Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

„ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz…” (Jn 12,24)

2017.10.24. 13:29 andras.csaba.sj

vang.jpgKét hete kezdtem Rómában teológiát tanulni. Egy igazi istenélmény a tanulás, bekukucskálni az Úr szobájának kulcslyukán, akinek társául szegődtem, elmélyülni egy-egy témában, megtapasztalni, ahogy az Úr kinyitja azt a bizonyos ajtót, és figyelni, ahogy megmutat ezt meg azt, és így méginkább beleláthatok életének gazdagságába. Hagyni, hogy a világról alkotott képem formálódjon, felfedezve magamban a kíváncsiságot, ami többet meg szeretne érteni abból, ami körülötte zajlik. Teljesebben jelen lenni egy olyan világban, ami a maga kuszaságával néha értelmezhetetlenné válik, és figyelni, ahogy az Úr egy kis világosságot ad, hogy az abszurditás, a zavar, a lárma mögött fel tudjam fedezni az Ő munkálkodását, hallani tudjam a Lélek harmóniáját, felfedezve, hogy az Isten mégsem hagyta magára a Föld nevű bolygót.   

Mégis vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az Úr távol van. Miért a sok szenvedés, hol van, amikor rohingyák százait gyilkolják meg Myanmarban, hol rejtőzik, amikor a nagyhatalmak embermilliók életével fenyegetőznek, gyilkos fegyverekkel kísérletezve? Legfőképpen hol van az én életemben, amikor látszólag minden logika felborul, és Pilinszkyvel együtt én is felsóhajtok: „Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért…” Miért pont én, amikor a környezetemben mindenki önfeledten örül, miért pont nekem jutott ki mindez? Kérdések özönével találja magát szembe az ember, miközben sóvárogva vágyódik arra, hogy az Isten megvigasztalja őt. A következőkben a teljesség igénye nélkül kicsit körüljárnám a szenvedés témáját, figyelmemet a gyöngyökre irányítva, amit egy-egy ilyen helyzet szül.

Mihez szoktam nyúlni, ha nem úgy működnek a dolgok, mint ahogy én azt elvárnám? Ha már napok, hetek, esetleg hónapok óta azt érzem, hogy csak vonszolom magam, kiveszett belőlem az életöröm, és elveszítettem a reményemet? Először egy terápiás módszert hozok, ami sok embernek segítségére lett, ez azonban a lelki-pszichés szintet vizsgálja anélkül, hogy Istennel összefüggésbe kerülne.

Az Acceptance and Commitment Therapy (ACT, magyarul: elfogadás és elköteleződés terápia) a szorongó, depresszióban szenvedők megsegítésére hivatott. Amikor ugyanis megtapasztaljuk gyengeségünket anélkül, hogy a Megváltó Krisztus tekintetével tudnánk látni magunkat, minden sötétté válik, mert figyelmünk saját tehetetlenségünkre, nyomorunkra összpontosul. Az ACT segít abban, hogy kilépjünk ennek ördögi körforgásából, elfogadjuk saját határainkat, gyengeségeinket, a kellemetlen érzéseket, amelyek ezekhez kötődnek. Ha harcolunk ezek ellen, elfojtjuk, menekülni próbálunk, akkor mindezzel csak azt érjük el, hogy ezek még inkább felerősödnek, és egyre fojtogatóbban tapasztaljuk, hogy határaink gúzsba kötnek. Csak amikor elfogadjuk és átöleljük félelmeinket, szenvedéseinket, válunk képessé arra, hogy újra álmodni, tervezni tudjunk, figyelmünket önmagunkról másokra, a szolgálatukra irányítva. Véleményem szerint ez nem új találmány, hiszen a szentignáci lelkigyakorlatokban is erőteljesen megfigyelhető ez a fajta dinamika. A lelkigyakorlatos folyamat „első hetében”, első szakaszában megtapasztalhatjuk a bűn, a gyengeségünk sötétségét. Isten kegyelmével önigazoló, védekező mechanizmusaink falai leomlanak, feltárulnak életünk bűnös struktúrái, emellett azonban Isten irgalma, ingyenes szeretete is szívünk mélyéig hatol. Mindez csak akkor lehetséges, ha félre merjük tenni az egónkat, és elfogadjuk törékenységünket, hogy Krisztus ereje lakjék bennünk. „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk.” (Róm 8,26) Ehhez azonban előbb „meg kell halni”, félre kell tenni a büszkeségünket, narcisztikus önközpontúságunkat, és engednünk kell, hogy az Úr irányítson. Ez egy folyamat, egész életünkben tanuljuk, nem megy egyik percről a másikra, nem a mi erőfeszítéseink eredménye, hanem a kegyelem műve, mi pedig ezt csak segíthetjük, de nem tőlünk ered. Egy mély istentapasztalat, amikor az Úr magához hív, hogy a kereszten Vele együtt meghaljunk, hogy magunkra ölthessük az új embert: „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény.” (Ef 4,24). Egy folyamat, Isten kezdeményezi, mi pedig igyekszünk vele maradni, rá figyelni, őt követni.

Szent Pál nagyon is jól tudja, hogy ez az út sok verejtékkel jár. A korintusiakhoz írt levelében olvashatjuk a következőket: „De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle” (2 Kor 12,7-8). Ugo Vanni: L’ebrezza dello Spirito (A Lélek mámora) című könyvében találtam egy nagyon szimpatikus értelmezést. Vanni szerint valószínűleg egy testi, súlyosabb betegségről lehet szó, ami Pált jelentős mértékben akadályozza missziós munkájában. Pál nem fogadja ezt el egyhamar, mert lendületes, Istentől kapott küldetésében hátráltatja. A tövis megsebzi őt, ő pedig meg akar szabadulni tőle. A háromszoros kérés az erőteljes ellenállást, lázadást fejezi ki.

Ez a feszültség vívódás sokáig eltarthat nála, mire a végén az Úr világosságot ad neki: „Elég neked az én kegyelmem…” A makacs betegség így a kegyelem eszközévé válik, és arra hívja őt, hogy bizalmát még inkább az Úrba helyezze, és ne a saját elgondolásaiba, terveibe. Egy tisztulási folyamat, ami számára is iszonyúan kemény lehetett, végül azonban életének gyöngyszemévé vált, ami belülről szabadabbá tudta őt tenni.     

Ez a németalföldi misztikusok (Eckhart mester, Johannes Tauler, Heinrich Suso) tapasztalata, akik szenvedéseik közepette egy bizonyos békéről, derűről írnak, az elengedés folyamatáról, ami szabaddá teszi őket arra, hogy teljesen Istenre hagyatkozzanak, eltérően a birtoklás, a ragaszkodás dinamikájától, ami önmagunkhoz láncol, szolgává tesz minket.

Vannak olyan helyzetek, amikor ösztönösen is Istenhez fordulunk, még azok is, akik valami miatt ellenállást tapasztalnak magukban Isten létével kapcsolatban. A nyáron olvastam egy interjút, amit a brazil focicsapat 2016-os repülőgép-szerencsétlenségének túlélőivel készítettek. Jackson Follmann, az egyik játékos nagyon őszintén beszél tapasztalatáról: „Csak annyira volt időm, hogy imádkozni kezdjek. A gép belsejében tehetetlen vagy. Nem futhatsz el, nem sírhatsz, nem kérhetsz segítséget, nem kérdezheted meg, miért történik ez, csak imádkozhatsz, és Istenre bízod magad.”

Életünkben olykor szembetaláljuk magunkat olyan helyzetekkel, amikor csak az Úrra hagyatkozhatunk. Walter Kasper Irgalom című könyvében írja: a szenvedés pillanataiban az irgalom segítségül hívása az utolsó vigaszunk és támaszunk. Azok is, akik nem járnak templomba, spontán módon az imádságba menekülnek. A súlyos betegeknek gyakran az utolsó reményük, hogy Isten irgalmas és jóindulatú.

Ezt csak azok tudják, akik átmentek ezen. Én is csak annak alapján tudok erről valamit írni, amit velem megosztottak. Édesanyám Székelyudvarhelyen egy daganatos csoportot vezet, és megosztásai, a csoporttagok beszámolója alapján érzékelni tudtam kérdéseiket, gyötrődéseiket, azt az intenzív lelki folyamatot, munkát, amelyik mindegyikükben jelen van. Miért pont én? Miért kaptam ezt a betegséget? Mindnyájukban egy gyönyörű és mély istenkeresés zajlik, annak minden fájdalmával, de minden közelségével, vigasztalásával együtt. Egy értelemmel átfoghatatlan, megmagyarázhatatlan titok rejlik mindebben: amikor a leginkább szenvedünk, akkor még erőteljesebben megtapasztaljuk Isten irgalmát. Ahogy Kasper írja könyvében a misztikusok gyakran és hosszú időn keresztül az elhagyatottság tapasztalatát élik Isten részéről, a keresztre feszített Jézussal együtt… az Istentől való távolság élményéhez viszont az Ő közelsége és a vele való egység is társul. Ehhez azonban meg kell halni. Mégsem a mi áldozatunkon van a hangsúly, hanem azon a reményen, amit Isten ígér számunkra: hogy vele együtt feltámadunk, új élet, kezdet születik. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a szenvedés, a pokol perceiben hittel és türelemmel tudjuk várni, hogy az Úr felemeljen: a nyomorból a Vele való egység meghittségébe és közelségébe. Csak így nyerhet értelmet a szenvedésünk, ha az Úrért és Vele együtt tesszük, hogy a kapcsolatunk, a szeretetünk még inkább elmélyülhessen. Nem önkéntes vállalkozás, és nem is kell keresni; csak figyelni, hogy amikor jön, érkezik, kérni tudjuk a segítségét, hogy segítsen átvészelni ezt az időszakot.

Nincs más út. Ezekben a pillanatokban választhatjuk az alkoholt, a különféle pótcselekvések kavalkádját, de ezekkel nem lakik jól a lélek. Ideig-óráig jegelhetjük, érzésteleníthetjük a fájdalmat, de nem oldjuk meg a problémát. Becsaphatjuk magunkat, de ezek az eszközök nem adják meg számunkra az igazi vigasztalást. A legváratlanabb pillanatban titokzatos módon mégis váratlanul betoppan a kegyelem az ajtónkon, Isten irgalma, ami sosem hagy el. Nekünk csak figyelni kell. Lehet, hogy csendes módon valami átalakul bennünk, és megtapasztaljuk az elfogadás békéjét. Talán megoldódik a problémánk, és egy csapásra elszállnak a borús fellegek. Egy baráti támogatás, mosoly, megerősítés, ami megkönnyebbíti a teher cipelését. Sokféle módon közölheti magát az Úr, az én feladatom csak az, hogy nyitott szemmel és fülekkel figyeljek.

Végezetül: minden a kapcsolatról szól, hogy a kellemes és a kellemetlen helyzeteket is vele éljük át. Jézusra figyelünk, és Tőle kapjuk annak reményét is, hogy a nehéz helyzetekben is valami újat akar adni nekünk, a mély vízbe hívva minket. Elengedni a partot, a biztonságot, hogy bizalmunk egyre inkább benne maradjon.  

„Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra”
Pilinszky János: Apokrif (részlet)

 

9 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr9713067736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rianas7 2017.10.24. 22:09:46

Egy icipici helyesbítés csak... Nem a mély vízBE, hanem a mély vízRE hív minket a Názáreti... És ez óriás különbség. VELE valahogy - minden ellenkező várakozás ellenére - fennmarad az ember. Isten tudja hogyan. De ez épp elég.

andras.csaba.sj 2017.10.24. 22:53:33

@rianas7: Köszönöm a helyesbítést, valóban a "mély vízre" jobban talál ide. Talán a "mély vízbe" sem teljesen idegen, főleg hogyha a gyermekkoromra gondolok, amikor úszni tanultam, és először merészkedtem a mély vízbe, amikor nem volt semmi biztos pont azon kívül, hogy egy kicsit már tudtam úszni, és bíztam, hittem abban, hogy túlélem a vállalkozást. Visszaemlékezve, ez a tapasztalat sokat segített abban is, hogy jobban tudjak bízni magamban és az Úr gondviselésében is.

rianas7 2017.10.25. 12:29:04

@andras.csaba.sj: Igen, igen! Nem is helyesbíteni volt igazán szándékomban, hanem a friss élményt megosztani: van néha, hogy a Péter-történet fordítva történik. Az embert elnyeli a mélység, aztán a Mindenek Ura a puszta tekintetével kiemel, és ha nem is "szörfözik", de egyszer csak egész jó hatásfokkal bukdácsol az Úr mellett az ember a hullámokon... :))

andras.csaba.sj 2017.10.25. 14:35:07

@rianas7: Igen, ez egy hatalmasan nagy ajándék, az ingyenes, feltétel nélküli és nagylelkű szeretetének megtapasztalása, ami felemel!

godit 2017.10.28. 23:30:01

@andras.csaba.sj:
"Mindnyájukban egy gyönyörű és mély istenkeresés zajlik, annak minden fájdalmával, de minden közelségével, vigasztalásával együtt."

m.youtube.com/watch?v=zoXlMXPDLQU

fons dulcis aquae 2017.11.01. 09:39:11

Kívánom, hogy tanulmányaid során kísérjen Isten bőséges áldása, vezessen Ő az utadon, s mindig tudd tenni az Ő akaratát!

www.youtube.com/watch?v=lQviJeFiuXo

türkiz 2017.11.01. 10:13:50

@andras.csaba.sj:
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

andras.csaba.sj 2017.11.01. 10:51:00

@türkiz: Gyönyörű ez a vers:
"elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant."
Ezért is szeretem annyira Pilinszkyt!
süti beállítások módosítása