Hallottatok már Pió atyáról? Ő egy szentéletű olasz kapuccinus szerzetes, akit 2002-ben emelt oltára (vagyis avatott szentté) a katolikus egyház. Fantasztikus személyiség, hihetetlen kisugárzással – ez már abból is nyilvánvaló, hogy máig is milyen eleven tisztelete él Olaszország szerte! Részben talán azért is, mert sokan ma is élnek azok közül, akik ismerték és világosan emlékeznek vele kapcsolatos személyes eseményekre. A minap egy papi-baráti társaságban együtt reggeliztünk (egy belga, egy kubai, egy svájci és egy magyar jezsuita :-), és rá terelődött a szó. Történeteket meséltek, amiből hármat gyorsan meg is osztok veletek.

A kubai jezsuita barátom, aki már sok évtiszede Spanyol- és Olaszországban dolgozik, azt idézte fel, hogy egyszer találkozott egy olasz egyházmegyés pappal. Valami püspöki ebéden ültek egymás mellett, volt hát idő hosszan beszélgetni... :-) Az asztaltársa elmesélte a hivatása történetét. A szülei egy a faluból valók voltak és fiatal korukban közös zarándoklaton vettek részt San Giovanni Rotondóba, ahol padre Pio élt. Az atya már akkor is csodatévő szent hírében állt; így történt, hogy a plébánia zarándokutat szervezett a meglátogatására. Normális fiatalok voltak (persze a vallásosabb fajtából), akkor még egyáltalán nem is jártak együtt. Véletlenül úgy esett, hogy amint hosszú sorban odajárultak a páter elé, egyszerre érkeztek hozzá. Ő rájuk nézett, és ennyit mondott: „Ti össze fogtok házasodni és születik majd egy fiatok, akiből pap lesz.” Ennyi. :-) Persze a racionalista kritika azonnal feltámadhat: nyilván lehet erre azt mondani, hogy végső soron önbeteljesítő jóslatról van szó, vagyis nyilvánvalóan ennek hatására kezdtek el érdeklődni egymás iránt, és – ha már véletlenül fiuk született – tudtattalanul arra terelgették szegényt, hogy papi pályát válasszon... Persze, lehet így is értelmezni. Egy valami azonban tagadhatatlan: hogy az a pap ott ebédelt, és így mesélte el a hivatása történetét.

Egy másik történettel a svájci barátom kontrázott. Ő is ismert otthonról egy családot, akiknek közük volt a szenthez. Élt ugyanis egy vak fiú abban a kisvárosban, ahol laktak, s egy ismerős család, akiket a barátom jól ismer, mivel annak idején hallottak Pió atyáról, elhatározták, hogy elviszik hozzá a vak barátjukat, hátha tud rajta segíteni. Ha már, akkor már (When schon, denn schon :-), többen is csatlakoztak az utazókhoz, részben talán kíváncsiságból, meg persze vallási érdeklődésből is. Szerencsésen meg is érkeztek, és úgy alakult, hogy részt tudtak venni azon a reggeli találkozáson, ahol az atya fogadta a hozzá zarándoklókat. Ahogy körbe jár, és kezet adott nekik a sebes, bekötözött kezével, hihetetlenül finom illat áradt körülötte. A férfi gondolta is: „Na, ez a kéz is jól be van illatosítva!” Ezt a kétkedő gondolatot forgatta a fejében akkor is, amikor az atya másodszor is elment mellettük. Újra kezet adott, csakhogy most a kezéből orrfacsaró bűz áradt... Ahogy a barátom meséli a Pió atyával való találkozás után „nagyon mélyen megérintve” (profondamente impressionati) tértek vissza a svájci kisvárosukba, és a családi legendáriumban máig is elevenen él ez a történet.

Az egyébként visszatérő elem az elbeszélésekben – úgy tűnik, nagyon gyakran előfordult –, hogy Pió atya előre tudott a hozzá jövő látogatókról, várta őket és ismerte a szándékaikat. Nemegyszer előfordult, hogy a gyóntatószékben a gyónói fejére olvasta az elfelejtett vagy elhallgatott bűneiket. A harmadik történet is, amit ezen reggelikor elmeséltek a barátaim, egy kicsit erre hajaz. Egy szicíliai asszony esete, aki szintén a falujukból szervezett buszos zarándoklattal érkezett San Giovanni Rotondóba. Persze az egész csoport besorakozott a gyóntatószék elé – ahogy az már csak szokás volt –, hogy meggyónjon atyánál. Csakhogy a sor már eleve is hosszú volt, és fennállt a veszély, hogy Pió atya abbahagyja a gyóntatást. Mondták is a várakozóknak, hogy ha már nem bírja tovább fáradtsággal, feláll és kis időre visszavonul. Előre figyelmeztették is a népeket, hogy ilyenkor nem szabad kérlelni, hogy „Jaj, csak még engem!”, hanem nyugodtan útjára kell engedni, hogy pihenhessen. Az illető asszony tehát nagyon izgult, hogy ő még sorra kerülhessen. A dolgot az is bonyolította, hogy a csoportjuk zarándokbuszának indulásáig is már csak nagyon rövid idő volt hátra, tehát két okból is fenyegetve érezte a találkozás lehetőségét.

Aggodalmaskodva állt tehát a sorban, s közben egyre csak az a kérés járt a fejében, ami miatt ide jött: a szent közbenjárását akarta kérni egy személyes ügy érdekében. Ennek az asszonynak ugyanis már három gyereke volt, egy barátnőjének pedig egy sem. Meg akarta kérni Pio atyát, hogy esdje ki Istentől, hogy elvegye az ő termékenységét, és adja át a barátnőjének. Naiv ötlet, de hát ez volt a vágya... A sor fogyott, az ő reménye pedig növekdett: hátha mégis rá tudja bízni Pió atyára a kérését. Már úgy tűnt, sikerrel is jár – egyetlen ember állt már csak előtte a sorban – ám ekkor az atya hirtelen felállt a gyóntatószékből, hogy visszavonuljon. Intett is a várakozók felé, hogy „Jól van, jól van, majd később...!” Az asszony csalódottan eloldalgott és felszállt a hazafelé tartó zarándokbuszra. Csak nem sikerült elmondania a kérését. Tény azonban, hogy onnantól fogva neki nem született több gyermeke, a barátnőjének viszont három is... Ő az esetet annak tudta be, hogy Pio atya tudott a kéréséről, közbenjárt érte és személyesen neki mondta: „Jól van, jól van, majd később...!”

Hogy csoda volt-e? Ez nyilván vitatható. Hiszen minden csoda értelmezés kérdése, s a felhozott bizonyítékok elvileg sohasem érhetik el a tudományos „objektív bizonyosság” fokát. Számomra mégis van valami elgondolkoztató ezekben a történetekben. Egy istenközeli ember megmagyarázhatatlan karizmájáról szólnak, aki maradéktalanul átadta magát annak szolgálatára, akinek szentelődött. Nyilván csinált hibákat is, mint hallani (nagyon durva tudott lenni például egyes hivekkel). De az összkép valahogy mégis lebilincselő. Mi tagadás, az is tetszik nekem, hogy a hivatalos egyházi tekintélyek először kétkedően fogadták, sőt ellenezték Pio atya szentségének hitelességét. Az egyház viszont aztán valahogy mégis beadta a derekát. Ti hogy látjátok az esetet? Nektek is vannak hasonló történeteitek?