Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Boldogság és kereszt

2017.05.02. 11:48 korizoli

croce3.jpgEbben a tanévben a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium tanárai és a szülők számára tartott lelkigyakorlaton és a lelki napokon a boldogság témáját jártuk körül. Abból kiindulva, hogy Isten boldogságra teremett bennünket, - ahogy a Katekizmus is mondja, az ember „fogantatása pillanatától örök boldogságra rendelt lény” (KÉK 1703) – elmélkedtünk a boldogság befogadásának útjairól. Ide tartozik a hála, a megbocsájtás, az Istennel való kapcsolat, az emberi kapcsolatok, és testünk is. A nagyböjtben a boldogság és a kereszt volt a témánk. Lehet-e nehézségek, szenvedések között is valahogy boldognak lenni, és ha igen, miképp? (Ha lesz időm, akkor majd a korábbi impulzusaimat is olvasható állapotba hozom, de kezdjük most ezzel. )

1. AZ ÉLET ÁRNYÉKOS OLDALA

Talán ismerős az alábbi helyzetek valamelyike:

  • nem sikerült, amit elterveztem.olyan terhessé vált az, amit korábban pedig lelkesen, örömmel végeztem – most szürke, megerőltető az egész, tiszta favágás.
  • nehéz felkelnem, olyan megerőltető nap, mint nap bemennem az osztályomba.
  • nagy a munkahelyi stressz, csak a pörgés, nincs megállás, annyi a feladat, és úgy érzem, nem érem magam utol soha, átcsapnak felettem a hullámok, hogyan fogom bírni?
  • csalódtam valakiben.
  • elveszítettem a munkahelyem, mihez kezdjek most?
  • nem úgy működik már a testem, mint korábban, én is öregszem? Nehezebben tudok felmenni az emeletre, hol itt fáj, hol ott fáj, hol ez a baj hol az…
  • beteg vagyok, a dolog sokkal súlyosabb, mint gondoltam, talán az egész életmódomat át kell alakítanom mostantól?
  • elhagytak, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyet tesz majd velem, egyedül maradtam.
  • Anyám hosszú évek óta beteg, alkoholista. Már gyerekkorom óta nekem kellett segítenem őt. Nem tudja kifejezni a szeretetét irántam. Miért ilyen az anyám? Miért nincs nekem „normális” anyám, mint mindenki másnak!
  • Apám leépülőben van, teljesen demens, pelenkázni kell, olyan nehéz látnom, meg sem ismer…
  • meghalt az, aki a legfontosabb ember volt számomra. El sem tudtam képzelni az életemet nélküle. 

Neked melyik rezonál? Mi lenne a te mondatod?

Sorolhatnánk tovább ezeket az élethelyzeteket. Széles a paletta: az egészen egyszerű nehézségektől, „nem szeretem” helyzetektől a nagyon komoly életkrízist hozó, lényünk mélyéig megrázó szenvedésekig. Felmerül bennünk a kérdés, lehet-e az ember boldog ilyen helyzetekben? Nem szükségszerű, hogy a nehéz élethelyzet, a veszteség, a fájdalom automatikusan a boldogságunk elvesztését is jelenti?

A MEGPRÓBÁLTALÁSOK HATÁSAI

Ha megfigyeljük, hogy emberek miképp élik meg a „nem szeretem” helyzeteket, vagy a komoly szenvedéseket, kiderül, hogy igen eltérő módon válaszolnak az élet nehézségeire. Vannak, akik számunkra elképesztő terheket hordoznak viszonylag derűsen, és vannak, akik nem túl jelentősnek tűnő probléma miatt is összeomlanak, akár az életüket is eldobják.

Ha azt nézzük, hogy egy komolyabb megpróbáltatás miképp hat emberekre, alapvetően négy féle lefolyást különböztethetünk meg.

Van olyan, hogy egy trauma, vagy komolyabb szenvedés megtöri az embert, belereccsen a megpróbáltatásba, minden életkedvét, energiáját elveszti. Gyakran megtörténik, főleg idős embereknél, hogy a házastárs elvesztése után ők is hamarosan meghalnak.

Ennél valamivel jobb, amikor túléli az ember a megpróbáltatást, de már sosem lesz a régi. Alacsonyabb szinten működik, életkedve meg sem közelíti a korábbiakat, gyakran valamilyen lelki betegség (pl. depresszió) is tartós marad.

Leggyakrabban az történik, hogy egy átmeneti hullámvölgy után, lassan, fokozatosan visszanyeri az ember a korábbi képességeit, életenergiáját, boldogságszintjét.

Furcsa, de létezik egy negyedik forgatókönyv is, mégpedig az, hogy a megpróbáltatást követő hullámvölgy után az illető nem csak visszanyeri az eredeti képességeit, életörömét, hanem még jobban is lesz, mint bármikor korábban. Kibontakozik, új képességeket sajátít el, felszabadultabb, boldogabb lesz. A szakirodalom poszt-traumatikus növekedésnek (PTG) nevezi a jelenséget. Itt igaz a mondás: „Ami nem öl meg az megerősít” (Nietzsche). Az emberi lény igen nagy csodája, hogy nem pusztán a külső körülmények határoznak meg minket, hanem hatalmas terei vannak a belső szabadságnak, és olykor a legnehezebb helyzetekből is valami jó tud születni.

Vajon min múlik az, hogy miképpen reagálunk a szenvedésekre? Mit tehetünk, hogy ne törjön meg bennünket a teher? Mit tehetünk azért, hogy az élet nehézségeiből megerősödve kerüljünk ki? Most néhány olyan gondolat, szempont, gyakorlat következik, ami ezt segítheti.

2. A SZENVEDÉS AZ ÉLET RÉSZE

Korunk egyik sajátossága, hogy a másokról alkotott képünk jelentős mértékben az Interneten keresztül alakul ki. Ha a Facebook oldalak megosztásait nézzük, akkor többnyire boldog embereket látunk. Szeretjük a legjobb arcunkat megmutatni, a lehető legelőnyösebb fotónk a profilképünk, megosztjuk, ha láttunk valami érdekeset, szépet, mi minden jó történt velünk. Ebből könnyen az a benyomásunk alakul ki, hogy mindenki milyen boldog. Mások gondjairól, belső küzdelmeiről ugyanakkor keveset tudunk. Saját küzdelmeinkkel, csalódásainkkal viszont nap, mint nap találkozunk, így az a benyomásunk támadhat, hogy „mindenki olyan boldog, csak pont nekem vannak gondjaim.” Kultúránkra valahogy jellemző az, hogy a szenvedésről csak távolról értesülünk, igaz, akkor meg hatalmas dózisban a katasztrófa híradók révén (megölték, felrobbant, lezuhant stb.) A közvetlen családtagjaink szenvedésén kívül viszont szinte elszigeteltek vagyunk, minden emberi szenvedéstől. Ha bajunk van, inkább rejtegetjük, elbújunk vele. Gyakran talán szégyelljük is. Mintha az lenne az ethosz, hogy ha szenvedsz, akkor veled van a baj, valamit nem jól csinálsz. Maga a szenvedés puszta ténye is elmarasztaló valósággá válhat. A szenvedés mintha nem lenne benne a világképben, mintha nem szabadna léteznie. Így teljesen egyedül maradhatunk a szenvedés tapasztalatával, gyakran azzal a nyomasztó tudattal, hogy csak nekem van valami bajom. 

Létezik egy természetes félelem a nehézségektől, ugyanakkor, mintha egyre elterjedtebb lenne az törekvés, hogy kizárjunk mindenfajta küzdelmet, szenvedést az életünkből. Ha ezek feltűnnek a láthatáron, akkor hajlamosak vagyunk kilépni kapcsolatokból, szakmai elköteleződésekből. A szenvedés puszta megjelenése sokak számára annak, jele, hogy nem a megfelelő helyen vannak. Hány párkapcsolati, hivatásbeli törés mögött van ilyen döntés: a megküzdés helyett a kilépést választják. Ugyanez a motiváció figyelhető meg sokszor ott is, amikor valaki bele sem megy mélyebb kapcsolatba, komolyabb elköteleződésbe. A csalódástól, a megsebződéstől való félelem komoly visszatartó erő tud lenni. Ennek persze megvan a következménye, ahogy Kelly McGonigal könyvében olvashatjuk: „Minél célirányosabban próbálja valaki maximalizálni az élvezetet és elkerülni a fájdalmat, annál nagyobb valószínűséggel állít elő a maga számára egy mélység, értelem és közösség nélküli életet” (A stressz napos oldala p. 114). Csakhogy az ilyen felületes életből éppen az hiányzik, ami boldoggá teheti az embert.

Az emberiség kulturális és vallási örökségében nagyon egyértelmű és közös a megállapítás, hogy az emberi élethez hozzátartozik a szenvedés. Gondolhatunk Buddha első alaptanítására, hogy „az élet szenvedés.” Bár ezzel így nem tudunk maradéktalanul egyetérteni, mégis tartalmaz egy nagyon fontos igazságot: nincs ember, aki nem szenved, vagy nem fog szenvedni. Ha saját hagyományainkat, a Biblia vagy az egyháztörténelem legnagyobb hőseit nézzük, nincs egy sem, akit csak sikerek öveztek volna. A legfőbb keresztény példakép, Jézus földi életét a kereszten, kínok között fejezte be. Nem ígérte sosem, hogy követői nem fognak szenvedni, sőt épp ellenkezőleg: „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27).

Az igazság, hogy a nehézségek és a szenvedés szerves része az emberi életnek, nem tűnik valami hatalmas felfedezésnek, mégis, ennek elfogadása, magunkévá tétele komolyan hozzájárulhat a boldogságunkhoz. A tapasztalat azt mutatja, hogy „azok az emberek, akik megértik, hogy a szenvedés mindenki osztályrésze, boldogabbak, ellenállóbbak és elégedettebbek az élettel” (Kelly McGonigal p. 200), szemben azokkal, akik azt gondolják, hogy csak pont ők szenvednek annyit.

3. A HOZZÁÁLLÁS MEGTALÁLÁSA

A nehézségek, melyekkel az élet szembesít, alapvetően két csoportba oszthatók. Vannak olyan gondok, amelyek megszüntetésében aktív szerepünk van, és vannak olyanok, melyeken nem tudunk változtatni.

A fájdalomra minden élőlény alapvető és természetes reakciója, hogy igyekszik azt elkerülni. Maga a fájdalomérzet, vagy a harag érzése is arra szolgál, hogy aktivitásra serkentsen a baj megszüntetése érdekében. Egy iskolai kudarc szomorúsága motiváció lehet, hogy komolyabban tanuljon az ember. Egy munkahelyi konfliktus megtaníthat, hogy kiálljak magamért. Egy egészségügyi panasz ösztökélhet arra, hogy orvoshoz forduljak vele. Ugyanakkor van számos olyan dolog, amelyre nincs semmi, vagy szinte semmi befolyásunk; ilyen a gyász, hozzátartozóink betegsége, a világ állapota. Ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudom lényegesen megváltoztatni magát a helyzetet. Nem vagyok csodadoktor, halottakat sem tudok feltámasztani. Mégis van szabadságom: elfogadni a tényt és értelmezni azt. Vannak emberek, akik rengeteg energiát ölnek abba, hogy dacoljanak a lehetetlennel. Szidják a rendszert, a kormányt, a világot, állandóan dühöngnek olyan dolgokon, amelyeket nem tudnak érdemben megváltoztatni.

Fontos megkülönböztetés tehát felismerni, hogy az adott nehézségre miképp érdemes reagálnom. Egy közismert imádság jól megfogalmazza ezt: „Istenem, adj lelki békét, annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.”

Ez persze egy folyamat, és időre van hozzá szükség. Magának Jézusnak is időbe és sok imájába tellett, hogy felismerje, és elfogadja a keresztet. „Ha lehetséges múljék el ez a kehely, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” – imádkozik. Emberi természete normális: nem akar szenvedni, nem is leli örömét a szenvedésben. Jézusnál is megfigyelhető a folyamat, ahogy elfogadja a végső szenvedést. Tudja, előre hirdeti a tanítványoknak, hogy szenvedni fog, de a getszemáni kertben mégis vérrel verejtékezve, agonizálva mond igent a rá váró szenvedésre. Erősek a Zsidó levél szavai „Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett” (Zsid 5,7-8). A küldetését, - az emberiség megváltását, az Atya szeretetének közvetítését - nem tudja megvalósítani a szenvedés nélkül. Ez a szeretet olyan, hogy szereti azokat is, akik kínozzák, és az életére törnek. Ebben a bűnnel sebzett világban nem lehet a szeretetről tanúságot tenni szenvedés nélkül, ezért öleli át Jézus a keresztet. Nem elveszik az életét, hanem maga adja oda (vö. Jn 10,18). Jézus tehát szabadon igent mond a szenvedésre, nem mert a szenvedés önmagában érték lenne, hanem mert a küldetése elkerülhetetlen részeként ismeri fel. 

Nekünk is segít, ha el tudjuk fogadni a megváltoztathatatlant, ki tudjuk mondani rá az igent. Erre egy példa Walter Ciszek SJ jezsuita atya története, aki 23 évet töltött a Szovjetunióban különböző kényszermunkatáborokban. Az volt a filozófiája, hogy bármilyen élethelyzetbe is került, úgy tekintett rá, hogy éppen akkor ez Isten akarata az ő számára. Az Atya kezéből fogadta el. Ez van, most ez a feladatom, ebből kell kihozni valami jót. Energiáit nem arra fecsérelte, hogy eltolja magától a megváltoztathatatlant, hanem arra fordította, hogy kihozza belőle a legjobbat, amit csak lehetett. Kicsiben és nagyban is ez vezette. Abszurdnak tűnk, de eljutott oda, hogy ott akart lenni, Istentől kapott küldetésnek élte meg a bányában való munkát és a többi kihívást. (Ciszek atya nagyon inspiráló önéletrajzi vallomása nemrég jelent meg a Jezsuita Kiadónál Az Úr vezetett engem címmel. (http://jezsuitakonyvek.hu/index.php/osszes-kiadvany/product/view/9/117)

4. MEGÉLNI AZ ÉRZELMEKET

A hozzáállás megtalálása, vagy a szenvedésekre való igent mondás persze nem megy egyik percről a másikra, hanem időt, és bizony, küzdelmet igényel. Ezt látjuk még Jézusnál is. Ha neki, Isten Fiának is időre volt szüksége, hiszen valóságos ember is volt, miért gondolom, hogy nekem azonnal kell, hogy ez sikerüljön? Ha ő küzdött, akkor miért gondolom, hogy nekem ez simán kellene, hogy menjen? Szükség van türelemre önmagunk felé is. Ezen az úton egy lényeges és nem megkerülhető lépés az érzelmek megengedése és megélése. Megélni a fájdalmat, megengedni, hogy rosszul érezzük magunkat. Legalább belül elismerni, hogy fáj, hogy olyan mintha fejbe vágtak volna, ideges, izgatott, feszült, stresszes, zavarodott vagyok. A szomorú, dühös, elkeseredett, csalódott érzéseknek mind helye van.

Nem segít, ha ezt a fázist át akarjuk ugrani. Vannak, akik a hit eszméjével igyekszenek elnyomni a negatív érzéseket, mintha a kereszténység egy folyamatos „keep smiling” lelkületet követelne. Nem lehet probléma, nem lehetsz szomorú, ha mégis, akkor nem vagy jó keresztény, akkor, nincs elég hited stb. Különösen bizonyos kisegyházakban terjedt el ez a felfogás. Pedig, megesett, hogy Jézus maga is szomorú volt, és nem is kicsit: „Szomorú az én lelkem mindhalálig” –mondja a tanítványainak az utolsó éjszakán. Ha Ő lehetett szomorú, ha ő sírhatott, akkor nekünk sem kell elnyomni ezeket az érzéseket.

Megfigyelték egyébként, hogy a negatív érzések puszta elnyomása nem igazán segít. Például amikor erős stresszt él át az ember, akkor sokkal hatásosabb elismerni, hogy idegesek vagyunk, mint azt mondogatni magunknak, hogy „nyugodt vagyok, nyugodt vagyok.” Az ember, aki elismeri, hogy feszült és ideges, de ezeket a jeleket úgy értelmezi, mint szervezetének normális reakcióját és nagyobb teljesítményt lehetővé tevő impulzusát, általában jobban teljesít, mint az, aki csak lenyugtatni próbálja magát, úgy, hogy letagadja saját érzelmi állapotát: „nem vagyok ideges”. Nyilván a legrosszabb megoldás, ha azt mondogatjuk, hogy „jaj, de ideges vagyok, biztos le fogok blokkolni.” Ez önbeteljesítő jóslattá is válhat. (vö. Kelly McGonigal könyve a stresszről.)

Az érzelmek megélésének egy nagyon hasznos eszköze tud lenni a naplóírás is. Segít az érzelmek kezelésében, ha leírjuk, hogy mit éltünk át, milyen érzéseink, gondolataink vannak. Amikor valaki néhány oldalon keresztül megfogalmazza mindezt, utána gyakran sokkal higgadtabban, világosabban tudja értékelni az adott helyzetet, és jobban is látja, hogy mit kéne cselekednie.

AZ ÉRZÉSEK KIFEJEZÉSE ÉS MEGOSZTÁSA

Az emberi szenvedés egyik legnyomasztóbb oldala a magány, amikor egyedül maradunk a nehézségeinkkel. Ezen valamelyest enyhít az a tudat, hogy a szenvedés egyetemes valóság, nem csak én szenvedek. Ennél még sokkal nagyobb segítség, ha van valakim, akinek el tudom mondani, hogy mi zajlik bennem, olyan valaki, aki figyelemmel és együttérzéssel tud meghallgatni. Szokták mondani, hogy a „megosztott fájdalom, fél fájdalom”, és ebben van némi igazság. Magának Jézusnak is fontos volt, hogy a tanítványai mellette legyenek a legnehezebb órában: „Maradjatok itt, és virrasszatok velem.” Szüksége volt az emberi támaszra is.

Igen mély emberi vágy tehát a közösség, a bensőséges kapcsolatok utáni vágyunk, ami még intenzívebb tud lenni a nehéz élethelyzetekben. Mindennek biológiai alapja is van, hiszen stresszes helyzetben olyan hormonok szabadulnak fel a testünkben (pl. oxicitin), amelyek a kapcsolódást, a másikhoz való közeledést ösztönzik. (vö. Kelly McGonigal). Traumás állapotban tehát a testünk is azt mondja, hogy „keress társakat, menj oda valakihez”.

Ha van valaki, aki meghallgat minket az több szempontból is segít. Egyrészt, kimondva tudatosulnak érzelmeink, és ezzel létrejön bizonyos távolságvétel, már nem teljesen borítanak el az érzések. Másrészt, megerősítően hat, ha együttérzést tapasztalunk a másik részéről. Szakkifejezéssel élve, a másik ember validálja, vagyis érvényesíti érzéseinket. Mégsem vagyok teljesen hülye, szabad így éreznem, szabad lennie… Egy meghallgató társ puszta jelenléte megerősít, azt üzeni, hogy bármi is történt, mégsem dőlt össze teljesen a világ.

Nagyon gyakran a lelkigondozói, pszihológusi, pszihoterápiás, sőt a lelkipásztori segítségnyújtás is ezen a mély emberi tapasztalaton alapul: a figyelmes, szeretetteljes melléállás, meghallgatás önmagában is gyógyító erejű.

Megfigyelhetjük, hogy katasztrófa helyzetekben is, pl. a veronai szörnyű buszbalesetet követően az első segítség, amit adnak, az a túlélők melletti figyelmes, szeretetteljes jelenlét. Nem kell okosakat mondani, csak jelen lenni a másik mellett. Tulajdonképpen minden szeretetteljes emberi kapcsolat fájdalomcsillapítóként (is) működik.
Mindenfajta megküzdésben különös segítség tud lenni a sorstárs közösség támogatása. Találkozni azokkal, akik maguk is hasonló tapasztalaton mentek keresztül, akikkel olykor sokkal mélyebben közösségben tudunk lenni, mint akár a saját családunkkal, mert fél szavakból is értik, érzik, hogy min megyünk keresztül. Akik előtt nem kell szégyelleni a gyengeségünket, megvallhatjuk a kudarcainkat. Nagy jelentősége van ezért a katonák között is a „bajtársi” közösségnek, vagy azonos betegségben, problémákkal küzdő emberek rendszeres találkozásának. A közösség pozitív erejére épülnek a különböző csoportterápiák és a függőségekkel harcolók anonim csoportjai (pl. Anonim alkoholisták, szerencsejátékosok, szexfüggők).

Ezzel szemben micsoda kontraszt, amikor az embernek nincs lehetősége, hogy elmondja, ami vele történt, amikor hallgatni kell az elszenvedett veszteségekről. Gondolhatunk a történelmi traumákra, a front, a fogolytáborok, vagy koncentrációs táborok élményeire, a tömeges megerőszakolások áldozataira, amikor az átélt borzalmakra a több évtizedes parancsolt némaság rakódott. Hasonló rejtett seb társadalmunkban az elmúlt évtizedek több millió abortusza. Az idő mindent megold mondás itt nem érvényes. Az idő, a feledés önmagában még nem old meg mindent. A fel nem dolgozott sebek, a ki nem mondott fájdalmak tovább élnek, és romboló módon hatnak tovább. A gyermekkori szexuális és egyéb bántalmazások hosszú távú súlyos negatív következményei is ezt bizonyítják. A tabuk által elfojtott trauma tovább él és rombol. A hallgatásba bele lehet betegedni, és bele is betegedtek sokan. A magyar társadalom erősen pesszimista hajlama, jelentősen gyökerezik a fel nem dolgozott traumák valóságában. 

5. DE MÉGSEM KELL VÉG NÉLKÜL PANASZKODNI

Az érzelmek megosztása nem keverendő össze a vég nélküli panaszkodással. Olafson Placid bencés atya hosszú éveket töltött a Gulágon, ahol fő feladatának vallotta, hogy segítse a társait a túlélésben. Megfogalmazta a túlélés négy alapszabályát, ahol az első így szól: „A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó. A méhészetet, a pulykatenyésztést, a szőlészetet, a bányászatot, a könyvkötészetet, a kutyafülét, mert mindig a szakmájáról beszéltettük azt, aki elkezdett panaszkodni. Az már egy fogalom volt, hogy nem szabad panaszkodni. Zárójelben mondom, hogy 1952-ben együtt ültem a moszkvai Statisztikai Intézet igazgatójával, aki azt mondta abban az időben – még ez Sztálin életében volt –, hogy a Szovjetunióban 3,5 millió politikai fogoly van 16 ezer lágerben. De hát az nem mind pusztult bele a lágerbe, hát abból százan, ezren, százezren túlélték! A kutya fáját, én sem vagyok silányabb! Ezt kellett nekünk mondani, mert ez mozgósította bennünk az energiákat, hogy túl tudjuk élni. Tehát az első szabály, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni, nem szabad panaszkodni. Ma se rossz ez a szabály, ma is szeretünk panaszkodni. Akinek Mercedes kocsija van, és egy forinttal drágul a benzin, az reggeltől estig panaszkodik, hogy drágul a benzin. Ilyen apróságok vannak most is.” http://www.szepi.hu/irodalom/pedagogia/tped_053.html

AZ IMÁDSÁG

Az imádság személyes, bensőséges kapcsolat az élő Istennel. Szent Ignác úgy tekinti az imát, mint beszélgetést. Ignác arra bátorítja a lelkigyakorlatozót, hogy úgy szóljon Istenhez, mint, ahogy barát a barátjával, szolga az urával beszél. Az imádság során megoszthatjuk Istennel belső valóságunkat, érzéseinket, vágyainkat, kérdésinket, és közben figyelünk az Ő szavára. Az imádság tehát sokkal több, mint pusztán kötött imaszövegek elmondogatása.

Vallásos emberek számára gyakran komoly nehézséget okoz, hogy főleg a nehézségek idején olyan érzelmeket tapasztalnak magukban a vallásuk gyakorlataival, sőt magával Istennel szemben, amelyeket „szalonképtelennek” éreznek. Gyakran magát az érzést a bűnnel azonosítják, ezért inkább elfojtják, nem merik bevallani, hogy például haragszanak Istenre, dühösek rá, legszívesebben üvöltöznének vele a fájdalomtól, momentán akár gyűlölik is. Belejátszhat ebbe egy szigorúbb nevelés is, amikor otthon sem volt szabad kimutatni a haragot a szülővel, vagy egymással szemben. Mert hát egy jó keresztény, ugye, nem haragszik, nem gyűlöl, nem vágyakozik rossz dolgokra, stb. E magatartás következménye lehet az emberi szív megkeményedése, elhidegülése. Külsőleg ugyan vallásos marad, de belül üresség, hideg csalódottság van. A másik véglet, amikor az elnyomott feszültség egyszer csak látványos módon kirobban, és az ember teljesen hátat fordít korábbi vallásos életének és szokásainak.

A biblia, főleg a Zsoltárok könyve nagy tárháza az imádságnak, az imádság tekintetében is a keresztény élet iskolája. Az imádkozó zsoltárszerző időnként nagyon nyersen és szókimondóan szól Istenhez, őszintén kifejezi érzelmeit, amelyek olykor elég negatívak. Ott van benne a csalódottság, elkeseredés, a panasz, sőt még az Isten elleni vád is! Gondoljunk csak Jeremiás próféta imájára: „Rászedtél, Uram, és hagytam, hogy rászedj! Erősebb voltál nálam, és győztél!” (Jer 20,1) vagy zsoltáros panaszaira: „Istenem, Istenem, miért hagytál el, miért maradsz távol megmentésemtől, panaszos énekemtől?”(Zsolt 22,1) „Meddig felejtesz el egészen, Uram? Arcodat meddig fordítod el tőlem?”(Zsolt 13,2). Jób panaszai Istennel szemben még élesebbek: „Jólesik-e neked, hogy megnyomorítasz és elnyomod kezed alkotását, a gonoszok tervét pedig megsegíted?”(Jób 10,3) Jób Isten cselekvésének tulajdonít minden bajt, ami őt érte, és értetlenségét és ártatlanságát panaszolja. Jób és Jeremiás is elátkozza keserűségében a születése napját. Szenvedélyes küzdelem, vita ez az Istennel, ahol minden emberi érzelemnek helye van. Épp ebben a küzdelemben születik aztán meg egy mélyebb bizalom, a szív közepéből fakadó kérés, az elemi ráhagyatkozás. Az imádkozó ember Istennel való kapcsolata új dimenziót, mélységet kap.

Ferenc pápa Ábrahám egy imáját a következő módon magyarázza: „És Ábrahám, nem mondom, hogy elveszíti a türelmét, de panaszkodik az Úrnak. Ezt is eltanulhatjuk atyánktól, Ábrahámtól: panaszkodni az Úrnak – ez is egy imamód. Amikor gyóntatok, időnként hallom a gyónóktól: „Panaszkodtam az Úrnak…” [Én pedig azt válaszlom:] „Nem baj, panaszkodj csak, ő Apa!” Ez is egy imaforma: panaszkodj csak az Úrnak! Ez jó! Ábrahám így panaszkodik az Úrnak: „»Uram, Istenem, […] gyermek nélkül megyek el, és házam örököse a damaszkuszi Eliézer lesz« (Eliézer volt az, aki mindent irányított). Ábrám így folytatta: »Nézd, nem adtál nekem utódot, így szolgám lesz az örökösöm.« Az Úr szava ezt mondta neki: »Nem az lesz az örökösöd, hanem az lesz örökösöd, aki testedből származik.« Aztán kivezette, és ezt mondta neki: »Nézz fel az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni!« Majd hozzáfűzte: »Ennyi utódod lesz.« És Ábrám ismét hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásul” (Ter 15,2–6).

A jelenet éjszaka játszódik, kívül sötét van, de Ábrahám szívében is ott a csalódás, a reményvesztettség sötétsége, a lehetetlenben való reménykedés nehézségéé. A pátriárka már túlságosan is előrehaladott korban van, úgy tűnik, nincs több idő gyermekre, és helyette egy szolga örököl mindent.

Ábrahám az Úrhoz beszél, de Isten, még ha ott van is, és beszél hozzá, olyan, mintha eltávolodott volna, mintha nem tartotta volna be a szavát. Ábrahám egyedül érzi magát, öreg és megfáradt, a halál küszöbén. Hogyan bízzon tovább?

Mindazonáltal már ez a panaszkodás is a hit egyik formája, ez is imádság! Ábrahám mindennek ellenére továbbra is hisz Istenben, hiszi, hogy történhet még valami. Különben miért vonná kérdőre az Urat, mi értelme lenne panaszkodni neki, emlékeztetni ígéreteire? A hit nem pusztán csend, mely mindent elfogad ellenvetés nélkül, a remény nem olyan bizonyosság, amely megóv a kételytől és az összezavarodástól, hanem a remény nagyon sokszor sötétség, amelyben mégis ott pislákol a remény, mely továbblökdös téged. A hit Istennel való hadakozás is: kimutatni előtte keserűségünket, „jámbor” színlelés nélkül. [Mondhatja valaki:] „Haragudtam Istenre, és ezt meg ezt mondtam neki…” [Én erre azt mondom:] „De ő apa, ő megértett téged: menj békével!” Ilyen bátraknak kell lennünk! Ez a remény! A reményhez az is hozzátartozik, hogy nem félünk nevükön nevezni a dolgokat, és elfogadjuk a valóság ellentmondásosságát.”

http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-panaszkodj-csak-az-urnak-ez-is-egy-imaforma

6.    ÉRTELEM KERESÉS

A fájdalom egészen mást jelent az ember és mást az állatok számára. Az emberi létben döntő jelentősége van annak, hogy miképp értelmez egy helyzetet. Ugyanaz a történés egész más értelmezést vonhat maga után, és ez aztán egész különböző hatást is eredményezhet hosszabb távon.

Egy példa erre, hogy megfigyelték, hogy emberek milyen eltérő módon reagálnak a stresszre. Általában azt tartják, hogy azok, akik stresszes életmódot folytatnak, azok előbb utóbb egészségkárosodást szenvednek. Ez részben igaz is, de csak részben. A kutatások rávilágítottak arra, hogy ez nem mindenkinél van így. Vannak, akik nagy stresszt élnek át, mégsem lesz ez káros számukra. Keresték ennek magyarázatát és azt találták, hogy döntő különbség ott van, hogy miképp értelmezik az emberek a stresszt. Általában azok az emberek hajlamosabbak voltak megbetegedni, akik a feszültséget, a sok feladatot, az idegességet úgy tekintették, hogy veszélyforrás számukra. Önbeteljesítőek voltak a gondolatok, amik ilyenkor a fejükben jártak: ez agyon nyom engem, nem bírom, bele fogok rokkanni, ez nekem nem sikerülhet stb. Ezzel szemben, akik a stresszt inkább lehetőségnek látták, kihívásnak élték meg egy élethelyzetben azoknál a stressz általában nem is járt egészségkárosító hatással. Ha úgy néz valaki a stresszre, mint szervezete természetes reakciójára, amely nagyobb teljesítményt, összpontosítást fog eredményezni, akkor az valóban meg is történik. Valamilyen szinten az ember hozzáállása, értelmezése dönti el, hogy egy külső megterhelés alatt összeomlik-e, vagy talpon marad, sőt energizálva kerül ki. (vö. A stressz napos oldala)

Még radikálisabban tapasztalta meg az értelmezés fontosságát Viktor Frankl, aki a II. Világháború során az auschwitzi koncentrációs tábor szörnyűségei között tett szert olyan tapasztalatokra, amik aztán egy új gyógyítási eljárás, a logoterápia kidolgozásához vezették. Frankl megfigyelte, hogy ugyanazon körülmények között, ugyanazokkal a szenvedésekkel szemben, egészen eltérő módon lehet hozzáállni. A többség a körülmények által diktált törvények szerint reagált, de számosan voltak, akik nem így tettek. Sokan csak sodródtak és a legalapvetőbb indulataik vezérelték őket, és belsőleg viszonylag hamar feladták az életet, nemsokára megbetegedtek és meghaltak. Voltak ugyanakkor olyan emberek, akik a szenvedés ellenére egy benső szabadságot éltek meg, felfedezték, hogy, hogy kiért, vagy miért kell élniük. Az ilyen ember számára egy önmagán túlmutató cél, a feladat tudata, hogy dolga van még ezen a földön, vagy egy szeretett személyhez való ragaszkodás olyan motivációt jelentett, ami erőt adott a legbrutálisabb körülmények elviseléséhez is. Akinek viszont nem volt ilyen célja, vagy csak a puszta biológiai túlélés motiválta, az gyakran kivetkőzött az emberségéből, vagy feladta és meghalt. Frank felfedezése, hogy az emberi életben döntő a belső hozzáállás, a cél, az értelem keresése. Értelmes cél nélkül az ember mentálisan megbetegszik. 

A táborban Frankl sokat gondolt a feleségére a nehéz órákban. Esténként, a kimerítő munka után a deszkapriccsen rá gondolt, képzeletben beszélgetett vele. Ekkor értette meg, azt az igazságot, hogy „a szeretet a végső és legfőbb cél, amire csak törekedhet egy ember”. Megtapasztalta azt is, hogy az ember a legmélyebb szenvedésben és vigasztalanságban is képes lehet megtapasztalni a boldogságot a szeretett személy szemlélése által. (vö. Search for Meaning p.57).

Az élethez Frankl szerint szükséges az is, hogy megbarátkozzunk a szenvedéssel, értelmet keressünk és találjunk a szenvedésben is. Ha a helyzetet nem lehet megváltoztatni, egy dolgot mindig lehet változtatni: önmagunkat, a saját hozzáállásunkat. Frankl szerint a szenvedés már nem is annyira szenvedés abban a pillanatban, amikor megtaláljuk az értelmét. A táborban azt kérdezte magától, hogy van-e értelme az őt körülvevő szenvedésnek. Ha nincs, akkor végső soron a túlélésnek sincs. Ezért mondhatja, hogy „élni annyi, mint szenvedni, túlélni pedig annyi, mint értelmet találni a szenvedésben.” Ez az értelemkeresés persze nem egy mechanikus dolog, minden embernek magának kell megtalálnia.

ÉRTELEM ADÁS

Az értelem keresése nem pusztán egy passzív folyamat, hanem lehet igen kreatív és aktív cselekvés is. Lehet értelmet, célt adni egy történésnek, akkor is, ha érdemben nem tudjuk befolyásolni annak külső lefolyását. Jézus életében láthatjuk ezt. A passió történet, ha külső szemlélőként nézzük, nem más, mint egy brutálisan végrehajtott kivégzés, ahol az egyetlen cél az áldozat megalázása, megkínzása, fizikai és erkölcsi megsemmisítése. Mi keresztények mégsem elsősorban ezt látjuk Jézus keresztjében. A kereszt számunkra az Isten radikális emberszeretetét fejezi ki. Ez a felfogás azon az értelmen alapul, amit Jézus maga ad a szenvedésének. A szenvedés előtti estén, az utolsó vacsora keretében, a lábmosás és a kenyértörés szertartásában maga Jézus ad jelentést és értelmezési kulcsot mindannak, ami következik: „Ez az én vérem, ami értetek kiontatik.” Az, ami külsőleg brutális megsemmisítés, Jézus számára önátadás: életét adja barátaiért. Az, ami külsőleg gyalázatos halál, benső értelmét tekintve Isten szeretetének a legdrámaiabb megnyilatkozása lesz. Ezért látja János evangélista a keresztet Isten megdicsőülésének helyeként.

Jézus követői példáján is felfedezhetjük ezt az értelemadó magatartást. Walter Ciszek jezsuita atya a szovjet bányákban például úgy tekintette a munkáját, mint a munkás Jézus követését. Elhatározta, hogy nem „csak úgy” lapátolja a szenet, hanem szeretetből lapátol, embereket látott maga előtt, akiknek, majd fűtésül fog szolgálni a szén. Tudatosan egy jobb világért dolgozott, és munkája közben olykor átélte a belső szabadságot, sőt még az örömöt is. Talán megmosolyogtató, és naivitásnak is tűnik ez a példa, mégis az életet jelenthette ez a szemlélet, mert nagyon sokan éppen abba haltak bele, hogy teljesen abszurdnak és értelmetlennek ítélték a munkájukat. Az értelmetlenség öl, a hit pedig értelmet tud adni nagyon nehéz körülmények között is.

7. KINCSKERESÉS, AVAGY TALÁLJ ÉRTÉKET BENNE

Az aktív értelemkeresés és adás nagy mestere volt számomra Nemes Ödön jezsuita atya, akit közelről ismerhettem; évekig lelkivezetőm volt. Ödön atya többször elmesélte, hogy miképp gyógyult meg a rákból. Amikor kiderült, hogy rákos, persze nagyon megviselte, de aztán elhatározta, hogy megbarátkozik a rákkal. Ennek útja az volt, hogy elkezdte keresni az értékeket benne. Milyen kincseket hoz a rákbetegség? Közel kerülhet sok-sok beteg emberhez. Átérezheti, hogy mennyire függ másoktól, végső soron Istentől. Jézus szenvedésével jobban tud azonosulni. Egy idő után már egész sok értéket talált benne.

Lelki beszélgetésekben sokszor feltette a kérdést: milyen a hozzáállásod? Milyen kincset lehet ebben a nehézségben találni? Milyen értéket fedezel el benne? Lehet ezt másképp nézni? Jézus hogyan állna hozzá?

Egyik jegyzetében így foglalja össze a kincskeresés gyakorlatát:

 „Elkezdek írni egy naplót arról, hogy milyen értéket találok nehézségeimben, sebeimben életem folyamatában. Lassan felismerem életem folyamatában a nehézségek és sebek közepette Isten gondviselő szeretetét. Ez a felismerés Isten ajándéka, nem az én erőfeszítésem gyümölcse. Kérem, hogy ő avasson be életem misztériumába, hogy láthassam az ő elgondolását életemről. − Isten megmutatja nekem, hogy miért nem akadályozta meg azokat a nehézségeket, sebeket. Lassan kibontakozik előttem, hogy Isten mindent a javamra fordít. Először életem fordulópontjaira irányítom figyelmemet, és kérem Isten, hogy azokról mondja el nekem gondolatait. Felismerem, mennyire velem volt Isten ezekben a fontos eseményekben, amelyek talán akkor nagyon nehezek voltak, de most már látom, mennyire fontos szerepet játszottak életem folyamatában. − Naponta leírom, mit fedeztem fel. Igyekszem jobban felismerni felelősségemet, mert látom mit tettem, mit hanyagoltam el, mennyire igyekeztem úgy felelni a kapott kihívásokra, ahogy Isten óhajtotta. Mindezt az Istennel való kapcsolatom szemszögéből szemlélem: miben segített vagy akadályozott magatartásom Istennel való kapcsolatom kiépítésében. − Vállalom a felelősséget hanyagságaimért, de hálát adok azért, amikor Isten kegyelmével helyesen tudtam viszonyulni. − Ahogy folytatom a naplóírást, érzem, hogy nyitottabb tudok lenni Isten felé. Tapasztalom, hogy szól hozzám életem folyamatának misztériumában. Jobban felismerem szerető, személyes gondoskodását. Rádöbbenek, hogy van egy határozott irány, amely felé Isten vezet engem. Lassan felismerem hívó szavát, a küldetést, amit nekem szán, és kér, hogy szabadon válaszoljak neki.”

Nagyon hasonló Olafson Placid atya második túlélési szabálya az örömök kereséséről. A szenvedést ugyanis nem kell keresni, jön az magától, ezért inkább az örömöt kell keresni:

„A második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könnyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. Csak egy példát mondok, mert mindig a szemembe vágják, micsoda örömök lehettek ott. Mínusz húsz fokban erdőirtás volt. Kimentünk az erdőre dolgozni, de bennünket örökké motoztak, mert a kék parolis belső őrök átadtak a piros parolis külső őröknek, és akkor megmotoztak. Ilyenkor a pufajkánkat szét kellett tárni, megtapogattak, hogy sugárhajtású repülő, vagy atombomba nincs-e a hónunk alatt. De ha a katona elfelejtette levenni a vattasapkámat, micsoda öröm volt, mert mire ő azt kikutatta volna, addigra én megfáztam volna. Észre kell venni az élet apró örömeit.”

MEGTISZTULÁS ÉS LELKI FEJLŐDÉS

A szenvedés igen gyakori következménye és értéke tud lenni a lelki megtisztulás. Gyakran éppen akkor lepleződik le a motivációnkban lévő rendezetlenség, amikor kudarcot vallunk. Amikor például nevelőként hálátlanságot tapasztalunk diákjaink részéről, amikor a pozitív erőfeszítéseinkre kritikával válaszolnak, ez nagyon tud fájni, el is keseredhetünk. Ha viszont kicsit mélyebbre tekintünk önmagunkba, akkor esetleg azt is felfedezhetjük, hogy nem csak a másik segítésének szándéka van ott bennünk, hanem ott vannak az énünk kis játékai is: örülünk, ha úgy látnak bennünket mások, hogy milyen jók vagyunk, milyen hősökként tesszük a nagyszerű dolgokat. A kudarc idején viszont az énünk nem lubickolhat az ilyen elismerésekben, sőt még el is marasztalnak. Ezek a helyzetek vagy elkedvetlenítenek minket, vagy lelepleződve, a fájdalmat elfogadva, megújult motivációval indulhatunk tovább, immár önzetlenebbül, tisztábban szeretve.
A szenvedések egyik formája a válság, vagy a krízis is. Emberi kapcsolatokban és hitéletben is bekövetkezhet egy válság. Gyakran csak válsággal megküzdve válik egy kapcsolat és a hit is éretté, különben éretlen marad. Ferenc pápa így fogalmaz: „A válság segít növekedni a hitben. Válság nélkül nem tudunk növekedni, mert ami ma megelégedettséget ad nekünk, az holnap már nem fog. Az élet próbára teszi az embert.”
http://www.magyarkurir.hu/ferenc-papa/-ismerem-az-ures-pillanatokat-is-die-zeit-nemet-hetilap-interjuja-ferenc-papaval

8. HÚSVÉTI MISZTÉRIUM

Most jutottunk el egész gondolatmenetünk szívéhez. Keresztény hitünk középpontja a húsvéti misztérium: Jézus kereszthalála és feltámadása, ahogy Szent Pál mondja: „nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottak közül, éppúgy mi is új életben járjunk.” Róm 6, 3-5

Vele meghalni, és Vele feltámadni – ez a keresztény lét alapparadigmája. Sőt az egész világmindenségnek ez a forrás-misztériuma. Minden ebben sűrűsödik össze. Ez nem egy elvont igazság, hanem a lét legbelsőbb törvénye. Egész életünkben az ő létébe kapcsolódunk bele, amely először belemerült a fájdalomba, a halálba, de aztán az Atya kiemelte őt onnan, és feltámasztotta. Vele egyesülve haladhatunk mi is át az élet hullámvölgyein, és végső soron majd a halálon át az örök életbe.

Szent Pálnak meggyőződése volt, hogy szenvedés és feltámadás összekapcsolódnak: „vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk” (Fil 3,10, vagy Róm 8,16-18). A Jézussal való barátság, a sorsközösség vállalás Ővele Szent Pál apostol életének középpontja volt: „ami számomra nyereség volt, azt veszteségnek tartottam Krisztusért. Sőt, mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent fölülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, és hogy én őbenne legyek (…) Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. (Fil 3,7-11). Pál számára Krisztus a minden. Ez a szenvedély tükröződik vissza két évezred összes szentjének életében. Ezeknek az embereknek a legfőbb öröme a Jézussal való közösség volt, ez magyarázza, hogy a küldetésükből származó fájdalmas dolgok sem a boldogtalanságukat eredményezték, hanem ellenkezőleg, még ezek közepette is tudtak örömmel élni. Ezért írhatja Pál: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” (Kol1,24), vagy „Nagy a bizalmam bennetek, nagyon dicsekszem veletek; telve vagyok vigasztalással, nagyon bőséges az én örömöm minden szorongatásunk mellett” (2Kor 7,4).

A jézusi boldog mondások öröme is valahogy itt gyökerezik. „Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam” (Mt 5,11). Nyilván önmagában nem öröm gyalázatokat, üldözést elszenvedni, de az igazságért, Jézusért elszenvedett üldöztetésben mégis jelen lehet az öröm. Ahogy az apostolok, miután megverték őket, örömmel távoztak a főtanácsból: „előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket. Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.” (Apcsel 5,41)

Hagyományos keresztény gyakorlat a felajánlás, amely például a Jézus Szíve tiszteletben is jelen van. A felajánlásban a keresztény ember tudatosan felajánlja Istennek életének nehézségeit, szenvedéseit, Jézus keresztjéhez kapcsolja azokat, abban a hitben, hogy együtt hordozhatják tovább, és valamilyen formában a feltámadás erejét is megtapasztalhatják, saját vagy mások életében. Az egyház mély meggyőződése, hogy az ilyen felajánlott szenvedések termékenyek, titokzatos módon az egész közösség javára válnak, részesednek a feltámadás erejéből.

A fentiek fényében jobban megérthetjük, hogy a felajánlás hagyományos szokása mennyire magába foglalja az értelemkeresés, értelemadás, a kincskeresés aspektusait. Az ember egyéni szenvedése egy nagyobb kontextus, egy nagyobb értelem részévé válik: Jézus megváltó, életadó művében való részesedésként láthatjuk. Ott van benne a személyes szeretet dimenziója, hiszen a szenvedéseit felajánló ember meggyőződése, hogy Isten nincs távol tőle, bármit is érez, Jézus szereti őt és a szeretet személlyel való közösségvállalássá lesz a küzdelem, egy még tágabb horizontot kap, Jézus szívének tágasságát, aki minden ember iránti szeretetből vállalta a szenvedést. A felajánlást végző ember így közösségbe lép az egész emberi családdal. Ebben az odaadottságban megszülethet a szív öröme.

Szépen illusztrálja ezt a XVII. századi francia jezsuita misszionáriusok élete. A mai Kanada területén működő misszió az egyik legnehezebb volt a missziók történetében. Nagyon sok küzdelem és szenvedés jellemezte. Ugyanakkor, ha a misszionáriusok leveleit olvassuk, az egyik feltűnő jellemzőjük az öröm. Minden viszontagság ellenére örömmel tudtak dolgozni. Ennek forrásáról a misszió egyik vezetője, a későbbi vértanú és szent Jean de Brébeuf így ír: „Jézus Krisztus a mi igazi kincsünk, kizárólag ő és az ő keresztje az, amit kívánnunk kell, amikor ezek közé az indiánok közé jövünk. Ha bármi mást keresünk, mint Krisztust és az ő keresztjét, akkor semmit, de semmit nem fogunk találni, csak testi és lelki gyötrelmet. De ha megtaláljuk a keresztben Jézus Krisztust, akkor a tövisek között rózsákat fogunkk találni, a keserűségben örömet, a semmiben mindent.”

MISZTÉRIUM

Lehet és kell értelmet keresni a nehézségekben, célt adni, szeretettel tölteni meg, de a szenvedés végső soron mégis megmarad misztériumnak. Minden törekvés ellenére az ember olykor átélheti a sötétséget, a legmélyebb elhagyatottságot. A szenvedés mégis titok marad, amit nem lehet teljesen megmagyarázni. Jézus halában is ott a sötétség: „Istenem Istenem miért hagytál el engem” – tényleg mélységesen elhagyatottnak érezte magát, nem érezte az Atya közelségét, csak a világ bűnének ránehezedő sötétségét. A szentek életében is felfedezhetünk ilyen pillanatokat, vagy akár hosszabb periódusokat, mint például Teréz anya belső sötétsége.  
Keresnünk kell a szenvedésben is a kincseket, de végső soron el kell elfogadni, hogy misztérium. Isten szeret, gondot visel, de itt a földön sosem fogjuk teljesen megérteni. Lehet és kell keresni az értékeket, kincseket – de valahol át kell adni, Rá kell bízni Istenre, Ő az Úr, Ő az Isten, e világban tükör által homályosan látunk. Jézus végső imája a ráhagyatkozás imája volt: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet.” Ez vak bizalom volt: bízott, amikor elhagyatottságot érzett.

Ő előttünk ment, velünk maradt, még ha nem is érezzük ezt mindig. Vele lehetünk együtt a sötétségben, várva a pillanatot, amikor az Atya újra életet lehel belénk. A feltámadást nem mi csináljuk, végső soron ajándék, kegyelem: kapjuk. Amíg megérkezik, addig marad a hit, a bizalom, a ráhagyatkozás:  
„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog. Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni” (Jer 17,7-8).

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr1112473479

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.