Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Fokozatok a lelki életben

2017.07.04. 15:07 pacsy

blog_pacsy.jpgEsett már szó ezen a blogon arról a nehéz kérdésről, hogy hogyan értelmezzük a lelki életben meglévő fokozatosságot. Mivel a témának nagy gyakorlati jelentősége van mind a lelkivezetésben, mind pedig a lelkipásztorkodás számos más területén, most újra nekiveselkedem az alapgondolat kifejtésének – bármennyi félreértésre adhat is okot…

 

Az első színt: az immanens isten

Hadd kezdjem egy provokatív megállapítással: léteznek vallásos, templomjáró emberek, aki – bár sok szempontból szép és katolikus életet élnek – Istent egyáltalán nem ismerik. Az ő vallásosságuk önmaguk megvalósítására irányul, Isten pedig ennek eszköze a számukra. Ez volna tehát a lelki élet és az istenhit fokozataiban az első színt. Pontosabban fogalmazva, ők csak annyiban fogadják el Istent, amennyiben a teremtés határain belül marad. A 10 parancsolat elfogadható, azon felül azonban a vallásosságnak szerintük „semmi értelme” sincs. Ebben a rendszerben a hitnek nagyon korlátozott szerepe van: Isten például szenvedést nem adhat; érthetetlen, sőt felháborító is, ha ilyesmi fordul elő az életben. Ebből a nézőpontból az is teljességgel abszurditásnak hangzik, hogy Isten esetleg valakit felszólíthat egy olyan radikális lépésre, hogy például adja el mindenét és kövesse őt. Ezeknek a dolgoknak egyszerűen „nincs semmi értelme”, vagyis nem férnek bele az immanens isten-elképzelés keretei közé.

Az ilyen istenképpel élő embernek nemigen van fogalma arról, hogy voltaképpen önmagát teszi meg minen lelki tapasztalat abszolút mércéjéül. Imádsága is önmagára, saját jólétére, vágyai beteljesülésére vonatkozik. Nem, vagy alig veszi észre, hogy az imádság során voltaképpen nincs jelen. Isten ott van; ő hiányzik. Belemerül saját gondolatainak és érzelmeinek tengerébe – miközben észre sem veszi.

A szentírásben sok nyoma van az immanens istenképnek. Nikodémus istenről való elképzelése is ilyen volt (vö. Jn 3,1-21), aki bár érzékelte egy transzcendensebb istenkép lehetőségét, és tett is néhány bizonytalan lépést az elérésére („harcolt érte”), ám végső soron nem tudott kilépni a saját gondolatrendszeréből. Elképzelhetetlennek tűnt a számára, hogy valaki újjászülessék; hiszen anyja méhébe mégsem térhet vissza – ez teljességgel ellene mondana a józan emberi észnek…

Nem szabad azonban lenézni azokat, akik ezen a szinten állnak az istenelképzeléseikben. Hiszen ők már elindultak a lelki úton, legfeljebb még nem jutottak túlságosan messzire előre rajta. A plébániai lelkipásztorkodás általában és nagyrészt ezen a szinten zajlik: a templomba járó emberektől nem követelhetjük meg minden esetben a transzcendens Istenbe vetett hitet. Talán elitistán hangzik, de igaz: ezen a színten azon kell igyekeznünk, hogy a jó vasárnapi keresztények megtartsák a 10 parancsolatot; akkor mindennel elégedettek lehetünk. Persze nem szabad felhagyni azzal a reménnyel – és erre vonatkozóan komoly erőfeszítéseket tartozunk tenni –, hogy legalábbis egyesek a lelkileg legérettebb híveink közül magasabb fokozatra lépjenek.

2. A második színt: Jézus a Messiás

Hiszen létezik a vallásosságnak egy ennél összehasonlíthatatlanul komolyabb szintje. Ez akkor születik meg, ha valaki belátja, hogy Jézus Krisztus a Messiás. Itt óriási változás történik, amolyan 180 fokos fordulat az ember életében: az így kialakult új világképbe már olyan dolgok is beleférnek, amelyeket az „immanens Isten” képébe nem lehetett beilleszteni. Jézus az evangélium hihetetlen felszabadító erejének megtapasztalására hív. Akik a nyomába szegődnek, megtapasztalják, hogy van kiút az ön- és közveszélyes gyűlölet ördögi köréből: létezik megbocsátás – és az elképzelhetetlenül felszabadító! –, az igazi eszmény pedig nem kevesebb, mint az ellenség szeretete. Aki kezdi megérteni a kereszténység mélyebb értelmét, annak számára egyszeriben fény vetül arra, hogy végső soron abszolút értelme van a lemondásnak; a kapott szenvedés is elfogadható, sőt lehetséges önként is vállalni azt. Aki a történelem bármely időszakban a Megváltó követésére vállalkozott, azért tette, mert megsejtett valamit abból, hogy kicsoda is ő valójában. Onnantól kezdve számára többé nem tűnt túlzásnak semmiféle érte meghozott áldozatot. Ebből a perspektívából tehát egyszeriben értelmet nyer az is, ha valaki papnak vagy szerzetesnek megy: „mindenét eladja” Istenért. A szerzetesrendek nagyjából mind ezt a spirituális szintet célozzák meg: csak Jézus Krisztus radikális követése számít. Az ő „fölséges ismeretéhez” mérten mindent „szemétnek” tartanak, mindent elvetnek, sőt szemétnek tekintenek, csak hogy őt elnyerhessék és hozzá tartozzanak (vö. Fil 3,8).

Erre a felismerésre épül a jezsuita lelkiség is. Hiszen ha Jézus Krisztus társa vagyok, nem azt akarom többé, hogy az én akaratom valósuljon meg, hanem azt keresem, hogy Ő mit akar az életemmel. Végső soron egyedül ez számít: minden erőmmel és teljes igyekezetemmel azon vagyok, hogy a felismert isteni akaratot magamévá tegyem. Innentől kezdve nem a magam győzelmét, a magam örömét, a magam sikereit keresem, hanem elsősorban azt igyekszem meghallani, amit Isten intenzív jelenlétében érzek. Az Ő akaratának megvalósítása a legfőbb célja az életemnek.

3. A harmadik színt: a csend

A harmadik szint a csend spiritualitásának szintje. Jézus Krisztus ezen a színten is tud eligazítást adni a továbblépéshez. Nem véletlenül állított egy alkalommal középre egy gyermeket, s kezdett el arról beszélni, hogy ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem mentek be az isten országába (Mt 18,3). Persze ez nem az infantilitás piedesztálra emelését jelenti, bár egy alsóbb színtről úgy tűnhet. Sokkal inkább arról van szó, hogy a feladat: teljesen átállni a saját gondolatainkkal való foglalkozásról az Istennel való egyesülésre. Arra, hogy az ő életét éljem, az ő gondolatait gondoljam. A kitűzött eszmény: úgy élni, mint a liliomok - minden aggodalom nélkül. A lelki élet ezen fokozatán a vágyak mesterséges felszítása, a gondolatok tudatos Istenre irányítása, neki tetsző tervek kovácsolása már nem segít. Sőt – bár ezt nagyon nehéz megérteni – ha vágyaim vagy gondolataim vannak, azok egyenesen akadályként állnak Isten és közém. Amíg telve vagyok jószándékú tervekkel, lehetetlen eljutnom Istenhez. Sőt – bár ez újra meglepően hangzik – még a tettek is hiábavalók!

Amit én teszek, akár az imám során is, haszontalan fáradozás. Akik ide jutottak, magában az imádságban is azon kell igyekezniük, hogy megszabaduljanak mindattól, ami még az énükhöz kötődik, hogy teljesen egyé válhassunk vele. A szentírásban sokszor szerepelnek arra utaló részletek, hogy a szentírók közül jónéhányan ezen a színten álltak kapcsolatban Istennel. Jézus Krisztus esete persze egészen egyedülálló és semmi máshoz nem hasonlítható: ő a második isteni személy, az örök Atya fia, az öröktől való Logosz. Az ő élete ennek a teljes Istennel való egységnek a legteljesebb dokumentuma. Tanítása a nyolc boldogságról világos összefoglalás (vö. Mt 5,3-12). De erről szól a Máriáról és Mártáról szóló történet is (vö. Lk 10,38-42), ahol Mária a „jobbik részt választotta”, mert már nem igyekszik szorgoskodni és sok mindent megtenni Jézusért, hanem egyszerűen csak ül a lábainál és hallgatja őt. A korábbi színtekről nézve mindez teljes abszurditásnak hangzik: Márta nem véletlenül háborodott fel, hogy a testvére semmit sem vállal a rá eső feladatokból. De hiszen mit sem törődik a vendéglátás során rá háruló feladatokkal, kötelezettségekkel! Ugyanez a „felelőtlenség” – a csend voltaképpeni spiritualitása – csendül ki abból az evangéliumi buzdításból is, miszerint nem kell megterveznünk a védekezést, ha bevádolnak és bíróság elé hurcolnak minket (vö. Mt 10,17-18). Elég egyszerűen csak bizalommal ráhagyatkoznunk arra, amit a Lélek majd személyesen, ott és akkor, sugallni fog a lelkünk mélyén. Ha Istennel már előzetesen egyesültünk, minden más előkészület felesleges. A teljesen lecsendesített és kiüresített lélekben ugyanis maga Isten vesz szállást – éspedig pontosan abban a mértékben, amennyire az kiüresedett. A mi dolgunk legfeljebb csak annyi, hogy az ő számára előkészítsük a helyet. Eszerint ne kellene készülnünk életünk legfontosabb beszédeire?! – Ugye, milyen abszurditásnak hangzik, ha a krisztuskövetés alacsonyabb fokán próbálunk értelmet adni ezeknek a szavaknak?

Az ima fejlődésében ez felel meg a kontemplatív imádságnak. Egyszerűen elidőzünk az ő jelenlétében, abban a reményben, hogy ő változtat, ő vesz szállást bennünk, hogy ő egyesít saját magával. Innen tekintve nem számít abszolútnak egyetlen arról szóló ítéletünk sem, hogy mit tartunk jónak vagy rossznak az életünkben. Minden csak Isten szempontjából jó vagy rossz, amit nem látunk előre. Az események úgy alakulnak, hogy minél egyenesebb úton juthassunk el hozzá. Hiszen minden által növekedhetünk az iránta való szeretetbe.

Isten „jó”, vallja kezdettől fogva a teológia. Csakhogy ő nem úgy jó, ahogy a tejeskávét és a mazsolás kalácsot jónak tartjuk – Isten túl van a jót és rosszat illető érzéseinken és ítéleteinken. Lehet értelme a szenvedésnek is. Legvégső soron pedig megszülethetik a bizalom, miszerint minden úgy van jól, ahogy ő teremtette, s ahogy ő adja az egyéni élettörténetünk során, legyen az akár élet, akár halál.

Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene dolgoznunk, vagy lemondhatnánk a tevékenykedésről! A szemlélődés semmi esetre sem jelent semmittevést! Teljes félreértés a kontemplációra való felhívásból a tevékenység lebecsülését kiolvasni: a legnagyobb kontemplatív szentek hihetetlenül tevékeny életet éltek! Sokkal inkább arról van szó, hogy időről időre megszakítjuk a munkát, hogy a szőlőtővel való kapcsolatba maradjunk (vö. Jn 15,1-8).

4. A negyedik színt: kontempláció

A negyedik szinten már a misztika előtti utolsó lépéseket tehetjük. Jézus Krisztus tanítása és egész személye végső értelmében meghívás arra, hogy kövessük őt – egészen az általa alkotott teremtés határáig. Itt azután egy senki földje következik, hiszen ő maga kívül van teremtésen kívül, valamiképpen az után következik. Ez fejeződik ki abban a hittitokban, hogy ő nem csak valóságos ember (amit a jószándékú ateisták is elfogadnak), hanem valóságos Isten is. A „szeretet” fogalma eddig is a fontos volt a Krisztus-követés leírásában; most azonban egészen kitüntetett szerepre tesz szert.

A teremtés világában a szeretet maximumának a házastársi szeretet számít: itt két ember fokokatosan lelki értelemben is egyé válik, és kölcsönös önátadásukból új élet fakad. A nehézség az, hogy azt a szeretetet, amely a teremtésen kívülről jön, nem tudjuk a teremtés fogalmaival leírni. A leírás és érthetővé télel itt leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. A teremtésen kívül ugyanis nincs többé tér és idő, és csak nagyon korlátozottan érvényesek a teremtett értelem (ratio) törvényei is, amivel pedig szabatos logikával kifejthetnénk mondanivalónkat. Ott az Isten dimenziója létezik. Ez az, amit a János evangéliuma – amennyire lehet – világosan ír le, amikor arra hivatkozik, hogy Jézus Krisztus Istentől jön, és hozzá megy vissza (vö. Jn 13,3). Tehát bizonyos értelemben egyszerre van belül és kívül is a teremtésen. Akik hosszabb ideje járják a szemlélődő ima útját, valamit már sejthetnek ebből a paradoxonból. A nyugati egyházi hagyományban egyébként ez elég pontosan le van írva a klasszikus spanyol misztikában, elsősorban Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz írásaiban (erre azonban most nem térhetek ki részletesen, meg kell elégednünk ezzel a rövid utalással – úgyis csak vitatkoznának rajta azok, akinek nincs tapasztalatuk…).

5. A fokozatok az ima fejlődése szempontjából

Az ő tanításukat – némi leegyszerűsítés árán – az ima szempontjából így lehet összefoglalni. Az imában az első szakasz a tisztulás útja. Ilyenkor folyamatosan és szünet nélkül „támadnak”, felmerülnek a tudattalanunkból az oda leszorult, még meg nem oldott, még nem megtisztult dolgok, negatív érzelmek, a belső sötétségek: szomorúság, depresszió, félelem, harag stb. Ezeknek lassan, a belső erőfeszítéseink és helyes döntéseink hatására tisztulniuk kell. A második szakasz akkor kezdődik, amikor valakinek megadatik, hogy az imádságban már alig van elkalandozás: teljesen (vagy legalábbis az idő nagy részében) ott tud lenni, és egész hétköznapi cselekvése teljesen abból forrásozik. Ilyenkor nagyon gyakran beáll egyfajta lelki éjszaka is. Valaki rettenetes szenvedést élhet meg, mert Isten, akiért élni akar, teljesen elrejtőzik, ellenben újra, immár mélyebb színtről, felmerülnek a saját sötétségei: a megváltásra váró egyéni és kollektív tudattalan hatása, belső életünk problémái. Bár nagyon nagy és fájdalmas ez a sötétség, az illető rendszerint annyi erőt mégis tapasztal, hogy éppen csak tovább tud menni. Ez körülbelül megfelel annak, amit a klasszikus spanyol misztikában az „érzékek éjszakájának” neveztek. Ezután jön még egy második, az előzőnél is sokkal nagyobb és fájdalmasabb sötétség, ami az Isten jelenlétének hiányában áll. Ilyenkor az szorongató tapasztalat, hogy Isten teljesen elhagyott, annak ellenére, hogy én mindent megtettem érte. Valahonnan mélyről mégis fakadhat itt is egy halvány erő, ami tovább segít. Ilyenkor segíteni kell a lelki úton járót abban, hogy meglássa: amit csinál, az jó. Erre – Isten jelenlétére az életében – az a garancia, hogy sok szeretet árad szét az életén keresztül. Aki idáig jutott, az teljesen Isten szeretetéből él, de érzelmei szintjén azt érzi, hogy Isten teljesen elhagyta őt. Viszont az ilyen emberek nagyon sikeresek a lelkipásztorkodásban, illetve rendkívüli módon szeretetjesek az egyéni életükben. Biztatni kell őket, hogy jó úton vannnak. (Ez Nagy Szent Teréz 6./7. lakásában pontosan meg van írva…) Fontos, hogy az illető tudja, hogy normális állapot az, amin átmegy. Teréz körülbelül 20 évig élt ebben, pedig közben Isten látszott meg minden mozdulatán. Az itt fellépő szorongás és szenvedés nem depresszió – a depressziós embernek nincs ilyen szeretet-kisugárzása és nem képes ennyit dolgozni! Ilyenkor több időt kell szentelni a kontemplatív imára, és hasznos szokott lenni a tanács, hogy foglalkozzon az illető haldoklók kísérésével. Legyen egyszerűen velük, mert ott van valami hasonló, azoknál, akik az utolsó lépéseket teszik. Ez a misztikába való belépés útja a földi életben. Aki már benne van, az továbbra is, és egyre jobban vágyódik a több imádságra; bár ez az ima nem vigasztalja, mégis világosan érzi, hogy csinálnia kell. Ha minden elhagyatottsága ellenére is homályosan érzi, hogy rendben van így, és jó az út amin jár, ez jele a természetfeletti világnak. Kalkutta szentje, Teréz anya egészen nyilvánvalóan ilyesmit élt meg: teljesen elhagyatva élt ebben a világban, ám teljesen átélte a szenvedőkkel, valamint – bennük és általuk – a Jézus Krisztussal való azonosságot, miközben totálisan el volt hagyatva. Hasonlóan ahhoz, ahogy Jézus Krisztus a keresztfán.

Nincsenek sokan azok, akik idáig jutottak; egy kicsit többen azok, akik ebbe az irányba haladnak. Az életmódjukat kell ismerni, hogy helyes eligazítást adhassunk nekik.

A bűnösök is megérzik, hogy itt a szabadulás lehetősége van a számukra. Mitha a szemlélődő ember szavak nélkül is azt mondaná: gyere utánam, van értelme az életnek, akkor is, ha nincs róla bizonyosság… S ez az útja a bűneinktől való szabadulásnak is. Van kedvetek csatlakozni?

(Jálics Ferenc nyomán)

41 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr2312640805

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

marlar 2017.07.06. 09:00:03

Hmm, pacsy már megint megszámozott valamit... :) Szerintem ez a modell sem stimmel (ja, és a szint rövid i :)), nem tudom, hogy magával az elmélettel, a kifejtésével vagy a példákkal van leginkább gond. Inkább nem megyek bele most részletesen. Talán jönnek majd nálam vitatkozóbb kedvű olvasók.

Amúgy OK, lehet, hogy van, aki valami ehhez hasonló útvonalon fejlődik, legalább nagy vonalakban, nem tudom... Hát valahonnan biztos jönnek ezek az ötletek a modellhez. De azért érdekelne, hogy milyen gyakran találkoztok a gyakorlatban ilyen esetekkel, amikor Nagy Szent Teréz sorstársainak kell "helyes eligazítást adnotok". :) Vagy ez csak olyan, hogy a lelkigondozásban minden eshetőségre fel kell készülni? :)

khamul 2017.07.06. 12:55:01

Mária (Márta és Mária történetéből) miért a 3. szint? Szerintem ugyanúgy lehetne a 2. is.

Callis 2017.07.08. 18:54:46

@marlar: nem tudom, vitatkozósabb kedvű vagyok-e :). Nekem teljesen ok, hogy ez egy lehetséges út, Szent Teréz egyike a "kedvenceimnek", na nem mintha messze tudnám követni. Az piszkál viszont, hogy akárhányszor kerül is elő a "lelki fejlődés útja" téma (nem csak itt), mindig Szent Teréz/Keresztes Szt János a kizárólagos hivatkozási alap. Ez a XVI. század. A Szentlélek aligha volt szabadságon ezelőtt: hol látható ez az út korábban? Szent Benedek ezen az úton járt? Aquinói Szt Tamás? Szent Ambrus? Szent Ágoston? Szent Pál? Nincs itt nagyobb változatosság?

A másik, ami piszkál, hogy hogyan viszonyul mindez a liturgiához. A liturgia az, ami egészen biztosan visszamegy az első századokra, amit az összes szent kétezer éven át végzett, és amit ma is úgy tartunk (legalábbis hivatalosan...), mint forrás és csúcs. Csak a lelki fejlődés leírásaiból hiányzik konzekvensen.

hitkétely 2017.07.09. 06:43:59

A lelki élet fejlődése és alakulása egy nagy titok.
Van-e fejlődés, előre lépés? Vagy csak ihlet és megérintés?
Elfogadás, lázadás, hitkétely, stb...
"elrejtetted a bölcsek és okosak elől"
Isten rejtőzködő.
A lelki élet bújocska, -néha rátalálok,-néha rámtalál.

Pandit 2017.07.10. 10:22:26

@marlar:
Én gyanítom, úgy gondolom, hogy pacsy sok ilyen „esettel” találkozik. Sőt nyilván.

@pacsy:
Nekem rendben van ez a dolog, biztosan így van.
És persze, hogy az meg nincs benne a kísérésben, hogy a lelkivezetőnek „előrébb” kell járnia a vezetettnél, és hát mégis, mit mondhatnál egy Szent Teréznek? :)
Persze, hogy nekem mit mond ez az egész az más kérdés, és nem tudom, hogy "van-e kedvem csatlakozni". Igazából nem tudom. :)

@pacsy: @marlar:
de szóval akkor ez egy modell? Vagy ez AZ "Út"?

@Callis:
" ...a lelki fejlődés leírásaiból hiányzik konzekvensen"
Hm, ez tök érdekes, ha ez tényleg ilyen konzekvens, akkor az biztos nem véletlen. Remélem erre kapunk választ.

Pandit 2017.07.10. 10:30:16

@hitkétely:
"A lelki élet bújocska..."
Hát ez nem túl megnyugtató (nekem). :)
Persze értelek.

jabbok 2017.07.10. 23:06:57

"Nem szabad azonban lenézni azokat, akik ezen a szinten állnak az istenelképzeléseikben. Hiszen ők már elindultak a lelki úton, legfeljebb még nem jutottak túlságosan messzire előre rajta. A plébániai lelkipásztorkodás általában és nagyrészt ezen a szinten zajlik."

"Talán elitistán hangzik, de igaz: ezen a színten azon kell igyekeznünk, hogy a jó vasárnapi keresztények megtartsák a 10 parancsolatot; akkor mindennel elégedettek lehetünk. Persze nem szabad felhagyni azzal a reménnyel – és erre vonatkozóan komoly erőfeszítéseket tartozunk tenni –, hogy legalábbis egyesek a lelkileg legérettebb híveink közül magasabb fokozatra lépjenek."

"Az ilyen istenképpel élő embernek nemigen van fogalma arról, hogy voltaképpen önmagát teszi meg minen lelki tapasztalat abszolút mércéjéül. Imádsága is önmagára, saját jólétére, vágyai beteljesülésére vonatkozik. "
_________________
Nem szabad őket LE-nézni - szegények, úgyis "ezen a szinten" (= LENT) vannak...

jabbok 2017.07.11. 01:11:24

"nem tűnt túlzásnak semmiféle érte meghozott áldozatot. Ebből a perspektívából tehát egyszeriben értelmet nyer az is, ha valaki papnak vagy szerzetesnek megy: „mindenét eladja” Istenért."

Mit is "ad el Istenért" - nem az eszmények meg az ideológia, hanem a TÉNYEK szintjén az, aki papnak vagy szerzetesnek megy?

"Eladja Istenért"
- a szexet,
- a házas-társat,
- a gyerekeket és a családot
- pontosabban mindazt, amit ezekről ELŐZETESEN/kívülállóként ELKÉPZEL.

Mondjuk az áldozathozatal szempontjából ez VALÓBAN sokkal nagyobb szó, mint ha tudná, hogy valójában miről mond le, és cserében mit vállal.

Ezt most tényleg nem gúnyolódásból, hanem nagyon is komolyan gondolom. Nagyon is jól emlékszem rá, hogy 29 évesen is, minden nagycsaládból szerzett tapasztalatom, és minden ELMÉLETBEN/KÍVÜLRŐL ismert család ellenére milyen hihetetlen kíváncsiság és idealizált kép, vágy volt bennem a házassággal kapcsolatban... A problémákat ELMÉLETBŐL ismertem - a vágyam viszont VALÓS, és a SAJÁTOM volt...

A papoknál olyan gyakori "én egy rendkívül áldozatos életet élek" szindróma alapja nagyon is drámai valóság: aki sosem próbálta a házasságot és a gyereknevelést, meg a családfenntartást, meg a munkahelyen végzett munkát, az SZUBJEKTÍVE - VALÓBAN sokkal nagyobb teherként éli meg az ezekről való lemondást.

De azért az "Istenért mindenről lemondok" A VALÓSÁGBAN azt is jelenti, hogy
- többnyire akkor fekszem le, amikor akarok;
- beteget (még a szüleimet is) csak akkor kell munka után/mellett/éjszaka is ápolnom, ha erre "hivatást érzek"
- a kocsim, laptopom, lakásom ugyan nem az enyém - de ha összetörik vagy ellopják, akkor nem is nekem kell másikat összegüriznem helyette;
- ha betervezek a napirendembe napi három (öt?) óra szemlélődést, akkor csak önfegyelem kérdése, hogy ezt be is tudom-e tartani;
- szex a saját döntésem alapján van vagy nincs - és nem úgy, hogy közben esetleg ott fekszik mellettem a nő, akit szeretek, kívánok, de/csak most éppen nem lehet, vagy a gyerekektől nem lehet, vagy szegény olyan hullafáradt, hogy inkább csak átölelem álmában...
_________

De EGYÁLTALÁN MIÉRT IS ÉRDEKES, hogy "mit adunk el"? (BÁRMELYIKÜNK...) Miért, kinek kell ezt állandóan nézegetni, méricskélni, összehasonlítani? Emlegetni, hogy MÉG EZ IS értelmet nyer...?

Pandit 2017.07.12. 07:57:38

@jabbok:
Ez azt jelenti, hogy szerinted nem egy "alsóbb szinten" vannak?
Nyilván ezt a megfogalmazást lehet dehonesztálónak is látni, de valamiképp mégis meg lehet (és gondolom mindenképpen valahogyan így) fogalmazni, hogy ha itt az ún. "lelki életben" valamiféle bejárható (bajárandó?) útról van szó, ami valami felé(!) tart nem csak úgy céltalanul van, akkor ennek az útnak lehetnek kívülről is felismerhető és meghatározható állomásai.
(talán valóban szerencsétlenül, de "szintjei")
Vagy nincs ilyen út? Nem lehet "fejlődésről" beszélni?
(persze a "nem szabad lenézni őket" is tekinthető bántónak, de hát valóban nem szabad, és ez lehet egy valós kísértés, hiba és hogyan máshogy lehetne ezt megfogalmazni, hogy ez kerülendő?
Szóval nyilvánvalóan ez az emberi oldala a dolognak és ebből nem következik, hogy Isten szemében/Isten előtt is úgy van, hogy hogy "ezek szegények "lentebb" vannak azok meg "fentebb/közelebb"". Dehogy. Biztosan nem. Én nem olvasnám ki ezt ebből.
Lásd szerintem még a "lelki élet" megkülönböztetése magától az élettől általában vagy ilyesmi is egy problémás dolog, de senki nem vitatja, hogy van létjogosultsága a beszélgetés/ a dolgok megértése stb. szempontjából az ilyen megfogalmazásoknak.

Pandit 2017.07.12. 08:50:36

@jabbok:
"De EGYÁLTALÁN MIÉRT IS ÉRDEKES, hogy "mit adunk el"? (BÁRMELYIKÜNK...) Miért, kinek kell ezt állandóan nézegetni, méricskélni, összehasonlítani? Emlegetni, hogy MÉG EZ IS értelmet nyer...?"
Nem kell(!) persze, de hát nagyjából ugyanaz megint. Elég sokan gondolják értelmetlennek az ilyen formán elkötelezett életet. És azért sokkal jobb, ha ezen lelkület által "nyer értelmet", mint, ha mondjuk azzal, hogy "nem kell gürizni a laptopért".
Lásd ez még csak a "második szint" azok akik már a következő szintek valamelyikén vannak (lehet, hogy akár Te is pl.) jó ha igyekeznek nem "lenézni" azokat, akiknek még "csak" ilyen formán "nyer értelmet" az életük. :o)

kjapp · https://napfenyesblog.wordpress.com/ 2017.07.12. 10:25:51

"A spiritualitás nem olyan mint a lesiklás,
A spiritualitás olyan, mint a hegymászás,
Mint tízezer Himalája megmászása."

jabbok 2017.07.12. 19:50:24

@Pandit: "Ez azt jelenti, hogy szerinted nem egy "alsóbb szinten" vannak?"

Azt.

jabbok 2017.07.13. 08:49:45

@Pandit: A szemlélődő imádság EGY út az Isten felé. Ráadásul a szentírásban egyáltalán nem tanított - és a szenthagyományban is igen speciális, kifejezetten egyes (túlnyomó többségben szerzetesi) életformákhoz kapcsolódóan megjelenő út.

Szerinted ez véletlen? Vagy csak most, a 21. századra "érett meg", nőtt fel "ERRE A SZINTRE" a plebs?

Ezt MÉRCÉNEK megtenni, és ez alapján, ráadásul szinte CSAK ez alapján, de mindenképpen ELSŐSORBAN ez alapján "szintekre" választani az életet - szerintem hatalmas ÖNGÓL. Egyrészt egy "szakbarbár", beszűkült hitet eredményez - másrészt meg kifejezetten ártalmas, taszító, és főleg roppant kockázatos.

Ezer más út van az Istenhez - és főleg Neki ezer más útja van hozzánk, ahol bárki találkozhat Vele. Sokkal kevésbé "magunk által elért" módon, sokkal TERMÉSZETESEBBEN, EGYSZERŰBBEN.

Még az is elég hozzá, ha az ember ÉL. A VALÓSÁGBAN, a felebarátai között, NEKIK KITETT SZÍVVEL él.

Sokszor említettem már, hogy a világ összes nagy vallásalapítója tanított ima-MÓDOKAT, ráadásul többnyire éppen a meditáció különféle (nagyon hasonló) módszereit.

Volt a nagy vallásalapítók között egyetlen kivétel ezen a téren. Sőt, amikor éppen egy szemlélődésben töltött éjszaka után az apostolok meg akarják tanulni az Ő imamódszerét, akkor is mit tanít nekik? A MIATYÁNKOT...

Szerinted Jézusnak nem maradt ideje rá, vagy nem gondolt rá, hogy ő is megtanítsa a saját "módszerét" a szemlélődésre, a meditációra? Vagy tehetségtelennek tartotta benne az apostolokat? Vagy azt gondolta, hogy ez csak a "magasabb szinten", majd a "nagyoknak" lesz csak érdekes? Majd a 20.-21. században?

Vagy az apostolok/evangelisták felejtették el leírni, rejtegették, vagy az egyház dugdosta el ezeket a tanításokat az "egyszerű", "alacsonyabb szinteken élő" hívek elől?

türkiz 2017.07.13. 09:34:54

@jabbok: Mélyen egyetértek!!!!!

Pandit 2017.07.13. 09:56:39

@jabbok:
Köszönöm. Teljesen egyetértek. Hát persze.
Én úgy gondolom/gondoltam hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy ebben a posztban éppen ERRŐL van szó. Az ún. "lelki életről". teljesen "beszűkített" értelemben.
(Lásd ezt a fogalmat sem definiáltuk, de a jelző miatt biztosan nem egyenlő a teljes élettel)
Nekem úgy tűnik, hogy pacsy ezzel foglalkozik, vagy ezzel találkozik sokat. (akár pl. korunk misztikusai térnek be hozzá lelkivezetésre, nem tudom).
Lehet, hogy indokolatlanul nagy jelentőséget tulajdonít ennek, ami akár "beszűkült hitre" vezet, és öngól OK, de az, hogy az "életet" a maga teljességében választaná szintekre talán nem igaz. De azért próbáltam is rákérdezni erre, ha megnézed a kommentjeimet. (lásd pl: "ez AZ ÚT, vagy csak egy modell", stb)

De még egyszer köszönöm, hogy ezt így megfogalmaztad, mert így nekem is jobban érthető, hogy talán nem olyan nagy baj, hogy per pillanat valóban nincs "kedvem csatlakozni", legalábbis pacsy írásai alapján (ez nem akar bántás lenni, egyszerűen csak tény), és talán még sincs olyan nagy baj velem e téren.
(De azért ez utóbbiban még bizonytalan vagyok.)
Azzal amit most írtál teljesen egyetértek.

jabbok 2017.07.13. 11:58:59

ezt: @jabbok: "Még az is elég hozzá, ha az ember ÉL. A VALÓSÁGBAN, a felebarátai között, NEKIK KITETT SZÍVVEL él. " - szóval ezt még egy ponton NAGYON kiegészíteném.

Ahhoz, hogy a "szívemet" igazán ki tudjam tenni valakinek - ahhoz NEKEM a hétköznapi életemet, az időbeosztásomat,
az elképzeléseimet, a terveimet, sőt, sokszor az anyagi "biztonságomat" is MUSZÁJ kitennem neki-érte. Enélkül újra meg újra rajta kapom magamat, hogy ÉN UGYAN MÉG ÚGY ÉRZEM, hogy "értük" meg "nekik kitett szívvel" élek - de a VALÓSÁGBAN, mégpedig a NEKIK VALÓS életben, ez már csak szimbolikus, vagy hamis, NEKIK nem éltető szeretet.

Illetve többnyire nem is magamtól veszem ezt észre - nekem alighanem hihetetlenül kifinomult tehetségem van önmagam áltatására... Többnyire inkább a velem élők által tartott tükörben vagyok KÉNYTELEN újra meg újra erre rádöbbenni.

De ezt nem tudom, hogy egyetemes törvényszerűség-e, vagy csak az én megkísérthetőségem, az én saját önáltatási képességem miatt van így. (Megvallom: magam is nagyon sajnálom, hogy így van... Néha nem csak ELŐLÜK menekülök tevékenységbe, nagy tervekbe, munkába - hanem TÉNYLEG lenne TÉNYLEG FONTOS egyéb dolgom, feladatom is...)

Mindenesetre talán mással is gyanakvóbb vagyok ezen a téren - és ez talán igazságtalan, előítéletes. De ez magam miatt van így. "Mindenki magából indul ki."

Pandit 2017.07.13. 15:57:53

@jabbok:
érdekes, hogy hogyan konvergálnak a gondolatok, vagy mi.
pont ezen gondolkodtam, hogy én meg valahogyan megengedőbb/elnézőbb vagyok ezekben, vagyis újra és újra úgy gondolom, hogy lehetséges értelmesen, érthetően, de leginkább tartalmasan írni/beszélni ezekről a dolgokról, úgy is, hogy a megfogalmazó ember, meg a beszélgető partnerek maguk nem jutottak akár még a közelébe sem a megfogalmazott "életszentségnek" (ami "feljogosítana", vagy "alapot adna" a megszólalására).
De ez biztosan butaság, meg így rengeteg félreértés, félresiklás forrása is gondolom.

Az önáltatás "egyetemes", nem vagy egyedül. :o)
A hozzászólásaid meg objektíve(!) ÉRTÉKESEK!
(nem csak szerintem, de nekem biztos)
:)

jabbok 2017.07.13. 16:53:39

@Pandit: "úgy is, hogy a megfogalmazó ember, meg a beszélgető partnerek maguk nem jutottak akár még a közelébe sem a megfogalmazott "életszentségnek" (ami "feljogosítana", vagy "alapot adna" a megszólalására)"...

Nem tudom...

Én nem gondolom, hogy bárki is eljutna akár még a közelébe is bármiféle VALÓDI "életszentségnek". És azt még kevésbé gondolom, hogy ha ez "jogosítana fel" bárkit a megszólalásra.

A "közelébe jutás" eleve abszurd: egy VÉGTELEN térben mi van közelebb és mi van távolabb? Melyikünk van Hozzá közelebb - ha egyszer mindannyian emberek (vagyis HOZZÁ KÉPET _ VÉGTELENÜL távoliak és aprók) vagyunk?

Amennyiben meg mégis - hát talán semmiben nem hiszek annyira,m mint hogy MINDANNYIAN, minden egyes ember pontosan azért fontos NEKI - mert VALAMIBEN mindenki közelebb áll Hozzá, mint bárki más. Mint akár a Szűzanya. Úgy, ahogy a sarki gesztenyesütő nénit szereti, úgy, ahogyan az én kis sükebóka fogyi gyerekeimet szereti, vagy éppen ahogy ENGEM, az ADHD-mmel, a türelmetlenségeimmel, a kritikusságommal együtt is szeret - hát úgy SENKI MÁST nem szeret az Isten. Se Nagy Szent Terézt, se a kicsit, se a Kalkuttait, se senkit.

Vagyis EBBEN mindannyian közelebb vagyunk Hozzá, mint bárki más. Ezért akarta, hogy legyünk. Nem csak a nagy szentek, hanem még te is, meg én is. Meg Pacsy is.
____________________

A megszólalásra egyrészt ugyanez ad "jogot" - MINDENKINEK. A butácskáknak, a nehezen beszélőknek épp úgy, mint a szót jól forgatóknak.

Másrészt meg az a tény, hogy az emberlétnek számtalan aspektusán mégis KÖZÖSEN osztozunk: MIND emberek - "testvérek" - vagyunk. És MINDANNYIUNKNAK sok olyan élménye, meglátása, rácsodálkozása, NÉZŐ-PONTJA van, ami a többiek számára is hasznos, szép, igaz, LÁTÓTERET BŐVÍTŐ.

Csak az a fontos, hogy VALÓDI, IGAZ legyen, amit mond az ember.

És (mondjuk) ne illúzió.

Pandit 2017.07.13. 23:48:05

@jabbok:
Ok.
lásd:
"ebből nem következik, hogy Isten szemében/Isten előtt is úgy van, hogy hogy "ezek szegények "lentebb" vannak azok meg "fentebb/közelebb"". Dehogy. Biztosan nem. Én nem olvasnám ki ezt ebből."

Akkor szerinted az a baj, hogy amit pacsy mond illúzió? És főleg számára, ha jól értem. (?)
(mert annak esetleg még lehet hasznos és "látóteret bővítő" aki ez alapján igazodna el?)

Ebben lehet, hogy igazad van, te tudod. Nem biztos, hogy nekem ezt akkor értenem kell és lehet. Ok. :)

jabbok 2017.07.14. 10:54:53

@Pandit: Ha Pacsynak célzok valamit, akkor azt neki is címzem ;o)). Itt és most VELED beszélgetek, a te felvetésedre próbáltam válaszolni. Arra, amit (igaz, Pacsy posztja alapján - de) TE vetettél fel, két-három bejegyzéssel korábban:

"valamiképp mégis meg lehet (és gondolom mindenképpen valahogyan így) fogalmazni, hogy ha itt az ún. "lelki életben" valamiféle bejárható (bajárandó?) útról van szó, ami valami felé(!) tart nem csak úgy céltalanul van, akkor ennek az útnak lehetnek kívülről is felismerhető és meghatározható állomásai.
(talán valóban szerencsétlenül, de "szintjei")
Vagy nincs ilyen út? Nem lehet "fejlődésről" beszélni?" (idézet Tőled.)

Az IMÁDSÁGOS életben - annak, akinek egyáltalán ebben meghívása, sőt, merem mondani: LEHETŐSÉGE van - biztos lehet ilyen útról, sőt, "fejlődésről" is beszélni. Bár ez is túl sablonos nekem: SZVSZ (!!!) a valóságban ez BELÜLRŐL még a tudatos, elkötelezett imádságos életre törekvő embernek sem ilyen lineáris. Aki BENNE VAN, az messze nem mindig látja-érzi az útját "fejlődésnek". Ha igen - az SZVSZ (!!!) elég "gyanús", kockázatos. De kívülről, elméleti, tanító céllal lehet talán ilyen kategóriákat felállítani - ismétlem: az IMÁDSÁGOS életben.

Azt azonban alapvetően tragikusnak tartom, ha (illetve AHOGY) ezt MINDEN ember, vagy akár MINDEN keresztény számára érvényes pályának, MINDENKIRE érvényes SZINTEKNEK akarjuk bemutatni.

Hogy az elméletből kicsit röghöz kössem: egy pillanatig nem gondolom, hogy a Down kislányom, aki soha életében nem fog tudni ilyen imádságos utat bejárni - de aki születése óta képtelen elmenni egy síró vagy elkeseredett ember mellett anélkül, hogy meg ne vigasztalná - szóval egy pillanatig nem hiszem, hogy az ő lelki útja alacsonyabb szinten járna, mint Kis Szent Terézé. Még kevésbé hiszem, hogy neki ne lenne LELKI _ ÚTJA, vagy hogy az (mondjuk a fogyatékossága miatt) neki HELYZETÉBŐL ADÓDÓAN, személyes szabadsága és hozzájárulása nélkül vezetne egyenesen a Jó Istenhez.

fons dulcis aquae 2017.07.15. 21:39:17

Szeretném előrebocsátani, hogy a terminológia, amit Pacsy használ nem tőle származik, találkozunk vele a klasszikus lelkiségi irodalomban. Továbbá: a lelki életben való haladásnak nem az imaállapot az egyetlen mércéje, hangsúly van az erényeken is, és ez hangsúlyos Pacsy írásában is, nekem átjött. Az, hogy ki "hol tart az imában " nem jelent értékítéletet.
"Hol volt ez az út korábban?"
A misztikáról spirituális értelemben először Origenész írt , a szemlélődést, a Szentírásba való mély betekintést misztikusnak mondta. Ő az imaéletben kezdőkről, haladókról és tökéletesekről írt. A III-IV. századi sivatagi atyák (pl. Remete Szent Antal, Evagriosz Pontikosz és még sokan mások ) a szenvedélyek, bűnök ellen vívott küzdelmükben a Szentírásból vett idézeteket, zsoltárverseket ismételgettek, ebben találták meg a szív szüntelen nyugalmát, az. ún hészükhiát. Evagriosz Pontikosz a "tiszta imádságról", vagyis a gondolatok és képek nélküli imáról tanított, Ninivei Szent Izsák szerint ez vezet be "Isten szótlan titkába". Johannes Cassianus az V. sz.-ban Collationes patrum c. művében ír kezdőkről (akikben megvan az elszánt jóakarat), haladókról (akik erényesek) , és tökéletesekről (akiknek imája a szeretet).Feltehetően ő az, aki a nyugati világba hozta a hészükhazmust, a nyugalmi imát és annak formuláját " Istenem , jöjj segítségemre! Uram, segíts meg engem!". Nisszai Szent Gergely bevezeti a misztikus irodalomba a felhő jelképét (ez fedi el Mózes elől Istent a Sínai-hegyen). A felhő motívum megjelenik Pszeudo Düonisziosznál is (V. sz.). Ő ír elsőként tevékeny- aktív és szemlélődő-kontemplatív életről ( Szent Ágoston pedig mai értelmükben használja ezeket a fogalmakat , sőt a "vegyes élet - vita mixta" fogalmát is bevezeti), továbbá tisztulás, megvilágosodás és egyesülés fogalmakat használ. A XII. sz.-ben Szentviktori Hugó az imában való fejlődés fokozatait a lectio, meditatio, oratio és contemplatio kifejezésekkel jelöli. Szentviktori Richárd pedig leírja és skolasztikus módszerekkel elemzi az egész lelki életet. Szerinte a szemlélődésre a tisztulás és az erények elsajátítása készít elő. A tökéletesség állapotának nála a kontempláció az alapja . A misztikus szeretet négy fokát írja le (1. ún szerzett szemlélődés: a lélek vágyik istenre, gyakorolja az elmélkedő imát, 2.vegyes szemlélődés 3.beléöntött szemlélődés : egészen Isten akaratára hagyatkoznak, Szent Bernát ezt lelki házasságnak nevezte és 4. fok: az egyesülés itt már kifelé hat.) Aquinói Szent Tamás 3 fokozatot említ: 1. kezdők-tisztulás, 2.haladók-megvilágosodás, 3.tökéletesek- egyesülés útja.A XIV. századból Sienai Szent Katalint említeném meg, akinek Dialógus c. műve kikerülhetetlen része a keresztény misztikának, megkapta Jézus stigmáit, sokat tett azért, hogy a pápa visszatérjen Avignonból Rómába. Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz a két "klasszikus" spanyol misztikus. Keresztes Szent János a jegyesi misztika kiemelkedő képviselője. Avilai Szent Teréz megkülönböztet elmélkedést, összeszedettség imáját, nyugalmi imát , egyesülés imáját, lelki eljegyzést, lelki házasságot, ír a szellem sötét éjszakájáról, a megpróbáltatásokról is. A XVII. sz. végén a misztika gyanús szóvá vált, rendkívüli jelenségekkel azonosították, különbséget tettek aszketikus és misztikus teológia között, a misztikát száműzték a normális hitélet területéről. Keleten ezalatt évszázadok alatt imákból és Jézus nevének tiszteletéből kialakult a Jézus-ima. Új Teológus Szent Simeon könyvet is írt az imádságról és a figyelem módszereiről. Sínai Szent Gergely (+1346) révén pedig eljutott a Jézus-ima Athoszra, írásait szláv nyelvekre is lefordították. A Jézus-ima a Filokália és a Zarándok elbeszélései c. könyvek révén vált aztán széles körben ismertté. A XIX. században a keleti egyházban jelentkező spirituális megújulás ezekre a könyvekre alapozott. A II. világháború után feléledt a kontemplatív irány, egymástól függetlenül többen is igyekeztek megnyitni az emberek előtt a szemlélődés útját , pl. Thomas Merton trappista, John Main bencés , Anthony De Mello és Jálics Ferenc jezsuita szerzetesek.
(Puskely Mária és Karin Seethaler nyomán)
Szent Pállal kapcsolatban csak annyit írnék, hogy leveleiben számtalan helyen ír az imáról.
Hogy kiknek szól a Jálics atya és Pacsy által leírt lelki út? Mindenkinek, aki indíttatást érez rá, aki Isten hívását érzi ebben. Aki másra érez hívást, tegyen lelkiismerete szerint, aki a "hétköznapi életben" tettekkel tesz tanúságot Istenről az éppúgy érvényes .
"A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz... Ezt mind egy és ugyanaz a Lélek műveli, mindenkinek úgy adva részt, ahogy akarja." (1 Kor 12, 4,5,11)
Istennel találkozni - nagy Titok.

fons dulcis aquae 2017.07.16. 06:41:05

Még egy szubjektív vallomással tartozom. Évekkel ezelőtt elindultam a szemlélődő ima útján. Hogy hol tartok nem méricskélem. Hálás vagyok a lelkigyakorlatokon kísérőknek bölcs és tapintatos vezetésükért. Új, mélyebb értelmet nyert számomra a nyitottság, alázat, egyszerűség, kitartás, elfogadás, megengedés, elengedés, megbocsátás, csend, jelenlét, kegyelem. Az Istennel való kapcsolat pedig bensőségesség, amit tényleg nagyon nehéz szavakba foglalni, közölni, megosztani. A költők ehhez jobban értenek , segítségül is hívom itt Pilinszkyt.
ITT ÉS MOST
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Kuklay Antal atya szavait fűzném még hozzá, aki erről a versről röviden így írt:
"Ha az égitestek közelednek egymáshoz, megmozdulnak a vizek:dagály keletkezik.
A lelkek körül is megváltozik a világ, ha megnövekszik gravitációs terük: <<a szeretet, mely mozgatja a napot, s a többi csillagot - Amor che muove il sole e l'altre stelle>>.

Most egy hétig off line leszek - lelkigyakorlaton.
Szép napokat és bőséges kegyelmeket!

türkiz 2017.07.16. 10:34:12

@fons dulcis aquae: "Most egy hétig off line leszek - lelkigyakorlaton."
-Így különösön érthető a lojalitásod leendő Mestered felé...! ;-)
Legyen az Ő áldása rajtatok! Ebben az esetben tényleg a legjobb őrizni a fényt, rettegni a sötétet... ráér még az izmos valósággal való találkozás, alámerülés...

Pandit 2017.07.18. 08:56:46

@jabbok:
Értem. (talán)
persze, hogy velem beszélgetsz, de nem én írtam a posztot. :o)
"Azt azonban alapvetően tragikusnak tartom, ha (illetve AHOGY) ezt MINDEN ember, vagy akár MINDEN keresztény számára érvényes pályának, MINDENKIRE érvényes SZINTEKNEK akarjuk bemutatni."
Én úgy vettem a poszt ezt azért nem akarta állítani.
Talán én jóindulatúbb vagyok és (akár pl a "van kedvetek csatlakozni?" kérdés miatt is én megpróbáltam(?) úgy értelmezni ezt a dolgot, hogy egy lehetséges praktikus megfogalmazása az "imádságos élet" (ismétlem: nem definiáltuk a lelki élet /lelki út fogalmakat, és nekem is gyanús volt ez a megkülönböztetés) keretének vagy ilyesmi.
Elismerem, hogy pl. a "plébániai lelkipásztorkodás" résznél nekem is "nagy levegőt kellett vennem", de ezt én tényleg betudom annak, hogy Pacsy teljesen más területen éli a dolgos mindennapjait.
A kislányod példáját köszönöm! Így nagyon érthető. :)
Azt hiszem azt is értem, hogy lehet ez kockázatos is, (bár el tudom képzelni, hogy van akinek pont erre a "halálugrásra" lehet szüksége az élete valamely szakaszában) ha jól emlékszem korábban említetted, hogy Te tudatosan is igyekeztél kerülni a hasonló csapdákat az életeddel kapcsolatos döntéseidben. Jó lehet, hogy az más.
Az a helyzet, hogy nekem meg per pillanat nem igazán vonzó(!) ez az egész és nem tudom, hogy azért-e amit Te, meg pl. Türkiz írtok ezzel kapcsolatban, vagy csak alapvetően nem.... na jó ezt még átgondolom...

türkiz 2017.07.18. 09:09:14

@Pandit: "per pillanat nem igazán vonzó(!) ez az egész"
-Mostanában nehézkesebb vagyok, sajnos... ne haragudj! Mire gondoltál konkrétan?

Pandit 2017.07.18. 09:40:52

@türkiz:
Már amihez Pacsy csatlakozni hív. Arrra gondoltam.
:)

türkiz 2017.07.18. 09:47:47

@Pandit: Értem ;-) Köszönöm!
Csuda tudja! Én megértelek, tényleg lehetne ezt jobban tolmácsoni, mint ahogyan pl. a karmelitáknak mintha ez jobban menne...

godit 2017.07.23. 07:29:13

idézet
Az „Isten jelenlétébe helyezkedés”, amit az imádság tanításánál említeni szoktak, nem előkészületi gyakorlat, hanem az imádság lényege. Két szerelmes, aki csöndben nézi egymást, vagy egy gyermekét karjában tartó édesanya, vagy egy barátjával kezet szorító férfi szavak nélkül is jelen van a másik számára. Kölcsönösen egymás személyes erőterében vannak, pontosabban: egyetlen közös erőtérben egyesülnek. Ez az erőtér nem teremthető meg semmiféle technikával. A tudatmanipulációkhoz semmi köze. Személyes szólításra adott személyes válaszból születik. Két szabadság találkozása: a határtalan isteni szabadság megtalálja az ember határolt szabadságát, és az emberi szabadság válaszol, odaadással az odaadásra, szeretettel a szeretetre. Ez a szeretet ajándék. Isten műve, nem a mienk.
A személyes szólítás: Jézus, az Ige. Az örök Ige jelen van az univerzumban, őbenne teremtetett minden. Jelen van embertársunkban, aki az ő képmása. Jelen van a Szentírásban, egy-egy zsoltársorból szívet rendítően meg tud szólalni. Jelen van a liturgiában, mint cselekvő, újjáteremtő Ige. Aki „misét hallgat”, nem jól imádkozik. Az Eucharisztiában az Ige cselekszik köztünk: bevon bennünket egyszeri golgotai áldozatának sodrásába, hogy mi is belekerüljünk az Atyának való határtalan önátadásába, és ezzel föltámadásának dicsőségébe is. Aki „hallgatja” ezt, mint egy műsort, ásíthat, bámészkodhat. Aki benne van, izgul, hogy neki is sikerüljön. Aki „hallgatja”, rosszul imádkozik, aki benne van, jól.
Ez nem attól függ, hogy mennyire tudunk koncentrálni. Egy édesanya, aki síró kisgyermekét csitítva ki-be sasszézik a templom küszöbén, hogy ne zavarja a szentmise résztvevőit, de ő maga valahogy mégis részt tudjon venni a szent cselekményben, anyaságának vállalásával sokkal jobban „benne lehet” a köztünk megjelenő húsvéti misztériumban, mint aki a padban követi az Adoremusból a miseszöveget. Egyéni imánkban is hasonló a helyzet. Avilai Szent Teréz, aki pedig az elragadtatásig „benne volt” az isteni jelenlétben, egy levelében azt a tanácsot adja az imádkozónak: „Az értelemmel pedig ne törődjék, mert az egy kiállhatatlan fecsegő.” Amit ő itt értelemnek nevez, az inkább a fantázia. A fantázia kalandozása elkerülhetetlen kísérőjelensége az imádságnak, csak a rendkívüli kegyelmek magasabb fokozatain küszöbölődik ki. Alázattal és minden lelkifurdalás nélkül tudomásul kell vennünk, hogy ezt mi se kerülhetjük el.
Érdemes vállalni a fáradságot, vállalni a száraz periódusokat. Akár érezzük, akár nem, az isteni jelenlét magába öleli az imádkozót. „Balkeze a fejem alatt, és jobbjával átölel engem” – mondja az Énekek énekének jegyese (Én 2,5). Nem egy telefonvonal két távoli végéről érintkezünk, az isteni transzcendencia a hiteles imádságban saját közegünkké válik. Az imádság egyesülés és beteljesülés. Istenben vagyunk otthon.

jabbok 2017.07.23. 14:59:09

@godit: Köszönöm, nagyon árnyalt és pontos - még az én ronda kötözködő természetemnek is...

Ez különösen közel áll az én hitemhez/tapasztalat-világomhoz:
"nem attól függ, hogy mennyire tudunk koncentrálni. Egy édesanya, aki síró kisgyermekét csitítva ki-be sasszézik a templom küszöbén, hogy ne zavarja a szentmise résztvevőit, de ő maga valahogy mégis részt tudjon venni a szent cselekményben, anyaságának vállalásával sokkal jobban „benne lehet” a köztünk megjelenő húsvéti misztériumban, mint aki a padban követi az Adoremusból a miseszöveget."

godit 2017.07.23. 16:14:10

@jabbok: nekem is !...bár én már nagyiként sasszézok :-)

jabbok 2017.07.27. 00:43:51

@godit: ez valamiért kimaradt az idézetből:
"a nem-akaratlagos elszórakozás nem akadálya annak, hogy lelkünk mélye Isten felé forduljon.
Ez nem koncentrálóképesség, hanem életirányultság kérdése. Legyen ez vigasztalás a munkában hajszoltaknak, az álmatlanságban szenvedőknek, a súlyos beteget ápolóknak, a kisgyermekes anyáknak. Ők is tudnak jól imádkozni, hozzák meg bátran az áldozatot."

Pandit 2017.07.27. 09:12:14

@jabbok: @godit:
Én is köszönöm. Nagyon. Szép. És csak igaz lehet.
Meg némiképp triviális is, de persze szükséges is újra és újra megfogalmazni. Talán minden "lelki életről szóló gondolatnak ezzel kellene "kezdődnie és végződnie". OK.
Vigasztaló, igen....és ez az...
Lásd a szerző is így fogalmaz:
"Legyen ez vigasztalás....." (Ami kétségtelenül tök másmilyen színezetű, mint a "...azon kell igyekeznünk, hogy a jó vasárnapi keresztények megtartsák a 10 parancsolatot; akkor mindennel elégedettek lehetünk...")
De, ha vigasztalásra van szükség (és nyilvánvalóan van rá szükség, EZT tagadni súlyos figyelmetlenség lenne!), akkor VALAMI hiányzik.
Nem itt kezdődne(!) (valamiképp) az amiről Pacsy szándékozott írni? Nyilván - még ha néhol félresiklott is - azon az alapon amit ti mondotok. (Mondjuk ezt feltételezve.)

Jabbok:
Más (nem teljesen):
Azóta is azon gondolkodom "elmélkedem", amit a kislányodról, az Ő lelki életéről írtál. Nem tudom igazán miért, vagy mire "jutottam", de valamiért ez "foglalkoztat"..... Nem tudnám megfogalmazni, csak szerettem volna jelezni. Ilyesmi.

jabbok 2017.08.01. 17:17:13

@Pandit: "némiképp triviális is, de persze szükséges is újra és újra megfogalmazni..."

A legfontosabb forrás ezzel kapcsolatban - minden lelkiségi irodalmon és imádságos iskola tanítása mellett, alatt és fölött - ugye azért mégiscsak a Szentírás. Vagy nem?

Pl. maga a tény, amit már említettem: hogy Jézus, az összes többi ismert nagy vallásalapítóval ellentétben, NEM tanított imamódokat.

Vagy amit Pál ír: hogy "a Lélek adományait ki-ki AZÉRT kapja, HOGY HASZNÁLJON vele." (Tehát: nem a HOGYAN-ért, hanem a MIÉRT-ért...)

Vagy amit a próféták és szentek mindig is tanítottak: hogy az Isten nem az imádságaink formáit, helyeit, módjait, mennyiségét nézi, hanem a SZÍV SZÁNDÉKAIT.

Pandit 2017.08.02. 11:26:46

@jabbok:
nem biztos, hogy most értelek.
MIÉRT van szüksége a vigasztalásra az anyukának?
Azért-e mert VALÓBAN hiányzik valami attól függetlenül, hogy az ő állapotbeli kötelessége/helyzete szerint természetes és elfogadható/elfogadandó, hogy hiányzik.
Vagy azért mert a pacsyéhoz hasonló tanítások miatt(!) félreértésben van arra vonatkozóan, hogy ő most milyen ajándékokat kapott a Lélektől amivel szolgálni tud/szolgálnia kell.
Vagy esetleg az a "lelkivezető"/lelkipásztor aki nem világosítja fel, hogy hogyan is szolgálhatna használja rosszul az ő ajándékát, hogy arra akar mindenkit "rávenni", hogy ők is így szolgáljanak/"csak" ez a helyes szolgálat?

Én első blikkre természetesnek gondolom azt, hogy aki érti, hogy a "szív szándéka a fontos" (ki ne értené ezt, hiszen még jó hogy ez is tűnik a "legfontosabbnak" mindenkinek), abban felmerül, hogy HOGYAN is "érhetném el" azt ami a szívem szándéka.
Nem ebben akart pacsy segíteni? (Lehet, hogy "rosszul" persze, nem tudom.)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2017.08.03. 17:53:43

@Pandit: Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a "vigasztalás"-t itt szentignáci, szentklárai stb. értelemben kellene olvasni. Majd folytköv., viszont azt sürgősnek éreztem, hogy bedobjam ezt a szempontot, szóval hogy ez nem a köznapi vigasztalás (pl. valami szomorúságban).

godit 2017.08.29. 14:07:44

Bizony, mi nem tudunk úgy imádkozni, ahogyan kell. A Lélek TUD, és egyedül Ő tud, ez pedig szavakban ki nem fejezhető.
Beérem hát azzal, hogy csak a csendemet ajánlom fel neki, s egyre inkább azt látom, hogy valami történik, és hogy egy szimfónia részese vagyok.

Christian de Chergé: Legyőzhetetlen remény
Az ima embere

jabbok 2017.09.01. 14:04:10

@Pandit: "aki érti, hogy a "szív szándéka a fontos" (ki ne értené ezt, hiszen még jó hogy ez is tűnik a "legfontosabbnak" mindenkinek), abban felmerül, hogy HOGYAN is "érhetném el" azt ami a szívem szándéka."

Nem szeretnék magam abba a hibába esni, amit másnál olyan nehezen viselek - vagyis nem állítom, hogy mindig és mindenkire és biztosan igaz, amit írok, vagy akár az, amit a Szentírásból ide vágónak találok. De a Szentírásban elég ritka az az eset, hogy az Isten valakit meg akar szólítani, és az illető ezt ne venné észre... Az az igazság, hogy ha az Isten szólni akar valakihez, akkor azt (TÖBBNYIRE) megteszi. Ahogy Ámosz mondja, "Ha oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, az ÚR szól, ki ne prófétálna?" De Pálnak is elég nehéz volt "rugdalóznia az ösztöke ellen". És a gyerek Sámuel is hiába értette félre háromszor, hogy ki szólítja az éjszaka közepén.

Azt meg kifejezetten nagyon óvatosan és SZVSZ, IMHO mondom, hogy SZERINTEM az imádság, a kitartó, hűséges és BECSÜLETES imádság egészen másra való. Nagyon, nagyon fontos - de TALÁN egészen másért és máshoz... De erről nehéz beszélni.

Pandit 2017.09.04. 07:42:59

@jabbok:
Nem értem. :(
Tudnád még magyarázni?
Nyilván ritka az az eset a Szentírásban. (Talán nincs is)
(De ez szimplán lehet, hogy csak azért, mert azokat nem írták bele. Miért is írták volna?)
Mi az, hogy többnyire? Miért van olyan eset a Szentírásban, amelyben megtudjuk, hogy Isten szólni AKAR valakihez, de mégsem teszi? (Meggondolja magát? Akkor meg már nem is akar, nem?)

Mire nem való?
És értem, hogy nehéz, de ha mégis...
örülnék neki. :)