„...kincseiből régit és újat hoz elő.” (Mt 13,51)
Ezen írás előző részében – Gerald O’Collins nyomán – három szempontot soroltunk fel annak bizonyítására, hogy Ferenc pápa tanítása összhangban áll az egyházi hagyományokkal és kreatív módon továbbfejleszti a II. Vatikáni zsinat tanítását. Az eddig felsorolt szempontokat (1. Krisztus a középpontban; 2. Felhívás a bűnbánattartásra; 3. Kollegialitás) az alábbiakban öt további témával egészítem ki (4. Béke és igazságosság; 5. Családi élet; 6. Tanulni a „velünk zarándoklóktól”; 7. A zsidóság nem „idegen vallás”; 8. A szépség útja).
4. Béke és igazságosság
A II. Vatikáni zsinat Gaudium et Spes kezdetű dokumentumában, amely mind közül a leghosszabb terjedelmű, egy szolgáló egyház képét rajzolja meg. Ez az egyház valamennyi, számára rendelkezésére álló eszközzel elő kívánja mozdítani az igazságosságot, a békét és a mindenkivel való párbeszédet. A dialógust az egyház azért sem hanyagolhatja el, mert a globális kultúra korában ez a legfőbb eszköze annak, hogy megnyerhessen másokat is Krisztus ügyének. A zsinati atyák teljes mértékben tudatában voltak „a jelenleg meglévő és gyakran csak tovább mélyülő, egyéni és társadalmi megkülönböztetéssel is együttjáró gazdasági egyenlőtlenségek[nek]”, és sürgették azok megszüntetését (GS nr. 66). Már a Gaudium et Spes is éles szavakkal világított rá arra a kiáltó ellentétre, amely világunkban a luxus és a nyomor között fennáll: „Míg kevesek kezében rendkívül nagy hatalom összpontosul, addig sokaknak úgyszólván semmi lehetőségük sincs arra, hogy a saját kezdeményezésükből és a saját felelősségükre cselekedjenek, hiszen gyakran emberi személyhez méltatlan élet- és munkakörülmények között vergődnek.” (GS nr. 63). Számos társadalomban „[e]gymás mellett él a fényűzés és a nyomor” (Ibidem). Ötven évvel később ezek a különbségek, úgy tűnik, nem hogy csökkentek volna, de egyenesen tovább növekedtek.
Ferenc pápa nem csak magáévá tette, de tovább is fejlesztette a II. Vaticanum fenti tanítását. S nem is csupán azzal, hogy folyamatosan szót emel a „közömbösség globalizációja” ellen (EG nr. 54), melynek kirekesztő logikája révén „gyökerében sérül az életterünkül szolgáló társadalomhoz való tartozás [...]” (Ibidem). A pápa nem szűnik meg pellengérre állítani azt a politikát, melynek eredményeképpen „[a] kirekesztettek [immár] nem [csupán] „kizsákmányoltak”, hanem [egyenesen] elutasítottak, „maradékok”” (EG nr. 53). „Nemet mondunk a kirekesztésen és az egyenlőtlenségen alapuló gazdaságra” (Ibidem). Ennek egyik módja, hogy Ferenc pápa újra sürgeti a „szegények melletti döntést”, s ezen olyan hozzáállást ért, amely egyúttal tanulni is képes a szegényektől. „A szegények sok mindenre képesek megtanítani minket” – írja. Mire, például? „Hivatásunk, hogy felfedezzük bennük Krisztust, ügyeikkal kapcsolatban a szolgálatukba állítsuk a hangunkat, de az is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket és fogadjuk be azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk.” (EG nr. 198). Röviden szólva: míg már a Gaudium et Spes is határozottan felszólít, hogy tegyünk valamit a szegényekért, Ferenc pápa nem csupán csatlakozik ehhez a felhíváshoz, de egyúttal szabad elhatározásunkat is kéri ehhez a programhoz: „Mindannyiunknak hagynunk kell, hogy evangelizáljanak minket” (EG nr. 198).
Az ausztrál jezsuita, Grald O’Collins felidézi, hogy egy ausztáliai rádiós műsorvezető és média-sztár, Clive James egy adott interjújában (Australia Bradcasting Corporation 2013. szeptember 3.) nemrégiben arról beszélt, hogy „Isten kinyilatkoztatásaként” éli meg, ha „egy gyodaszép és intelligens nő arcát” látja. Ferenc pápa más utat javasol az Istennel való találkozásra. Ő arra hív, hogy „megtanuljuk felfedezni Jézust mások arcában, hangjában, igényeiben”, és arra, hogy „hogy egy ölelésben együtt szenvedjünk a megfeszített Krisztussal, amikor igazságtalan támadás vagy hálátlanság ér, anélkül hogy belefáradnánk a testvériség melletti döntésbe” (EG nr. 91).
Ferenc pápa tehát folytatja a II. Vatikáni zsinat tanítását, ám ezt oly módon teszi, hogy – például az egyetemes emberi jogokat, a felelősséget (GS 29; 31), valamint a közjót illető kérdésekben (vö. GS 30) – tovább gondolja azt. Arra hívja fel a figyelmet, hogy „[e]mberként nem pusztán haszonélvezői, hanem őrei is vagyunk a többi teremtménynek. ” (EG 215). „Mi, keresztények valamennyien arra vagyunk hivatottak, hogy vegyük gondjainkba a nép és a környező világ törékenységét.” (EG 216)
Laudato si’ kezdetű enciklikájában Ferenc pápa még kifejezettebben témává teszi és hosszabb fejetegetésekben elemzi a közös otthonunkról való gondoskodás fontosságát. Ezzel is a II. Vaticanum által megnyitott témákat bontja ki, elmélyítve a zsinat szemléletét az igazságosságról és a békéről, éspedig oly módon, hogy az immár a bolygónkkal szembeni igazságosságot és békét is magában foglalja.
5. Családi élet
Annak idején a Gaudium et Spes is számos tekintetben új fejezetet nyitott, egyebek között, amikor a házasság és a család célját és méltóságát tárgyalta (vö. GS nr. 47-52). A válásról csupán futólag történik említás: azt a zsinati atyák „járványként” bélyegzik meg (vö. GS nr. 47). A konstitúció azonban semmit sem mondott olyan témákról, mint a házasságkötés előtt együtt élő párok kérdése, vagy a szentáldozás lehetősége elvált és polgári házasságban együtt élő katolikusok számára. A zsinati dokumentumban ugyanígy nem történik említés az egyneműek élettársi kapcsolatáról sem.
Ötven évvel a zsinat bezárása után a nyugati világban még azoknak a pároknak a többsége is együtt él, akik egyébként „templomban” akarnak megházasodni. Az egyesült államokban a katolikus házasságok 40 százaléka végződik válással. Ferenc pápa kétségtelenül jelentős realizmusról és lelkipásztori érzékről tett tanúbizonyságot, amikor szembenézett ezzel a problémával, és 2014. szeptember 14-én húsz jegyespár esketési szertartását végezte el a Szent Péter téren. Közülük sokan együtt éltek a házasságkötésük előtt; sőt egyikük gyermeket várt; az egyik vőlegény pedig hozott magával egy nyolc éves kisfiút, aki egy korábbi kapcsolatából született. Mind a húsz pár mélyen meg volt indulva és az esküvő után lelkesen beszéltek arról, mennyire megérintette őket az az atyai, szeretető gondoskodás, amivel a pápa feléjük fordult.
Ferenc pápa Amoris Laetitia kezdetű, a családban megélt szeretetről szóló szinódus utáni apostoli buzdítása 2016 márciusában jelent meg. Ez az írás, amely 325 pontot tartalmaz (a műfajon belül született eddigi leghosszabb szöveg, amely terjedelmét tekintve túltesz valamennyi korábbi pápai enciklikán is), a realitásból kíván kiindulni. A dokumentum olyan teológiai szemléletben fogant, amely a meglévő nehézségek ellenére is bizakodó, azokhoz beszél, akikhez az eredeti evangéliumi üzenet is szólt (hús-vér hétköznapi emberek a maguk társadalmi-kulturális környezetében), és számukra igyekszik felmutatni a házas és a családi életet szépségét. A pápa számos mélyértelmű, gyakorlati ihletettségű tanáccsal is szolgál, hogy megerősítse a párokat és családjaikat a kapcsolatuk kibontakozásának és fejlődésének útján. Emellett az apostoli buzdítás együtt érző és reális módon igyekszik kezelni azok helyzetét is, akik úgynevezett „rendkívüli” (irregolare) házassági helyzetben élnek.
6. Tanulni a „velünk zarándoklóktól”
A II. Vatikáni zsinat új utat mutatott azzal is, amit más keresztényekről és egyházi közösségeikről tanított. Fontos lépést tett a felekezetek közötti békés párbeszéd útján azzal, hogy elismerte: valamennyi hívő ember között egység áll fenn azon az egyszerű alapon, hogy mindannyian meg vannak keresztelve. A keresztség ezt az egységet egyszerre létrehozza és kifejezi. A zsinat ezen állásfoglalásával a felekezetközi kapcsolattartás új módja vált lehetővé és valósult meg; ennek gyümölcse az ökumenikus mozgalom és az, hogy – annak ellenére, hogy korábban már az is halálos bűnnek számított, ha valaki belépett egy más keresztény felekezet templomába – megszokottá vált az „ökumenikus imahét” intézménye. Rómában felállították az intézményes kapcsolattartás csúcsszervét, amely a Pápai Tanács a Keresztények Egységének Előmozdítására (Pontificio Consiglio per la Promozione dell'Unità dei Cristiani) nevet kapta. Ezzel hivatalosan is új utak nyíltak a más keresztényekkel való dialógusnak irányába (ennek a folyamatnak drámai fejleményeiről bővebben lásd még: Gerald O’Collins, Living Vatican II: The 21st Council for the 21st Century, Mahwah, NJ: Paulist Press, 2006, 29-33, valamint 109-124). A II. Vatikáni zsinat a többieket jelentőségteljes egyszerűséggel „elvált testvéreinknek” (fratelli separati/separated brethren) nevezte (vö. UR nr. 1).
Ferenc pápa ezzel szemben, úgy tűnik, előnyben részesíti a „velünk zarándoklók” kifejezést. Ezzel arra utal, hogy nyitottá kell válnunk arra, hogy tanuljunk is egymástól. Azon nyilatkozat kapcsán például, amelyet a Canterbury érsek, Justin Welby és a pápa közösen bocsátott ki 2016. október 5-én (amellyel megemlékeztek az Anglikán-Római Katolikus Nemzetközi Bizottság, valamint az Anglikán Központ Rómában történt felállítása óta eltelt ötven érvől), a pápa arról beszélt, hogy „partnerek és társak” (partners and compaions) vagyok közös „zarándokutunkon” (pilgrimage). Így tehát, amíg a II. Vatikáni zsinat a „más keresztényekkel” folytatott párbeszédet sürgeti (vö. UR nr. 9; GS nr. 92), Ferenc pápa egy lépéssel tovább megy: őszintén beszél arról, hogy katolikusként tanulhatunk is tőlük valamit: „Oly sok dolog van, amely egyesít minket!” – írja az Evangelii Gaudium kezdetű enciklikájában – „És ha valóban hiszünk a Lélek szabad és nagylelkű tevékenységében, mennyi mindent tanulhatunk egymástól! És ebben az esetben nemcsak információszerzésre gondolok, hogy jobban megismerjük egymást, hanem annak összegyűjtéséről is, amit a Lélek vetett el bennük olyan ajándékként, amely nekünk is szól. Hogy csak egy példát mondjak: az ortodox testvérekkel folytatott párbeszédben mi, katolikusok, megkaptuk a lehetőséget, hogy többet megtudjunk a püspöki kollegialitás tartalmáról és szinodális tapasztalataikról.” (EG nr. 246). Hogy maga a pápa mennyire komolyan gondolja ezt a tanulni akarást, annak jele az a kollegiális mód, amellyel a két legutóbbi (2014, 2015) püspöki szinodust vezette.
7. A zsidóság nem „idegen vallás”
A II. vatikáni zsinat valódi változást hozott a zsidókkal való viszony tekintetében is. Sok évszázados hallgatás, illetve a velük kapcsolatos ellenséges nyelvhasználat után (ami olykor azt is jelentette, hogy kollektív értelemben „istengyilkosoknak” nevezték őket, amivel az egyház tolerált, rosszabb esetben pedig bátorított egyfajta antiszemitizmus), jelentős lépés történt Szent Pálnak az első szövetség népéről szóló tanításának felidézésével. A II. Vaticanum kifejezetten hivatkozik a Római levél ide kapcsolódó fejezeteire (Róm 9,4-5, valamint 11,28-29), s ezzel az egyház első egyetemes zsinatává vált, amely idézi ezeket a szövegekre. A VI. Pál pápa és a zsinati atyák nagyon is tisztában voltak vele, hogy erős bibliai alapok állnak rendelkezésünkre, hogy a zsidókról szóló teológiai tanítást (és a hozzájuk fűződő viszonyt) megújítsuk (vö. LG nr. 16; NAe nr. 4). (Vö. Gerald O’Collins, G.: The Second Vatican Council: Message and Meaning, Collegeville, Minn.: Liturgical Press, 2014, 109-110, 198-199.).
Ferenc pápa épített erre a drámai változásra, sőt tovább is ment annál. Evangelii Gaudium (2013) kezdetű enciklikájában ezt olvassuk: „Keresztényként nem tekinthetjük a zsidóságot idegen vallásnak, és a zsidókat nem is soroljuk azok közé, akik arra hivatottak, hogy hagyják el a bálványokat és térjenek meg az igaz Istenhez (vö. 1Tessz 1,9). Velük együtt hiszünk az egy Istenben, aki a történelemben tevékenykedik, és velük együtt fogadjuk be a közös, kinyilatkoztatott szót” (EG nr. 247), és tovább: „Az Izrael fiaival való párbeszéd és barátság része Jézus tanítványai életének” (EG nr. 248).
8. A szépség útja
A II. Vatikáni zsinatnak sok mondanivalója volt az igazságról és a jóságról (avagy az igazságosságról) is. Általános jellemzője mind a 16 dokumentumnak, hogy számos oldalt szentel a „bonus” (jó), a „ius” (jog), a „iustitia” (igazságosság), a „iustus” (igazságos), a „veritas” (igazság), és a „verus” (igaz) fogalmak pontosító körülírására (vö. Ochoa, X: Index Verborum cum documentis Concili Vaticani Secundi, Roma: Commentarium pro Religiosis, 1967). Ezzel szemben a „pulchritudo” (szépség) és a „pulcher” (szép) szavak együttesen mindössze 7 alkalommal fordulnak elő a szövegben. (Index Verborum cum documentis Concili Vaticani Secundi 412.).
Ferenc pápa a „szépség útját” javasolja. Ez azt jelenti, hogy nem szűnik meg hangsúlyozni: „a szépség megbecsülésének visszaszerzése [...] [fontos annak érdekében], hogy elérjük az emberi szíveket, és felragyogtathassuk bennük a Feltámadott igazságát és jóságát.” (EG nr. 167) A katolikusok önazonosságként jelöli meg, hogy „az evangéliumhoz hűséges életben felragyogó jó[ság] és szépség őrei vagyunk” (EG nr. 168). (Lsd még EG nr. 14, 24, 34-36, 42, 257 és 265.).
Az Evangelii Gaudium-ből ismétlődően felfénylik annak az evangéliumra alapított életnek a szépsége, amelyet a pápa maga is gyakorol. Ő maga hív „minden keresztényt”, hogy nyíljon meg „még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt.” (EG nr. 3). Az exhortáció azt tükrözi vissza, amit Ferenc pápa maga személyesen tapasztalt meg: „Az élet, amennyiben elajándékozzák, megerősödik” (EG nr. 10), és tovább: „Minden látszaton túl, mindenki mérhetetlenül szent, és megérdemli szeretetünket és odaadásunkat.” (EG nr. 274 – kiemelés az eredetiben). Már azzal is, hogy a „Ferenc” nevet választotta, a pápa arra kért bennünket, hogy – egy egészen radikálisan evangéliumi szent nevén szólítsuk: eszménye szegénységben élt („il poveretto”); a béke követeként járt az emberek között („Tégy engem békéd eszközévé”); ő készítette az első betlehemi jászolt, hogy láthatóvá tegye a megtesülést; fáradhatatlanul gyámolította a szegényeket; és arra törekedett, hogy „helyreállítsa” Isten lerombolt egyházát (vagy templomát; a két szó az olaszban azonos: „ripara la mia chiesa” – ez Jézus kérése Ferenchez). Szent Ferenc minden teremtményt szeretett („Istenünk és Királyunk minden teremtményének” látta őket) és küldetésként hagyta első követőire, a ferencesekre, hogy „hirdessé[k] az evangéliumot, ha muszáj, akár szavakkal is.”
Néhány héttel azután, hogy Ferenc pápát megválasztották (2013. március 13.), a húsvét-szentáromnapi liturgia részeként folytatta a korábbi pápák megszentelt szokását és nagyszombaton elvégezte a lábmosás szertartását. Ám egy jelentős újítást is bevezetett, amely nem tartozott az előtte lévő pápák hagyományaihoz: ellátogatott a fiatalkorúak börtönébe és ott mosta meg tizenkét fogvatartott lábát, akik közül ketten nők voltak (egyikük egy szerbiai muzulmán, a másik egy olasz katolikus). A szegények melletti döntése mutatkozott meg abban is, hogy 2013 júliusában első hivatalos Rómán kívüli látogatásának célpontjául Lampedusát választotta (egy olyan szigetet, amely a Földközi-tengeren keresztül, Afrika felől érkező bevándorlók számára szimbolikus jelentőségű, s közvélemény az emberi nyomorúság, a nélkülözés és a szenvedés szinonímájaként emlegeti). Röviddel azután, hogy a pápa megérkezett, a kicsiny sziget kikötőjébe bevontattak egy hajót, a fedélzetén 165 Eritreából származó menedékjogot kérővel. A pápai látogatás még jobban ráirányította a média-figyelmet a fenyegető humanitárius katasztrófára. Később Ferenc pápa egy olyan sportpályán celebrálta az eukarisztiát, amely már korábban ezrek és ezrek fogadására szolgált. Valójában ezek az elkeseredett emberek a szerencsés kevesek közül kerültek ki, akik túlélték a tengeri utazást. A pápai szentmiséhez olyan kelyhet használtak, amelyet a migránsok egyik hajójának fájából esztergáltak és maga az oltár is egy kicsiny festett hajót formázott. A pápa a mise után koszorút dobott a tengerbe, annak a sokezer felnőtt és gyerekek áldozatnak az emlékére, akik vízbe fulladtak, miközben megpróbáltak eljutni Lampedusába.
Ferenc pápa akkor fogalmaz a legszebben, amikor a szépség útjáról beszél. Valójában azonban mintha önmagáról beszélne, amikor arról a szépségről írt, ami „átsugárzik azok életén, akik az evangéliumhoz hűségesen élnek”. Cselekedetein keresztül ő is egy csodálatosan szép szeretetet tár fel és testesít meg: sebezhető teszi magát, bármerre jár, a szeretet üzenetét viszi magával, és arcán Isten arca tükröződik
Befejezés
Általános volt a meglepetés, amikor Ferenc pápa a 2014. január 12-én bejelentette Loris Capovilla bíborossá történő kreálását. A csodálkozás annak tudható be, hogy az idős főpap akkoriban 98. életévét taposta; a kinevezéssel tehát nem csak egyszeriben ő lett a világ akkori legidősebb bíborosa, de a katolikus egyház egész írott történetében sem jegyeztek hozzá hasonlót. Capovilla 1953-től Giuseppe Roncalli, a későbbi XXIII. János pápa magántitkára volt Velencében. Szolgálatait az 1958-as pápaválasztás után Rómában is folytatta, titkári minőségben. Amikor pedig János pápa meghalt és 1963-ban VI. Pált választották meg, az új pápa is Rómában tartotta Capovilla-t, aki tapasztalatait szakértőként (pritus) hasznosíthatta az akkoriban zajló II. Vatikáni zsinaton. Később részt vett még XXIII. János naplójának (Journal of a Soul, az olasz kiadás: 1964) valamint leveleinek (Letters to His Family, az olasz kiadás: 1968) sajtó alá rendezésében, végül pedig segített előkészíteni mind János pápa boldoggá (2000. szeptember 3.), mind pedig szentté avatását (2014. április 27).
Amikor tehát Ferenc pápa bíborosi kalapot adott Capovillának, nem csak azt a pápát tisztelte meg, aki összehívta és megnyitotta a II. Vatikáni zsinatot (1962-65), valamint aki maga is részt vett annak első szekciója drámai eseményeiben, hanem egyúttal kifejezte hűségét és kötődését is ehhez a zsinathoz, és mindahhoz, amit tanított és amit oly fontosnak tartott hangsúlyozni. Mint fentebb igyekeztünk kimutatni, Ferenc pápa zsinathoz való hűsége kreatív hűségnek mondható – s talán nem is csak a fent tárgyalt nyolc szempontból –, és a II. Vatikáni zsinat tanítása szerves továbbfejlesztésének tekinthető. Nyitott kérdés még, hogy vajon a Szentlélek milyen irányba vezeti tovább rajta keresztül Krisztus egyházat.
(A cikk az alábbi írás inkulturált, szabad fordítása: Gerald O’Collins, sj, Pope Francis and the Second Vatican Council [2.] The Pastoral Review January/February 2017, 6-9.)
Utolsó kommentek