Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

HTML doboz

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (11) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Loyolai Szent Ignác (1491-1556) és életműve

2018.04.11. 11:36 pacsy

Antonio Maria Sicari életrajza alapján

ignatius_loyola.jpgAmikor Ignác – már felnőtt, érett emberként – teológiai tanulmányokra adta a fejét, Önéletrajzában ezekkel az egyszerű szavakkal magyarázta tettének indítékait: „kezdte magának szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse” (Zar, 50). A „zarándok” nevet maga adta magának, mióta az Úr ellenállhatatlanul vonzani kezdte őt magához...

1555-ben a barcelonai egyetem professzorai ezt a levelet küldték az akkor már híres Loyolai Ignácnak, a Jézus Társasága alapítójának: „Tisztelendő Atya! Amikor azokra a tettekre gondolunk, amelyeket véghezvittél, és összehasonlítjuk azokat a régiekével, valóban boldognak kell mondanunk Téged, mivel Krisztus kiválasztott téged (…) arra, hogy gondosan megőrizd azokat a régi egyházi épületeket, amelyeket régiségük, valamint építőik gondatlansága romlással fenyeget, és újakat is alkoss melléjük. Úgy [cselekszel] amiként a korábbi időkben Szent Antal és Szent Bazil tették, valamint Benedek, Bernát, Ferenc és Domonkos is, valamint sok más nagyszerű személyiség, akiket szentként tisztelünk és megbecsüléssel emlegetünk. Eljön az idő – reméljük és kívánjuk – amikor téged is ugyanígy emlegetnek majd nagy műveidért, és emlékezeted szent lesz az egész világon.”

st_ignatius_of_loyola_rubens_2.jpg

Loyolai Szent Ignác (P. P. Rubens festménye - részlet)

 

 

Kései tanulmányok

A levél megírása idején Ignác 64 éves volt és egy év múlva halt meg. Addigra már valóban hosszú és hihetetlenül termékeny életút állt mögötte. Éppen Barcelonában, már érett fejjel kezdett egyetemi tanulmányokba (studium generale). 33 évesen tért vissza az iskolapadba, amelyet még serdülőként hagyott ott. A fő nehézséget azonban nem is az a korkülönbség okozta, amely társaitól megkülönböztette, hanem az hogy akkor kellett újra kézbe vennie a latin nyelvtankönyvet,  amikor  elméjét teljes mértékben az Istennel kapcsolatos gondolatok foglalták le. Ezt a nehéz és nagy elszántságot kívánó döntést Ignác önéletrajzában ezekkel az egyszerű szavakkal magyarázza: „kezdte magának szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse.” A „zarándok” nevet maga adta magának, azóta, hogy Isten ellenállhatatlan erővel vonzani kezdte őt maga felé

Ez a bátor elhatározás – tudniillik, hogy Ignác 33 évesen, mintha csak gyermek lett volna, újra tanulmányokba kezdett – valójában az egész katolikus egyház későbbi jövőjét befolyásolta. Titokzatos dolog az egyház- és üdvösségtörténet. Ezen múlott egy egész hatalmas „misszionáriusi” hálózat léte, amely kollégiumokból, iskolákból, egyetemekből, kulturális, humanitárius, tudományos és teológiai tevékenységből állt; mindabból, amellyel a jezsuiták befolyásolták az egyház sorsát a protestantizmus kezdetével létrejött válság nyomán, és prédikálták az evangéliumot „a föld legvégső határáig”. Addig a határig, amely ekkoriban bontakozott csak ki első alkalommal a maga egész tágasságában.

 

Egy szó az előzményekről...

Húsz éves koráig Ignác a spanyol nemesifjak jellegzetes aranyéletét élte. Loyolában született, baszk földön 1491-ben. 17 éves korában Avila környékére küldték egy nemes rokonhoz, akinek megbecsült pozíciója volt a katolikus királyok udvarában. Itt „okos és kifinomult fiatallá vált, aki nagyon szerette a pompás ruházatot.” Maga Ignác foglalja így össze önéletrajza legelején: „huszonhét éves koráig a világi hívságoknak élő ember volt. Különösen a fegyveres gyakorlatokban lelte kedvét: az a nagy és hiú vágy vezette, hogy hírnevet szerez magának” (Zar, 1). 25 évesen a Navarra-i alkirály szolgálatába állt, éppen akkor, amikor I. Ferenc francia király Navarra megtámadását tervezte. A fiatal és ambiciózus katonát Pamplona védelmére rendelték.

A védekezés értelmét illetően a városban megoszlottak a vélemények. Sokan a megadásra hajlottak, olyannyira, hogy az erősítésként érkezőket nem akarták belépni a városkapun. Inigo azonban (merthogy ez volt az eredeti baszk neve) kereken visszautasította, hogy visszaforduljon. Méltatlan dolognak tartotta az ilyesmit. Néhány ember élén sikerült bejutnia a városba, majd a várban elbarikádozták magukat. A franciák megtámadták a várat és a túlerő hamarosan meg is mutatkozott. Inigo volt az, aki mindenféle kompromisszumkészség nélkül felvette a harcot és mindenki bámulatba ejtett a bátorságával és merészségével.

 

Egy sorsdöntő csata – és következményei

A franciák ágyúzása hat órán át tartott. Ezután következett a kardforgató gyalogosok rohama. Ekkor történt, hogy egy ágyúgolyó eltalálta Inigo-t és megsebesítette a lábát. A csata befejezése után hazaszállították, azonban a sebesülés olyan súlyos volt – és az első ellátása olyan nyomorúságos színvonalú –, hogy a végét járta. Ki is szolgáltatták neki a betegek szentségét, amit akkoriban „utolsó kenetként” használtak. Maga Ignác meséli, hogy a lábcsontja „Ezek úgy találták, hogy lábát újra el kell törni, és a csontokat a helyükre kell tenni. Azt mondták, hogy mivel a csontokat rosszul illesztették össze, vagy az utazás alatt mozdultak el, nincsenek a helyükön, és ezért nem tud meggyógyulni. Újra elvégezték a véres műveletet, melynek során – mint minden más hasonló helyzetben, melyet azelőtt vagy a továbbiakban megélt – egyetlen szó sem  hagyta el ajkát, és a fájdalomnak sem mutatta más jelét, mint hogy erősen ökölbe szorította a kezét” (Zar, 2).

 800px-ignatius_of_loyola_militant.jpgInigo katonaként (ismeretlen festő munkája)

 

További szenvedések a hiúsága miatt

Végül a reményei mégis valóra váltak: állapota jobbra fordult és megindult a gyógyulás útján. Ignác azonban nem volt elégedett. Maradt ugyanis egy kinyúló csont rosszul összeforrt lábszárán és bicegett is járás közben. Ignác azonban lovagolni akart, és fel akarta tudni húzni „egészen pontosan rá szabott, igen elegáns” csizmáit is. Mivel azonban a csont már összeforrt, elhatározta, hogy újra operációnak vetteti alá magát. Maga így írja le az esetet: „ezt nem bírta elviselni, mert eltökélt szándéka volt, hogy a világot követi, és úgy ítélte, hogy ez őt elcsúfítja. Megkérdezte a sebészeket, hogy le lehet-e vágni. Azt mondák, hogy le lehet vágni, de nagyobb fájdalmakkal járna, mint amilyeneket valaha is elviselt, mert a csont most már meggyógyult, és körülményes lesz levágni. Mégis elhatározta, hogy önszántából vállalja ezt a mártíromságot, bár a bátyja borzadva mondta, ő nem vállalná, hogy ilyen fájdalmat elviseljen. Ő a szokásos türelmével szenvedte el. Miután a húst és a kiugró csontot kivágták, különböző gyógyító eszközöket alkalmaztak, hogy a lába ne maradjon olyan rövid. Sok kenőcsöt használtak, és folyamatosan nyújtották a lábát olyan szerkezetekkel, amelyek napokon át kínozták. De Urunk visszaadta neki egészségét...” (Zar, 4-5).

Azért idéztük ilyen hosszan az elbeszélést – amiként maga Ignác is hosszan ír róla –, mivel jól tükrözi azt az emberi kvalitást és rendíthetetlen lelkületet, amely jellemét meghatározta. Hihetetlen lelki erővel rendelkezett, amelyet idővel képes volt maradéktalanul az evangélium szolgálatába állítani.

 

Álmodozások

Persze, az igazat megvallva egyelőre jórészt az egyéni hiúság vezette cselekedeteit. Valójában Ignácnak volt egy titka, amely sok mindenre magyarázatot ad, bár tejes részleteit máig sem derítették fel. Ő maga így mesél arról, amivel lábadozása idején múlatta az időt: „a sok hiú dolog közül, amely gondolataiban jelentkezett, az egyik annyira kitöltötte a szívét, hogy utána észrevétlenül két, három, négy órán keresztül is belemerült ebbe a gondolatba; elképzelte, mi mindent kell tennie egy hölgy szolgálatában, milyen eszközöket venne igénybe, hogy eljusson arra a földre, ahol az illető él, meg hogy milyen kifejezéseket és szavakat mondana neki, és milyen fegyveres tetteket hajtana végre szolgálatában. Annyira tetszelgett ebben, hogy nem látta, milyen lehetetlen mindezt megvalósítani; mert a hölgy nem akármilyen nemes volt, nem grófnő, nem is hercegnő, hanem magasabb rangú bármelyiknél.” (Zar, 6). A szakértők úgy vélik, hogy Katalin hercegnőről, V. Károly húgáról volt szó, aki később III. Pál portugál királyhoz ment feleségül. Ám a lábadozás kényszerű tétlensége idején történt valami más is. Ignác szívét fokozatosan Jézus Urunk kezdte hatalmába keríteni és arra fordította, hogy rengeteg energiáját és képességét az egyház javára szentelje.

Inigo ifjúkora óta szeretett olvasni és rajongott a lovagregényekért. Betegsége idején azt kérte hát, hogy hozzanak neki ezekből, hogy segítségére legyenek a lassú idő elütésében. Csakhogy a Loyola-i kastélyban nem volt egy sem ezekből az olvasmányokból. Odavitték hát mindazt a könyvet, amit csak találtak: Ludolfo di Sassonia Krisztus élete című könyvét, és Jacopo da Voragine Legenda aurea-ját (vagyis egy „szentek élete” feldolgozást). A fiatal lovag unalmában ráfanyalodott ezekre az olvasmányokra is.

 

Első tapasztalatok a lelkek megkülönböztetéséről

Az első dolog, amit a beteg felfedezett, az volt, hogy létezik egy másféle gondolkodásmód is – mégpedig az, ahogyan Szent Ferenc, Szent Domonkos és más szentek éltek és gondolkoztak. Ők is ugyanúgy szerettek, szenvedtek és harcoltak, mint ő maga, ugyanúgy keresték a dicsőséget is – csakhogy más Úrnak szolgáltak. Cselekedeteiket az Isten iránti szeretet vezérelte. Ennek az „új módnak” a megismerése marcangoló kérdéseket vetett fel, amelyek sürgetése és komolysága elől Ignác nem tudott többé kitérni: „Mi lenne, ha megtenném azt, amit Szent Ferenc megtett, vagy amit Szent Domonkos megtett?” (Zar, 6).

Önéletrajzában így ír: „De nem mondott magában mást, csak ennyit: ’Szent Domonkos ezt tette: akkor hát nekem is ezt kell tennem. Szent Ferenc ezt csinálta: akkor hát nekem is ezt kell tennem’.” (Zar, 7). Kisvártatva azonban újra elővette a régi témákat és tovább képzelgett korábbi szerelmein. Ignácnak megvolt az a különös képessége, hogy képes volt befelé figyelni. Így meg észrevett egyfajta „törvényszerűséget” a saját lelki életben. Megfigyelte, hogy amikor Istenre és az ő szentjeire gondol, először nehezére esik, később azonban elégedett és örömteli marad hosszú ideig. Amikor azonban világi hőstettekre és a lovagi szenvedélyekre gondolt, az első pillanatban élvezetet és megelégedettséget talál ebben, egy kis idő elteltével azonban szomorú és nyugtalan maradt tőlük. Még mielőtt Inigo ezt meg tudta volna fogalmazni magának, belépett egy eladdig idegen térbe, a lélek terébe. Ezzel kezdetét vette a lelkek megkülönböztetésének azon kalandja, amelyben később mesteri fokozatra jutott vált. 

Elhatározta tehát, hogy megvalósítja az új hivatását: Krisztus nyomába akart lépni, az ő követőjévé válni. Éppen csak hogy meggyógyult, átváltozott „zarándokká”. Azt határozta el, hogy elmegy a kereszténység eseményének bölcsőjéhez, a Szentföldre.

 

Az első lépések egy új életben

Az első lépcső ezen az úton a közeli Montserrat-i szentély volt. Itt életgyónást akart végezni – ami számára három napot vett igénybe. 1522. március 24-én este, a Szeplőtelen fogantatás ünnepének előestéjén „a lehető legnagyobb titokban odament egy szegényhez, levette magáról minden ruháját, és odaadta neki, maga pedig felvette vágyott ruháját (amelyet maga készíttette) olyan anyagból... amelyből zsákot szoktak készíteni, durván szőtt és nagyon szúrós fajtát” (n. 18 és 16); majd elkezdte a Szűzanya oltáránál „fegyveres őrséget” állni. Az egész éjszakát állva vagy térdelve imában töltötte, hogy Isten és a Szent Szűz lovagjává váljon.

Az éjszaka tapasztalatai hatására azonban megváltoztatta eredeti szándékát. Ahelyett, hogy Barcelonában hajóra szállt volna, letelepedett egy közeli kisvárosban, Manrézában (azon a helyen, amelyet Ignác később „a saját ősegyházamnak” nevezett). Megtérése előtt Inigo úgy tartotta magáról, hogy mindent összevéve jó keresztény és – minden gyengesége ellenére – büszke volt a hitére. A megtérése után azonban valóban kereszténnyé vált: a kinyilatkoztatás fénye behatolt a szívébe és értelmébe és átalakította azt. A kereszténység radikalitása és vele szemben támasztott követelményei egyszeriben áthatották gondolatait és irányítani kezdték életét. Manrézához kötődik az az öt látomás is, amelyek Ignác egész későbbi keresztény egzisztenciáját gyökerében meghatározták.

 

Manrézai látomások

„Látomásokról” beszélünk, de Ignác leszögezi, hogy nem képekről, vagy elkülöníthető formákról van szó (akkor sem, amikor Krisztust vagy Máriát látta), hanem inkább belső megvilágosodásokról. Az ő kifejezésével „Belső szemeivel látta”, amit e látomásokban kapott. (1.) Az első „látomás” a Szentháromságról szólt: a három isteni személy élő és forró misztériumáról, amelyek valami olyan ellenállhatatlan erővel járják át a szívét, hogy utána hosszan sír és ez gyakran megtörtént vele a későbbi élete során is (vö. n. 28). (2.) A második „látomás” a teremtésre vonatkozott: „értelmével elképzelte, nagy lelki örömmel, ahogyan Isten megalkotta a világot” (n. 29). (3.) A harmadik „látomás” arra vonatkozott, hogy „nem tudja jól elmagyarázni, amit mégis világosan látott értelmével, az az, hogy Urunk Jézus Krisztus hogyan volt ott az Oltáriszentségben” (n. 29.). (4.) A negyedik „látomás” „Krisztus emberi mivoltá(ra)... (és) Miasszonyunk(ra)... hasonló alakban” vonatkozott (n. 29). 

(5.) Az ötödik „látomás” az egész létezés értelmére vonatkozott, és olyan fontossá vált a számára, hogy – mint írja – „ha összegyűjti az egész élete során, egészen hatvankét éves koráig Istentől kapott számos segítséget és azt a sok mindent, amit megtanult, még ha mindent egybetesz is, akkor sem kapott annyit, mint ezen egyetlen alkalommal.” Ez a Cardoner folyó mellett történt. Adjuk át újra a szót az Önéletrajz elbeszélésének: „Ájtatosan lépkedett..., és egy pillanatra leült, arccal a mélyben hömpölygő folyó felé fordulva. Amint ott ült, értelmének szemei kezdtek megnyílni. Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy mindent egészen újnak látott” (Zar, 30). Ignác egy bizalmasa azt hallotta, hogy azt mondja: akkor úgy tűnt számára, hogy „más emberré lett és hogy értelme mássá lett, mint annak előtte”.

 

Egy katolikus misztika

Szentháromság, teremtés, eucharisztia, valamint Krisztus és Mária embersége – mindez egységes jelentést hordoz. Ezek azok a dogmatikai és spirituális alapok – ma talán úgy mondanánk: az a teológiai „kultúra” –, amelyekre Szent Ignác egész művét alapozhatta. Ha csak futólag is, de említsük meg, mint olyan témát, amelyet érdemes volna jobban elmélyíteni: egyúttal éppen ezek azok a sarkalatos pontok is, amelyeken zátonyra futott Luther teológiai gondolkodása.

A nagy reformátor ugyanis annyira el volt foglalva a „saját üdvösségével” (vagyis a hívő ember egyéni üdvösségkeresésével), hogy kereszténység egészét Isten és ember szemtől szemben való találkozására egyszerűsítette le. Luther ezért beszél „egyedül a hitről” – sola fide. Ez a „szemtől szemben” ugyan Krisztusban történik, csakhogy egy önmaga miatt érzett olyan szorongó aggodalmaskodással párosul, hogy Luther ezzel szem elől téveszti Isten ajándékainak „teljességét”. Szerette ugyan Krisztust, de  „nem mindent, ami Krisztustól való”: Isten élő, meleg és szeretni való világa (az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságos élete) mintha kiesett volna a látóteréből, csakúgy, mint ahogy Krisztus élő, meleg és szeretni való világa is (az Ő egyháza, amely kegyelmekben és ajándékokban gazdag, minden gyengesége ellenére is).

Ignác ezzel szemben képes volt befogadni „Isten világát” és a Szentháromság szentjévé vált (Lelki naplójában feljegyzi, hogy rendszerint mennyi könny kísérte napi imáját és beszélgetéseit a három isteni Személlyel – már már attól félt, hogy emiatt elveszíti a látását). Ugyanígy magába fogadta Krisztus világát is, egészen addig, hogy „az egyház szentjévé” vált, az egész intézményes egyház szentjévé, amely hierarchikus, jól szervezett és tevékeny, s amelyben mindenki meg van hívva a személyes elköteleződésre és önátadásra.

           

A megtapasztalásra épülő lelkiség

De térjünk vissza az első lépésekhez. Ignác terve továbbra is az maradt, hogy a Szentföldre zarándokoljon és élete végéig ott maradjon. Valóban el is jutott Jeruzsálembe, de – hogy rövidre fogjuk a kalandos út történetét – annak terve, hogy ott maradjon, megvalósíthatatlannak bizonyult (egyenesen kiközösítéssel fenyegették, ha nem tér vissza!). Azért ment oda, hogy ugyanazt a levegőt lélegezhesse be, amit Krisztus, hogy láthassa ugyanazokat a helyeket, ugyanazokat a városokat és járhassa ugyanazokat az utakat, mint Ő. Később, amikor Jézus életéről elmélkedett, újra elképzelte lelki szemeivel a helyszíneket, a hangokat, a képeket és az illatokat. Ez a módszer arra szolgált számára, hogy elevenen tartsa a megtestesülés valóságát. Egészen odáig ment, hogy amikor visszatért, megpróbálta utánozni azt, ahogyan képzelte, hogy Jézus is cselekedett.

Ignác azután a megtestesült Krisztus környezetébe való ilyenfajta „belemerülés” tapasztalatára építette egész későbbi pedagógiáját: Krisztus misztériumát úgy kell felfogni, „mintha jelen lennénk és részesülnénk annak misztériuma teljességében.” Papini helyesen értelmezte ezt a megközelítést, amikor így írt: „Ignác emlékeztette a keresztényeket Krisztusnak, Isten igaz Fiának látható, hallható, csaknem tapintható és szagolható közelségére. Az ő módszere túllép a századok alatt rárakódott elképzeléseken és minden keresztényt, aki csak Neki kíván engedelmeskedni, Pilátus és Szent János apostol kortársává teszi” («Ignazio ha ricondotto i cristiani alla familiarità visiva, uditiva, quasi tattile e spirante, di Cristo figlio del Dio vero; il suo metodo sopprime l’illusione dei secoli e fa di tutti i cristiani obbedienti i contemporanei di Pilato e di san Giovanni».)

 

Hivatást követve, küldetésben élve

Mivel nem maradhatott Jézus földjén, nem volt más választása, minthogy engedelmeskedjen annak az Igének, amellyel Krisztus küldte tanítványait a világba. Ignác mindig Krisztussal akart maradni „misszionáriusként hagyva magát küldeni”, az evangéliumi küldetésre és ígéretre hallgatva: „menjetek el az egész világra… én veletek vagyok” (Mt 28,19-20). Visszafordult tehát és elhatározta, hogy felkészül a „misszióra”. Kész volt megfizetni érte minden szükséges árat.

Ezután történt, hogy – mint már említettük – szokatlanul idős kora ellenére Ignác beiratkozott a Barcelona-i, az Alcala-i, majd pedig a Salamanca-i egyetemre, végül pedig Párizsban fejezte be tanulmányait. Útja során mindenhol társakat gyűjtött maga köré, és a saját módszerével formálta őket, hogy képesek legyenek „gyakorlatokat végezni”, amelyek segítségével saját lelkük mélyére nézhetnek, s végül teljes mértékig felajánlhatják magukat Krisztusnak. Így váltak készségessé arra, hogy bárhol, bármilyen körülmények között hirdessék az evangéliumot Jézus Krisztus követségében járva.

 ignatius_loyola_by_francisco_zurbaran.jpg

Loyolai Szent Ignác mint rendfőnök (Francisco Zurbarán portréja)

 

A Lelkigyakorlatos könyv és Ignác életmódja

Ignác állandóan egy kis könyvecskét hordott magával, amelyet ő maga állított össze. Ez lassan, ahogy teltek az évek fokozatosan bővült és formálódott: a lelki útról szerzett tapasztalatait tartalmazta, amelyeket fokozatosan rendszerezett: ebből született meg híres Lelkigyakorlatos könyve. Ez alapvetően „lelki tevékenység(ek) ... módja(i)t (tartalmazza)..., amelyek) a lelket előkészíti(k) és alkalmassá teszi(k) arra, hogy eltávolítson magától minden rendetlen hajlamot, és... életét... rendezze...”. Egy hónapra való elmélkedés és belső munka anyagát találjuk meg benne: négy hét, amelyet a lelkigyakorlatozó egy spirituális dolgokban tapasztalt kísérő felügyelete mellett és vezetése alatt tanulással tölt. Azt tanulja, hogyan irányulhat az élete arra a célra, amely egyedül méltó az emberhez; hogy válhat Krisztushoz hasonlóvá, az ő bennsőséges barátjává és munkatársává, hogyan állhat azon hatalmas és élő király szolgálatában (Ignác sohasem tagadta meg eredetét és indítását!), hogy mindenben Urunk Jézushoz alakuljon, azonosuljon vele egész életével, odáig menően, hogy érzelmeit is átvegye.

Ignác általában maga vezette végig barátait a Lelkigyakorlatok ezen nehéz és sok erőfeszítést kívánó útján, amelyen megújult emberekké váltak. Az inkvizíció jó néhány alkalommal kivizsgálást és bűnvádi eljárást is indított ellene, mivel lelki dolgokról tanított, bár ekkor még nem végzett sem filozófiai, sem teológiai tanulmányokat és  pappá sem volt szentelve. Végső soron azonban nem találtak benne kivetnivalót. Salamancában egy asszonynak – aki megsajnálta, hogy az inkvizíció börtönében sínylődik –, nagy alázattal, de büszkén ezt mondta: „Nincs annyi bilincs és lánc Salamancában, hogy Isten iránti szeretetből többre ne vágynék” (Zar, 69).

Másrészt azonban Ignác képes volt harcolni az igazságáért és saját jogaiért is. Amikor egy alkalommal az inkvizítorok érdeklődtek, miről prédikálnak, öntudatosan így válaszolt: „Mi nem prédikálunk, hanem bizalmasan beszélgetünk egyes emberekkel Isten dolgairól, például amikor meghív valaki ebédelni.” Párizsban „az Úr barátainak” egy stabil kis közössége formálódott körülötte, akik egytől egyig rendkívüli értékekkel felruházott fiatalemberek voltak. Nem mindenkit volt könnyű közülük megnyernie. Aki a legnehezebben adta be a derekát Ignác szelíd csábításának, Xavéri Ferenc volt. Rá végül az evangéliumból vett szavak hatottak: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelke azonban kárt szenved?” (Mk 8,36). Nem véletlen, hogy az egyetemi környezetben azzal a váddal illették, hogy a diákokat elcsábítja a szegénység és a misszió ideáljával és így elvonja őket a tanulástól (n. 78).

 

Egy újabb látomás La Stortában – az ignáci szolgálatmisztika

1537-ben Ignác és az első társak végre pappá szenteltethették magukat és kevéssel ezután felvették „A Jézus Társasága” nevet. Ez az elnevezés Ignác egy látomására alapozta, amelyben Róma felé menet részesült. A dolog úgy történt, hogy Ignác elhatározta, hogy papszentelése után egy egész évig nem mutatja be az első szentmiséjét, hogy kellően felkészülhessen. A felkészülés nagyrészt abban állt, hogy állhatatosan imádkozott és arra kérte a Szent Szűzet, hogy „vegye őt Fia mellé”. Róma felé zarándokolva egy La Storta nevű helység mellett vitt az útjuk. Itt Ignác „Egy nap, amikor Rómától néhány mérföldnyire egy templomban imádkozott, olyan változást érzett lelkében, és olyan világosan látta, hogy Isten, az Atya odahelyezte Fia, Krisztus mellé, hogy nem mert volna kételkedni ebben, tudniillik, hogy az Atyaisten odahelyezte Fia mellé” (nr. 96).

Jól kell értenünk ezt a sajátos „ignáci misztikát”. Ugyanezen epizód elbeszélésének egy másik változata szerint Ignác úgy pontosítja a történteket, hogy azt hallotta: az Atyaisten őt „Krisztus mellé helyezi”, majd ezt mondja neki: „azt akarom, hogy nekünk szolgálj.” (Laínez beszámolója, FN II,133). A „szolgálat” Ignác számára fontos kifejezés. Krisztus király az, aki eljött a mi nyomorúságos világunkba, hogy gazdaggá tegyen bennünket és visszavezezessen Istenünhez, a mi teremtőnkhöz. Krisztus műve azonban még nem teljes: bizalmas barátokra és nagylelkű együttműködőkre van szüksége.

 

Ignác újdonsága – és radikalitása

Ezért Ignác új útra érzett hivatást, amelyen – úgy vélte – a megváltozott körülmények között egészen Istennek szentelheti magát. Ahhoz, hogy ő és társai a legteljesebb elkötelezettségben élhessenek és bármikor rendelkezésre állhassanak az apostoli feladatok teljesítésére, nem akarta, hogy övéi hosszú kórusimákat végezzenek. A vezeklést és a megszentelődés többi szokásos monasztikus eszközét sem tekintette feltétlenül célravezetőnek vagy nélkülözhetetlennek. A rendbe belépőktől csak egy dolgot követelt meg: a teljes engedelmességet. Ez arra való hajlandóságot jelent, hogy a jezsuiták (mint később nevezték őket) a világ bármely pontján „bevethetők” legyenek, ahová Krisztus  sürgetésére az elöljáró küldi őket. Ezért úgy kell engedelmeskedniük perinde ac cadaver – amiként a holttest – annak küldetésében, aki Krisztust reprezentálja és az ő akaratát közvetíti számunkra. (A latin kifejezés egyébként eredetileg Assisi Szent Ferenctől származik és általában is a szerzetesi engedelmesség-ideált fejezi ki.) Kemény és a mai fül számra szinte szokatlan megfogalmazás ez, különösen annak, akinek nincs fogalma arról, hogy ez voltaképpen a tökéletes önátadás eszköze, a test egyfajta halála (mortificatio), annak érdekében, hogy valaki a legteljesebb formában megvalósítsa az égő, nagyvonalú és másokért tevékenykedő szeretetet.

 

Az első római kalandok

Rómában Jézus ezen új társai azzal kezdik, hogy felszólalnak egy ünnepelt nagyböjti szónok ellen, aki egy augusztiniánus szerzetes volt és a szószékről lutheránus tanokat hirdetett. Válaszul őket magukat illetik az eretnekség vádjával, és egyházi bíróság elé is idézik őket, ahonnan az életszentség hírében szabadulnak. Csak amikor már minden tisztázódik, jelentkeznek a pápánál, hogy teljesen az ő szolgálatára bocsássák magukat, aszerint a fogadalom szerint, amit korábban letettek. Ezt is vaskövetkezetességgel hajtják végre: ha már egyszer Ignác nem tudott ott letelepedni, ahol Krisztus földi életét élte, ott akart tartózkodni, ahol az ő helytartója él. Ugyanezzel az elszántsággal, ugyanazzal az engedelmességgel, ugyanazzal a szolgálatkészséggel és kimeríthetetlen energiával, ugyanazzal a Krisztus iránti szeretettel.

Ignác az első szentmiséjét 1538 karácsony éjszakáján mutatta be a Santa Maria Maggiore bazilikában, a jászol ereklyét tartalmazó oltárnál: így csatlakozott – ugyan misztikus, de annál reálisabb módon – ahhoz az „eredethez”, amelynél maradni vágyakozott.

 

Ignác rendfőnöki szolgálatának évei

Onnantól kezdve Szent Ignác története elválaszthatatlanul összefonódott „A Jézus Társaságának” történetével. Többé nem mozdul ki Rómából – haláláig csak kétszer, és csak igen rövid időre hagyja el a várost. Onnan – a kereszténység szívéből, Krisztus helytartójának fizikai és spirituális közelségéből – indulnak útra fiai a világ meghódítására, miközben a szent jóságos és megerősítő tekintélyével követte és irányította lépteiket.

Ignác született szervezőtehetség volt. Az apostoli központok úgynevezett „művek” vagy „konfraternitások” szerint szerveződtek, és a legkülönbözőbb szükségletek kielégítését célozták, amennyiben úgy látta jónak, hogy valamely lelkipásztori cél érdekében bevonja követőit, a papokat és testvéreket, valamely munkába. A társak kiválogatás kezdettől fogva szigorú volt, azon elv szerint, hogy „aki nem alkalmas a világban való életre, az nem alkalmas a Társaság számára sem” és hogy „csak az vehető fel a Társaságba, aki képes volna érvényesülni a világban is.” A jezsuiták a kor legaktuálisabb kihívásaira akartak válaszolni: ez vezette őket távoli földrészekre és Európa északi országaiba is, hogy ott támogassák a megroppant helyzetű katolikusokat. Missziók alakultak szerte a széles világon: Indiában, Kongóban, Etiópiában és Japánban is.

           

Xavéri Szent Ferenc

Itt nyomatékkal kell újra megemlékeznünk Xavéri Ferenc nevéről, aki Ignácban megtalálta „valódi és egyetlen atyját Krisztus szívében”. 1540-ben Ignác betegen feküdt, amikor hívatta Ferencet, hogy megmondja neki, hogy a portugál király kér négy „társat” indiai birtokaira. Ő kettőt ígért neki, és az egyik jelölt visszalépni kényszerült malária betegsége miatt. „Nagyon jó, készen vagyok!” – válaszolta Ferenc: így kezdődött legendás utazása a missziók földjére, amely 11 évig tartott.

E helyt nem mesélhetjük el rendkívüli kalandjait. Talán csak egy utalás, miszerint – úgy hírlik – amikor a keleti flotta kikötött Liszabonban, ezt az összefoglalást adták a királynak a távoli helyzetről: „India békében van, mert ott van Padre Francisco.” Érzékeltethetjük azonban rajta keresztül Ignác művének egy lényeges aspektusát. Arról a szenvedélyről van szó, amivel Xavéri Ferenc élte a Társasághoz való tartozását.

           

A Társaság lelkülete

Ferenc még ha egyedül volt is a legelhagyatottabb földeken, szoros összeköttetésben érezte magát testvéreivel. Jobban közösségben volt velük, mint a vér szerinti családjával. Egyik levelében ezt írja: „Amikor itt állunk mindannyitok műve vagyunk.” A távolból is mindent tudni akart a Társaságról. Kérte, hogy küldjenek számára Európából „olyan hosszú leveleket, hogy nyolc napig tartson elolvasni” és ő maga sem hagyott fel soha a levélírással. „Amikor elkezdek beszélni a Társaságról – írja egy helyütt –, nem tudom befejezni a témát, nem vagyok képes befejezni a levelemet. De muszáj valahogy befejezni, önmagam ellenére is, mivel a hajókat útjukra kell indítani. Nem találok jobb befejezést, minthogy megesküdjek az egész Társaságra, hogy ha el találnám felejteni, száradjon le inkább a jobb kezem.”

„A Jézus Társasága a szeretet társasága” – ez volt az a rövid meghatározás, amelyet ő adott neki, és nem félt attól sem, hogy szentimentálisnek tűnik, amikor elmesélte: „Tudatom veletek drága testvéreim, hogy a levélből, amit nekem írtatok, kivágtam a neveiteket, amelyet saját kezetekkel írtatok és a fogadalmam szövegével együtt mindig magammal hordom amiatt a vigasztalás miatt, amit nyerek belőle”: valóban mindezt egy kis szelencében tartotta, amit a nyakába akasztva hordott.

 

Két szent kapcsolata

Nyilvánvaló, hogy leginkább Ignác „társának” érezte magát. Egy alkalommal így fejezett be egy neki írt levelét: „Befejezem, kérve az ön szent szeretetét, lelkem tisztelendő Atyja, miközben önnek írok, letérdelek a földre, mintha csak előttem volna, hogy ajánljon engem Urunknak, Istenünknek… hogy megadja nekem a kegyelmet, hogy megismerjem ebben az életben az ő legszentebb akaratát és az erőt is, hogy azt hűségesen be is teljesítsem. Úgy legyen. Ugyanezt az imát végzem mindenkiért a Társaságban. Az ön bizalmas és haszontalan fia, Ferenc.”

Mint kitűnik, az „Atya” gyengédsége sem volt kisebb iránta: „Teljesen a tiéd, sohasem tudlak elfelejteni. Ignác” – írta neki. Mire Ferenc: „Könnyekkel olvastam ezeket a szavakat és könnyekkel írom át őket, emlékezve az elmúlt időkre és arra a sok szeretetre, amelyet mindig éreztem és érzek és nagy vággyal, hogy láthasson, mielőtt befejezem ezt az életet, Isten ismeri azokat az érzelmeket, amelyeket támasztottak lelkemben a szavai…” («Con le lacrime ho letto queste parole e con le lacrime le trascrivo ricordandomi del tempo passato e del molto amore che sempre avete avuto e avete per di quale grande desiderio abbiate di vedermi, prima di terminare questa vita Dio sa quale emozione hanno suscitato nell’anima mia parole…».)

 christ_ignatius_of_loyola_and_francis_xavier_met_dp835945.jpg

Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc

 

Egy kis magyarázat...

Mire véljük ezeket a mai fül számára oly szokatlanul csengő szavakat? Nem valamiféle túlzott nosztalgikus szentimentalizmus kifejeződései ezek? A körülményeket figyelembe véve bizton állítható, hogy nem erről van szó. Inkább egy hívő férfi erős és eltéphetetlen kapcsolódásának jelei – a kor nyelvezetével és szokásai szerint kifejezve –; egy olyan emberé, aki Krisztust követve olyan földekre jutott, ahová senki korábban, állandó életveszélyben élt és rengeteg kockázatot vállalt, beleértve a kínhalált is.

Talán Ferencnek az alábbi a szavai fejezik ki azt, ami leginkább egyesíti a mestert a tanítvánnyal, ugyanabban a szenvedélyben és ugyanabban az engedelmességben: „Rosszabb volna a halálnál Krisztust elhagyva élni, miután megismertem őt, és követni saját véleményemet és hajlamaimat… Nem volna a világon nagyobb büntetés ennél.”

 

A nevelés szolgálatában

De térjünk vissza Ignáchoz, akit Xavéri Ferenccel, szeretett fiával egy napon avattak szentté. Ignác misszionáriusi szenvedélyénél talán csak a nevelői szenvedélye mondható nagyobbnak. Ezért szorgoskodott azon, hogy fiai az új keresztény generáció nevelői legyenek. Az első jezsuiták királyok és nemesek udvaraiban is szolgáltak, éppúgy, jelen voltak a leghíresebb egyetemeken éppúgy, mint – népmissziók alkalmával – a legkisebb és legeldugottabb falvakban.

Az egyik leghíresebb nevelő a XVI. század közepén Juan Bonifacio. Amikor – még nagyon fiatal – elkezdett humanisztikus tudományokat tanítani Medina del Campo-ban, így fogalmazott: „Gyermekeket formálni annyit tesz, mint megújítani a világot.” Talán nem is tudta még, mennyire igazat mond: azok között a gyerekek között, akik iskolájában tanultak ott volt a kis Juan de Yepes, a jövő misztikus doktora, Keresztes Szent János is.

Az első jezsuita kollégiumokat Itáliában alapították: Padovában (1542), Bolognában (1546) és Messinában (1548). Különösen – már csak amiatt a hatalmas presztízs és befolyás miatt is, amelyet a rövidebb idő alatt elért – meg kell említenünk a „Római Kollégiumot” (Collegio Romano), amely 1551-ben nyitotta meg kapuit, hogy ott „ingyenes keresztény grammatikai és humanisztikus oktatás” folyjon amint az olvasható annak a háznak a homlokzatán, amit elsőként erre a célra vettek bérbe. Öt évvel később ezt a kollégiumot már mint egyetemet ismerik el (a mai „Ponfiticia Universitas Gregoriana”).

           

Intézmények és spiritualitás

Ignác halálakor, vagyis kevesebb, mint egy évtized múlva – a saját rendtagjai lakására és kiképzésére szolgáló házakon kívül – a Társaság 21 kollégiumot tartott fenn Itáliában, 18-at Spanyolországban, négyet Portugáliában, kettőt Franciaországban, ötöt Németországban, ötöt Indiában, hármat Brazíliában és egyet Japánban. Az egész rend immár 11 provinciát számlált, összesen nagyjából ezer taggal.

Amikor az aggodalmak – elsősorban gazdasági természetűek – már túlságosan égetőekké váltak, Ignác felkiáltott: „Azzal a reménység-vagyonhoz képest, amellyel rendelkezünk, mindez csekélység. Isten, aki ezt nekünk adta, non fog csalódást okozni.” («In confronto al tesoro di speranze che possediamo, tutto è poca cosa. Dio che ce le dà, non le deluderà».)

Ekkor az alapító már Rómában élt, a kereszténység központjában, azt remélve és azon fáradozva, hogy ez a város „a világ példájává és ne botrányává” váljék. „Társaságának” életét egyetlen mondattal vezényelte, amely tartalmazza egész lelkiségét, spiritualitását: „Ad maiorem Dei Gloriam”: megpróbált mindig mindent Isten dicsőségének növelésére cselekedni. „Szolgálni [akarta] Krisztust, szolgálni az egyházat: és ebben a legteljesebb elkötelezettségben elérni a szemlélődés legmagasabb szintjét.” „Hasonlítani a legnagyobb misztikusokra, de a Krisztusnak való legteljesebb engedelmességen belül, egyházának konkrétságában.” («Servire Cristo, servire la Chiesa: e raggiungere in questa assoluta dedizione le più alte vette della contemplazione». «Assomigliare ai più grandi mistici ma dentro la più obbediente dedizione a Cristo nella concretezza della sua Chiesa».) Lelkületét egyik legközelebbi tanítványa, Nadal így foglalta össze: „In actione contemplativus”: szemlélődőnek lenni a cselekvésben.

 

Viszony az egyházhoz

Híressé vált az az általa előírt szabály is, miszerint „együtt kell éreznünk az egyházzal”. Ez botránykőnek hangzott a széplelkek körében, hiszen csak az értheti meg, aki nagy szeretettel és nagy hittel rendelkezik. Ignác erre még azt is hozzátette: „Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt; azért, mert hiszem, hogy ugyanaz a szellem, ami Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egyház, az ő jegyese között van, kormányoz és irányít bennünket lelkünk üdvösségére. Mert ugyanaz a Lélek és a mi Urunk — aki a tízparancsolatot adta — irányítja és kormányozza szent Anyánkat, az Egyházat.” (Az egyházias érzület szabályai, Lgy 365). „Dicsérjetek inkább, mint kritizáljatok. Építsetek inkább, mint romboljatok” – ez volt Ignác mottója, amely megnyilvánult különleges egyházias érzületében. 

 

Ignác halála és végső jellemzése

1556. július 31-e hajnalán történt. Rómában gyorsan elterjedt a hír: „Meghalt a Szent!” Bekövetkezett az, amit Ignác már öt éve szinte naponta várt, azóta, hogy igazán súlyosan megbetegedett. „Akkoriban amikor a halálra gondolt, olyan nagy örömet és olyan nagy lelki vigasztalást jelentett számára, hogy meg kell halnia, hogy elárasztották a könnyek. Ez az állapot annyira állandósult, hogy végül nem akart már a halálra gondolni, hogy ne részesüljön ilyen bőségesen ebben a vigasztalásban” (Nr. 33).

Az egyik legszimpatikusabb leírás, ami ránk maradt Loyolai Szent Ignácról, egy Padovába való embertől származik, aki személyesen jól ismerte őt. Így írta le: „Egy olyan kis spanyol, kicsi is, meg valamelyest biceg is, akinek vidám szemei vannak.” («Un espannoleto, picolo, un poco zopo, che ha l’ochi alegri».) A szentek – ha valóban a legnagyobbak közül valók – a mi világunkon egyszerűségben és közvetlenségben haladnak át. Viszont ha követjük őket, Istennel találkozunk.

 

Ezen forrás alapján: Antonio Maria Sicari, Il grande libro dei ritratti di santi. Dall’antichita’ ai giorni nostri, Jaca Book, Milano 2006, 183-196.

Szólj hozzá!

Címkék: életrajz ignác jezsuita Loyolai Szent Ignác

A bejegyzés trackback címe:

http://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr513825756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.