Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Az alázatosság fokozatairól

2017.08.08. 09:46 pacsy

blog_alazatossag_jezsuita.jpgA mondanivaló szemléletéséhez egy kicsit távolabbról kell kezdenem. Nemrégiben történt, hogy egy fontos liturgikus eseményre voltam hivatalos, amit az egyik nagyobb templomban tartottak. A mise előtt vagy huszadmagammal – mi, a koncelebráló papok – a sekrestyében öltözködtünk. Én már fel is vettem a koncelebránsoknak kikészített egyforma miseruhák közül egyet és békésen álldogálva várva a szertartás kezdetét. Ekkor derült fény arra, hogy az egyik atyának, nem jutott miseruha. A dolgon önmagában nem lehetett csodálkozni, hiszen kissé késve érkezett, a koncelebrálni pedig – úgy tűnik – a vártnál többen összefutottunk. A dolog pikantériája azonban, hogy az illető tekintélyesebb egyházi méltóságnak számított, ráadásul valami különleges liturgikus szerepe is volt abban a misében. A plébános atya persze mindjárt észrevette a diplomáciai malőrt (valamint az esemény előkészítése terén történt mulasztást...) és hamar próbálta is orvosolni: gyors pillantással felmérte a jelenlévőket, majd kisvártatva hozzám fordult, és udvariasan megkért, hogy adjam át a rajtam lévő miseruhát. A plébános atya jól választott: a kérését vonakodás nélkül, készséggel teljesítettem. A szertartás a tervezett fényes külsőségek között zavartalanul lezajlott. Bennem sem maradt a pillanatnyi megszégyenülés emlékén túl semmilyen negatív nyoma az eseménynek; még örültem is, hogy a plébános annyi ember közül engem választott ki erre az apró lemondással (sőt, akár úgy is mondhatnám „megaláztatással”) járó feladatra.


Ami miatt azonban mégis megmaradt bennem az esemény – s most kedvem támadt meg is osztani –, hogy a dolog ezzel nem fejeződött be egészen. Pár nappal később ugyanis, csak úgy mellesleg, egy jezsuita rendtársam odavatette nekem, ahogy egymás mellett álltunk valamire várakozva: ő bizony a helyemben nem adta volna át a már rajta lévő miseruhát. Hiszen – mondta energikusan – a plébános dolga lett volna figyelmesebben előkészítenie az eseményt, és – ha már nem tette meg – post factum viselnie kellett volna a következményeket.

Elgondolkoztam a dolgon. Az kezdett el foglalkoztatni, hogy vajon jól tettem-e, hogy ilyen készséges voltam. Szóval, hogy velem van-e a baj... Hogy nem behódolás volt ez a részemről? Nem konfliktuskerülésből fakadt, hogy ilyen könnyen túltettem magam a hibáján? Nem kellett volna legalább egy kicsit valóban éreztetnem vele, hogy ő mulasztott?

Arra jutottam, hogy a helyzetre háromféle módon – hogy ne mondjam: mintegy háromféle „szinten” :) – lehetett volna reagálni. 1. Az első mód, ha belsőleg behódolok a tekintély előtt és kritikátlanul engedelmeskedem az elöljáró (vagy bármely tekintélyi személy) kérésének. Ezt a magam részéről tekintélyelvű, szervilis és végső soron éretlen magatartásnak tartom; szóval összességében véve nem követendő példa. 2. A második mód, ha kiálltam volna a magam igaza mellett és alkalmasint nyomatékkal érvényt szerzek a jogaimnak. Az ilyen magatartás a jezsuiták erőssége, akik általában autonóm és felnőtt magatartásra vannak szocializálva, és rendszerint ki is kérik maguknak az ezzel ellentétes viselkedést. Ez az igazságosság és méltányosság színtje, amely nélkülözhetetlen minden egészséges (és demokratikus alapokon szervezett) társadalmi vagy közösségi együttélés esetében. 3. Végül a harmadik megoldás az, ha valaki önként és saját akaratából mond le a jogairól, és engedelmeskedik; ha alkalmasint jó szívvel teljesíti az olyan kéréseket is, amelyek megaláztatással járnak, akkor is ha nem ő a felelős. Ezt a módot a helyzet spirituálisan érett („misztikus”) megoldásának tartom. Hogy én adott esetben a három közül melyik motiváció alapján reagáltam? A dolog pikantériája, hogy nem is olyan könnyű eldönteni. A motívumaink ugyanis sokszor nem egyértelműek; a fent említett különböző színtek korántsem különülnek el olyan élesen, kontúrosan egymástól, mint első pillantásra gondolnánk. A tényleges konkrét emberi viselkedést ugyanis éppenséggel sokféle árnyalat és motívum is átszínezi. Világos elhatárolás helyett gyakran csak tendenciákról beszélhetünk, melyek „prioritásként” érvényesülnek egy-egy személy esetében.

Megjegyzem, hogy Szent Ignác Lelkigyakorlataiban van egy szakasz (Lgy 164-168), amelyben az alázatosság három fokozatát különbözteti meg. Nagyon rövid, mindössze négy bekezdés), ám rendkívül mély és tanulságos. Alighanem az egész életet el lehetne tölteni az elemzésével (hát még a megvalósításával... ;). Hadd kommentáljam röviden a szöveget.

Az alázatosság három módját – s ez a mai kor embere számára talán kifejezőbb is valamivel – a lelkiségi szakirodalomban szokás „Isten szeretetének színtjeinek” (grados de amar Dios) is mondani. Egyébként már jóval Szent Ignác előtt, egyes középkori szerzők is megkülönböztették egymástól az alázatosság „elégséges”, a „bőséges” és a „tökéletes” színtjét. Ez bizonyos hierarchiát és fejlődési lehetőséget sejtet. S most lássuk Ignác fokozatait.

  1. Szent Ignác szerint az alázatosság első fokozata szükséges az örök üdvösség eléréséhez. Ez abban áll, hogy „annyira kicsinnyé teszem magam és megalázkodom, amennyire csak tehetem, azért, hogy mindenben engedelmeskedjem Isten, a mi Urunk törvényének”, bármiről legyen is szó, ami csak „halálos bűn terhe alatt kötelez” (LGy 165). Ignác itt az isteni törvénynek való teljes és radikális, minden kompromisszumtól mentes alárendelődést követeli meg, éspedig nem csupán abban az értelemben, hogy fenntartás nélkül betartom a törvény betűjét, hanem hogy úgy engedelmeskedem neki, hogy nem is mérlegelem, vagy teszem további megfontolás tárgyává. A törvénynek való engedelmesség – ha valóban teljes belső szabadsággal hajtják végre –, azt jelenti, hogy elismerem a másik személyt, ami szeretetből az Isten és az emberek szolgálatára való szentelődést, és tiszta önátadást jelent. Úgy, ahogy Jézus Krisztus tette a pusztai megkísértésekor (vö. Mt 4,1-11; Mk 1,12; Lk 4,1-13), vagy éppen a kereszten (Lk 23,46; Jn 19,30). Röviden szólva, ebben az értelemben akkor vagyunk alázatosak, ha semmi szín alatt, az életünk árám sem követünk el halálos bűnt.
  2. Az alázatosság második, az előzőnél Ignác szerint tökéletesebb módja abban áll, ha „nem akarom azt és nem vonzódom jobban ahhoz, hogy gazdag legyek, mint szegény, a tiszteletet akarjam, mint a gyalázatot, a hosszú életet jobban kívánjam, mint a rövidet — amennyiben ezek mindegyike egyformán van Istennek, a mi Urunknak szolgálatára és lelkem üdvösségére”; éspedig egészen odáig menően, hogy még az élete árán sem vállakozom „bármilyen bocsánatos bűn elkövet[ésére]” (LGy 166). Ebben az értelemben tehát nem az alázatosság egy újabb stabil fokozatáról vagy állapotról van szó, hanem sokkal inkább egy dinamikus (fejlődési) folyamatról. Ez azonban ebben a második szakaszban valamifajta koherenciára tesz szert, amely immár alapul szolgál az egész személyiség működése számára. Az ilyen személy teljesen közömbösnek mutatkozik a világ hívságai iránt (gazdagság-szegénység, egészség-betegség, hosszú-rövid élet) – ezt jelenti a híres ignáci indifferentia –, mert már csak annak megvalósítására törekszik, amit Isten akar az életével. Bármi legyen is Isten terve, ő azzal akar együtt működni, fenntartások és kifogások, kiskapuk nélkül. Már a legkisebb dologban sem akarja megszegni az ő akaratát. Ez az életforma Krisztuséhoz hasonlatos: az ő teljes kenosis-a az Atyja és az emberek iránti szeretetből önként vállalt radikális önkiüresítést, önmagától megfosztottságot jelentett (vö Fil 2,6; ill. 5-10). Röviden: ebben az értelemben az az ember alázatos, aki semmi áron sem követ el még bocsánatos bűnt sem.

Vajon lehet ezt még ennél is tovább fokozni?

  1. Az alázatosság – avagy Isten szeretetének – harmadik fokozata Ignác szerint az, amikor valaki Krisztus iránti szeretetből, és az ő követése érdekében, amennyiben ez mások bűne nélkül lehetséges, arra vállalkozik, hogy „[annak érdekében, hogy] jobban hasonlóvá legye[n] hozzá, inkább akar[ja] és választ[ja] a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést, és inkább kíván[ja], hogy együgyűnek és bolondnak tarts[ák] Krisztusért [...], mint [hogy] bölcsnek és okosnak [tartsák] ebben a világban” (LGy 167). Ez a radikális Krisztussal való azonosulás útja, aki Isten létére emberré lett és irántunk való szolidaritásból a megaláztatás útját választotta. Ebben állna a „legtökéletesebb alázatosság” (humildad perfectissima), amikor az „én” és az „enyém” szavak immár felcserélhetővé válnak a „Krisztus” vagy „Krisztusé” szavakkal: tudnillik, hogy immár egyedül az ő dicsérete és dicsősége számít a számunkra. A lelki életben ezen a ponton valóban teljes perspektívaváltás, minőségi ugrás történik: már nem a saját erölködésünkől van szó (aszketika), hanem az Istennel való teljes azonosulás révén maga Isten bennünk való életéről (misztika). Abból az emberből, aki ebbe az állapotba eljutott – és minden cselekedetéből – már csak szeretet árad.

 

Az alázatosság jelentőségét a szentignáci lelkigyakorlatokban nem lehet eleget hangsúlyozni – és talán így van ez minden spirituális hagyományban, kivétel nélkül. Olyan momentum ez, amely által végre súlyt kapnak a választásaink; az életünkre vonatkozó „helyes választás” is, amelyre a lelkigyakorlatok felkészíteni igyekeznek. Csak ebben a perspektívában nyer valóban értelmet a szegénységben, tisztaságban és engedelmességben leélt élet és itt nyilvánul ki az is, hogy teljes zsákutca a világi gazdagságra, élvezetekre és minden áron való hatalmi önérvényesítésre való törekvés. A Jézus Krisztussal való azonosulás vágya az alázatosság harmadik fokozatában teljesedik be (amely Szent Ignácnál a „Krisztus zászlaja” alatti szolgálattal azonos).

Érdekesnek találom ebből a szempontból a hindu és buddhista hagyományt – Martini bíboros idézi egy interjújában -, amely szerint az emberi életnek négy szakaszát szokás megkülönböztetni. Az első szakaszban az ember tanul; a másodikban tanít; a harmadikban magányosan elvonul az őserdőbe és az aszkézisnek szentelődik; a negyedikben pedig koldulni kezd. Nem ugyan az, de – nekem legalábbis úgy tűnik – vannak letagadhatatlan párhuzamok...

Talán az elmondottak alapján érzitek már, hogy a fenti példával nem akartam azt mondani, hogy a magam részéről „megérkeztem” volna... :) Viszont törekszem arra, hogy úton legyek, hogy úton maradjak. Szeretném tartani az irányt.

Jézus áldjon benneteket!

P.s.: Ide másolom még Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvéből az ide vonatkozó eredeti szöveget is teljes terjedelemben, magyar fordításban (nyúlfarknyi az egész).

 

AZ ALÁZATOSSÁG HÁROM MÓDJA

 

  1. Az alázatosság első módja szükséges az örök üdvösségre. Ez a mód abban áll, hogy annyira kicsinnyé teszem magam és megalázkodom, amennyire csak tehetem, azért, hogy mindenben engedelmeskedjem Isten, a mi Urunk törvényének. Ugyannyira, hogy ha minden teremtett dolog urának tennének is a világon, sőt még földi életem árán sem szánnám rá magam, hogy szántszándékkal megszegjek valamely parancsot — legyen az isteni vagy emberi —‚ amely halálos bűn terhe alatt kötelez.

 

  1. Az alázatosság második módja tökéletesebb az elsőnél. Vagyis, ha már olyan fokon vagyok, hogy nem akarom azt és nem vonzódom jobban ahhoz, hogy gazdag legyek, mint szegény, a tiszteletet akarjam, mint a gyalázatot, a hosszú életet jobban kívánjam, mint a rövidet — amennyiben ezek mindegyike egyformán van Istennek, a mi Urunknak szolgálatára és lelkem üdvösségére. Ez úgy legyen meg bennem, hogy sem az egész teremtett világért, sem ha életemtől fosztanának is meg, nem határoznám el magam arra, hogy valamely bocsánatos bűnt elkövessek.

 

  1. A harmadik mód a legtökéletesebb alázatosság. Feltételezi az alázatosság első és második módját. Abban áh, hogy ha az isteni Felség dicsérete és dicsősége egyforma — azért, hogy valóságosabban kövessem Krisztus Urunkat és jobban hasonlóvá legyek hozzá, inkább akarom és választom a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést, és inkább kívánom, hogy együgyűnek és bolondnak tartsanak Krisztusért, akit előbb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és okosnak ebben a világban.

 

  1. . — Ha tehát az ember az alázatosságnak ezt a harmadik módját elérni akarja, nagy hasznára lesz, ha elvégzi a három embercsoportról szóló elmélkedés már említett három imabeszélgetését. Könyörögjön benne azért, hogy Urunk őt erre a harmadik, nagyobb és kiválóbb alázatosságra kiválasztani kegyeskedjék, csakhogy jobban kövesse Őt és szolgáljon Neki, ha ez egyenlő vagy nagyobb szolgálat és dicséret lenne az isteni Felség számára.

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr412727460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

türkiz 2017.08.09. 10:51:41

Már két napja emésztem ezt az írást...
Amit nem szoktam, ma még ki is nyomtattam. Valamiért szükségem lett arra, hogy többször rá tudjak nézni, hátha általa megértem benne önmagam elakadását...
A téma érzékenyen érint. Gyakran kerülök ilyen és hasonló szituációba, és sohasem tudom, hogy a készséges lelkületem, mennyiben helyes-e is egyben...

Olvastalak, Pacsy, de végül beláttam, hogy erre így aligha érkezhet válasz. Te ugyan megpróbáltál fordítva ülni fel a lóra (mert így érzem), de ez már önmagában bonyodalmat rejt. Jó ideje úgy találom, csak a legegyszerűbb válaszok válaszok. ;-)

Szerintem egyáltalán nem az alázatról szól Ignácnak ez a néhány mondata (jó, hogy idemásoltad!)... Sokkal inkább arról az önátadásról, amit az érez, aki Őt keresi. Sokkal inkább arról a döntésről, amit annak kell meghoznia, aki Őt egyre mélyebbről hajlandó megismerni. És ezek épp attól nehezek, elképesztően nehezek, mert nem törvények...
Nem a halálos (bocsánatos...) bűneink elhagyása alakít minket, nem a viselkedésünk, nem az ennek meghozott döntésünk, elhatározásunk... éppen, hogy fordítva van mindez! Ignác az út végéről néz vissza, keresi számunkra a mankókat, jeleket(?), de talán egészen másra utal általuk. Ebben a három "módban" gyönyörűen jeleníti meg a Vele való találkozásainkat. Azt hiszem, erre a háromszori igenre vagyunk meghívva... mind... és azt is gondolom, hogy aki ezek közül bármelyiket könnyen tudta, tudja kimondani, akkor még csak azt sem ismerte fel, mire is mondott igent, legföljebb külső törvényeknek engedelmeskedik, holott Ignác itt éppen a Benne való átalakulásunkról ír. Aki erre egyáltalán képes rálépni, csak azt fogja tudni formálni, alakítani... ez pedig húsbavájó... ráadásul mivel elemi félelemmel jár együtt, szeretet nélkül teljességgel megléphetetlen... Azaz talán az alázatosság mértéke bennünk semmi más, mint a szeretetünk mértékének a tükre. Azaz értelmetlen azon gondolkodni, amin Te vagy én szoktam :-D Ahogy az előttünk álló út sem lehet más, mint a bennünk élő szeretet növekedése... Sajnos, gyakran érzem úgy, hogy nem szeretek eléggé, talán éppen ezért is élek meg olyan sokszor hasonló szituációkat, utána való nyugtalanságot...
Krisztussal való azon hasonlóság, amit a harmadik pontban említ Ignác, egzisztenciálisan elviselhetetlen... hogy egyszer elégséges lesz-e a szeretetünk ehhez??? Brrr! Hát, nem tudom...
Csak az biztos, hogy voltak, vannak és lesznek szentjeink... egyedül ebbe érdemes belehalni! :-D

P.E. 2017.08.09. 11:12:58

Én azt néztem volna, hogy mi a cél. Megünnepelni Istent a szentmisében. Lelkeket visszamenteni az "egyakolba". Ha a ruháimtól való megfosztásom ezt szolgálta, örömmel érzem magam kiválasztottnak erre.

Yganam 2017.08.22. 20:44:36

Súlyos számomra ez a fogalom: alázatosság. Megalázás, alázkodás, alázatosan jelentem, alázatos szolgája, ... Gyerekként sírok, ha csúfot űznek belőlem, fiatalként mélyen megbánt, s majd belehalok, amikor cserbenhagy a szerelmem. És aztán évek-évtizedek alatt megedződöm. De mégsem gondolom, hogy attól jó a világ, ha részt veszünk egymás bántásában - még akkor sem, ha ez elkerülhetetlen. Számomra a koldus lábának megmosása nem alázatosságot, hanem jóságot jelképez a másik ember iránt, mindenki más iránt.
A Gondviselésben való bizonyosság a legfontosabb támasz minden kisebb-nagyobb dráma elviselésében, elfogadásában. És abban is, hogy észrevegyük: mi fontos és mi nem. Pl. egy szimbolikus, vagy igazi pofon, amit kapunk - tényleg olyan lényeges dolog? Ha van lehetőségünk, haladjunk más irányba. :-)

studiorum 2017.08.27. 17:21:33

@Yganam:

'Számomra a koldus lábának megmosása nem alázatosságot, hanem jóságot jelképez a másik ember iránt, mindenki más iránt.'

Én nem választanám el a kettőt egymástól.

Abban teljesen egyetértek, hogy "A Gondviselésben való bizonyosság a legfontosabb támasz minden kisebb-nagyobb dráma elviselésében, elfogadásában."

studiorum 2017.08.27. 17:56:53

@Yganam:

'Számomra a koldus lábának megmosása nem alázatosságot, hanem jóságot jelképez a másik ember iránt, mindenki más iránt.'

Én nem választanám el az alázatosságot a jóságtól.

Azzal teljesen egyetértek, hogy "A Gondviselésben való bizonyosság a legfontosabb támasz minden kisebb-nagyobb dráma elviselésében, elfogadásában."
süti beállítások módosítása