Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Önzetlen megbocsájtás

2017.06.27. 10:44 kajtordomi

forgiveness.jpgMit jelent megbocsájtani? Mit jelent újra igent mondani arra az emberre, aki valamivel megbántott, aki valami olyasmit tett, ami megbocsájtás nélkül örökké vérző seb maradhat? Bevallom, ez mindig is nehéz kérdés volt számomra. Megbocsájtás… Talán amiatt is nehezebb ehhez a témához hozzányúlnom, mert eddig – hála Istennek – nem igen történtek velem olyan dolgok, melyek fenekestül felforgatták volna az életemet csak arra várva, hogy mikor bocsájtok meg. Ezt máig nagy kegyelemnek élem meg. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem voltak kisebb „esetek”, mikor mások vagy az én részemről komolyan megfogalmazott bocsánatkérések hangzottak el. De ezek az apróbb viharok az életben igazából teljesen megszokottak. Egy szó, mint száz; az utóbbi időben olyan sokszor találkoztam a megbocsájtással, mint témával, hogy ha nem is tollat, de azért klaviatúrát kellett ragadnom. J Amiről írni szeretnék az inkább egy lelki folyamat lenne. Egy lelki folyamat és egy izgalmas gondolat, mely hónapok észrevétlen munkájának az ajándéka. Nem dogmatikai kérdéseket szeretnék feszegetni és a megbocsájtás pszichológiai megközelítésébe is csak egy csipetnyit kóstolnék bele, mert nem vagyok pszichológus. De miért is volt számomra észrevétlen ez a munka? Egyáltalán nem volt tudatos célkitűzés a részemről, hogy most jobban meg szeretnék valamit érteni. És az imáim során is olyan különböző területekre keveredtem az elmúlt időszak alatt, hogy lehetetlennek tartottam, hogy bármiféle kapcsolat lenne ezek között a területek között. Igazából, nem is gondoltam erre... Végül hónapok után megszületett egy teljesen új felismerés, két szónak egy fantasztikusan izgalmas kapcsolata: önzetlen megbocsájtás.

 

A megbocsájtással, mint jelenséggel történt találkozásaim igen sokszínűek voltak. Több, véletlenszerűen kiválasztott könyvnek ez volt a témája, melyeket mostanában olvastam. Aztán különböző beszélgetések során is téma volt a megbocsájtás. Voltak olyan leírások, történetek, melyek nagyon megérintettek; a feleség megcsalta a férjét, de a férj megbocsájtott; az alkoholista férjnek megbocsájtott a felesége; egy családból elraboltak és megöltek egy kisgyermeket majd megbocsájtottak a gyilkosnak… Végül észrevettem, hogy magam is mennyire vágyakozom arra már hónapok óta, hogy megbocsájtsak. Van egy csoport, melyben még az ősszel (olykor még most is) elég fura dolgok történtek az irányomba, és ezért komoly ellenszenvet éreztem velük szemben. Ez az ellenszenv pedig egy idő után átalakult dühbe. Ekkor értettem meg, hogy ha nem tudok megbocsájtani nekik, akkor nagy bajok lesznek még ott. Vagyis inkább „itt”, bennem. Megbocsájtani… De hogyan???

A pszichológia sokszor úgy ír a megbocsájtásról, hogy ha valaki nem tud megbocsájtani, akkor azzal magának tesz rosszat. Amellett, hogy a psziché-nek sem tesz jót, mert a negatív érzelmek mellett az idő elteltével rossz berögződések alakulhatnak ki, az élettani hatásai sem túl egészségesek. A stressz és a düh miatt könnyen magas vérnyomásos lehet az ember, extrémebb esetekben alvás zavarok, stb… keseríthetik meg a hétköznapokat. A pszichológiában különbséget tesznek két fajta megbocsájtás között. Ez a kettő a döntési és az érzelmi megbocsájtás. Döntési megbocsájtásról akkor beszélünk, mikor az ember egyszerűen eldönti, hogy megbocsájt. Sokszor ez az első lépés egy megbocsájtási folyamatban. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy hirtelenjében kebelbarátja leszek annak, akinek megbocsájtottam, és mintha mi se történt volna, egyszerűen továbblépünk. Általában ugyan úgy megmaradnak a negatív érzelmek – harag, düh, keserűség, fájdalom, sértettség – de legalább már fejben megszületett a zárszó az „ügy” végére: „Igen, megbocsájtok bármi is történt!” Az érzelmi megbocsájtás ennél hosszadalmasabb és nem ennyire tudatos folyamat. Sokszor ez a döntési megbocsájtásnak a gyümölcse. Akkor beszélhetünk erről, mikor a negatív érzelmek lassan-lassan megszűnnek, átalakulnak. Számomra érdekes, hogy úgy mutatja be a pszichológia ezt a folyamatot, hogy azzal az ember első körben magán segít. Alapjában véve ezt egy teljesen reális gondolatnak tartom. Viszont, sokszor abba torkollik a történet, hogy akkor azért bocsássunk meg a másiknak, mert azzal jobb lesz nekünk, mert azzal magunkon segítünk.

Azért bocsássunk meg, hogy utána jobb legyen nekünk...? Ez nem önzés? – tehetnék fel a kérdést. Mi fontosabb számunkra; a saját érdekünk vagy a másik személye (és a köztünk kialakult kapcsolat)?  Így esett meg velem is, hogy belebotlottam ebbe a kérdésbe, de hamar megszületett a válasz. Nem, nem akartam úgy megbocsájtani, hogy nem a másik személyt állítom a megbocsájtásom középpontjába. – Mikor ezeken a gondolatokon merengtem, nagy meglepetésemre feljöttek bennem a húsvéti szemlélődéseim képei. Idén Húsvétkor (ha szabad ilyen „jámborabban” kifejezni magamJ) sok kegyelemben részesültem. A kegyelmek közé tartozik, hogy Jézus nagypénteki szenvedését egy egészen új perspektívából szemlélhettem. Általában fájdalommal, együttérzéssel, a bűnösség tudatának az érzésével és az együtt szenvedés vágyával követtem az értem szenvedő Isten. Viszont az idén ez másképpen alakult.  A nagyhét alatt váratlanul jött egy meglepő gondolat: Jé…, Isten úgy szeret, hogy szenved! Ez neki egy egészen különleges szeretetnyelve. És ha Ő így szeret, akkor ki vagyok én, hogy odamenjek és megpróbáljam megkönnyíteni a szenvedését, amivel megakadályoznám Őt a szeretetének a kifejezésében. – Ez most lehet elsőnek szokatlanul hangzik majd, de a szemlélődéseim során hagytam, hogy Jézus szenvedjen... és elkerülve minden együttérzésnek, segítésnek a vágyát, álltam, álltam és álltam a Szenvedő mellett. Egy érdekesen kiürülő csendben, amelyben Jézus szenvedése egyre szebbé vált. Végül húsbavágó mélységgel elöntött a csodálat: Jézus nem csak, hogy szenved; Jézus értem szenved így. Önkéntelenül magával ragadt a hála.

Persze ez a felismerés elég triviálisnak tűnhet. Szinte ez az első, amit mindenki megtanul a hittanórán (személyes hitoktatói tapasztalatból). De miért volt mégis új ez a felismerés és miért tettem egy ekkora kitérőt, miközben a megbocsájtásról szeretnék írni? Az újdonság egy szemszögváltás volt. Nem annyira a spontán emberi reakciók szemszögéből próbáltam elmélyülni a szenvedéstörténetben (segíteni annak, együtt érezni azzal, akit szeretek, stb.) hanem érdekesen Jézus szenvedése segített eljutni az emberhez, mint a teremtés középpontjához és lényegéhez, akit Isten akar. – Mikor a megbocsájtásról gondolkoztam és felelevenedtek bennem ezek a képek, ahogy Jézus a szenvedésével fejezi ki a felém irányuló szeretetét, teljes megdöbbenéssel hasított belém a felismerés; Jézus pontosan ugyan úgy szenved a másikért, pontosan ugyan úgy akarja a másikat, akinek meg szeretnék bocsájtani.

Ez a pont nagy fordulatot hozott a megbocsájtásról kialakult elképzelésemben. Eldöntöttem, hogy mostantól úgy szemlélem a másik embert, akinek meg szeretnék bocsájtani (ez nem zárja, ki hogy ne éreznék haragot, dühöt vele szemben), hogy „hagyom” Jézusnak igent mondania rá a szenvedésével, hogy a szenvedéstörténet középpontjába őt állítom. Isten őérte szenved. Isten szenved a másik emberért! Határokat nem ismerve! És ha Isten ennyire, így és ilyen formában teszi mindezt a másik személyért, akkor már nem is lehet kérdés, hogy abból a szeretetből, ami az „értem-szenvedéséből” és az erre önkénytelenül születő emberi létet formáló hálából megszületett közöttünk, kimondom a megbocsájtás szavait. Ekkor értettem meg milyen nagy különbség van megbocsájtás és megbocsájtás között. Vagy talán úgy is lehet fogalmazni, létezik egyfajta önző(bb) megbocsájtás, melyben ugyan a másiknak megbocsájtok, de a saját érdekeimet helyezem előtérbe; és létezik egy önzetlen(ebb) megbocsájtás, melyet Isten és a másik személy közötti élő szeretet vezet, és amelynek ez a szeretet ad okot és értelmet.

És mi jön ezután? Még nem tudom. J Talán sok szemlélődés és türelem, hogy megszülessen az érzelmi megbocsájtás is, de már most ki merem mondani, hogy engem felszabadít az a tudat, hogy lehet egy „kézzelfogható”, leírható alapja és oka a megbocsájtásnak, ami túlmutat a személyes érdekeken. Emellett pedig nagyon örülök, hogy a kimondott megbocsájtással tényleg gyógyul az ember maga is. ;)

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr912623437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2017.06.27. 18:44:20

"Mérhetetlen békességet érzek,

Mihelyt szívem

Kitárja megbocsátás-kapuját."

Sri Chinmoy

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2017.06.27. 21:50:09

Ez megint nagyon szép lett. Az írás külön értéke, hogy még a vállaltan kivételezett helyzetedbôl sem sikerül semmi offenzívat mondanod, amire egy valódi érintett felhördülhetne akár felháborodásában, akár fájdalmában.

Pandit 2017.06.28. 04:26:33

Azta...! Ez tök jó.
Nem is mondok semmit..
Köszönöm.

Callis 2017.06.29. 00:09:39

Igen, ez jó.

A megbocsátás az istenképiséghez is szorosan kapcsolódik. Azért vagyunk képesek megbocsátani, mert saját képére és hasonlóságára teremtett az az Isten, aki a saját mindenhatóságát elsősorban az irgalmával nyilvánítja ki. A megbocsátással az ő hatalmában veszünk részt.