Majdnem két éve már (2015 március 5-én), hogy a világ egyik legnagyobb élő társadalomfilozófusa, a kanadai Charles Taylor (aki nem mellesleg gyakoró katolikus) „Egyházi élet a szekuláris korszakban” címmel lectio magistralis-t, díszelőadást tartott a jezsuiták Pápai Gergely Egyetemén Rómában. A McGill egyetem emeritus professzora lebilincselően érdekes gondolatmenetben vázolta fel a mai globalizált világban megfigyelhető trendeket, és azt is, várhatóan hogyan alakul át az egyház szerepe a XXI. században (ami nem szükségképpen jelent térvesztést vagy visszaszorulást!). Előadásáról alább rövidített (bár a blog-műfajban még így is szokatlanul hosszú) összefoglalót közlök – ami persze elkerülhetetlenül egyúttal interpretációja is Taylor nézeteinek.

Secular Age – szekuláris korban élünk

Ahhoz, hogy az egyház jövőjéről beszélhessünk, mindenekelőtt a jelenlegi helyzettel tartozunk számot vetni. Vajon ma mik az idők jelei? Melyek a főbb jellegzetességei annak a kornak amelyben élünk? Taylor kiinduló megállapítása így szól: olyan szekuláris korban élünk, amelyet a globális társadalom pluralizmusa jellemez. Ebben a környezetben a hit egyre inkább választás kérdésévé válik, amely nem tekinthető magától értetődőnek. A környezetünkben lépten-nyomon olyan véleményekkel találkozunk, amelyek, bár különböznek a miénktől, létjogosultságuk mégsem vitatható. A vélemények sokszínűsége már a családon belül is megjelenik: nemegyszer a testvérem, a sógorom is másként gondolkodik világról, mint én, az érzékenységei az enyémtól különböznek, mégsem intézhetem el azokat azzal a felkiáltással, hogy mindez oktalanság! Nem könnyű együtt élni ezekkel a véleménykülönbségekkel; mindazonáltal elkerülhetetlennek látszik – ma a világ ilyen. Ezt Taylor a „nem-kötődés” vagy „eloldódás” (unbundling) fogalmával érzékeltetni. Mit jelent ez?

„Konfesszionális állam” paradigmája és a „nem-kötődés” modellel

Az elmúlt évszázadok során az európai társadalmakban az úgynevezett „konfesszionális állam” számított általános normának. Ez olyan vallásilag és felekezetileg elkötelezett politikai struktúrát jelentett, ahol az állam automatikusan követte az uralkodó vallását (cuius regio eius religio), később pedig a maga tekintélyi eszköveivel igyekezett garantálni a társadalom egységességét, spirituális homogenitását. A nyugati típusú társadalmakban (Európától Ausztrálián át az észek-amerikai Quebeck-ig) hosszú időn át az emberek élete ezer szállal kötődött az egyházi intézményekhez, amelyek voltaképpen a társadalom kötőerejét alkották. A mikro- és makroközösségek lakóit összefűzte a közös hit és annak sokféle megnyilvánulási formája: a liturgia, a legkülönbözőbb közösségi jámborsági-ájtatossági formák – a Mária Kongregációk, a Katolikus Akció, a karitász, zarándoklatok, stb. –, amelyek általában egy és ugyanazon plébánia életébe integrálódtak. Az állampolgárok legtöbbször ugyanazzal a magától értetődőséggel tartoztak az egyházukhoz, mint a társadalmukhoz, a kultúrájukhoz és az államhoz, amelyben éltek.

Mutatis mutandis, ma is léteznek különböző egyesülési formák. Kétségtelen különbség azonban, hogy mára eltűnt a korábban mindenütt jelenlévő egységesítő elv, az az intézményes spiritualitás, ami a részek egységét valaha garantálta. Ma is eljárnak az emberek meditációs csoportokba, kiveszik részüket az önkéntes telefonos segélyszolgálatok munkájából, vagy részt vesznek az Orvosok Határok Nélkül mozgalomban, csakhogy ezt immár legtöbbször „nem kötődő”, „eloldott” formában teszik. Olyan korszakba léptünk, ahol a spirituális élet a végletekig fragmentalizálódott, széttöredezett, integrálatlan részekre esett szét. Az élet korábban szorosan összefonódott aspektusai nincsenek többé összeköttetésben egymással, nem köthetők többé egy és ugyanazon (vallási) intézményhez, mint a „konfesszionális állam” idején. Valami tehát véget ért – úgy tűnik, végérvényesen.

Vége a „keresztény társadalomnak” (Christendom)

Ha igazak a fenti megfigyelések, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos értelemben véget ért az az időszak, amit „Societas Christianá”-nak (Christendom, cristianità, Christentum, stb.) szokás nevezni. (Ez a „krisztianitás” azonban – nota bene – nem azonos a kereszténységgel: Christianity, cristianesimo, Christlichkeit/Christenheit!). A „keresztény társadalom” lényege abban állt, hogy a társadalom, a kultúra, a művészet, amelynek minden részletét a keresztény hit határozta meg (pontosabban ennek a hitnek az éppen akkor érvényben lévő felfogása). Nem lehet tagadni, hogy a változással, amely a keresztény intézmények összeomlásszerű vagy fokozatos lebomlását hozta, számos érték ment veszendőbe. Persze fontos észrevennünk, hogy e korszaknak nem csupán előnyei voltak. Jelen volt benne – Pascal szavával – a „nagyság és nyomorúság” (grandeur et misère) egyaránt. A árnyoldalak közé tartozott, hogy e letűnt társadalom a mai szétaprózódott és individualista politikai képződménynél sokkal inkább hajlott a konformitásra, az intoleranciára, valamint az erőszakra (erre példa az erőszakos fellépés bizonyos kisebbségekkel szemben: vö az etnikai csoportok közötti összecsapások az Ibériai félszigeten). Ugyanígy persze, a mai társadalomban sem minden dícséretes – ám nem is minden elvetni való! Az emberek minden közösségen belül keresnek magunkak új kapcsolatokat és megteremtik szociabilitás különböző formáit. A társadalmi élete tehát bizonyos szempontból továbbra is gazdag, de nem egységesül egyazon spirituális princípium irányítása alatt, mint a „konfesszionális államban”. A legfontosabb tehát, hogy észrevegyük, valami véget ért. Mi már más korban élünk, mint elődeink.

A Krisztus üzenetéhez való hozzáférés korábbi módjai – és mai módja...

Mit jelent az egyház számára az, hogy új történelmi korszakba léptünk? Nos, mindenekelőtt azt, hogy megváltozott az a mód, ahogyan az emberek utat találhatnak az egyházhoz és Krisztushoz. A szent megközelítésére sokféle modell létezik. A korai egyházban például az emberek a hellenisztikus filozófia alapján gondokodtak. Mindenekelőtt ez a modell határozta meg azt a módot, ahogy a keresztények a hitüket értelmezték. A kora közékorban ehhez képest új paradigma lépett életbe. Emlékezetes, hogy ebben az időszakban egész törzseket, ősi társadalmakat – az úgynevezett „barbárokat” – fogadtak be az egyházba, s ez az esetek többségében erőszakos térítés útján történt. Amikor Nagy Károly keresztény hitre térítette a germánokat, nem csupán Bibliával a kezében ment, hogy jó szóval és békés rábeszéléssel próbálkozzék. Ugyanígy, az úgyvevezett conquista alkalmával Dél-Amerikában sem riadtak vissza a kényszerítő módszerek alkalmazásától.

A Krisztus üzenetéhez való hozzáférérésnek tehát nagyon különböző módjai lehetnek. Ma általában az a helyzet, hogy az emberek szabadon jönnek. Felnőttként azért keresnek kapcsolatot a katolikus egyházzal, mert keresnek valamit. Ez a mai demokratikus, nem-kötődő, „szétszakadt” (éclatée) társadalomra jellemző szituáció: az embereket valamiképpen hajtja az élet értelmének keresése. Ez egy általános megfigyelés érvényes megfogalmazása; ám sokak helyzetére talán méginkább igaz, hogy azért jönnek, mert adni akarnak valamit. Egyszerűen úgy érzik, jobb emberek lehetnek azáltal – s ami ezzel összefügg, a társadalmat is jobbá tehetik –, ha a vallás nyújtotta orientáció figyelembevételével keresik az útjukat. Nem csak az önmegvalósítás igényéről van szó. Inkább szeretnének valamit tenni másokért, vágynak arra, hogy belevethessék magukat egy feladatba, s ezáltal a világot is jobb hellyé tegyék. Itt tehát egyfajta etikai igény is szerepet játszik – s egy ilyen etikai törekvés is anonim formában Isten keresése.

Átmenet két korszak (éra) között

Persze ezen a ponton érdemes egy pontosítást tennünk. Természetesen túlzás volna az állítani, hogy teljesen új korszakba léptünk. A történelem szervesen halad előre. Talán inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy a nyugati társadalmakban gondolkodásbeli elmozdulás történik, amely során fokozatos teret veszít a „konfesszionális állam” normatív elképzelése és egyre inkább előtérbe kerül a fent említett a „nem-kötődéssel” vagy „eloldódással” (unbundling) jellemezhető szemlélet. Az új elképzelés szerint – amely fokozatosan egész korszakunk jellemzőjévé válik – alapvetően „keresők” (seekers) léteznek, akik más keresőkkel együtt, közös úton zarándokolnak s így próbálják megtalálni a saját spirituális útjukat. Alkalmasint nem mindenben értenek egyett – s e köztük lévő véleménykülönbségek nem szüntethetők meg –, de mindenkit (többé vagy kevésbé tudatosan) az motivál, hogy irányt és értelmet szeretne adni az életének. Korunkban fokozatosan a „keresők” kerülnek többségbe; ugyanakkor azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy jelenleg a Katolikus Egyházban nagy számban megmegtalálhatók azok is, akiket Taylor „letelepedetteknek” (dweller) nevez. Ők olyan hívők, akik elborzadva látják a „Societas Christiana” (Christendom) pusztulását, vagyis annak a korszaknak a végét, amikor még az egész társadalmat meghatározták a keresztény értékek és intézmények (még ha talán ők sem azonosítják az intézmények meglétét egyszerűen és naivul a hittel). Az ő törekvéseik továbbra is esősorban arra irányulnak, hogy a régi formákat restaurálják, és stabilizálják, minél sikeresebben hátráltatva azok lebomlását – még ha bele is kell nyugodniuk, hogy a hívek csoportja alkalmasint jóval kisebb lesz is a korábbinál. A „letelepedettek” (dweller) változatlanul vissza akarják terelni az embereket a hagyományos keretek közé és meg vannak győződve róla, hogy ez a jövő útja az egyház számára.

Érdemes látni, hogy „krisztianitás” modelljének legfőbb vonzereje abban áll, hogy garantálta az élet egységes, koherens rendjét, ahol vallás és kultúra, teológia és művészet, erkölcsi rend és politikai struktúrák stb. még harmonikusan illeszkedtek egymáshoz. E régi rend iránti nosztalgia természetes reakció, különösen a régi értékek pusztulása, a struktúrák lebomlása láttán. Sokan úgy érzik, hogy az egyház legfőbb feladata továbbra is harcolni a „keresztény civilizáció” továbbéléséért. Ez a tendencia további lendületet kapott a fasizmus, valamint a nácizmus XX. században elkövetett rémtettei ellenhatásaképpen. Érdekes azonban észrevennünk, hogy például Dietrich Bonhoeffer (1906-1045), aki szintén kérlelhetetlen harcot folytatott az elembertelenítő politikai struktúrák ellen, valamiképpen alternatív utat talált egy „keresztény társadalom-utáni” (post-Christendom) szemlélet irányába. Ez azonban csak egy érdekes mellékszál. Alaposabban kidolgozása helyett most fordítsuk röviden figyelmünket – Taylort követve – a régebbi narratíva eredetének tisztázására.

Teológia és felvilágosodás

Az egyház növekszik, azaz Isten országa terjed a földön. A „keresztény társadalom”-narratíva ezt úgy értelmezi, hogy Isten országának növekedése azonos a keresztény intézmények növekedésével. E modell értelmében a folyamat a következőképpen zajlik: Isten országa belenő a „keresztény civilizációba” s ez a civilizáció az egyház a missziós tevékenysége révén terjed (akár conquista árán is). A „végső idők” eljövetelekor, az eszkatonban, végre majd mindenki betagozódik ebbe a grandiózus „keresztény társadalom”-struktúrába. Ámde vizsgáljuk meg alaposabba, hogy honnan is származnak ezek a gondolatok.

Érdemes felfigyelni arra a hasonlóságra, ami ezen teológiai koncepció és a szekuláris felvilágosodás között áll fenn. Mintha itt voltaképpen a felvilágosodás teológiai újra-olvasatáról volna szó (éspedig nem is annyira a katolikus, mint inkább a protestáns szerzők részéről)! Hiszen a központi gondolat – a „fejlődés-narratíva” (progress story) kétségtelenül a felvilágosodás szellemi mozgalmából származik. És valóban: ha visszatekintünk a XX. század elejének teológiai irányzataira, akkor szinte zavarbaejtő a két gondolatkör egymásba fonódása. (Egyébként ennek a felvilágosult optimizmusnak a nyomai máig megfigyelhetők például az Egyesült Államok konzervatív köreinek republikánus külpolitikáján: előbb utóbb mindenki kereszténnyé válik, ami azt jelenti, hogy demokratikusan fognak gondolkodni, azaz civilizáltakká lesznek – végső soron tehát olyanná válnak, mint mi vagyunk...) Bár a felvilágosodás, a politika és a missziológia különböznek egymástól, ezen formájukban letagadhatalanul szerves összefüggés áll fenn.

De mi történik akkor, ha elfogadjuk, hogy a „keresztény társadalom” korszaka immár a múlté? Kíséreljük meg konstruktív módon megmutatni, milyen jövő vár ránk, ha belenyugszunk a „krisztianitás”-modell leáldozásába. Vajon adódik más mód arra, hogy leírjuk Isten országa terjedését és növekedését – éspedig úgy, hogy közben nem ragaszkodunk a felvilágosodás lineális fejlődés-hitéhez?

Egy alternatív modell: a mustármag képe

Taylor egy régi-új olvasási módot javasol a mai helyzet érzékeltetésére: mustármagról szóló parabolát. A példázat alighanem mindenki számára ismerős. Jézus Isten országát a földbe vetett mustármaghoz hasonlítja, amely kezdetben aprócska ugyan („minden más magnál kisebb”), idővel azonban hatalmas fává terebélyesedik (amelynek „ágai közöt az ég madarai fészket rakhatnak”: vö. Mk 4,30-32). Ez a kép nagyban különbözik mind a „keresztény társadalom”-olvasattól, mind pedig a „fejlődés-narratívától” (progress-story); talán ezért is jöhet annyira kapóra számunkra a modellalkotásban.

A mustármag képe sok szempontból termékenynek bizonyul. Spirituális szempontból az a mozzanat tűnik jelentősnek, hogy a kép az időbeli távolságot sugall a mag elvetése és a növekedés között. Mindenki tudja, hogy az elvetett mag nem azonnal sarjak ki – ehhez nem kell agronómusnak lenni! A folyamat türelmet kíván; s annak belátásra sarkall, hogy az esemény nem emberi erőfeszítéseink függvénye. Vallásos nyelven szólva: a növekedést Isten adja. Maga a fa szimbóluma is mélyértelmű. Mert mit is jelentsen ebben az összefüggésben? Taylor spekulatív értelmezése szerint a felnövekvő hatalmas fa semmiképpen sem utalhat valamiféle állandó és szilárd struktúrára. Itt sokkal inkább annak a titokzatos valóságnak a növekedéséről van szó, amely a történelem során az emberi tudatosságban és erkölcsben végbemegy. Érdekes ebből a szempontból utalni az úgynevezett axiális korra: a Krisztus előtti nyolcadiktól a Krisztus előtti harmadik századig a Föld különböző pontjain csaknem egyidőben felütötte a fejét az egyetemesség gondolata. Addig a gondolkodók jobbára csak a saját kultúrájukkal foglalkoztak, s az azokon kívül eső társadalmakat leginkább potenciális ellenségnek látták. Váratlanul azonban – Kínában Konfuciusz és Lao Cse, Indiában Buddha, Perzsiában Zoroaszter, Izraelben pedig Izajár és Jeremiás próféta működése nyomán – megjelent az univerzális és minden emberre érvényes jóság gondolata. Mintha itt is mustármagok kisarjadásáról lenne szó.

Ám a mustármag képét természetesen elsősorban sajátosan keresztény kontextusban kell értelmeznünk. Isten szentsége és jósága az egyházon belül is váratlanul tör be az emberi történelembe: egyszeriben megjelenik és működni kezd. Erre példa Assisi szent Ferenc (1181/1182-1226) élete. Amikor Ferenc hozzálát küldetése teljesítéséhez, még nem áll olyan intézmény háttár mögötte, amely támogathatná azt. Karizmája fennmaradására sincs semmi garancia. Ez ellentétben áll a meggyökeresedett struktúrákra épülő „keresztény társadalom” modellel, amely látszólagos szilárdsága ellenére szintén mulandónak bizonyul. A kereszténység története során valójában egy sor „keresztény társadalom”-modell tűnt el nyomtalanul – gondoljunk például a nesztoriánus egyházakra. Ebből azt is megtanulhatjuk, hogy a termékenység nem rajtunk múlik: a növekedést Isten adja. Diarmand Mac’Culloch A history of Christianity: The First Three Thousand Years [Kereszténység története. Az első háromezer év] című remekművében talán először dolgozza fel az egész témát oly módon, hogy nem csak a fővonalbeli fejlődést vette figyelembe, hanem az egész isteni pedagógiát, ami térben és időben zajlik az egyháztörténelemben.

Túl az egyéni üdvösségért érzett aggodalmon...

Akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, az Isten országát szabadon kereső emberek tömeges jelenléte megkérdőjelezi azt a teológiai felfogást, amelyet nagyjából az 1500-as évektől kezdve mindmáig a nyugati kereszténység követett. Ez a modell arra épült, hogy az emberek egyéni üdvösségét tűzte ki céljául. A gondolat hatástörténete óriási: ezzel áll összefüggésben a „hit” egyoldalú hangsúlyozása a protestáns teológiában, a sola fide, sola scriptura, sola gratia elv stb. Persze nem feltétlenül helytelenítendő ez a hozzáállás; ám a mai ember bizonyosan nem így gondolkodik. Mint láttuk, kortársaink nem üdvösségük iránti aggodalomból, hanem gyakran a segítés vágyától hajtva jönnek az egyházhoz – úgy is mondhatnánk: nagylelkűségből. Ez lehetőséget teremthet mustármagok ültetésére. Hogyan?

Fentebb láttuk, hogy Taylor abból indult ki: szekuláris társadalomban élünk, legalábbis abban az értelemben, hogy nem szokás többé Istenre és az isteni dimenzióra hivatkozni. Persze – mint utaltunk rá – ennek a társadalomnak is megvannak a maga előfeltevései: például a fejlődés gondolata, vagyis az az eszme, hogy emberi törekvéseink végső célja a társadalmi egyenlőség, a demokrácia, a mindenkinek kijáró emberi jogok stb. Az is kétségtelen, hogy mára jelentős eredményeket értünk el ezen a téren: a demokratikus világban számos intézményes forma létezik, amely soha korábban nem látott mértékben garantálja a köz- és jogbiztonságot, ideálisan az egész társadalom számára. Ezért aztán az értelmiségiek számára gyakran így vetődik fel a kérdés: ugyan mi szükség van még arra, hogy általában a vallásra, vagy kifejezetten Jézus Krisztusra hivatkozzunk? Nem inkább egyszerűen csak hagyni kellene, hogy a liberális demokrácia lendülete tovább folytatódjék?

A kereszténység „hozzáadott értéke”

Nos, úgy tűnik, ez mégsem elég. Nem csupán azért, mert az intézmények önmagukban nem nyújtanak garanciát a fennmaradásra, mint azt láttuk a nesztoriánus egyházak esetében. Még csak azért sem, mert – és ezt itt éppen csak megemlíthetjük – Taylor véleménye szerint a jelenlegi nyugati demokratikus társadalmak nagyon rossz irányba tartanak (növekszik az egyenlőtlenség, mélyül a szakadék a szegények és gazdagok között stb.). Ám nem csupán ez szól a kereszténység szükségessége mellett. A társadalomfilozófus legerősebb érve, hogy – még ha legjobb formáikat vesszük is alapul – egy emberséges társadalom eléréséhez az intézmények mint olyanok radikálisan elégtelennek bizonyulnak. Ez tagadhatatlan, ha figyelembe vesszük, hogy a társadalom megszervezőinek és az intézmények irányítóinak szükségképpen elvont szabályokkal és általánosításokkal kell dolgozniuk. Így aztán az intézmények a legjobb szándék ellenére is képtelennek bizonyulnak annak felismerésére, hogy mik a konkrét emberek valódi igényei. Amikor például a palliatív kezelés mozgalma elindult, rengeteg nyilvános vitát folytattak róla. Hiszen az orvosok már korábban is érzékelték, hogy a haldoklók számára nem kielégítők a körülmények, de nem tudták pontosan, mi a teendő. Az igényre válaszként végül megszületett egy újfajta gyakorlat – és egy ahhoz kötődő újfajta intézményrendszer is. Sok egyéb példa is adódik, ám – Taylor szerint – ha alaposabban megnézzük, úgy tűnik az igényre adandó válasz, a konkrét kezdeményezés nagyon gyakran keresztény gyakorlatból születik meg. Senki sem állíthatja, hogy kizárólag abból, de nagyon gyakran mégis ez ad neki ihletet! Mint emlékezetes, a palliatív kezelés is történetileg a Hospice mozgalomból ered, amelyet szerzetesrendek alapítottak a XIX. században Angliában (s ekkorra már nagyon régi előtörténetre nézett vissza, amely szintén nagyrészt a keresztényekhez kötődik). Egy további példa napjainkban Jean Vanier kezdeményezése, aki keresztény hitétől ihletve látta meg a testi és szellemi figyatékkal élők igényeit, és alapította meg számukra a Bárka közösséget.

Úgy tűnik, a folyamat befejezhetetlen: sohasem leszünk képesek olyan társadalmat létrehozni (és szabályok révén működtetni), amelyben nincsenek többé kielégítetlen igények, és így nincs szükség további segítségre. A rendszerszintű hibák korrigálásához pedig elősorban olyan emberekre van szükség, akikben megvan az érzékenység az emberi nyomorúság észrevételére. Ők pedig – hangsúlyozza Taylor – gyakran keresztények. A korrekció kulcsa tehát röviden: észrevenni az igényt és magunkhoz ragadni a kezdeményezést. Ezzel pedig egy újabb dimenzió tárul fel, amelyet egy újabb keresztény kulcsszóval fejezhetünk ki.

Az evangéliumi „kenózisz” (kiüresedés) értelme

Taylor az evangéliumban elsősorban egyfajta szociális érzékenység ihletőjét látja, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy társadalmunk emberarcúvá váljék. A gondolat teológiai gyökere a keresztény megtestesülés-elképzelés. A biblia persze olyan írás, ahol – a világirodalom nagy eposzaival ellentétben – gyakran a sorok között kell olvasni, hogy jól értsük a mondanivalót. Főszereplője az a személy, aki – Taylor szavaival – „úgy tudta látni az embereket, ahogy soha korábban nem látták őket”. Tévedhetetlenül képes volt felismerni a szenvedő emberek igényeit; talán ezért is írhatta róla Márk evangéliuma, hogy „úgy tanított, mint akinek, hatalma van, nem úgy, mint az írástudók” (Mt 7,29). Jézus Krisztus „hatalma” (exuszia) ebből a sajátos nézésből és az emberi igényekre történő odahallgatni-tudásból eredt.

S vajon mi hogyan válhatunk képessé arra, hogy valóban látni tudjunk? A dolognak Taylor szerint két oldala van. A negatív feltétel valamiféle lemondásra való képességgel áll összefüggésben. Az angol költő John Keats (1795-1821) negatív képességről beszél: képessé kell válnunk arra, hogy háttérbe szorítsuk önmagunkat, saját szempontjainkat, hogy úgy tudjuk felvenni, befogadni a dolgokat, amint azok adódnak a számunkra. El kell távolítanunk az akadályokat, elkerülni, hogy csak önmagunkat, saját előfeltevéseinket vetítsük bele másokba. Ez már akkor is nélkülözhetetlen, ha csak egy táj, egy természeti kép érzékeléséről és leírásáról van szó, s mennyivel inkább akkor, ha egy személyről! Keresztény szempontból azonban fontos hangsúlyozni, hogy létezik egy pozitív aspektus is: az a szeretet, amit a valóság vagy az illető személy iránt táplálok. Negatív értelemben tehát az a feladat, hogy félretegyem az akadályokat, amelyek saját magamból, a félelmeimből, aggodalmaimból stb. fakadnak; pozitív értelemben pedig arra van szükség, hogy minden emberi személyben Isten képmását ismerjük fel és szeressük. Ez a kenózisz (vö. Fil 2,6-11) kettős lényege és titka. A keresztény értelemben a „kiüresedés” az a sajátosság, amellyel Taylor kiegészíti a közismert és gyakran hangsúlyozott lemondó-aszketikus dimenziót, az áldozathozatal aspektusát. Úgy tűnik, ezt üzeni nekünk a biblia: Isten úgy látja a dolgokat, hogy a  bennünk lévő legjobb részt képes megszólítani.

Mindez kétségtelenül összefügg a kereszténység központi hittitkával, a megtestesüléssel – mégis vannak párhuzamai más vallásokban is. A buddhista hagyományból ismert a „sunyatta” (kiüresedés), valamint a „karuná” (együttérzés) fogalma; ott is erény tehát, hogy eltekintsünk önmagunktól! Mintha újra a már említett axiális kor gondolata köszönne vissza: ez Isten pedagógiája, aki az emberek a szívébe súgja ezeket az igazságokat, kultúrától és vallástól függetlenül, egyetemesen. „S hogy én magam miért vagyok keresztény – teszi fel a kérdést Taylor –, nos, mert ennél nem látok jobb módot arra, hogy kapcsolódni tudjak Isten jóságához, valamint hogy – a magam korlátozott módján – segítsem is azt érvényre jutni.”

A meghívás: Ferenc pápa lelkipásztori praxisa

A mustármagról szóló kép, amely Isten országa terjedésének modellje, felettébb szerencsés és a globalizáció korában élő ember számára nagyon is kifejezőnek bizonyul. Ez a teológiai felfogás tükröződik abban is, ahogy Ferenc pápa gyakorolja hivatását. Ő a maga módján nagyon sokat tesz azért, hogy az isteni élet gyarapodjék – az egyház látható keretein belül és kívül egyaránt! Ezzel a szemlélettel képes felrázni más embereket is – hiszen a szeretet gyakorlása megérinti a szíveket. Ferenc nem olyan struktúrák megkonstruálását igéri, amelyek egyszer s mindenkorra rendbe hozzák majd a dolgokat, s örök időkre garantálják a társadalmi igazságosságot a földön. Egy ilyen meghívással kapcsolatban a mai ember egyébként is leginkább csak tartózkodóan viseltetnék, gyanúperrel él. Nem is azt hangsúlyozza, hogy várjuk meg, amíg felépülnek a szükséges intézmények. Ehelyett inkább arra hív, hogy menjünk és ültessük mustármagvakat – azzal a bizalommal, hogy Isten országa majd kisarjad belőlük.

Egy magot bárki képes elültetni. Az evangéliumi kép egyszerű és bárki számára érthető, ám Ferenc pápa lelkipásztori gyakorlata mögött nagyon is határozott teológiai elképzelések húzódnak meg. A fentebb mondottak alapján világosan megkülönböztethető két meglehetősen különböző teológiai nézőpont. Az egyik szerint a lehetőség szerint folytatni kell a „keresztény társadalom” (Christendom) modelljét; a végsőkig ki kell tartani, bár a csoport egyre zsugorodik. Ám nem ez az egyetlen lehetéges modell. Mint láttuk, a feszültséget az okozza, hogy a mai egyházban, a ma élő katolikusok között (velük teljes szentségi közösségben) vannak olyanok, akik már világosan látják, hogy a korábbi lelkipásztori modell a szekuláris korban idejétmúlttá vált, nem gyakorolható többé. Taylor határozottan javasolja, hogy illessük erős kritikával és lépjünk túl rajta. Hiszen a „keresztény társadalom” utóvédharcai egyfajtaa donatizmushoz vezetnek, miszerint minden igyekezetünkkel törekednünk kell a köreinken kívül tartani mindazt, ami tisztátalan. Sokkal vonzóbb, hatékonyabb (és evangéliumibb) ehelyett inkább a növekvő mustármagokra figyelnünk és igyekeznünk inspirációt meríteni az azokat elültetők munkájából. Ehhez segíthet egy gyors áttekintés arról, hogyan is néz ki egy e modellből fakadó, korunk számára érvényes spiritualitás.

Egy újfajta spiritualitás elemei

Taylor négy rövid szempontot említ, amelyek mentén várhatóan a most megszületőben lévő spiritualitás szerveződik. (1.) Mindenekelőtt hangsúlyozza: érzékenységre van szükség aziránt, hogy a hit voltaképpen „utazás” (joruney). Ez a teológiai szemlélet számos korai keresztény szerzőnél megtalálható – egyebek között Nisszai Szent Gergelyre és Szent Ágostonra megy vissza –, ám ma különösen aktuálissá vált. Képviselői számolnak azzal, hogy a hit voltaképpen Isten ingyenes ajándéka, amelynek fejlődése sohasem zárul le. Lehetetlen teljes mértékig megérteni, vagy kimeríteni. Ami él, fejlődik; aki úton van, halad. (2.) Másodszor ez egyúttal azt is jelenti, hogy jelentős mértékben átalakul az a mód, ahogyan korábban a „kétségeinkre” (doubt) tekintettünk. A kétség vagy kételkedés többé nem számít negatívumnak. Mostantól más megítélés alá kell, hogy essék: pozitív szerepre tesz szert. Hiszen voltaképpen ez tesz lehetővé az emberi és keresztény életben való növekedést és érést. Ha mindent, ami nem illeszkedik bele a rendszerembe, ami nem tűnik plauzibilisnek, vagy amit egyszerűen képtelen vagyok elhinni, csak félelemmel és elutasítással tekintek, sohasem lépek előbbre a hitemben. Ehelyett bizalommal mondhatom: ezeken a dolgokon még rágódnom kell! Így fogok előre jutni; hiszen minden mustármag is így növekszik! Taylor a pakisztáni fiatal leány, Yousafzai Malala megrendítő esetét idézi. Malala szembeszállt a talibánokkal, akik válaszul merényletet követtek el ellene és majdnem megölték. Ő azonban nem hátrált meg, hanem ezt mondta magában: „Isten életben hagyott, és ennek biztosan megvan az értelme. Nyilvánvalóan az, hogy kiharcoljam a többi lány számára is annak lehetőségét, hogy ők is tanulhassanak.” Ez is egy azok közül a mustármagok közül, amiket észrevehetünk és támogathatunk. (3.) Harmadszor, ez a nyitott és bibliától ihletett szemlélet egyúttal utat nyit egy újfajta ökumenizmus felé is. Kinőhet belőle a „barátság és a kísérés” (frienship and accompaniment) ökumenizmusa, a tapasztalatok „megosztásáé” (shering), amelyben tanulhatunk is egymástól. Ezek kétségtelenül a hit megélésének elég szokatlan módjai ahhoz képest, amely a nyugati egyházban a legutóbbi időkig elterjedtnek számítottak. Meg kell azonban találnunk a módját annak, hogy együtt éljünk a miénktől jelentősen különböző érzékenységekkel rendelkező emberekkel, abban a reményben, hogy lesznek közülük néhányan, akik maguk is mustármagokat ültetnek; és ugyanígy ihlethetnek minket a kereszténység történetének korábbi formái is.

Taylor az új spiritualitás még egy további gyakorlatias vonatkozását említi. (4.) Szerinte azzal is számolnunk kell, hogy az új szemlélet jelentős változásokat hoz létre az intézményeinkben. A Quebeck-i filozófus ezen a ponton egy francia kutatócsoportra hivatkozik, akiknek kutatásait Yann Raison publikálta Qui sont les cathos aujourd’hui? [Kik a mai „katkók”?] címmel. A kutatás megállapítja, hogy jelenleg az emberek a hiteles plébániák felé áramlanak – olyan helyekre, amik iránt „affinitást” éreznek (affinity parishes) –, és ez a folyamat egyelőre megállíthatatlannak látszik. Ám meg kell születnie annak az igénynek és törekvésnek is, hogy a hívek összejöjjenek és érvelni, sőt vitatkozni kezdjenek, valamint döntéseket hozzanak a számukra fontos egyházi dolgokkal kapcsolatban. A találkozás ilyen fórumai lehetnek az egyes egyházmegyékben például a lelkipásztori tanácsok, amelyek különböző érdekődésű és irányultságú embereket tömörítenek. Miközben a résztvevők beszélgetnek egymással, talán negatív érzéseket is átélnek – ez elkerülehtetlen! Ám először meg kell ismerni azokat is, akiket elítélünk. És ez nem olyasvalami, ami úgy is megvalósítható, ha csak ülünk a plébániánkon, és szidjuk a többieket... Röviden: nem folytatható a „fentről lefelé” struktúra, amelyben az elmúlt 100-150 évben élt és gondolkodott az egyház. Ezt kívánja a megújulás, a rekonstrukció, a sürgető reform feladata.

Ezek tehát Charles Taylor szerint a főbb ismertetőjegyei annak a teológiának és spiritualitásnak, amely a szekuláris korban időszerűnek látszik. Bár a korábbitól némely tekintetben kétségtelenül különbözni látszik, s ezért változást elővételez, immár nem lehet figyelmen kívül hagyni. A jelenléte körülöttünk egyre növekszik, a korábbi paradigmához képest jóval dinamikusabban. Ezzel – Taylor nyomán – még éppen csak felvetni tudtuk (megválaszolni aligha) a jövő nagy kérdését: hogyan leszünk képesek e szekuláris kor körülményai között tartósan együtt élni az egyre nyilvánvalóbb különbségekkel globalizálódó világunkban?

Forrás: Charles Taylor, Gregoriana University, Rome on March 5, 2015, “The life of the Church in a Secular Age” (lectio magistralis) Vö. Youtube: https://www.youtube.com/watch?v=152Ng0qYRIM