Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

A kinyilatkoztatás fogalma az I. és a II. Vatikáni zsinaton (II. rész)

2017.03.28. 15:36 Satori

blogkep.jpgEgy korábbi posztban arra tettem kísérletet, hogy dióhéjban bevezessem a kedves érdeklődő olvasókat a „kinyilatkoztatás” fogalom szótörténetébe. Persze nem egyszerű vállalkozás kiismerni magunkat a teológusok fogalmainak boszokránykonyhájában. Az ő fő feladat abban áll, hogy az egyház hittapasztalatára való imádságos reflekszió segítségével minél alkalmasabb szavakat találjunk Isten kinyilatkoztatott misztériumainak megfogalmazására és továbbadására. A nehézséget az okozza, hogy a szavak sohasem képesek maradéktalan pontossággal leírni az isteni valóságot; mindig megmaradnak egyszerű emberi szavaknak, amelyek csupán analóg értelemben – egyszerre találóan és egyszerre hiányosan – képesek utalni arra a valóságra, amelyet megfogalamazni igyekeznek. Most lássuk röviden az Egyház mai álláspontját a kinyilatkoztatással kapcsolatban.

A II. Vatikáni zsinat: Isten kinyilatkoztatója – Jézus Krisztus

A legutóbbi egyetemes zsinat (II. Vaticanum, 1962-65) egy fajsúlyos iratában, a Dei Verbum [DV] kezdetű dogmatikai konstitúcióban hosszabban és némiképp másképp értelmezve idézte a Tridentinum-ot (1545-1563) (vö. DV 7), mint az I. Vatikáni zsinat (1869-1870) dogmatikai konstitúciója (Dei Filius). Nem túlzás azt állítani, hogy a Dei Verbum hűségesebb az idézett szöveg eredeti kinyilatkoztatásra vonatkozó koncepciójához. Milyen értelemben? A II. Vaticanum atyái az „evangélium” és az „üdvözítő igazság” kapcsolatának kérdését Jézus Krisztusra hivatkozva válaszolták meg. Ő a kinyilatkoztatás teljessége. E meghatározás megszövegezésekor azonban elhagyták a kinyilatkoztatás „természetfeletti” minősítését, amelyet az I. Vaticanum gyakorta alkalmazott. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a legutóbbi egyetemes zsinat atyái nem hittek volna a kinyilatkoztatás természetfeletti voltában. Azt azonban igen, hogy tudatosan el akarták kerülni azokat a félreértéseket, amelyek azok az újkori szellemi környezetben felújított (és átdefiniált) „természetfeletti” (supernaturalis) fogalomhoz hozzátapadtak (ti., hogy az élesen szemben állna „természetessel”, arra mintegy emeletként ráépülne, attól világosan elválasztható volna). A Dei Verbumban a kinyilatkoztatás immár nem úgy jelenik meg, mint tanbeli igazságok jól körülhatárolható korpusza, amelyet a „Szentlélek [mintegy] diktál[va]” (Spiritu Sancto dictante: DS 1501) sugalmazott a szentírás szerzőinek és amelyet az egyház igaz kijelentések formájában megőrzött, az egyházi tanítóhivatal pedig jogi értelemben óv a tévedésektől. A II. Vatikáni zsinat atyái sokkalinkább úgy értelmezték a kinyilatkoztatást, mint amelyben Isten önmagát mondta ki az üdvösség történetében. Ennek az ön-kinyilatkoztatásnak a csúcspontja Jézus Krisztus. Az így felfogott kinyilatkoztatás-esemény nyert mértékadó megfogalmazást a szentírásban (ezt adta és ma is adja tovább=transmittet ma is az evangélium); ezt bízta Jézus Krisztus egyházára, amely hagyománya alapján a Szentlélek közreműködésével hitelesen értelmezi az örömhír üzenetét az egyházi tanítóhivatal által. Lássuk most kissé részletesebben, öt pontban a zsinat teológiájának legfontosabb elemeit.

  1. A kinyilatkoztatás a szentháromságos Isten cselekedete; olyan aktus amelyben „önmagát akarta közölni” (Deus seipsum [...] comunicare [...] voluit: DV 6=DS 4206), annak érdekében, hogy saját „isteni javaiból” (bona divina) részesítsen bennünket. Így voltaképpen magának Istennek az életéből részesedtünk általa (vö. Ef 2,18; 2Pt 1,4). Az igazság tehát Krisztusban ragyogott fel meghaladhatatlan formában; szoros értelemben azonban az Atya cselekedetéről van szó, aki megmutatkozott megtestesült Fia által, azért, hogy az embereket önmagával egyesítse a Szentlélekben. Az üdv-esemény tehát a Szentháromságnak az üdvösségtörténetben zajló működésével azonos (vö. DV 2=DS 4202).
  2. Az üdvösség eseményének elemei Isten „tettei és a szavai” (gestis verbisque) egyszerre, amelyek „belsőleg szorosan összefüggnek egymással” (intrinsece inter se connexis) és kölcsönösen értelmezik egymást. Isten tehát nem egy absztrakt igazság-korpuszban adja magát nekünk, hanem a történelemben nyilvánul meg szavai és cselekedetei által, egy olyan történelemben, amely értelemmel bír. E cselekedetek és szavak (külső történelmi tények és azok értelme, illetve értelmezései) ebben a kommunikációs folyamatban tehát egymástól elválaszthatatlanok (vö. DV 2; 17=DS 4202; 4224).
  3. Krisztus a kinyilatkoztatásnak „egyszerre közvetítője és teljessége” (mediator simul et plenitudonota bene, mint fentebb utaltunk rá, a hivatalos magyar fordítás nem pontos!) (DV 2; 4). Isten ugyan már Ábrahám és a pátriárkák, valamint Mózes és a próféták által is megismertette magát, ezzel azonban csupán még csak egyengette az örömhír útját: előkészítette az emberiséget az evangélium befogadására (vö. DV 3=DS 4203). Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, a Diognétosz levél szavai szerint „ember, aki az emberekhez küldetett” (VII,4), nem más, mint aki Isten Igéjét mondta és beteljesítette az üdvösség művét, amelyet az Atya bízott rá. A „egész jelenlétével és minden megnyilvánulásával” (tota Suiipsius praesentia ac manifestatione) – szavaiban és tetteiben, halálában és feltámadásában, a Szentlélek ajándékának köszönhetően – „beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást” (revelationem complendo perficit), s ezzel tanúságot tett arról, hogy Isten velünk van, hogy megszabadítson a bűntől és a haláltól, majd pedig feltámasszon az örök életre. Nincs más nyilvános kinyilatkoztatás, amelyet még várnunk kellene, egészen az idők végéig (vö. DV 4=DS 4204).
  4. Ez a kinyilatkoztatás továbbá – amely Istennek a világmindenségbe való belépése – a történelemben megy végbe. Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének híres sorai szerint „[a]mi [...] Istenről megismerhető, az világos előttünk, mert isten nyilvánvalóvá tette számukra. Hiszen, ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel fölismerhető” (Róm 1,19-20). Ez alapján a Dei Verbum konstitúció nem csak (mint a Dei Filius) azt mutatja meg, hogy Istent meg lehet ismerni az emberi értelem által a teremtett valóságból kiindulva, hanem azt is – és erre került az új hangsúly –, hogy a róla való ismereteink elsődleges forrása az a tanúságtétel, amelyet Isten önmagáról adott a kinyilatkoztatásban. A dokumentum szövege továbbá János levelére hivatkozik – amely szerint „[m]inden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” (Ján 1,3) –, vagyis emlékeztet arra, hogy Isten az Ige által teremtett minden dolgot. A zsinati atyák e két bibliai hely segítségével biztosítottak belső kapcsolatot a történelmi kinyiatkoztatás (Jn 1,3) és Istennek a teremtésben való megjelenélése (Róm 1,19s) között (vö. DV 3).
  5. A kinyilatkoztatással kapcsolatban továbbá nagy jelentősége van annak, hogy a zsinat elhagyta a „természetfeletti” jelzőt, és helyette a salus superna (magasságos üdv) kifejezést vezette be, amely a patrisztikus atyák és a középkori teológusok szókészletéből származik. (Mint fentebb említettük, ezt a magyar fordítás sajnos nem érzékelteti, mert ott meghagyták a „természetfeletti kinyilatkoztatás” kifejezést, elkerülve a talán túlontúl szokatlannak és „jámborul” hangzónak ítélt „magasságos üdv” szófordulatot: DV 3=DS 4203). (Alszeghy és Flick is kiemeli: „fontos, hogy a II. Vatikáni zsinat soha nem használja a természetfeletti kifejezést”: M. Flick – Z. Alszeghy, Antropologiaía Teológica, Salamena 1971, 609.)

 

Összefoglalás

Mindent összevéve tehát elmondható, hogy a II. Vaticanum kinyilatkoztatás-fogalmában a korábbi zsinatokhoz – különösen az I. Vaticanumhoz – képest egyfajta perspekíva- vagy paradigmaváltás figyelhető meg. A semlegesen hangzó „isteni dolgok” (bona divina) és „kinyilatkoztatott dolgok” (revelata) kifejezésektől – amelyekkel az I. Vaticanum a kinyilatkoztatás minőségét jelölte (DS 3005; 3008) – a Dei Verbum szóhasználatában változás történt. Bár mindkét zsinat ugyanazon szentírási szövegekre hivatkozott, a II. Vaticanum a kinyilatkoztatásról immár új értelemben beszél, mint amellyel „Isten önmagát [...] akarta [...] közölni” (Deus seipsum [...] comunicare [...] voluit: DV 6) az üdvösségünk érdekében. Itt nyilvánvalóan egy sokkal személyesebb (a perszonalista filozófia fogalmaira támaszkodó) és egy jóval Krisztus-központúbb (krisztocentrikus teológiai modellhez követő) felfogással van dolgunk. Ez a modell szorosabban kötődik a bibliai eljárásmódhoz, amennyiben a Szentháromságnak a kinyilatkoztatási folyamat dinamikájában betöltött szerepét emeli ki (DV 2; 4=DS 4202; 4204). Az egyház tekintélye – és evangelizáló-tanító felelőssége is – abból ered, hogy alárendelődik Jézus Krisztusnak (DV 1; 10=DS 4201; 4214). Az egyház szentsége Jézus Krisztussal való kapcsolatából ered, s e szentségi jelleg a kinyilatkoztatás értelmezésének is új perspektívát nyit. Ennek értelmében átalakul a „hihetőség jeleiről” (signa credibilitatis), azaz a csodák és próféciák értelméről vallott klasszikus teológiai traktátus is. A csodák a mai ember számára nem annyira bizonyítékként jönnek számításba – amint azt még I. Vaticanum atyái feltételezték –, mint inkább jelekként, amelyek Isten látható, a történelemben megnyilvánuló cselekedetei vagy gesztusai. A csodák tehát csak akkor nyerik el valódi jelentőségüket, ha Isten Igéje által és annak fényében olvassuk őket (DV 2; 4; 14=DS ). Őrá vonatkoznak ugyanis, csak akkor értjük őket, ha rá való utalásként, mintegy Istenre mutató ujjként fogjuk fel őket.

A II. Vatikáni zsinat a kinyilatkoztatás természetével kapcsolatban szentesítette és tanítóhivatali kijelentés szintjére emelte mindazt a korábbi reflexiót, amely a katolikus teológia és egzegézis XX. századi szerves fejlődése során, számos jelentős teológus munkája nyomán született meg. Ezeket az új eredményeket – elsősorban a szentírás és a patrisztikus atyák alapos ismeretének köszönhetően – sikerrel ötvözte a teológiai hagyomány korábbi rétegeivel, annak érdekében, hogy az egyház egyszerre legyen képes megfelelni a modern kutúra legújabb kihívásainak, és megőrizni tulajdon önazonosságát. A zsinat az ökumenizmusnak is döntő lendületet adott azzal, hogy elismerte a kortárs protestáns teológia legjobbjainak eredményeit és ezzel szentesítette a felekezetek számos tekintetben érvényre jutó konvergenciáját, nem letagadva a kétségtelenül meglévő különbségeket.

A Dei Verbum végül sikeresen harmóniába hozta az „üdvtörténelem” (Heilsgeschichte, storia della salvezza) fogalmát – amelyet főként protestáns teológusok fejlesztettek ki s mely az evangelikus Oscar Cullmann-nál érte csúcspontjára – az isteni „önkinyilatkoztatás” (Selbstoffenbarung, autorivelazione) fogalmával (amely a német idealizmusból, elsősorban Hegeltől és néhány tübingeni katolikus teológustól, J.S. Drey-től, J.E. Kuhn-től származik, továbbá sokat köszönhet az evangélikus Karl Bartnak is). Összefoglalóan elmondható tehát, hogy a fenti két központi koncepciónak – az üdvösségtörténelmi szemléletnek, valamint Isten önkinyilatkozatása gondolatának – köszönhetően a II Vatikáni zsinat képes volt kifejezni a Szentírás üzenetének lényegét modern és kortárs fogalmakkal. Eszerint a kinyilatkoztatás Isten önközlése az üdvösség történetében, amelynek meghaladhatatlan csúcspontja Jézus Krisztus.

 

Vö. Salvador Pié-Ninot, La teologia fondamentale. «Rendere ragione della speranza», Queriniana, Brescia 20104, 234-236.

17 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr3712382643

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.03.28. 23:04:31

'Eszerint a kinyilatkoztatás Isten önközlése az üdvösség történetében, amelynek meghaladhatatlan csúcspontja Jézus Krisztus.'

Ez a bejegyzés utolsó mondata. Ez teljesen nyilvánvaló. Ez már majdnem 2000 éves „újdonság”. A bejegyzés persze a „haladás” bemutatása, a zsinat előtti Egyház, a teológiai ellenfelek leértékelése érdekében kissé komplikálva vezeti ezt elő. A helyzet ennél egyszerűbb. Így kezdődik a Zsidóknak írt levél: „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt...”

A Dei Verbum persze egy értékes dokumentuma a tanítóhivatalnak. Minthogy nem kellett dogmákat meghatározni, olyan összefüggésekre is kitért, amelyek nem újak, de a dogmák definícióira összpontosítva erre talán ilyen részletességgel nem tértek ki a korábbi zsinati dokumentumok. Több nyitott kérdést is érint, amelyekben nem akartak állást foglalni a zsinati atyák.

'A dokumentum szövege továbbá János levelére hivatkozik – amely szerint „[m]inden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” (Ján 1,3)'

Hát ez bizony nem Szent János apostol leveléből való (hármat írt), hanem Szent János evangéliumának prológusából: „omnia per ipsum facta est et sine ipso factum est nihil”.

Pandit 2017.03.29. 07:58:26

@matthaios:
Biztos írt azért többet is, de értem.
:))

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.03.29. 08:23:50

„omnia per ipsum facta sunt et sine ipso factum est nihil”

Pandit 2017.03.29. 09:12:03

@matthaios:
Ezt írod:
"A bejegyzés persze a „haladás” bemutatása, a zsinat előtti Egyház, a teológiai ellenfelek leértékelése érdekében kissé komplikálva vezeti ezt elő."

Nekem "teológiai ellenfelek", "zsinat előtti Egyház", pláne annak "leértékelése" eszembe se jutnának a két poszt alapján.
Tényleg olyan veszélyes dolog ez?
Hát, ha a kommented nélkül olvasnám a bejegyzést kb. annyi lenne a reakcióm. Jól van akkor tehát minden rendben. A teológusok végzik a dolgukat, haladunk a jó felé, ok ok.
Képet kaptunk arról micsoda szellemi munkálkodás "küzdelem" folyik a háttérben, hogy a mai kor hívei és teológusai is "komfortosan" érezzék magukat, a Katolikus Egyház akkor válaszolni tud a mai kor kérdéseire, szellemi irányzataira. Szuper.

Ja ok ok , de mik is a kérdések? Most ez az egész mire is jó?
Meg hogyan is segít ez nekem abban, hogy az első részben említett kihívásnak: "Meg tudjam védeni a hitemet!" eleget tudjak tenni?

Az az igazság, hogy ha engem megkérdeztek volna, hogy mi is a "kinyilatkoztatás" elég valószínű, hogy valami ilyesmit válaszoltam volna (ha eszembe jut), hogy: "Hát isten önközlése."
És ha ezek után megkérdezték volna, hogy de konkrétan akkor mit tartalmaz? akkor: "Hát azt amit a Katolikus Egyház tanít".
Akkor ez jó lett volna?
Most akkor én a II. V.ZS. "gyermeke" vagyok?

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.03.29. 09:53:08

@Pandit:

A feltételes kérdésre adott válaszaid szerintem megegyeznek azzal, amit lényegében minden kor egészséges hitérzékkel rendelkező hívője adott volna. Így az Egyház gyermeke vagy és nem csak a 21. egyetemes zsinaté (2. Vatikáni Zsinat), hanem az összes egyetemes zsinaté, kezdve a jeruzsálemi zsinattal, s befejezve a jelenlegi utolsó, 21. egyetemes zsinattal.

És szerintem ez az ideológiától, „pártszellemtől” mentes lényeg. Kérdezed: „most ez az egész mire is jó?”. Hogy csak a 2. Vatikáni Zsinat gyermekének érezd magad?

Satori 2017.03.29. 10:44:20

Kedves @matthaios: !

Hálás vagyok, ha kijavítod a hibáimat és örülök, ha segítesz árnyalni a véleményemet, de sajnos az alapkérésben, úgy látszik, a határainkhoz érkeztünk.

Legfeljebb az én határaim egy kicsit tágabbak. Nekem ugyanis - a jelenlegi tanítóhivatallal egységben és annak nyomán - sikerül integrálnom a modern filozófiát és történelemszeméletet, miközben megtartottam a kapcsolatot a keresztény spiritualitás, valamint az összes (nem csak a 20.!) egyetemes zsinat teológiájával. Míg te - ha polémia, legyen polémia! - egy ponton mintha megtorpantál (megbicsaklottál, begörcsöltél) volna.

Elmagyarázom, mire gondolok (még olyan áron is, hogy csak beverem ide, és nem biztos, hogy midnen szó a helyén lesz).

Szóval, szent Tamásra hivatkozva az újkori skolasztika (maga Tamás nem!) főleg Caetano nyomán élesen elválasztotta egymástól a "természetest" és a "természetfelettit". (Tamás, mint fentebb írtam, még együtt tartotta a kettőt azzal, hogy "Isten látására irányuló TERMÉSZETES vágyról/desiderium naturale" beszélt.) Erre a neo-skolasztikusok szerint azért volt szükség, hogy garantálni tudjuk és nehogy kompromittáljuk a kegyelem ingyenességét (gratuitas). Csakhogy ezért az éles ("kétemeletes") elválasztásért nagyon súlyos árat fizettünk: ebből fakadt a filozófia és a teológia egymástól való elválasztása, valamint a spiritualitás mindkettőről való lemettszése (hiszen a "natura pura" még mentes a kegyelemtől!). Ez a koncepció azután az összes kézikönyvben (manuali) meggyökeresedett és aki eltért ettől az ortodoxiától, azt azonnal eretnekséggel gyanúsították. A Humani generis még ennek a koncepciónak az égisze alatt született. További tragikus követkemény, hogy élesen elválasztották egymástól az egyházat és a társadalmat: IX Pius például megtiltotta a katolikusoknak, hogy politizáljanak (!), amivel sajnos elérte, hogy az egyház a sekrestyébe szorult vissza. (Csupa jóindulatból: így remélte megőrizni az ortodoxiát a világ beszüremkedő rontásától!) A Syllabus elítélte az egész modernitást tout court, mindezt a gondolatot, amely már ott volt mindenhol akkoriban: kommunizmus, emberi jogok, demokrácia, lelkiismereti és vallásszabadság, a szövegkritika bibliára való alkalmazhatósága stb. (Nyilván ezek nem egyformák és nem is mind határtalanul jók - vö. modernizmus!)

Az első "fecske", aki megpróbálta rehabilitálni a jóval ősibb természet-kegyelem koncepciót, a francia katolikus filozófus M. Blondel volt (immanentizmus). Az ő nyomdokain (az akkori francia jezsuita provinciális révén személyesen is megismerték egymást!) de Lubac megírta a Surnaturelle-t, amiben történetileg kimutatta, hogy az atyáknál még egyáltalán nincs elválasztva kegy-term, fil-teol-spirit. stb. (Az első kiadás implicite elítélték, mire átdolgozta sokkal egyértelműbben, sokkal több patrisztikus idézet stb.)

Folytatom még.

Pandit 2017.03.29. 10:51:04

@matthaios:
"az Egyház gyermeke vagy"
Na ez megnyugtató.
Az kevésbé zavar, tekintve, hogy a folytonosság is ki van mondva, ha a gondolataim, a megfogalmazott "kifejeződött" hitem (?) fogalmaiban vagy akármi valamiképp "közelebb áll" a 2.VZS-ban megfogalmazottakhoz. Végül is időben ez áll legközelebb hozzám, ma élek. Ez nem olyan nagy baj.
Ami sokkal jobban zavar, hogy marad az érzés, hogy így ez az egész teljesen félbehagyott.
Pont az lenne a lényeges, hogy mik azok a kérdések, témák, kihívások amikre ma a teológiának, de még inkább a Katolikus Egyház tanításának valamiképp a mai ember számára érthetően válaszolniuk kell.
És ez hol érinti a "kinyilatkoztatás" fogalmát?
Válasszunk csak egy ilyen kérdést (pl. az újraházasodottak kérdését, ha ez a legtöbb embert érdeklő dolog) én nem bánom.
(Bár megjegyezném hogy, személy szerint én nem hiszem, hogy ez ezzel kapcsolatos kérdések annyira maiak, vagy modernek lennének)
Ahhoz, meg, hogy belássam, hogy esetleg egyes protestáns teológusok munkásságában nagyon sok igazságot lehet találni (még akár olyan "új" dolgokat is, amik a bennfoglaltakat a mai embernek jobban megvilágítják) nekem nem kell ez a bonyolult okfejtés. Ezt intézzék a teológusok s ha jónak látják "tegyék be" a protestáns teológusok "eredményeit" a katolikus tanításba.

Satori 2017.03.29. 11:21:49

K. Rahner - amennyire én látom - más utakon jutott körülbelül ugyanezekhez a konklúziókhoz. Ő kifejezetten a szentignáci spiritualitásra támaszkodott; márpedig Szent Ignác a princípium és fundamentum-ban azt kérdezi, miért vagyunk a világon? És egyszerűen így válaszol: azért, hogy Istent imádjuk. Szóval, itt nincs super-naturalis a szó skolasztikus értelmében. (Amúgy szerintem a spiritualitás soha nem ismerte a fenti éles elválasztást természetes és természetfeletti között; bár a misztikába való eljutás egy tisztán kegyelemből történő "ugrás" révén történik, ami tényleg maga mögött hagyja a világot, de ezt itt nem fejhetem ki.)

Szóval, ezek nélkül a nagy elődök nélkül soha nem fogalmazták volna meg (és szavazták volna meg nagy többséggel a katolikus püspökök a II. Vatikáni zsinaton) a Gaudium et Spes-t (az egyház a mai világban!) vagy a Dignitatis Humanae-t (a lelkiismereti szabadságról!), a Dei Verbumról (az isteni kinyilatkoztatásról) nem is beszélve.

Valami ilyesmi jelenti tehát a "haladást" a teológiában. Persze adott esetben ez inkább visszatérés az eredethez, a forrásokhoz (szentírás, atyák, stb. - Nouvelle Theologie). Amit itt leírtam, az egyébként körülbelül közhely a mai teológiában, egy 1-2 százalékos (hangos) kisebbségtől eltekintve nem szokás vitatni. Egyébként másként is szabad gondolkodni! Szerintem még az integrizmusnak is helye van, az is egy lehetséges modell a többi között (vö. A. Dulles bíboros). (Bár lélektanilag elég terhes lehet nagyjából mindenkiben ellenséget látni és szünet nélkül "eretnekeket" keresni.)

A neoskolasztikában nekem az ellenszenves, hogy képtelen integrálni a kinyilatkoztatás történeti dimenzióját (megpróbálja azt a logikára redukálni), tetszik viszont, hogy van érzéke a misztérium iránt (amit művelői helytelenül "természet-felettinek" mondanak).

Így már érthetőbb vagyok?

Szóval, engedtessék meg nekem, hogy a koraújkori egyháztörténelem egy bizonyos szakaszát a maga obskurantista reakcionizmusával olyan (egyébként történelmileg igen rövid) időszaknak tartsam, amit jó, hogy kinőttünk (teológiailag is!).

Na, most aztán tényleg "elvertem a port" valamin (ha az nem is az I. Vaticanum volt, amit nagyon nagyra értékelek, dogmatikailag minden tekintetben követek és számos tekintetben a II. Vaticanummal párhuzamosnak látok - talán írok is egyszer erről még itt...). De fontos látni a különbségeket is. Egyetértened pedig nem kell (ilyen polémiában talán lehetetlen is - de hát ez nem is katolikusság vagy nem katolikusság kérdése. Hanem egyszerűen teológiai preferenciáé...).

Örülök, hogy olyan természetesnek tartod a zsinat konklúzióját - pedig dehogy is volt az! Ezek a fogalmak 100 éve még iszonyúan problematikusnak hatottak. Bár igazad van: a kalkhedoni atyák idejében ez még másként volt.

Pandit 2017.03.29. 11:36:56

@Satori:
"Így már érthetőbb vagyok?"
Sokkal érthetőbb.
:)

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.03.29. 13:43:58

@Satori:

Kedves Satori!

Hát bizony „jól elverted a port”. De sajnos nem érvekkel, hanem nem alátámasztott kijelentésekkel, jelzőkkel. Meg is indokolod, hogy ez miért van így: „Amit itt leírtam, az egyébként körülbelül közhely a mai teológiában, egy 1-2 százalékos (hangos) kisebbségtől eltekintve nem szokás vitatni”. Tehát úgy látszik, van valamilyen hatalmi pozíció, amely felment az érdemi érvelés alól. Meg az alól is, hogy más érvelésével foglalkozz.

Én persze nem tudom, hogy ilyenkor mit lehet egyáltalán válaszolni. Nem tehetek róla, de én inkább az érvelős típus vagyok. Amikor a katolikus hittől való eltérésről beszélek, akkor ezt sem teszem alátámasztás, érvelés, idézetek nélkül. Ha ezekkel szemben ellenvetéseket kapok, akkor igyekszem ezeket érdemben megválaszolni. De mit tehetek például az ilyen „1-2 százalékos (hangos) kisebbség” és más hasonló kijelentésekkel szemben? Bizonyítsam be, hogy ez nem így van? Ez nem nehéz, de annyira kínosak az ilyen dolgok.

Visszatérek inkább az érvelés területére. A természetes és természetfeletti renddel kapcsolatban is csak iskolád sztereotípiáit ismételgeted. Az egyik ilyen az, hogy ez Kajetán bíboros torzítása. Most megint idéznék Szent Tamástól ezzel kapcsolatban (nem először, de most nem a kinyilatkoztatással kapcsolatban):

„Az értelmes, ésszel rendelkező természet végső tökéletessége pedig kettős. Az első az, amelyet saját természetes erőivel képes elérni; ezt valamilyen boldogságnak mondjuk. Ezért mondja Arisztotelész, hogy az ember legtökéletesebb személődése, amellyel a legmagasabb érthetőt, azaz Istent szemlélni képes ebben az életben, az ember végső boldogsága. De ezen boldogság fölött van az a boldogság, amelyet a jövőben várunk, amelyben látni fogjuk Istent, úgy, ahogyan ő van” (ST I q. 62 a. 1). Még folytathatnám, de van egy olyan érzésem, hogy ezt úgyis hiába tenném.

Még visszatérve az 1-2 százalékos hangos kisebbségre, adnék egy linket: purenatureinaquinas.blogspot.hu .

Egyébként van egy olyan érzésem, hogy én lényegesen többet tudok a ti álláspontotokról, mint ti a skolasztikáról/neo-skolasztikáról. De ez csak egy érzés.

Üdvözöl

matthaios

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.03.29. 13:52:07

@Pandit:

'Pont az lenne a lényeges, hogy mik azok a kérdések, témák, kihívások amikre ma a teológiának, de még inkább a Katolikus Egyház tanításának valamiképp a mai ember számára érthetően válaszolniuk kell.'

Én egy kicsit eltúlzottnak érzem a „mai ember” állandó hangsúlyozását. Mert ő is ember, és számára ugyanaz kell, ami az embernek. Nem mondom azonban, hogy nincsenek tipikusan mai kérdések, különösen az erkölcstan területén.

Pandit 2017.03.29. 15:14:21

@matthaios:
Nagyon egyetértek. Nem is kicsit túlzó.

Én is pontatlanul fogalmaztam OK.
Egyszerűen csak az a kérdés még mindig bennem, hogy MIRE jó ez az okfejtés?
És ez nem kötözködés, nyilvánvaló, hogy a tökéletes megértéséhez nagyon nagyon kicsi a teológiai tudásom, olvasottságom, inteligenciám stb., de Satori mégis ide a blogra (persze lehet, nem pont nekem :) ) szánta az írását azzal, hogy úgy gondolja ez kell, mert (idézem)
"meg vagyok győződve arról is, hogy meg kell tudnunk védeni a hitünket mások támadásai ellen. Akár „balról” (liberális irányból), akár „jobbról” (mondjuk így, a közérthetőség kedvéért: konzervatív részről) érkezhetnek"

Satori 2017.03.29. 15:28:51

Kedves @matthaios: !

Azt írod: "van egy olyan érzésem, hogy én lényegesen többet tudok a ti álláspontotokról, mint ti a skolasztikáról/neo-skolasztikáról."

Igen, lehet, hogy ebben igazad van.

csaba_carmarthen 2017.03.29. 16:34:28

1960 volt az az év, amikor nyilvánosságra kellett volna hozni...és csak vártunk...és csak vártunk...
www.youtube.com/watch?v=rEAXKn44jrI&t=2m56s
...
"Portugália mindvégig hű marad a hit dogmájahoz....
....stb..."

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.03.30. 15:23:20

@Satori:

Kedves Satori!

Abban tehát egyetértünk, hogy olyan nagy mélységében nem igazán ismered a hevesen bírált és elutasított neo-skolasztikát/neo-tomizmust. Sajnos, általában röviden össze lehetne foglalni az erről szóló mai ismeretek lényegét: ez valami nagyon rossz. Így alakultak ki azok a mémek, narratívák, amelyek ma ebben a kérdésben tényleg elterjedtnek mondhatók. A mémek replikálódása közben azonban már alig van szó az eredeti probléma teológia tudományához méltó tárgyalásáról, sőt a ma már „tabudöntögetőnek” tekintett ilyen kezdeményezések néha bizonyos ingerültséget eredményeznek.
Az egykori tabudöntögetők mára maguk is tabukká váltak és aki ezekkel a tabukkal szemben valamit is mond, megkapja azt, ami egy tabudöntögetőnek jár. Ilyen az élet.

Szerintem nem lehetne túlzott szerénységgel vádolni a következő kijelentés miatt: „Nekem ugyanis - a jelenlegi tanítóhivatallal egységben és annak nyomán - sikerül integrálnom a modern filozófiát és történelemszeméletet, miközben megtartottam a kapcsolatot a keresztény spiritualitás, valamint az összes (nem csak a 20.!) egyetemes zsinat teológiájával”. Az emberben persze rögtön felmerül két apró kérdés: milyen modern filozófiát és milyen történelemszemléletet? A harmadik kérdés pedig így szólna: hol az integráció? Egyébként néha furcsa „integrációval” is találkozik az ember. Egy írás (nem a bejegyzéseidről beszélek) első fele előad például egy teljesen relativista álláspontot, majd ezt követi egy megjegyzés, de mi nem vagyunk ám relativisták. Ennyi az integráció.

Az kétségtelen, hogy a Dei Verbum esetében is az Ottaviani bíboros vezetésével készített eredeti tervezet heves ellenállásra talált a 2. Vatikáni Zsinaton. Ez azonban elsősorban nem a kinyilatkoztatásról általánosságban szóló 6. ponttal, hanem a Szentírás és a Szenthagyomány viszonyával, a Szentírás sugalmazottságának következményeivel kapcsolatban volt. A Dei Verbum nyitva hagy bizonyos kérdéseket és kompromisszum eredménye. Nem tehetek róla, de ilyenkor nekem a zsinat hősei (most ezt nem ironizálva mondom) mellet eszembe jutnak azok hősök is, akik miatt a kétharmados szavazás eredményeként olyan szöveg van előttünk, amely a folytonosságban értelmezhető.

Érdekes megjegyzés ez is: „A neoskolasztikában nekem az ellenszenves, hogy képtelen integrálni a kinyilatkoztatás történeti dimenzióját (megpróbálja azt a logikára redukálni), tetszik viszont, hogy van érzéke a misztérium iránt (amit művelői helytelenül "természet-felettinek" mondanak). A természetfölöttiről már elég sok szó esett, most erre ne térjünk ki. Inkább beszéljünk a történeti dimenzióról, amelyet megpróbálnak logikára redukálni és amelyet integrálni kellene. Mi is ez tulajdonképpen? Ez egy logikát meghaladó valami, ami tulajdonképpen az igazi logika? Azt hiszem, nem annyira idegen gondolat ez egyes német filozófiai irányzatoktól. Ha valami ilyesmit jelentene a történelmi dimenzió, akkor a katolikus kinyilatkoztatás és dogma fogalmát nem lenne könnyű ebben elhelyezni.

Szerintem is egyébként lehet (és kell) történelmi dimenzióról beszélni, de egy kicsit „mítosztalanítani” kellene ezt a kifejezést. Ilyesmire kiváló dolog a skolasztika. Lehet (sőt nekem igen valószínűnek tűnik), hogy a történelmiség értelmileg jól megfogható, használható, nem mitikus fogalma majd a tomista antropológiából fog jönni. Sejtem is, hogy körülbelül honnan, de ez most messzire vezetne.

Üdvözlettel

matthaios

khamul 2017.03.30. 19:00:42

@matthaios:

Megnéztem a linket, tanulságos olvasmány volt.

Nem vagyok teológus. Innen kívülről a 'túlzott logika' emlegetése egy vitában arra emlékeztet, amikor a gyerekek azt kiabálják, hogy 'nem ér a nevem'.

matthaios · http://www.matthaios.hu 2017.03.31. 12:38:55

@khamul:

Igen. A logika olyan, mint a lélegzés: ezt valahogy nem lehet eltúlozni. A logika nem minden, Arisztotelész nem is tekintette tudománynak, hanem csak eszköznek (organon). De valamiben hasonlít a levegőhöz, a lélegzéshez. Ez nem minden, de ahol hiányzik, ott baj van.