenzív negatív érzéseim (düh, harag...) lettek és nem tudtam velük mit kezdeni, /például, ha nem fogadtak szót.../ folyton próbáltam valahogy megszüntetni az érzést.... hogy az érzést ha csak simán átérzi az ember, akkor elmúlik - ez nekem nagyon-nagyon sokára esett le (mondhatnám:esik le éppen)
- szerintem az a gyerek, akivel nem kiabálnak otthon, megáll, ha valamikor ráordítanak (ahogy ezt tenném én is, ha veszélyben lenne a gyerek) /mostmár egy idő óta azért nem kiabálok velük - okozok anélkül is elég bajt - és ha csak megemelem a hangom, úgy szótfogadnak, mint a sicc/

jabbok: Pécsi Rita előadásait nagyon szeretem

nem tom, mennyi időm lesz beszélgetni, bár a téma tényleg szívügyem, majd meglátjuk...

IILiliII 2017.03.06. 08:23:12

Athoszi Porfiriosz atya gondolatai a gyereknevelésről:

www.szentdemeter.hu/olvasosarok/2014/gyermekneveles

IILiliII 2017.03.22. 06:28:21

@IILiliII: Hahó! Erre meg nem reagál senki?
Ez tetszett nekem eddig a legjobban az összes közül, amit gyerekneveléssel kapcsolatban olvastam.