Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Az én húsvétom...

2017.04.19. 10:53 pacsy

pacsy_blog.jpgAz én húsvétjaim általában elég dolgosan telnek. Szerzetes pap vagyok, ám fő feladatomat tekintve egyúttal olyan ember is, akit szellemi munkára szabadítottak fel. Ráadásul a teljesítményemet számszerűsíthető adatok, publikációk alapján mérik. Ezért aztán – szégyen ide, szégyen oda – időnként ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy visszahúzódjak az emberek elől, és hosszabb összefüggő időt szenteljek a kutatásra és az írásra. A csendes ünnepi napok erre lehetőséget is adnak; ilyenkor ugyanis a diákok legalább békén hagynak egy kicsit... :) Így történt hát, hogy – mivel nincs közvetlen lelkipásztori megbizatásom – a „húsvéti szünet” idejére (ami nálunk két teljes hét!) bevetettem magam a könyvtárba, és megpróbáltam kihasználni az ajándékba kapott időt, amit zavartalan szellemi munkára („könyvtárazásra”) fordíthatok. Legutóbb is valójában csak a liturgiák és az éjszakai alvás idejére jöttem ki az olvasóterem félhomályából. (Bizony, még az étkezésekre sem mindig, mert a jezsuita házirend nagyon megengedő ezen a téren – nagyjából mindent a kapott „küldetésnek”, a missiónak rendel alá. Én pedig nagyon tudok dolgozni...)

Hanem az esemény, ami tényleges szemléletbeli változást hozott bennem ezen a húsvéton, a portásunkkal való beszélgetés volt. Ide még némi magyarázat kívánkozik. Egy nagy egyházi egyetemen dolgozom Olaszországban. Az intézmény főépülete Róma belvárosában található. Itt is lakom: a tantermek fölött, a 3. és a 4. emeleten vannak a jezsuita tanárok „cellái” (így hívják a lakószobát a szerzeteseknél – és tényleg, hasonlít is! :) Szóval – hogy egyik szavam a másikba ne öltsem – a házunkra portás vigyáz. Így volt ez az ünnepek alatt is. Közvetlenül a szentháromnap után  történt, hogy éppen egy diákkal volt megbeszélt időpontom (még ilyenkor is: lám, semmi sem tökéletes! ;), szóval le kellett mennem a portára, hogy várjam őt. Mivel pedig a diák késett, hosszabb beszélgetésbe keveredhettünk Carloval, az ünnepek alatt munkára beosztott portásunkkal. S vajon miről is tereferéljen az ember egy jókedéllyű olasz portással? Valahogy a terrorizmus szóba került – kevéssel a brüsszeli merényletek után voltunk (tavaly – a szerk.). Azt kezdtem fejtegetni, hogy mennyire a félelem légköre uralkodik a városban. Érezhető, hogy mindenki valami robbantástól tart, mert ahol ennyi a túrista ugyebár... Elmeséltem azt is, amit az egyik kollégám mondott: hogy ő következetesen elkerüli a Trévi-kút környékét, és a többi emberektől zsúfult helyet, különösen ezekben a napokban. Hiszen – mondta – „elég, ha csak egy örültnek eszébe jut belehajtani a tömegbe egy robbanóanyaggal megrakott autóval...” Carlo nem rendült meg az ijesztő lehetőségtől. „Én nem félek” – mondta egyszerűen. „Úgy szoktam, hogy rábízom az életemet Jézusra, és akkor eltűnik belőlem minden félelem. Hiszen végül úgyis az Ő kezében van az életünk...” Ezt olyan egyszerűen és hitelesen mondta, hogy azóta sem tudom elfelejteni. Nem volt benne semmi kivagyiság vagy hősködés, semmi fanatizmus. Egy egyszerű hitű olasz férfi spontán megnyilvánulása volt, aki naponta kétszer két órát utazik a munkahelyére, ismeri az élet keménységét, dolgozik a két gyerekéért és a feleségéét, és elvállalja az áldozatokat, amiket az élet számára felad. Nincs sok választása. Nem engedheti meg magának az óvatoskodás luxusát, mint egyes szerzetesek...

Azóta én is elhatároztam, hogy – ha csak arra visz az utam – tudatosan bemegyek a tömegbe, a túristák, az emberek közé. Azért sem kerülöm el a tömeget, az emberektől hemzsegő utcákat! Pedig nekem is eszembe jut néhanapján – hja, ebben a traumatizált világban. De nem akarok engedni a belső szorongásaimnak. Végül is az életemet én is Jézus Krisztusra bíztam! Ennél radikálisabban – legalábbis formálisan – már nem is lehetne. A módszer egyébként – úgy tűnik – nálam is használ. :)
Szóval, az idei húsvétom nagy tanulsága, hogy – pap létünkre – a legfontosabb dolgokat az egyszerű hívő emberektől lehet megtanulni.

●●●

Ennek jegyében egy új elhatározást is tettem. Mostantól minden vasárnapi ebéd után lemegyek az étkezőnk konyhájába, hogy megköszönjem az ott dolgozó asszonyoknak a szolgálatot. 70-en ebédelünk együtt, mindenki jezsuita, és csak egyvalakiről hallottam közülünk, hogy ilyen szokást követett volna. Ám egy idő óta ő is más feladatot kapott és elkerült a közösségünkből. Azt mondják, szerették a nálunk dolgozók, értékelték ezt a gesztusát. Biztos bennem is valami önzés ezzel kapcsolatban: szeretném, hogyha szeretnének. De talán akad önzetlenebb motivációm is – őszintén vágyom arra, hogy kifejezhessem a munkatársaink felé, hogy értékelem, amit értünk tesznek. Például, hogy húsvétkor is bejönnek elvégezni a szolgálatukat. Persze az idegenekkel való kommunikációban sajnos egyáltalán nem vagyok ügyes – inkább suta –. De meg fogom próbálni egy kicsit megeröltetni magamat. Szentül elhatároztam! Végülis valami indokot mindig lehet találni... Húsvétvasárnap már el is kezdtem – és nekem is örültek! :) Még nem minden tökéletes, mert – micsoda gyalázat! – elfelejtettem megkérdezni a még a neveiket is (pedig ők megkérdezték az enyémet...). Szóval, van még hová fejlődni. De az első lépés megtörtént – akár büszke is lehetnék magamra... :)

●●●

Papként olyan nehéz a világot a hatalom nélküli „egyszerű emberek” szemszögéből nézni. (Tanár papként pedig talán még nehezebb.) Nem akarok bűnbakot keresni, de talán a híveink is hibásak ebben. Azzal, hogy „olyan nagyon tisztelnek” bennünket. (Legalábbis szemtől-szemben...) Hogy olyan nehéz nyíltan kommunikálni... Persze az, ami képes kimenteni bennünket ebből helyzetből, nem valami mesterséges erénygyakorlat, nem a „leereszkedés” gesztusa. (Bár kezdetnek az sem rossz – jobb a semminél –, bár ebben nem vagyok biztos.) Az igazi „megoldás” azonban a valami „eredetibbhez” (az „eredethez”) való visszatérés. A saját valódi önazonosságunkhoz való visszatalálás. Az „egyszerű emberekkel” való mesterkélten kieszközölt, modoros beszélgetések helyett annak gyógyító felismerése, hogy egyek vagyunk. Addig azonban marad a rájuk való oda-hallgatás vágya és esetlen kísérletei. Mert hogy jót tesz – nekem személyesen egészen biztosan! – afelől semmi kétség. Jézus Krisztus példája félreérthetetlen (vö. Mk 12, 41-44; Lk 21,1-4). Esély, hogy megtanuljam az evangélumot.  

21 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr8012436573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

khamul 2017.04.19. 11:14:43

'Mostantól minden vasárnapi ebéd után lemegyek az étkezőnk konyhájába, hogy megköszönjem az ott dolgozó asszonyoknak a szolgálatot. '

Ez tök jó!
Ismerek papokat, akik étkezés végeztével felállnak, ott hagynak mindent, és köszönés nélkül távoznak.
A környezetükben élőket ez persze bántja, csak hát egzisztenciálisan függenek az atyáktól, így inkább megtartják maguknak a véleményüket.

A konyhásnéni ráadásul egy órát utazik, hogy reggel 6-kor elkezdhesse a munkát.

Csak annyi kéne, hogy havi egyszer az atyák tegyék oda a reggelit a civil munkatársak elé, ők szedjék le az asztalt, és ők mosogassanak el utána.

türkiz 2017.04.19. 12:09:45

..."egyszerű hitű" "egyszerű emberek"? kontra papság?
(...)
Ó, Istenem, Istenem, mondd, Krisztus világosságát hol lelni ebben a Húsvétban?

(Véleményem szerint minden olyan mozzanat, "közeledés", köszönő szó, mely az általad felvázolt "elhatározásból" születik, a másik ember önbecsülésének kigúnyolása csupán...
Annyi ilyet láttam már! Őszintén remélem, lesz olyan azon a konyhán, aki meglehet a mosolyodra mosollyal felel majd, de csak hogy elrejtse a valódi mosolyát afölött, amit lát...
Pacsy, aki nem a Szívében él, az akármilyennek TŰNŐ lépéseket tehet a világban, a világ felé, akkoris csak a Fejében toporog tovább.)

Pandit 2017.04.19. 13:06:47

@türkiz:
"lesz olyan"
biztos lehet is még, de ez már egy éves történet, mint kiderült
:)
Egyébként meg az utolsó bekezdésből:
"ami képes kimenteni bennünket ebből helyzetből, nem valami mesterséges erénygyakorlat, nem a „leereszkedés” gesztusa"
("kezdetnek az sem rossz – jobb a semminél –, bár ebben nem vagyok biztos")
...
"Addig azonban marad a rájuk való oda-hallgatás vágya és esetlen kísérletei..."
"....Esély..."
Ezek sem jók, nem esély?
Ez van, vannak akiknek ("csak") feje van és a kígyóban elefántot kalapnak látják. (legalábbis elsőre) :)
Vagy nem erre gondoltál?

türkiz 2017.04.21. 20:38:25

@Pandit:
Szerettem volna válaszolni, de valami mindvégig visszahúzott. Most örülök, hogy így történt. Nem tudom lefejteni magamról ebbéli érzékenységemet, ahogy talán csak azért látok másképp, mert máshová születtem... tudhatom? Valójában nem tudom milyen másvalaki bőrében araszolgatni, tapogatózni a világban, különböző intézmények konyháján...
A lényeg, hogy ez a néhány sor Mertontól nemrég megtalált, én meg válasz helyett odaadtam most magam neki (remélem, nem haragszol meg érte): "Szabadíts meg attól a bennem lappangó mérgező vágytól, hogy mindent megváltoztassak, hogy értelmetlenül cselekedjem, hogy öncélúan nyüzsögjek, hogy összekeverjek mindent, amit Te elrendeztél. Engedd, hogy megnyugodjam a Te akaratodban és elcsendesedjek.”
- Ha Neki így jó, akkor nekem is jó így...

Kajla 2017.04.22. 10:32:26

@türkiz: Az első bejegyzésedre: Én azt hiszem a helyzet ennél jobb. Emlékszem még gimnazistaként, mikor egy papnak mondtam, hogy általában rossz kedvem van, azt mondta, mosolyogj. Mosolyogj, akkor is, ha nem szívből jön. Meg fog változtatni. A szívedet is. Fontos a törekvés, még akkor is, ha kicsit kényszeres, ha átlátszó, ha nevetséges. Kis szent Teréz írja, ha jól emlékszem, hogy zavarta, hogy mosogatás közben lefröcskölték, aztán úgy kompenzált, hogy közelebb ment, hogy még inkább lelocsolják. Nevetséges igen? Követendő? Nem hiszem. Ő előbbre jutott ezzel? Igen.

türkiz 2017.04.22. 13:20:36

@Kajla: Látod, épp(!) ez a problémám! Hogy a magunk "előbbre jutásán" fáradozunk, ráadásul olyan embereken gyakrolva kegyet (hisz tudatosan "leereszkedünk" közéjük), akik éppen, hogy nem ezt érdemelnék, pláne, ha ránézünk azon szavainkra/lobogónkra, ami mögé bújunk ilyen "közeledésekben"... de ez messzire vinne most!

Az útravaló, amit gimnazistaként kaptál, áll! Magam is gyakrolom :-) na, nem azért, hogy a szívem felderüljön, hanem azért, mert azt gondolom, hogy az én kedélyállapotom(/...) nem terhelhető rá másra... meg néha azt is, hogy ha én leszek előzékenyebb, mások is könnyebben lesznek azok mással...

Kajla 2017.04.22. 14:28:44

@türkiz: Igen, értem. De a dolgok gyakran nem szétválaszthatók. Persze nem mindegy, hogy jó vagyok és üdvözülök, vagy azért vagyok jó, hogy üdvözüljek; hogy dolgozom az ország népéért egy felelős pozícióban, vagy saját becsvágyammal elérek egy felelős pozíciót. De ezek, talán keverednek. A becsvágy és a szolgálni-akarás, a segítés és az önmagunk építése. Lehet 10%-90% és 90%-10% is. Nem könnyű látni.

türkiz 2017.04.22. 17:45:18

@Kajla: Nem könnyű...

Tudod, pici gyerekként, aztán kis kamaszként, majd nagy kamaszként sok időt töltöttem azzal, hogy ezeknek a furcsa relációját megfigyeljem, megértsem... Hamar világossá vált előttem, hogy nem a gesztus számít, ahogy az sem, ki-milyen beosztásból, iskolázottságból fordul egy másik ember felé. Úgy tűnik, ami döntő, az nem más, mint önmagunk megítélése, elhelyezése abban a nagy közös masszában, amit úgy hívunk emberiség. Kinek tartom magam és kinek tartom a többi embert... -ez fog meghatározni! Így lehet ugyanaz a gesztus egy másik ember megalázásának legfőbb (és még ki sem védhető!!!) eszköze, és így lehet ugyanaz a gesztus óriási megbecsülés, tisztelet, soha el nem felejthető, kedves pillanat...

Ennek kapcsán szeretnék megosztani most valamit!
Huszonévesként az egyetemre jövet-menet gyakran belebotlottam Erdő Péterbe. Szinte ugyanaz a két épület között, ugyanabban a két kis utcában jöttünk-mentünk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nemcsak mosolyog rám, mint mindig, de mindannyiszor rám is köszön. És mindig jó előre! Kezdeti zavarom után, szinte már vártam ezeket a pillanatokat. Észrevettem, hogy minden ilyen kedves, prózai epizód után, valamiképp minden -mint parancsütésre- elrendeződik bennem, hogy az egyetemről hazavonszolt, fáradt lelkemet szokatlan béke váltja fel.
Már megsúghatom, sajátos névvel ruháztam fel, ő lett az én "Miklós püspököm". Piciny gyerekként én pontosan így képzeltem azt a bizonyos Mikulás bácsit, hogy valamiképp ilyen lehet az, amikor valakinek pusztán a jelenléte (át)sugárzik... ami biztos, minden alkalommal megajándékozott(nak éreztem magam)...

Nem követem a belpolitikát, a közéletet, tudtam, hogy bíboros lett... de ennyi. Amit most megosztottam itt, arról talán két-három embernek, ha(!) említést tettem, hisz természetes volt, éppen annyira, mint az a hajléktalan, akivel nála is nagyobb rendszerességgel futottam össze...

Pár hete egy templomajtóban szó szerint és újra belebotlottam az én valamikori "Mikulásomba". Közel húsz év után. Mindketten az utolsó pillanatban érkeztünk, és bármily hihetetlen, de mindketten már csak hátul kaptunk helyet, én, az egyház által annyiszor megcibált, mindig perifériára préselt kis senki és ő, az ország jelenének első számú egyházi vezetője (még megfogalmazni sem bírom).
Hogy nem kérte magának az első helyet az oltárnál? Ennél nagyszerűbb és sokat mondóbb volt az az őszinte kicsinység, AHOGYAN(!) helyet foglalt hátul.
Azaz! Történhet velünk bármi, repíthet az Élet felfelé, taszíthat az Élet mélyre, emberségünk fokmérőjét a szívünkben hordozzuk. A szívünk felett mi döntünk, ahogy kizárólag mi vagyunk érte felelősek (semmit nem jelenthet benne sem a többi ember, sem a poziciónk).

(((Zárójelben elmondhatom, hogy egy nagy krízisen segített át ő most ezzel a néma jelenléttel. Azt hiszem, neki (is) köszönhetem, hogy az egyházban maradásomat nem teszem függővé többé az egyháztól. ;-) De ez tényleg csak zárójel!)))

Kajla 2017.04.23. 06:53:04

@türkiz: Igen egyetértek, így amit leírsz, mindennel. Igen nem a pozíció számít, nem a tehetség, nem a szépség, nem az okosság. Nem a rang és nem a származás. Igen a szívben dőlnek el a dolgok. Igen, ugyanaz a gesztus lehet a másféle indíttatás miatt negatív és pozitív is. Örülök a leírt történetednek.

De mi lakik a szívben? („De ő nem bízott bennünk, mert ismerte mindnyájukat és nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről, tudta mi lakik az ember szívében” Jn 2,24-25). Azt gondolom, hogy nagyon ritkán látjuk, hogy a másik szívében mi van, és nagyon gyakran látjuk rosszul a magunkét is. Miért írok most? Reflektálni akarok rád? Megerősíteni amit EP-ről írtál? Fontosnak tartom a (vélt) igazság erősödését? Hiúság még a névtelenségem mellett is?

Persze ennek a fajta önmarcangolásnak sincs értelme, próbáljunk cselekedni ’természetesen’ és talán ezt írtad te is a megjegyzésedben. (off. egyébként furcsa nekem kicsit PF mindkét utolsó posztja, úgy érzem ezek nem rám tartoznak.) De a természetességhez való eljutás is egyéni, van, aki így indul már, van, aki hosszan küzd, van aki nem is érti a kérdést.

Bevallottam: a naplementét Svájcban.
Nem lett volna szabad.
Gonosz féreg az önvád. Az erősek
hajnalban kelnek, fát aprítanak,
isznak egy korty pálinkát, s így tovább.
Mivel csak ők, az erős gyilkosok
ismerik a füvek, fák, madarak,
a nők és a csecsemők nyelvét.
(PJ)

türkiz 2017.04.23. 10:16:36

@Kajla: "A rosszal a bennünk lakó jót áruljuk el elsősorban"... Megvallom, "gyónásaink" helyett én is ezért figyelek már szívesebben a jóra... :-)

"A jótettek javarészt titokban születnek. Semmiféle műszer nem jelzi őket, semmiféle statisztikai apparátus nem készít róluk táblázatot. De jelenlétük csak annál valóságosabb. (...)
...a jóság titokban van velünk, ami azonban nem jelenti azt, hogy hatása és működése ne lenne nagyon is reális, mi több, egyedül reális. Mivel minden, ami nem jó, legyen az a legkézzelfoghatóbb tény, valójában irreális, s bármely pillanatban nyomasztóan képtelenné, abszurddá és idegenné válhat. Egyedül a jó nem. Hatása olyan, mint a csendes esőé, de még szelídebb, még vigasztalóbb, még zajtalanabb annál. (Mérhetetlen, és mégis olyan legfőbb valóság, amit a semminek és a megsemmisülésnek egyetlen érintése nem szennyez. Tökéletesen mentes a nihilnek attól a rejtélyes beszivárgásától, ami pedig a "való világ" minden egyes tárgyát és eseményét előbb-utóbb alámossa, átjárja és megfagyasztja. Nem így a jóság.) Jelenléte leginkább a hajnalok csodájára emlékeztet, a láthatatlan napra, amit még sötétség fed ugyan, de ami máris hasonlíthatatlan erővel itt van." Pilinszky

Legyen szép vasárnapod!

türkiz 2017.04.23. 10:18:57

@türkiz: mert
"Egy százlábú s egy flamingó között,
villanyszék és nászágy között,
egy pórus krátere meg egy
tündöklő homlok ragyogása közt:
semmi különbség. Különbség csak egy van,
ha azt mondják: "én jó vagyok",
vagy - ami ritka - azt mondják: "te jó vagy",
de ez is olyan különbség csupán,
amire Isten azt mondja magában:
MINDKETTŐ UGYANAZ.

Kajla 2017.04.23. 17:31:56

@türkiz: Köszönöm. A prózát nem ismertem, azt különösképpen.

Pandit 2017.04.24. 07:47:12

@türkiz:
Köszönöm. :)
(Engem megérintett amit írtál. És titkon azt hiszem(remélem) a szerzőt is, mindenesetre azt biztosan mutatta, hogy megértetted őt. ) Szerintem. :)

türkiz 2017.04.24. 11:39:51

@Pandit: Sokat tűnődöm újabban azon, vajon lehetséges-e MINDEN esetben láttatni... és ha erre az a felelet, hogy természetesen nem, akkor miért nem merül fel bennünk azonnal a kérdés: a mi látásunk teljességének ebben az esetben mi adja a garanciáját?... Mert valószínűleg semmi... :-D
Azaz! Mi van mindazzal, ami a vakfoltunkra esik? Mennyiben boszanthat ez bennünket akkor, amikor egész egyszerűen eleve nincs jól működő "apparátus", mely lehetővé tenné azt látni, amit nem látunk...
Rettenetes tudni, hogy úgy bolyongok magam is itt köztetek, hogy van valami, amire Ti ráláthattok, én meg nem... pedig nagy valószínűséggel hozzám tartozó...
Szóval amikor ilyen távol vagyunk még önmagunktól is, milyen távol lehetünk attól, hogy valakit (nem valamit!) megértsünk.
Csak azt akarom mondani, hogy nem, én nem hiszem, hogy megértettem Pacsyt, hogy valaha is megérteném őt vagy bárki mást... Csak az egészből részeket, nem többet... mindössze ennyire vagyunk beprogramozva... és hát, a részletek...

"...S a részletek, a kicsiségek!
Egyszál virág a puha szélben,
akár egy néma csecsemő
forgatná ámuló kezében..." PJ

Pandit 2017.04.24. 12:04:50

@türkiz:
Most erre mondjam azt, hogy (meg)értelek?
(Bocs' nem tudtam kihagyni) :D :D

Azt hiszem, hogy én "csak" a "valamire" gondoltam. (ami persze tudom olykor (vagy itt leginkább?) "valakiről" szól.)

Amúgy pl. én PJ-hez vagyok "nagyon kevés" általában. Mondjuk ti gyakran segítetek ebben :)

(Rettenetes? Nem tudom, de hát az úgyis a miénk (rólad?, tőled?, belőled?) ezek szerint. Szóval neked akár lehet mindegy is...(?)
De ne félj vigyázunk rá, ha kell. Én biztosan. :)

jurgen 2017.05.02. 21:00:02

@türkiz:

"Pacsy, aki nem a Szívében él, az akármilyennek TŰNŐ lépéseket tehet a világban, a világ felé, akkoris csak a Fejében toporog tovább." - uh, ez azért erős ítélkezés, nem? Egyetértek Veled abban, hogy nem a puszta gesztusok számítanak, hanem az, hogy milyen lelkiséggel, szívvel tesszük azt. De jól érzékelem, hogy te most itt azt állítod, hogy pacsyban nincs ilyen lelkület, csak gesztusai vannak, ergó nem őszinte?

türkiz 2017.05.02. 22:02:04

@jurgen: Nem őszinte? Bocsáss meg, de ki vagyok én, hogy Rólad vagy róla ezt eldöntsem? Hogy "állíthatnám", ha fogalmam sincs róla, hogy tételesen "Pacsynak milyen a lelkülete"? Azt sem értem, szerinted mi "erős ítélkezés" itt és miért.
Csak azt tudom, hogy sok mindent megéltem a másik oldalon, sokszor -ahogy írtam- csak megfigyelőként, közvetve... ÉÉÉS éppen ezért továbbra is azt gondolom, hogy azok, akik úgy közelednek másokhoz, mint kategorizált alanyokhoz, alacsonyabb lényekhez, valami személytelen csoportosulás egy-egy darabjához, azok jobb lenne, ha megmaradnának azon a magassági szinten, ahol elhelyezték önmagukat. Egyik ember a másik ember számára nem lehet játékszer, nem gyakorolhatunk rajtuk, még erényeket sem, és még akkor sem, ha csak amolyan "egyszerű embereknek" tartjuk őket.
A Fejemben nem dönthetek el olyan dolgokat, mely döntések egyedüli helye a Szív hivatott lenni. Persze fejben is megerőszakolhatom az emberi kapcsolataimat, senki nem tiltja, de akkor is erőszak marad, kizsákmányolás (hisz a lépéseimtől leplezetlenül várok valamit, amit elemi módon akarok is). Ez véleményem szerint soha nem lesz azonos azon belső késztetéseimmel, melyeknek ha akarnék se tudnék ellenállni, ahogy nem is tudnék másképpen tenni, mint éppen úgy, ahogyan megszólítanak. Ilyenkor ugyanis nem Én diktálok, de nekem valami/Valaki belülről, ráadásul ellenállhatatlanul, mert megérint, mert átformál, mert cselekvésbe visz...

"Papként olyan nehéz a világot a hatalom nélküli „egyszerű emberek” szemszögéből nézni." "Az idei húsvétom nagy tanulsága, hogy – pap létünkre – a legfontosabb dolgokat az egyszerű hívő emberektől lehet megtanulni." - ezek a mondatok az én érzékenységemből kiindulva kimagyarázhatatlanok!
És ez igazolná, hogy szükség van gesztusokra feléjük?
És MIÉRT is?
"Mert hogy jót tesz – nekem személyesen egészen biztosan!"
Ha csak úgy nem!

Ugyanakkor az itteni írásokat magukban szemlélem. Nem keresem mögötte az embert, azt sem, hogy valóban minden úgy történt-e, mint ahogyan írva van. Nem zárom ki, hogy mindez csak írói provokáció. Nem Pacsyra reflektáltam, hanem arra, ami üzenetként felém átjött, és ahogyan az megérkezett bennem.

jurgen 2017.05.02. 22:24:56

@türkiz: "Nem őszinte? Bocsáss meg, de ki vagyok én, hogy Rólad vagy róla ezt eldöntsem?"
Ugyanígy látom én is. Később mégis azt írod, hogy "ezek a mondatok kimagyarázhatatlanok"...

Pandit 2017.05.03. 06:55:32

@jurgen:
"De jól érzékelem, hogy te most itt azt állítod, hogy pacsyban nincs ilyen lelkület, csak gesztusai vannak, ergó nem őszinte?"
Dehogy. Egyáltalán nem. Szerintem. (De olvasd tovább a beszélgetést, hátha az segít)
"nem őszinte"
Ezt tényleg nem tudhatjuk, de szerintem nem alaptalan feltételezni, hogy az. (Általában is jó mindig ezt feltételezni a másikról, meg persze itt nincs is semmi okunk az ellenkezőjét gondolni.)
@türkiz:
"Nem Pacsyra reflektáltam, hanem arra, ami üzenetként felém átjött, és ahogyan az megérkezett bennem."
Nekem ez átjött, és ismétlem engem megérintett amit írtál,
viszont rettenetesen sokat segít a többieknek (nekem is), ha így magyarázod. Ismét szerintem. :)

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2017.05.31. 09:33:10

@khamul: Én meg voltam olyan szerzetesközösség vendége, ahol szinte szabályos tolakodás alakult ki minden nap, ebéd és vacsora után (az idősebb, nagyobb tekintélyű atyák példamutatásból, a fiatalok példakövetésből, a közép korosztály meg kötelességtudatból, azaz mindenki szeretetből), hogy ki mosogathasson. Még vasárnap is, a már-már liturgikus közös kávézás előtt is. Bár ők biztos nem annyira fontos emberek...