Nemrég (2017. március 13-án) ünnepelte az egyház Ferenc pápa megválasztásának negyedik évfordulóját. Már aki ünnepelte… Merthogy Róma püspökének szavai, cselekedetei és döntései kétségtelenül nem mindenkiből váltanak ki osztatlan lelkesedést. Talán mindez azzal is összefügg, hogy az új papa bizony alaposan felkavarta az állóvizet; eddigi pontifikátusának évei bizony sokat változtattak az egyházon. PR és kommunikációs
szakemberek tanulmányozzák, hogyan volt képes ilyen rövid idő alatt mozgásba hozni egy ekkora szervezetet, ráadásul megváltoztatva annak általános megítélését. Világi szemmel az egyház nagyjából a konzervativizmussal és a maradisággal volt azonos jelentésű; mára ez nagyrészt megváltozott. Sokak ma inkább az evangélium missziós lendületének jelképének látják világszerte, protestán testvéreink közül pedig egyesek irígykednek erre a katolikus vezetőre. Mintha friss tavaszi szellő fújdogálása indult volna meg az egyházban. Az alábbiakban nem átfogó elemzést készülök nyújtani Ferenc pápa elmúlt éveiről. Mindössze arra vállalkozom, hogy – nagyrészt Andrea Riccardi egy írása alapján – néhány fésületlen gondolatot adjak közre. Még annak ódiumát is vállalva, hogy mindez a pápa iránti szimpátia-megnyilvánulásnak fog tűnni…
Csakugyan úgy tűnik, a jelenlegi pápa elődeihez képest radikálisan változtatott a kommunikációs stratégián. Elhalt a korábbi élénk vita a „nem áruba bocsátható értékekről”. Ferenc pápa nem tartja célravezetőnek a vitatott kérdések napirenden tartását. Egyszerűen nem ebben látja az egyház társadalmi elismertségének, hitele helyreállításának útját. Ahelyett, hogy védelmi sáncok mögé húzódna, vagy keresztes háborút hirdetne valami „ellen”, azon fáradozik, hogy pozitív módon fogalmazza meg az evangélium üzenetét. Persze ebbéli ténykedése során az elmúlt években nem riadt vissza a prófétai szavaktól és gesztusoktól sem, amivel bizony jócskán szerzett magának ellenségeket is. A változás azonban szembeötlő: 2013-as megválasztása óta Bergoglio gyökerében megváltoztatta, fenekestül felforgatta az úgynevezett „kisebbségi kereszténység” modelljét. Eszerint a paradigma szerint koheres, világos tanításra van szükség, amely „értékekre” koncentrál és (nemegyszer világos ellenségkép árán) összetartó közösségeket alkot. Ez volt az a modell, amelyet az elmúlt évtizedekben a legtöbb európai egyház (így az olasz és a magyar is) követni igyekezett. Csakhogy a pápaválasztó bíborosok olyan földrészről jövő jelölt mellett tették le a voksukat, aki másként szocializálódott. A „legkatolikusabb” kontinens szülötteként olyan modell mellett köteleződött el, amelyet a Latin-Amerika-i püspökök Aparecida-ban, ezen a braziliai Mária-kegyhelyen tartott konferenciájukon dolgoztak ki 2007-ben. Jorge Mario Bergoglio, valamint más argentin főpásztorok és teológusok annak idején alaposan kivették részüket ebből a munkából. E paradigma a „népi kereszténység” modellje névvel illethető (vigyázat: nem a „népegyház”!). Valójában a szegények melletti
elsődleges döntést jelenti, továbbá hangsúlyozza az inkultúráció és a misszió fontosságát. Előmozdítja még a laikusok bekapcsolását is az egyház életébe, valamint igyekszik támogatni az igazságosságot egy olyan környezetben, ahol a gazdasági és társadalmi struktúrák gyökerükig igazságtalanok. Az új modell szerint értékes az élet, a család és a népi vallásosság, hangsúly kerül a liturgiára – persze egyszerűbb formában –, valamint a művészetekre és a kultúrára is; erős támogatást kapnak a hivatások, a fiatalok, valamint az egyházi mozgalmak és kisközösségek. Itt a főpásztor közel áll híveihez és szorosan együttműködik velük. A népi jámborság teológiai rehabilitásásával a „világ” és az „egyház” közötti, korábban kijelölt határok elmosódottabbakká váltak, a horizont globálisabb, a hangnem pedig nyitott és nem védekező.
Nem véletlen, hogy sokan érezték megszólítva magukat a Ferenc pápával beköszöntött új érában és az egyházban általa meghonosodott változásokat ma is „szimpatikusnak” találják. Valójában maga az evangélium vált sokak szemében szimpatikussá, s ennek óhatatlanul missziós kisugárzása van. Hogy – mint ellenségei hangoztatják – a ettől még nem járnak többen templomba? Nem egészen jogos az ellenvetés – hiszen Jézus Krisztus közelebb került általa az emberi szívekhez. Milliókéhoz. Mert 2013 óta Bergolgio személyében misszionárius pápa kormányoz, ami nem is véletlen, hiszen Bergoglio fiatal kora óta misszionárius akart lenni. Olyan, aki – eszménye, a francia jezsuita, történész, nyelvész és antropológus Michel de Certeau nyomán – érthető nyelven hirdeti Jézus Krisztus örömhírét, visszautasítja a klerikális nyelvezetet, szívesen nyit a világ (ti. a miéntől különböző más világok) felé és nem retten vissza a különbözőségekkel való találkozástól, azokat ugyanis nem fenyegetésnek, hanem érdekességnek és lehetséges gazdagodás forrásának tekinti. Fordulatnak számít az is, hogy – talán ez is Latin-Amerikai származásának, a jóléti világtól eltérő nézőpontjának tudható be – olyannyira a figyelem középpontjába állította a szegényeket, a kiszolgáltottakat és a peremre szorultakat, hogy az szinte ritkaság számba megy az újkori egyház történetében. A kritikusai persze azzal támadják, hogy nagyobb a népszerűsége az egyházon kívül, mint belül – csakhogy ez nem igaz. Valójában a katolikusok óriási tömegei állnak mögötte: az egyház túlnyomó többsége, világszerte.
Persze akad fájdalmas kivétel is. Megdöbbentő, hogy Kelet-közép Európában mennyire rossz Ferenc pápa sajtója! A világon csaknem egyedülálló jelenség ez (legfeljebb még az Egyesült Államok bizonyos elzárt, belső, és protestáns gyökerű területei hozhatók ezzel párhuzamba). Emögött talán nem egészen alaptalan politikai motivációkat sejteni. Úgy hírlik, Trump-nak is hozott szavazatokat az elnökválasztás során, hogy megszellőztette: Ferenc pápa nem támogatja a jelölését. Az persze nyilván vitatható, mennyi idegen elemet képes egy nyelvi-nemzeti közösség integrálni; ám az aligha, hogy a rászorulókkal való tevékeny szolidaritás Jézus Krisztus óta a keresztények megkülönböztető jegye – sine qua non.
Ferenc pápa pontifikátusa mindenesetre már eddig is sok meglepetést okozott. Egyesek szeretnek úgy is fogalmazni, hogy „megrengette az egyházat”. A valóság azonban az, hogy sokkalinkább új lendületet adott neki. Vitalitás köcsönzött számára, a Lélek megújító erejét! Persze a nyílt vagy burkolt kritika sem hiányozik; s ebből papok, püspökök, sőt bíborosok is kiveszik a részüket. Érthető is ez, hiszen aki változást követel, ritkán válik népszerűvé. Márpedig Bergoglio már az eddigi intézkedéseivel, kezdeményezéseivel is sok változást hozott. Például nagyobb szabadságot és nyiltabb légkört a kommunikációban. Ezzel aztán persze gátszakadás történt: egyszeriben szólásra bátorodtak a kritikusok, a közösségi médiában pedig repkedni kezdtek a szitkok, sértések. Bizonyos blogokon soha korábban nem látott jelzőkkel illetik a pápát.
Különösen tradicionalista fórumokon. „Az engedelmesség nem erény többé” – hangoztatták még nemrégiben ilyen körökben, csak mert (okkal vagy ok nélkül) maguk mögött tudták a legfőbb egyházi tekintélyt. Manapság azonban – különsöen konzervatív és tradicionalista környezetben – az engedelmességre vonatkozó, régente dédelgetett alapelv mostoha gyermekké lett. Legjobb esetben is csak agyonhallgatják. A tracidionalista katolicizmus számos ellentmondásának egyike kerül ezzel a felszínre: miközben igyekeznek pápahűnek feltűnni ha nem a szájuk íze szerint szólnak a hivatalos megnyilatkozások, azonnal élesen reagálnak: szeretetlenül kritizálják, szenvedélyesen bírálják a pápát (például eretnekséggel vádolják őt).
Persze az, amit Ferenc pápa a családról, vagy éppen a migráns-kérdésről mond, csakugyan kelthet némi zavarodottságot, sőt, egyes körökben botrányt is. Különösen régiónk szűkös szemszögéből nézve. Számos afrikai egyházban is hasonló a helyezt, csak ott még tovább mennek: az aggódó püspökök egyenesen megszűrik az üzeneteit, mivel félnek attól, hogy a katolikus híveik elvesztik identitásukat, s hogy az új hangnem aláássa az egyházi tekintély prestizsét. Ez pedig – értékelésük szerint – végzetes követkeményekkel járhat egy olyan világban, amely a szaporodó szekták és a „jóléti teológia” (theology of prosperity) bűvkörében él. Csakhogy az ellenállás korántsem új dolog egy pápával szemben. Például VI. Pálnak, vagy éppen XXIII. Jánosnak is bőven kijutott belőle. Éppen annak a János pápának, akit Hanna Arendt így jellemzett: „egy keresztény a pápai trónuson!”
A pápa vezetési stílusa, az egyházi leadership azonban kétségtelenül erős. A felületes szemlélő számára is szembetűnő, milyen fontos vonatkozási ponttá vált Ferenc pápa a nemzetközi színtéren. Politikusok versengenek a kegyeiért (ez részben elképesztő népszerűségének tudható be); Merkel kancellár asszony nagy vezetőként jellemezte. Számos Rómába látogató kormányfő igyekszik alkalmat találni a vele való találkozásra, olyanok is, akiknek diplomáciája korábban jobbára elhanyagolta a Vatikánt. Írországban például Ferenc pápa alatt újra megnyitották a Szentszéki Nagykövetséget, amelyet 2011-ben bezártak. A pápa maga is nagy figyelmet fordít a nemzetközi problémákra és feszültségekre. Szenvedélyes igyekezettel próbál közvetíteni kényes helyzetekben, hogy elhárítsa a fenyegető nemzetközi konfliktusokat, és harcol az ellen, hogy a háború gondolatát a feszültségek normális megoldási útjának tekintsék.
Ami saját háza táját, a Vatikánt illeti, Ferenc pápa nem lép fel reformátori igényekkel. Mindössze egy kúriareform megvalósításán fáradozik. Bár határozottan kormányoz, nyitottnak mutatkozik az új kezdeményezésekre és javaslatokra is. A Vatikáni Államtitkárság – amely a pápához legközelebb álló hatalmi központ – az elmúlt években megerősödött. Persze úgy hírlik, néhány esetben – például a püspöki kinevezések terén – a pápa igencsak beleszól a döntésekbe, ha az előterjesztett jelöltet saját szempontjai alapján nem találja meggyőzőnek. (A teológiai tanárokra például mostanában rossz idők járnak. :) De egyúttal van érzéke a konzultatív vezetés művészetéhez is: a római vikárius kinevezését például mind a papok, mind pedig laikusok között végzett széles körű egyeztetés előzte meg. Az a személyes felelősségérzet, amely él benne, talán még egykori jezsuita elöljárói múltjának tudható be; amiként a konzultáció iránti igény is. Még nem álltak fel új, stabil intézmények; a mérlegelés időszaka zajlik. A globalizáció korába lépett egyházat Ferenc pápa úgy igyekszik irányítani, hogy a korábbiaktól eltérően lokalizálja a problémák forrásait. Diagnózisa értelmében a bajok gyökere részben a világ javainak igazságtalan elosztásában (tehát az érvényben lévő közgazdaságtanban) keresendő, részben pedig azokban az egyházon belüli tendenciákban, melyek a jólét kultuszát és az önazonosság harcos védelmét tekintik a legfőbb értéknek. Az új stratégia szerint nem helyes visszavonulni a katolikus szuverenitás védelmi vonalai, biztonságos falai mögé: a „keresztény nemzet” mítosza letűnt délibáb, amelyet nem érdemes kergetni többé. A Societas Christiana nem restaurálható. A kereszténység új formája van kialakulóban, amelyet csak úgymond a nyílt vizen hajózva lehet felépíteni. A pápa meg van győződve arról, hogy a keresztények lelkiismerete és az alázatosak hite megbízható iránytűként szolgálhat a jövőre nézve.
Ferenc pápa ráadásul szemlátomást elégedett ember. Boldogabbnak látszik, mint egykor Buenos Aires-ben. Mára már otthonosabban mozog új feladatkörében, pápaként, ebben a – mint tréfálkozva mondja – „lehetetlen foglalkozásban” (mestiere impossibile). Hogy egyesek valóságos csapásnak tekintik? Hogy mások csalódásukat fejezik ki? Hogy lesznek, akik elődeivel összehasonlítva egyenesen önteltnek ítélik? Bergoglio pápa válaszképpen egyszerűen arra utal, hogy négy évvel ezelőtt retúrjeggyel érkezett a római pápaválasztó konklávéra, s kilátásban volt, hogy hamarosan megkezdheti békés nyugdíjas éveit hazatérve Buenos Aires-be. Egyáltalán nem számított a média által esélyesnek kikiáltott bíborosok közé. Arra utal tehát – s nem is ok nélkül –, hogy ha már egyszer a bíborosok őt választották meg pápává, akkor ebben valami „felsőbb erőnek” is szerepet kellett játszania. Ezért képes nyolcvan évesen is nyugalommal és optimizmussal tekinteni a jövőbe. A programja pedig változatlanul sűrűre van tervezve: rövidesen Egyiptomba, majd pedig Kolumbiába utazik. A meglepetések sora tehát még nem ért véget. Egyesek rettegnek ettől, mások pedig bizalommal néznek elébe... (Andrea Riccardi „La »sipmatia« evangelica di un papa missionario” című cikke alapján: Corrriere della Sera, 2017. március 13).
Utolsó kommentek