Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Mit tanultam a Jezsuban?

2017.09.08. 10:15 korizoli

blog_jezsuita_korizoli_mit_tanultam.jpgIskolába a diák tanulni jár, de nem csak a diákok tanulnak, formálódnak, hanem a nevelőik is. Júniusban befejeződött iskolalelkészi szolgálatom Miskolcon, ami két évet tartott. Szeretnék megosztani veletek néhány személyes tapasztalatot, formálódást, ami bennem végbement ez idő alatt, amire nem is számítottam a kezdetkor.

Az iskolalelkészi szolgálat sok vonatkozásban szemléletformáló volt számomra. Nyilván sokat tanultam a fiatalokról, fejlődésükről, problémáikról, a nevelésről magáról, a családokról, aztán az intézményi lét természetéről. A lelkipásztori munka tekintetében viszont arra láttam rá, hogy mennyire fontosak a személyes kapcsolatok, milyen nagy a puszta jelenlét szerepe.

Mielőtt elkezdtem volna a miskolci munkát, 2015 nyarán számos beszélgetést folytattam miskolci rendtársakkal, tanárokkal, a szolgálatban elődömmel Nagy Bálinttal és öregdiákokkal. Elolvastam az első iskolalelkész Ádám János atya összefoglalóját is, amit egykor az iskolalelkészségről írt. Ez alapján már kialakult bennem bizonyos irányultság, amire kezdettől fogva törekedtem. Alapvetően a „jelenlét küldetésének” fogalmaznám meg ezt: ott lenni a diákok és tanárok között. Ezért kezdtem a munkát fél nyolckor az iskolaudvaron, köszöntve az érkező diákokat és tanárokat és próbáltam a szünetekben és más alkalmakkor is köztük lenni. Ez az egyszerű jelenlét ugyanakkor nem is volt mindig olyan egyszerű számomra. Főleg az első évben küzdöttem meg azzal az érzéssel, ami olykor elfogott az udvaron állva: a haszontalanság érzése. Mennyi energiám volna „dolgozni” és itt állok és nem „csinálok” semmit, csak köszönök, megkérdezem, hogy ki hogy van stb. Hát ez nem tűnik komoly „munkának.” Egy egy diák meg is jegyezte, „milyen jó a jezsuitáknak, nem csinálnak semmit, csak itt állnak az udvaron. Én is jezsuita leszek! Haha.” A korábbi feladataim – a jelöltekkel való munkát és a személyes lelkivezetéseket kivéve – szinte mind projekt orientáltak voltak. Lelkigyakorlat, zarándoklat: szervezés, munka és vége – jön a következő. Az időmet az intenzív készület, akció és kiértékelés ritmusa jellemezte, no és intenzív, komoly beszélgetések. Az iskolalelkészi munkában is vannak hasonlók pl. osztálylelkigyakorlatok, de az egész kerete mégis valahogy más. Egyrészt mert van egy stabil közösség akinek a pásztora voltam, másrészt mert sokkal több olyan helyzet volt, ahol nem főszereplő voltam, nem főnök, nem a megmondó prédikátor stb – hanem szemlélő, résztvevő, vagy mellékszereplő. Az első évem végén a tanári konferencián úgy határoztam meg magam, hogy „udvari bolond” vagyok. Ott vagyok az udvaron, beszélgetek, olykor megmondhatok dolgokat szabadon, amit nem kell mindig véresen komolyan venni. Nem aratott osztatlan lelkesedést ez az öndefiníció, de nekem magamnak sokat segített, hogy el tudjam engedni az „én fontos vagyok”, „nekem teljesítenem kell” gondolatokat. Nekem magamnak volt szükségem arra, hogy ne vegyem olyan komolyan önmagam, merjem pazarolni a figyelmemet, jelenlétemet, anélkül, hogy számítgatnék, anélkül, hogy sajnálnám az időm, energiám. Újra és újra arra figyeljek, hogy a rám bízottaknak mi jó, mire van nekik szükségük. Most az iskulalelkészi munkának már búcsút mondva és új helyen, új feladatban dolgozva úgy érzem, hogy ez a „haszontalan”, „tékozló” jelenlét mégis nagyon fontos volt mind a diákoknak, mind a tanároknak. Fokozatosan lett ez a jelenlét számomra is nem csak az akaratom és az értelmem által motivált, hanem a szívemnek is kedves. Megszerettem ott lenni az udvaron, nem gyötört már a haszontalanság érzése, örültem az egyszerű találkozásoknak. Tényleg kíváncsi lettem, hogy kivel mi van. A papságnak egy új, számomra eddig kevésbé tudatos dimenziója tárult fel előttem: Isten jelenlétének tanúja lenni. Felfedeztem, hogy puszta ott létem, és benső imádságom révén valahogy Jézust közvetíthetem, aki bátorít, aki együtt érez és mindenek előtt, aki Van, aki jelen van. Megértettem, hogy papnak lenni nem csak „csinálni” valamit, hanem az is része, hogy atyaként jelen lenni az emberek mindennapi életében, ismerni őket, kísérni őket az élet kisebb és nagyobb eseményeinél, a hétköznapok egyszerűségében vagy éppen az élet válságos, vagy nagy ünnepi pillanataiban. Nagyon hálás vagyok mindazokért, akikkel találkozhattam így az elmúlt két évben.

Egy másik számomra szemléletformáló hatás a jezsuita iskola, mint missziós lehetőség mélyebb felfedezése. Az iskola mélyen alakítja sok száz diákunk emberi és lelki fejlődését. Az gimnáziumi évek alatt a szülők, családtagok is bekapcsolódnak az iskola életébe, részt vesznek az iskola által szervezett programokon. A tanári kar, és ezen túl a munkatársi közösség jezsuita apostoli küldetésünkbe aktívan kapcsolódik bele és a családtagjaik szintén érintettekké válnak az iskola által. Ha mindezt együtt nézzük, akkor kb. ezer emberrel vagyunk napi közvetlen kapcsolatban és rajtuk keresztül még legalább 1500 emberrel rendszeres a kapcsolatunk és még bizonyosan több száz, akit valahogy elérünk. Megtörténik, hogy szülők készülnek fel az első áldozásra, vagy munkatársak gyermekei jelentkeznek házassági előkészítőre, esetleg rokonok hozzák gyermekeiket, hogy kereszteljük meg őket. Kiterjedt tehát az iskola evangelizációs hatása. Most jobban látom, hogy nem véletlen, hogy bár a jezsuiták a kezdetben (1540) még nem alapítottak iskolákat, de mégis már Szent Ignác idejében elindult egy folyamat, amelynek eredménye az akkori (és jelenleg is) világ legnagyobb, azoanos nevelési elvekre épülő iskolahálózata lett. Magyarországon a XVII-XVIII. században a katolikus megújulás döntően az akkor kiépülő iskolákon keresztül történt, aminek döntő többsége jezsuita volt (1773-ban 27 jezsuita gimnázium volt a történelmi Magyarországon!). Az elmúlt években nagyon sok általános és középiskolát vett át az Egyház. Vajon a paphiány súlyos gondja közepette is nem kéne meggondolni, hogy több papot helyezni iskolalelkészi szolgálatba? Azt hiszem a jövő szempontjából kulcsfontosságú stratégiai döntés lehetne ez. Plébánia és iskola együtt nagy evangelizációs lehetőséget tartogat.

Összességében van egy nagy hála bennem az elmúlt időért, bár nehéz volt a legutolsó félév, amikor elkezdődött az új feladatom és ingázni kezdtem. A búcsúzás, elszakadás hónapjai is voltak ezek számomra. Amikor két éve Miskolcra jöttem, küldetésben jöttem, most egy új küldetés hozott vissza Budapestre. A jezsuita lét egyik alapdimenziója a mobilitás, amit rég éreztem ilyen nehéznek, mint idén tavasszal. Mégis hiszem, hogy az Úr hív, újra hív – mint 21 éve, amikor erre az ösvényre vezetett. Akkor sem volt könnyű követni, és hátrahagyni, ami addig lelkesített (család, kutató mérnöki pálya). Hiszek és bízok Benne. Ő tudja legjobban, hogy miképp lehet gyümölcsöző az életem, hogyan szolgálhatom jobban Őt és Egyházát. Most, viszont, hogy már jó két hónapja itt vagyok Pesten, kezdem megszeretni, ami az enyém, az új küldetést.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr2212811392

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2017.09.09. 04:04:16

Köszi.
Annyit mondanék, hogy ameddig ott vagy a helyszínen, fogalmad sem lehet az ottléted valós jelentőségéről. Mint az ételben a só, meg ilyenek ;)
"Megértettem, hogy papnak lenni nem csak „csinálni” valamit, hanem az is része, hogy atyaként jelen lenni az emberek mindennapi életében, ismerni őket, kísérni őket az élet kisebb és nagyobb eseményeinél, a hétköznapok egyszerűségében vagy éppen az élet válságos, vagy nagy ünnepi pillanataiban."
Ez a legfontosabb dolog, amit a továbbiakban (is) csinálni fogsz, hidd el. Akihez jegyesiskolára jártunk például (nem jezsuita) a házaspárok szemszögéből fogalmazta ezt meg; hogy legyen majd később is egy "házi papunk" - nem feltétlenül ő, bár persze célzás nélkül mondaná, hogy imád fiatal házasoknál vendégeskedni ;) - aki csak úgy "ott van" az életünkben és tud rólunk, és akihez ezért majd bármikor fordulni lehet, jóval az előtt a stádium előtt, hogy "atya, az a helyzet, hogy már egy hete nem beszélünk egymással". Ezen ott és akkor mindenki jól szórakozott, de a tanácsot ersze megfogadtuk. Van "házi papunk". Nem azért, hogy "csináljon valamit", hanem hogy kísérjen bennünket (miközben mi meg őt, úgy egyébként: akikkel így társként jelen vagy, azok téged is tartanak, figyelnek az ottléted árnyalataira, néha lesz köztük aki visszakérdez, hogy "és te hogy vagy", és ha távol vagy, őket érdekelni fogja hogy hol voltál).

Az utolsó előtti bekezdésedről a verssor jutott az eszembe, hogy "ne hagyjátok a templomot - a templomot, s az iskolát".

A műfajjal én úgy találkoztam, hogy a Szentignácban mindig volt kollégiumi lelkész. És milyen jó hogy volt. Tényleg missziós terep, évtizedes távlatban is az, mert amit a diákok kapnak, nem csak ott és akkor adják tovább a posztban végigszámolt közösségnek; rajtuk keresztül elérsz azokhoz is, akikkel majd évekkel később találkoznak, esetleg a világ egy másik sarkában. Megismételném az első felvetést: fogalmad sem lehet az ottléted valós jelentőségéről, és talán addig jó, ameddig ebbe csakugyan nem is gondolsz bele, mert "udvari bolondként" sokkal könnyebb ez a munka, mint hogyha tényleg látnád a felelősséget és lenne lehetőséged halálra rémülni tőle. :)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2017.09.09. 04:07:35

(Éljen a blogmotor; ez jó eséllyel dupla lesz, vagy akár tripla, de hát ez van.)
Köszi.
Annyit mondanék, hogy ameddig ott vagy a helyszínen, fogalmad sem lehet az ottléted valós jelentőségéről. Mint az ételben a só, meg ilyenek ;)
"Megértettem, hogy papnak lenni nem csak „csinálni” valamit, hanem az is része, hogy atyaként jelen lenni az emberek mindennapi életében, ismerni őket, kísérni őket az élet kisebb és nagyobb eseményeinél, a hétköznapok egyszerűségében vagy éppen az élet válságos, vagy nagy ünnepi pillanataiban."
Ez a legfontosabb dolog, amit a továbbiakban (is) csinálni fogsz, hidd el. Akihez jegyesiskolára jártunk például (nem jezsuita) a házaspárok szemszögéből fogalmazta ezt meg; hogy legyen majd később is egy "házi papunk" - nem feltétlenül ő, bár persze célzás nélkül mondaná, hogy imád fiatal házasoknál vendégeskedni ;) - aki csak úgy "ott van" az életünkben és tud rólunk, és akihez ezért majd bármikor fordulni lehet, jóval az előtt a stádium előtt, hogy "atya, az a helyzet, hogy már egy hete nem beszélünk egymással". Ezen ott és akkor mindenki jól szórakozott, de a tanácsot ersze megfogadtuk. Van "házi papunk". Nem azért, hogy "csináljon valamit", hanem hogy kísérjen bennünket (miközben mi meg őt, úgy egyébként: akikkel így társként jelen vagy, azok téged is tartanak, figyelnek az ottléted árnyalataira, néha lesz köztük aki visszakérdez, hogy "és te hogy vagy", és ha távol vagy, őket érdekelni fogja hogy hol voltál).

Az utolsó előtti bekezdésedről a verssor jutott az eszembe, hogy "ne hagyjátok a templomot - a templomot, s az iskolát".

A műfajjal én úgy találkoztam, hogy a Szentignácban mindig volt kollégiumi lelkész. És milyen jó hogy volt. Tényleg missziós terep, évtizedes távlatban is az, mert amit a diákok kapnak, nem csak ott és akkor adják tovább a posztban végigszámolt közösségnek; rajtuk keresztül elérsz azokhoz is, akikkel majd évekkel később találkoznak, esetleg a világ egy másik sarkában. Megismételném az első felvetést: fogalmad sem lehet az ottléted valós jelentőségéről, és talán addig jó, ameddig ebbe csakugyan nem is gondolsz bele, mert "udvari bolondként" sokkal könnyebb ez a munka, mint hogyha tényleg látnád a felelősséget és lenne lehetőséged halálra rémülni tőle. :)