Alább egy kissé elvont érvelés következik – türelemre lesz szükség. José Casanova spanyol-amerikai szociológus nyomán arról készülök írni, hogy vajon száműzhető-e a közéletből a vallás és az arról való diskurzus; kívánatos (és lehetséges)-e (egyáltalán) egy radikálisan szekuláris állam, és érvényben van-e még a felvilágosodás (s ha igen, milyen értelemben). Kellemes fejtörést, s e nehéz téma felelős (és imádságos) megfontolását kívánom!
Kétségtelen, hogy ma az európai demokráciák mindegyike szekuláris (nem vallási) alapon szerveződik. De vajon ez egyúttal azt is jelenti, hogy túlléptek a vallási gyökereiken? Aligha. Létezik persze egy olyan szekuláris narratíva (mely leggyakrabban meggyőződéses felvilágosodás-hitű európai gondolkodók szájából hangzik), amely a következő érvelési sémára épül. Valamikor réges régen, a középkori Európában (s e helymegjelölés itt minden pre-modern társadalom paradigmájaként szerepel) a vallás és a politika egymással szorosan összefonódott. Ezt a fúziót azonban a reformáció után immár lehetetlen volt tovább fenntartani, hiszen a kialakult vallási (pontosabban: felekezeti) különbségek legkésőbb ekkor forrpontra jutottak. Mivel pedig a vallási nézetek szélsőséges szektariánus gondolkodásba torkolltak, vallásháborúk robbantak ki. A válság kezelésére az egyetlen elfogadható válasz az állam szekularizációja volt. A felvilágosodás legnagyobb érdeme tehát – vallják e narratíva hívei –, hogy a modern európai embert megtanította a vallás és a politika szétválasztására. Az értelem gyámkodása nélkül ugyanis (amit úgymond a tudományok korszaka beköszönttének tudhatunk be) a modern ember sohasem lett volna képes vallási szenvedélyeket kordában tartani. Ha tehát nem zabolázzuk meg továbbra is ezt rettenetes mételyt, visszaesünk az áthagyományozott előítéletek és az obskurantista fanatizmus korszakába. Egyedül a felvilágosodás vívmányainak megőrzése révén lehetséges a hagyomány bilincseinek végérvényes lerázása, melynek egyetlen eszköze a vallás privát szférába történő száműzése, azaz a társadalmi közélet radikális szekularizációja. Egyedül ez lehet a garancia a szabad és alkotó gondolkodásra – hangzik a diadalmas programnyilatkozat –, ami által megteremtődik a nyílt, liberális és szekuláris nyilvános szféra tere, ahol szólásszabadság és „nyilvános értelem” (public reason) uralkodik. E narratíva szerint egyedül ezen a talajon tenyészhet a demokrácia. Az időről időre az újságok címoldalain szereplő erőszakos vallási konfliktusok is mintha ezt a vélekedést látszanának alátámasztani. A szekuláris felvilágosodás radikális hívei szerint rendkívül óvatosan kell bánnunk a vallással, és minden eszközzel meg kell akadályoznunk, hogy a közszférába visszatérhessen, hiszen az úgymond egyenlő lenne a civil társadalom alapjainak aláásásával.
A fenti, szekularizációról szóló narratíva – nem mellesleg – általában egy még általánosabb beszédmódba is bele van ágyazva. Ez mintegy magától értetődőnek tekinti, hogy a globális társadalom modernizációja célirányosan halad a maga útján a teljes kibontakozás felé. E feltételezés szerint tehát az emberi történelem fokozatosan és megállíthataltanul fejlődik. A Nyugatnak – eszerint – abban áll a történelmi küldetése, hogy utat mutasson a világ többi része számára az általa megkezdett úton történő diadalmas előrehaladáshoz.
Nos, ez az uralkodó közbeszéd – amely nagyrészt az Egyesült Államok demokrata párti külpolitikáját is meghatározza –, amely egyészen a legutóbbi időkig megkérdőjelezhetetlennek látszott, mára megrendülni látszik. Sokakban növekszik a meggyőződés, miszerint új korszakba léptünk, melyet globális léptékben „poszt-szekulárisként” szokás jellemezni. Milyen sajátságai vannak ennek az új időszaknak, és mi a baj a régi narratívával? A kérdés megválaszolásához néhány „magátólértetődőség” lerombolására lesz szükség.
A felvilágosodás de-konstrukciója
Érdemes észrevenni, hogy a fenti beszédmód – amely a felvilágosodáson (pontosabban és annak valláskritikája önértelmezésén) alapul – valójában maga is vaskos ideológiai töltettel rendelkező történelmi képződmény: mai szóval élve „mítosz”. Lássunk néhány adatot. Mindenekelőtt érdemes észrevenni, hogy Európa korai modern történelme során egyáltalán nem – vagy legalábbis nem azonnal a harminc éves háború (1618-1648) után – alakultak ki szekuláris államok. Ez sokkalinkább az úgynevezett konfesszionális államok létrejöttének időszaka. A cuius regio eius religio elv – amelyet az Augsburgi béke (1555) írt elő, a Westfáliai béke (1648) pedig megerősített – nem a demokratikus modern szekuláris államok megformálásához nyújtott modellt, hanem a modern konfesszionális (territoriális abszolutista) állam alapelveként szolgált. A vallási konfliktusok de facto sehol Európában nem vezettek az állam és a politika szekularizációjához, sokkalinkább az állam „konfesszionalizálásához” (azaz a többségi vallás vagy felekezet állami részről történő hathatós támogatásához), valamint a vallások és a népek „territorializálásához” (területi elkülönítéséhez). Persze a vallási-felekezeti egységesítésre való törekvés, valamint a területi elv érvényesítése – e két koramodern paradigma – már a vallásháborúk és a protestáns reformáció előtt is létezett. A spanyol katolikus állam például a katolikus királyok alatt bízvást szolgálhat a konfesszionális állam és a vallási territorializáció első mintájául. A spanyol zsidók és muszlimok (mórok) kiűzése (1492; 1499) – amennyiben nem voltak hajlandók katolikussá válni – ezen állami formáció belső dinamikájához tartozott. A moder európai államok eredeténél tehát ebben az értelemeben inkább etnikai-vallási tisztogatás áll, semmint a szekularizáció állítólagos magasztos ideálja, amint azt a felvilágosodás mítoszának képviselői hajlamosak volnának gondolni. Azoknak a vallási kisebbségeknek ugyanis, amelyek felekezeti szempontból „rossz” területen éltek, nem szekuláris toleranciát ajánlottak, mégkevésbé vallásszabadságot, hanem ahhoz való „szabadságot”, hogy emigrálhassanak! (Talán csak a lengyel-litván „commonwealth” és annak sokfelekezetű – katolikus, luteránus és ortodox – uralkodó arisztokráciája az egyetlen kivétel, amely egy olyan nagyobb kora-modern európai államot reprezentál, amely ellenállt a territorializálás és konfesszinalizálás általános európai tendenciának, s egész Európában egyedülálló módon menedéket nyújtott a vallási kisebbségeknek és radikális szektáknak, már jóval azelőtt is, hogy azok Észak-Amerikában és más tengerentúli kolóniákban megtalálták volna a maguk biztonságos „mennyországát”.) Az európai társadalmakban azonban magától értetődőnek számított és mintegy háromszáz éven keresztül töretlenül folytatódott a vallási kisebbségek tengerentúlra való exportálása. A katolikusok és protestánsok, valamint a luteránusok és kálvinisták közötti konfesszionális-territorális határok megmerevedtek és ez a helyzet gyakorlatilag a II. világháború végéig fennáltt. Csak ekkor indult meg az a drasztikus szekularizációs folyamat, amely véget vetett e határok érinthetetlenségének. A világháború sokkja – és a népességnek az ezzel járó gyors és radikális területi és felekezetközi keveredése – volt képes lebontani az európai társadalmak számára mindaddig magától értetődő konfesszionális határokat és elérni azt, hogy azok (legalábbis látszólag) irrelevánssá váljanak.
E hosszú történelmi fejlődésnek a figyelembe vétele nélkül, amely során a mai európai nemzetállamok területi-konfesszionális határai kialakultak, nem lehet megérteni azokat a nehézségeket sem, amelyekkel az egyes mai európai nemzetállamok szembesülnek, amikor (főleg az emigráns vallások megjelenésének követkeményeként) újkeletű vallási különbözőségek lépnek fel. A probléma a legszekulárisabb alaptörvénnyel rendelkező országok politikai közvéleményét éppúgy próbára teszi, mint a vallásosabbakét. Politikailag talán nem korrekt kijelentés, mégis igaz: azzal, hogy az addig felekezetileg elkülönült német tartományok lakossága világháború hatására összekeverekett, s a békés egymás mellett élése új, pozitív tapasztalatokat eredményezett, lehetővé vált egyrészt a felekezetek közötti béke kultúrájának kialakulása, másrészt pedig, vallási téren, az ökumenikus mozgalom kibontakozása.
A múltból kibontakozó jövő
Akár elborzadva figyeljük tehát kontinensünk arculatának változását, akár lehetőséget látunk benne, tagadhatatlan, hogy a közel-kelei menekülthullám hatására Európában ténylegesen mind nagyobb kulturális és vallási sokszínűség alakul ki. Ha nem akarjuk a szőnyeg alá söpörni az új kérdéseket, a vallási diskurzust nem száműzhetjük a nyilvános közbeszédből, s meg kell békülnünk azzal is, hogy a vallási vezetők (főrabbik, püspökök és imámok) maradandóan részei és meghatározó szereplői maradnak az európai politikai közéletnek. Ez lehet rossz hír a meggyőződéses liberálisoknak, ám attól még tény marad. A konzervatívabb érzelműeknek viszont azzal kell megbarátkozniuk, hogy az elmúlt kétszáz évben minden európai államban végbement valamiféle szekularizálódási folyamat és mára mindegyikük (formálisan és/vagy ténylegesen) szekuláris jellegűvé vált. A történelem kereke nem forgatható vissza: vallás cezaro-papista szabályozásának és kulturális-politikai kontrolljának mintái – amelyeket még a korai modern abszolutista konfesszionális állam fektette le (képviselőinek katolikus, anglikán, luteránus, kálvinista vagy ortodox elvei szerint) – megmaradtak és minden jel szerint, legalábbis látens formában, továbbra is fennmaradnak az európai népek „lelkében” (Volksgeist): kollektív tudattalajnában és kultúrájában.
A jövő szempontjából tehát egyfelől kívánatosnak tűnik, hogy a vallási vezetőik felhagyjanak a letűnt konfesszionális állam helyreállítására irányuló reménytelen és romantikus-reakciós próbálkozásokkal és elfogadják a globalizált világ megszünetethetetlen (sőt várhatóan fokozódó) etnikai, kulturális és vallási sokszínűségét. Másfelől azonban a szekuláris felvilágosodás híveinek is időszerű volna búcsút mondani az egyirányú haladáshit tarthatatlan kényszerképzetének, és megszabadulni attól az alaptalan és előítéletes félelemtől is, miszerint a vallás közsszférában való megjelenése csakis rosszat szülhet, és hosszú távon a demokrácia lerombolásához és intoleranciához vezet. E konfliktusok kihordása persze csak feszültségek és többé-kevésbé zajos összecsapások által lehetséges – ez a társadalmi és politikai érettség ára. A demokrácia ma kívánatos formájának kidolgozása persze hosszú, több évszázados fejlődést kívánó folyamat; nem szabad hát türelmetlenkednünk! A folyamatban kulcsszerep hárul a politikusokra és általában az „írástudókra” általában – az egyházi és hívő (egyházias) értelmiségiekre pedig kiváltképpen is. A felelősségünk tehát nem tagadható. Akár vallási, akár szekuláris álláspont képviselünk ezekben a kérdésekben, az új helyzetben törénelmi szemléletre és rugalmasságra (kreativitásra) van szükség. A keresztények számára pedig arra, hogy „az idők jeleit” az evangélium fényében magyarázzák. Olyan kihívás ez, mely elől végzetes hiba volna meghátrálnunk.
Javasolt irodalom: José Cassanova: "Globalizing Catholicism and the Return to a ’Universal’ Church” in Susanne Rudolph and James Piscatori, eds., Transnational Religion and Fading States, Westview Press, Bounder (CO), 1997, pp. 121-143; José Csanova: „Immigration and the New Religious Pluralism: A EU/US Comparison,” in Thomas Banchoff, ed., The New Religious Pluralism and Democracy, Oxford University Press, New York, 2007, pp. 59-83.
Utolsó kommentek