Egy korábbi posztban arra tettem kísérletet, hogy dióhéjban bevezessem a kedves érdeklődő olvasókat a „kinyilatkoztatás” fogalom szótörténetébe. Persze nem egyszerű vállalkozás kiismerni magunkat a teológusok fogalmainak boszokránykonyhájában. Az ő fő feladat abban áll, hogy az egyház hittapasztalatára való imádságos reflekszió segítségével minél alkalmasabb szavakat találjunk Isten kinyilatkoztatott misztériumainak megfogalmazására és továbbadására. A nehézséget az okozza, hogy a szavak sohasem képesek maradéktalan pontossággal leírni az isteni valóságot; mindig megmaradnak egyszerű emberi szavaknak, amelyek csupán analóg értelemben – egyszerre találóan és egyszerre hiányosan – képesek utalni arra a valóságra, amelyet megfogalamazni igyekeznek. Most lássuk röviden az Egyház mai álláspontját a kinyilatkoztatással kapcsolatban.
A II. Vatikáni zsinat: Isten kinyilatkoztatója – Jézus Krisztus
A legutóbbi egyetemes zsinat (II. Vaticanum, 1962-65) egy fajsúlyos iratában, a Dei Verbum [DV] kezdetű dogmatikai konstitúcióban hosszabban és némiképp másképp értelmezve idézte a Tridentinum-ot (1545-1563) (vö. DV 7), mint az I. Vatikáni zsinat (1869-1870) dogmatikai konstitúciója (Dei Filius). Nem túlzás azt állítani, hogy a Dei Verbum hűségesebb az idézett szöveg eredeti kinyilatkoztatásra vonatkozó koncepciójához. Milyen értelemben? A II. Vaticanum atyái az „evangélium” és az „üdvözítő igazság” kapcsolatának kérdését Jézus Krisztusra hivatkozva válaszolták meg. Ő a kinyilatkoztatás teljessége. E meghatározás megszövegezésekor azonban elhagyták a kinyilatkoztatás „természetfeletti” minősítését, amelyet az I. Vaticanum gyakorta alkalmazott. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a legutóbbi egyetemes zsinat atyái nem hittek volna a kinyilatkoztatás természetfeletti voltában. Azt azonban igen, hogy tudatosan el akarták kerülni azokat a félreértéseket, amelyek azok az újkori szellemi környezetben felújított (és átdefiniált) „természetfeletti” (supernaturalis) fogalomhoz hozzátapadtak (ti., hogy az élesen szemben állna „természetessel”, arra mintegy emeletként ráépülne, attól világosan elválasztható volna). A Dei Verbumban a kinyilatkoztatás immár nem úgy jelenik meg, mint tanbeli igazságok jól körülhatárolható korpusza, amelyet a „Szentlélek [mintegy] diktál[va]” (Spiritu Sancto dictante: DS 1501) sugalmazott a szentírás szerzőinek és amelyet az egyház igaz kijelentések formájában megőrzött, az egyházi tanítóhivatal pedig jogi értelemben óv a tévedésektől. A II. Vatikáni zsinat atyái sokkalinkább úgy értelmezték a kinyilatkoztatást, mint amelyben Isten önmagát mondta ki az üdvösség történetében. Ennek az ön-kinyilatkoztatásnak a csúcspontja Jézus Krisztus. Az így felfogott kinyilatkoztatás-esemény nyert mértékadó megfogalmazást a szentírásban (ezt adta és ma is adja tovább=transmittet ma is az evangélium); ezt bízta Jézus Krisztus egyházára, amely hagyománya alapján a Szentlélek közreműködésével hitelesen értelmezi az örömhír üzenetét az egyházi tanítóhivatal által. Lássuk most kissé részletesebben, öt pontban a zsinat teológiájának legfontosabb elemeit.
- A kinyilatkoztatás a szentháromságos Isten cselekedete; olyan aktus amelyben „önmagát akarta közölni” (Deus seipsum [...] comunicare [...] voluit: DV 6=DS 4206), annak érdekében, hogy saját „isteni javaiból” (bona divina) részesítsen bennünket. Így voltaképpen magának Istennek az életéből részesedtünk általa (vö. Ef 2,18; 2Pt 1,4). Az igazság tehát Krisztusban ragyogott fel meghaladhatatlan formában; szoros értelemben azonban az Atya cselekedetéről van szó, aki megmutatkozott megtestesült Fia által, azért, hogy az embereket önmagával egyesítse a Szentlélekben. Az üdv-esemény tehát a Szentháromságnak az üdvösségtörténetben zajló működésével azonos (vö. DV 2=DS 4202).
- Az üdvösség eseményének elemei Isten „tettei és a szavai” (gestis verbisque) egyszerre, amelyek „belsőleg szorosan összefüggnek egymással” (intrinsece inter se connexis) és kölcsönösen értelmezik egymást. Isten tehát nem egy absztrakt igazság-korpuszban adja magát nekünk, hanem a történelemben nyilvánul meg szavai és cselekedetei által, egy olyan történelemben, amely értelemmel bír. E cselekedetek és szavak (külső történelmi tények és azok értelme, illetve értelmezései) ebben a kommunikációs folyamatban tehát egymástól elválaszthatatlanok (vö. DV 2; 17=DS 4202; 4224).
- Krisztus a kinyilatkoztatásnak „egyszerre közvetítője és teljessége” (mediator simul et plenitudo – nota bene, mint fentebb utaltunk rá, a hivatalos magyar fordítás nem pontos!) (DV 2; 4). Isten ugyan már Ábrahám és a pátriárkák, valamint Mózes és a próféták által is megismertette magát, ezzel azonban csupán még csak egyengette az örömhír útját: előkészítette az emberiséget az evangélium befogadására (vö. DV 3=DS 4203). Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, a Diognétosz levél szavai szerint „ember, aki az emberekhez küldetett” (VII,4), nem más, mint aki Isten Igéjét mondta és beteljesítette az üdvösség művét, amelyet az Atya bízott rá. A „egész jelenlétével és minden megnyilvánulásával” (tota Suiipsius praesentia ac manifestatione) – szavaiban és tetteiben, halálában és feltámadásában, a Szentlélek ajándékának köszönhetően – „beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást” (revelationem complendo perficit), s ezzel tanúságot tett arról, hogy Isten velünk van, hogy megszabadítson a bűntől és a haláltól, majd pedig feltámasszon az örök életre. Nincs más nyilvános kinyilatkoztatás, amelyet még várnunk kellene, egészen az idők végéig (vö. DV 4=DS 4204).
- Ez a kinyilatkoztatás továbbá – amely Istennek a világmindenségbe való belépése – a történelemben megy végbe. Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének híres sorai szerint „[a]mi [...] Istenről megismerhető, az világos előttünk, mert isten nyilvánvalóvá tette számukra. Hiszen, ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető” (Róm 1,19-20). Ez alapján a Dei Verbum konstitúció nem csak (mint a Dei Filius) azt mutatja meg, hogy Istent meg lehet ismerni az emberi értelem által a teremtett valóságból kiindulva, hanem azt is – és erre került az új hangsúly –, hogy a róla való ismereteink elsődleges forrása az a tanúságtétel, amelyet Isten önmagáról adott a kinyilatkoztatásban. A dokumentum szövege továbbá János levelére hivatkozik – amely szerint „[m]inden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” (Ján 1,3) –, vagyis emlékeztet arra, hogy Isten az Ige által teremtett minden dolgot. A zsinati atyák e két bibliai hely segítségével biztosítottak belső kapcsolatot a történelmi kinyiatkoztatás (Jn 1,3) és Istennek a teremtésben való megjelenélése (Róm 1,19s) között (vö. DV 3).
- A kinyilatkoztatással kapcsolatban továbbá nagy jelentősége van annak, hogy a zsinat elhagyta a „természetfeletti” jelzőt, és helyette a salus superna (magasságos üdv) kifejezést vezette be, amely a patrisztikus atyák és a középkori teológusok szókészletéből származik. (Mint fentebb említettük, ezt a magyar fordítás sajnos nem érzékelteti, mert ott meghagyták a „természetfeletti kinyilatkoztatás” kifejezést, elkerülve a talán túlontúl szokatlannak és „jámborul” hangzónak ítélt „magasságos üdv” szófordulatot: DV 3=DS 4203). (Alszeghy és Flick is kiemeli: „fontos, hogy a II. Vatikáni zsinat soha nem használja a természetfeletti kifejezést”: M. Flick – Z. Alszeghy, Antropologiaía Teológica, Salamena 1971, 609.)
Összefoglalás
Mindent összevéve tehát elmondható, hogy a II. Vaticanum kinyilatkoztatás-fogalmában a korábbi zsinatokhoz – különösen az I. Vaticanumhoz – képest egyfajta perspekíva- vagy paradigmaváltás figyelhető meg. A semlegesen hangzó „isteni dolgok” (bona divina) és „kinyilatkoztatott dolgok” (revelata) kifejezésektől – amelyekkel az I. Vaticanum a kinyilatkoztatás minőségét jelölte (DS 3005; 3008) – a Dei Verbum szóhasználatában változás történt. Bár mindkét zsinat ugyanazon szentírási szövegekre hivatkozott, a II. Vaticanum a kinyilatkoztatásról immár új értelemben beszél, mint amellyel „Isten önmagát [...] akarta [...] közölni” (Deus seipsum [...] comunicare [...] voluit: DV 6) az üdvösségünk érdekében. Itt nyilvánvalóan egy sokkal személyesebb (a perszonalista filozófia fogalmaira támaszkodó) és egy jóval Krisztus-központúbb (krisztocentrikus teológiai modellhez követő) felfogással van dolgunk. Ez a modell szorosabban kötődik a bibliai eljárásmódhoz, amennyiben a Szentháromságnak a kinyilatkoztatási folyamat dinamikájában betöltött szerepét emeli ki (DV 2; 4=DS 4202; 4204). Az egyház tekintélye – és evangelizáló-tanító felelőssége is – abból ered, hogy alárendelődik Jézus Krisztusnak (DV 1; 10=DS 4201; 4214). Az egyház szentsége Jézus Krisztussal való kapcsolatából ered, s e szentségi jelleg a kinyilatkoztatás értelmezésének is új perspektívát nyit. Ennek értelmében átalakul a „hihetőség jeleiről” (signa credibilitatis), azaz a csodák és próféciák értelméről vallott klasszikus teológiai traktátus is. A csodák a mai ember számára nem annyira bizonyítékként jönnek számításba – amint azt még I. Vaticanum atyái feltételezték –, mint inkább jelekként, amelyek Isten látható, a történelemben megnyilvánuló cselekedetei vagy gesztusai. A csodák tehát csak akkor nyerik el valódi jelentőségüket, ha Isten Igéje által és annak fényében olvassuk őket (DV 2; 4; 14=DS ). Őrá vonatkoznak ugyanis, csak akkor értjük őket, ha rá való utalásként, mintegy Istenre mutató ujjként fogjuk fel őket.
A II. Vatikáni zsinat a kinyilatkoztatás természetével kapcsolatban szentesítette és tanítóhivatali kijelentés szintjére emelte mindazt a korábbi reflexiót, amely a katolikus teológia és egzegézis XX. századi szerves fejlődése során, számos jelentős teológus munkája nyomán született meg. Ezeket az új eredményeket – elsősorban a szentírás és a patrisztikus atyák alapos ismeretének köszönhetően – sikerrel ötvözte a teológiai hagyomány korábbi rétegeivel, annak érdekében, hogy az egyház egyszerre legyen képes megfelelni a modern kutúra legújabb kihívásainak, és megőrizni tulajdon önazonosságát. A zsinat az ökumenizmusnak is döntő lendületet adott azzal, hogy elismerte a kortárs protestáns teológia legjobbjainak eredményeit és ezzel szentesítette a felekezetek számos tekintetben érvényre jutó konvergenciáját, nem letagadva a kétségtelenül meglévő különbségeket.
A Dei Verbum végül sikeresen harmóniába hozta az „üdvtörténelem” (Heilsgeschichte, storia della salvezza) fogalmát – amelyet főként protestáns teológusok fejlesztettek ki s mely az evangelikus Oscar Cullmann-nál érte csúcspontjára – az isteni „önkinyilatkoztatás” (Selbstoffenbarung, autorivelazione) fogalmával (amely a német idealizmusból, elsősorban Hegeltől és néhány tübingeni katolikus teológustól, J.S. Drey-től, J.E. Kuhn-től származik, továbbá sokat köszönhet az evangélikus Karl Bartnak is). Összefoglalóan elmondható tehát, hogy a fenti két központi koncepciónak – az üdvösségtörténelmi szemléletnek, valamint Isten önkinyilatkozatása gondolatának – köszönhetően a II Vatikáni zsinat képes volt kifejezni a Szentírás üzenetének lényegét modern és kortárs fogalmakkal. Eszerint a kinyilatkoztatás Isten önközlése az üdvösség történetében, amelynek meghaladhatatlan csúcspontja Jézus Krisztus.
Vö. Salvador Pié-Ninot, La teologia fondamentale. «Rendere ragione della speranza», Queriniana, Brescia 20104, 234-236.
Utolsó kommentek