Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

Néhány gondolat a művészetről „szentignáci szemüvegen" keresztül...

2018.06.21. 01:11 andras.csaba.sj

Művészetről beszélni nem könnyű, mert a tárgyi valóság mögött olyasmi tárul fel, ami a Szent, a Mindenható, az Örök, a Teremtő szépségéből mutat meg valamit, egy piciny kis szeletét felkínálva. Feszültség jön létre ezáltal a Teremtő Szépség és a befogadni igyekvő piciny kis teremtmény között. Hiszen a Teremtő úgy adja magát, mint ajándék, de ezt az ajándékot csak csodálni lehet, és gyönyörködni benne. Amikor erőszakkal birtokolni szeretnénk a Szépet, a Jót, az Igazat és a Szentet, az azon nyomban eltűnik, mert nem arra van hivatva, hogy bezárjuk véges, törékeny emberségünk szűk kalitkájába.

pure-insight-16x16-brian-coffey-featured-artrage-artist.jpgBrian O. Coffrey kortárs amerikai művész "Pure Insight" című festménye

Ha egy műalkotást szemlélünk, gyakran szembesülünk azzal, ahogy magával ragad és elvarázsol bennünket. Ezzel együtt azonban ott van a megközelíthetetlenségének, birtokba vehetetlenségének akadálya. Jóllehet, érzékeljük, találunk néhány esendő, törékeny szót arra, amit az alkotás üzen számunkra; mégis, valahogy csak az íz marad meg számunkra anélkül, hogy jóllakottan elmondhatnánk magunkról: „na, ezzel is megvolnánk…” .

Beethovent, amikor arról kérdezték, hogy miről szól a Kilencedik Szimfónia, így válaszolt: „Ha ezt szavakban ki lehetne fejezni, nem írtam volna kilencet!” A művészet Isten kreativitásának egy formája, amiről hosszú könyveket lehet írni; és ez valóban segíthet értelmezni egy-egy mű jelentését. Emellett azonban ott kell lennie az alázatnak is, ami nyitottan rá tud tekinteni Isten alkotásaira anélkül, hogy értelmével birtokolni akarná. Teret hagyni annak, hogy az újabb szemlélések váratlan meglepetéseket és örömteli felfedezéseket okozzanak.

 

A művészet az ignáci lelkiségben

Elöljáróban talán még azt is fontos megemlíteni, hogy a különleges tehetséggel megáldott emberek „különleges esetek”. Ez minden emberi jellemre igaz, de még igazabb a művészekre. A művészek mindig kilógnak a sorból, külön törődést igényelnek és el kell fogadni egyedi viselkedésüket és gondolkodásmódjukat. A művész lelke mélyén ott van a másság, a különlegesség adománya ezzel együtt a meg nem értettség fájdalma is, amelyek együttesen egy különleges érzékenységgel, finomsággal és rálátással ajándékozzák őt meg. Minden esetlensége, „furcsasága” ellenére a művész vágyik a kommunikációra, hogy megossza magából mindazt az értéket és tehetséget, amivel a Jóisten őt megáldotta. Attól függetlenül, hogy mennyire extravagáns vagy különc, a művész nagyon is vágyik arra, hogy megértsék. Ha ez nem történik meg, akkor nagyon könnyen frusztrálttá válhat. A különlegességüket sokszor teherként élik meg, amely elválasztja őket másoktól, és magányossá, meg nem értetté teheti őket.

Pedro Arrupe, jezsuita generális, 1973-ban Rómában a Jezsuita Művészeti Intézet tagjaihoz intézett egy beszédet. Ebből idézek néhány fontosabb gondolatot. Arrupe atya kiemeli, hogy Szent Ignácnak a szépség, a művészet csak a vallás és a megváltás kontextusában volt elfogadható.

Ha egy jezsuita művészi adottságokkal rendelkezik, bizony ez áldás, de az előbbiekből látjuk, hogy nehéz vigasz is, amikor szembesülnie kell érzékenységével, amit nem csak a szépség, isteni jelenlét, hanem a durvaság, kegyetlenség, a világ árnyékoldala is érzékenyen érint. Hogy a művész kiegyensúlyozottabbá és erősebbé válhasson, érdemes megfontolnia néhány szempontot, ami összhangban áll Szent Ignác és a Társaság eljárásmódjával.

A művészet első célja, amely minden fölött áll: Isten dicsősége. Szent Ignác azt mondja, hogy a föld, mint az ég arra van hivatva, hogy Isten dicsőségét megmutassa. Az átlagember azonban olykor gyenge és vak ennek szemlélésében. Ezért szüksége van a művészre, aki a tekintetét a világban megjelenő Teremtőre irányítja, hogy alkotásaival Isten jóságáról és csodáiról meséljen.

A jezsuita művészet második célja Szent Ignác számára a tanítás. Ez az elsőből következik: a művészet segít az embert Istenhez emelni. Ez több szinten is megvalósulhat: intellektuális, érzelmi és szellemi szinten. A jezsuita iskoladrámák erre nagyon jó példával szolgálnak. A gyerekek, akik részt vettek ezekben a színdarabokban, azon kívül, hogy többféle képességüket is fejleszthették, találkoztak egy történelmi esemény, egy szent életének részletes leírásával. A szerepbe való beleélés segített nekik érzelmileg azonosulni az egyes szereplőkkel, a helyzet feszültségével és sokszínűségével. Ezen kívül pedig a mű üzenete erősítette bennük azt az elhatározást, hogy érdemes jól élni, a társadalom javára lenni, és az Isten Országát itt a földön építeni.

Az utóbbi gondolat visz bennünket a jezsuita művészet harmadik céljához, ami a fiatalság keresztény életre való nevelése. Az iskoladrámák egy nem moralizáló formában ültették el a diákokban a keresztény értékrendet. Emellett más pozitív hozadékai is voltak. A színjátszás, a szavalás, a klasszikusok olvasása az egész embert formálták, felruházva azokkal az értékekkel, amelyek a bölcsességhez, a széles látókörhöz, az életben való boldoguláshoz szükségesek.

Végül a jezsuita művészet negyedik célja, hogy a jezsuita művész társai apostola legyen, akik a szépség keresésében még nem jutottak el minden szépség forrásához és kútfőjéhez. Ha embertársai nem jutottak el oda, hogy felismerjék az Urat, hálát adjanak neki, akkor a művész küldetése, hogy megmutassa nekik Őt.

Az évszázadok során a Jézus Társaságát mindig különleges kapcsolat fűzte a művészekhez. Bernini, a nagy barokk építész és szobrász, közeli barátja volt Giovanni Paolo Olivának, a Társaság tizenegyedik generálisának, akinél gyakran végzett lelkigyakorlatokat. Belgiumban Rubens a Mária Kongregáció tagja volt, és társa, Van Dyck is elismerte, hogy sokkal tartozott a jezsuitáknak, akik vezették és bátorították őt. Az azonban nem elég, hogy csak a művészeket segítsék közelebb Istenhez. Ennél magasabb rendű cél, hogy a művészetet vigyék közelebb Krisztushoz. Ez nem jelenti azt, hogy a témának kereszténynek kell lennie. Arról van inkább szó, hogy az alkotás folyamatában Jézusnak kellene inspirálnia, aki magába foglalja a célt is.

A mai világ nagy kihívása, hogy visszavigyük a művészetet igazi inspirációjához és forrásához. Manapság a világ gyakran elfeledi vagy megtagadja Őt. A művészetekben is olykor meggyökerezett az ateizmus, ami főleg az alkotások témáinak teljes szekularizációjában figyelhető meg. Míg Michelangelo Piétája kora hitét fejezi ki, addig Picasso Síró asszonya a miénket mutatja be. Az asszony arcán láthatjuk, hogy a technológia, a materializmus, a magány és a félelem mit tesz az ember lelkével. „Könnyek, tétlen könnyek, nem tudom, mit jelentenek”. Amit Tennyson több mint száz évvel ezelőtt meglátott, az ma még gyötrőbb valósággá vált: az emberek még ma sem tudják, hogy mit jelentenek, csak érzik, hogy valami felborult a lelkükben.

Az ateista kor művészetének második jellemzője a hiú esztéticizmus: l’art pour l’art; művészet a művészetért. Ahogy Picasso panaszkodott, ma a művészet magába fordult, mert a művész egy elefántcsonttoronyban él, és elvesztette a kapcsolatát az emberekkel.

Ennek a művészetnek harmadik sajátossága, hogy egy saját metafizikát épít ki, ami el van szigetelve a valóságtól. Mivel a művész elvesztette a kontaktust Istennel és az emberekkel, arra csökevényesedett, hogy a művészetet arra használja, hogy önmagával kommunikáljon. Itt pedig el van veszve. Itt magára van hagyatva, a magány poklában találja magát.

A művészet iránt elkötelezett jezsuiták küldetése – írja Arrupe –, hogy a lelkeket elvezessék önmagukhoz, társaikhoz és Istenhez. Ma, amikor az emberek kommunikálni akarnak egymással, érzik, hogy van egy szakadék, amit a szavak nem tudnak áthidalni. Ezt láthatjuk olykor a fiatalság és az idősek, a papok és emberek, a kelet és a nyugat, a fehérek és feketék közti párbeszédben. A művészek azonban rendelkeznek azzal a kapoccsal, ami segít összekötni a szakadék két oldalát. A zenész által megszólaltatott üzenet gyakran eszközként szolgál, hogy a fiatalokat Isten felé fordítsa. A politikus helyett az énekes az, aki a különböző rasszokat és nemzeteket kibékíti egymással. Titokzatos módon a szív a szívhez beszél, és a művész az, aki ennek a titoknak a kulcsát a kezében tartja. Az ő katekizmusa nem a szó, hanem a dallam és a kő. A művész meg tudja érinteni az emberi szív legmélyét, és segít felszabadítani az igazi, mély és hiteles vágyait.

A művészet lelkiségével kapcsolatban még C. J. McNaspy SJ gondolatait idézem, aki nagyon fontos megállapításokat hoz azzal kapcsolatban, hogy mire érdemes odafigyelnie a művésznek.

Ahhoz, hogy valaki sikereket érjen el a művészetekben, szüksége van egy erős egora. Ez magába foglalja azt is, hogy szabad vagyok az emberi tisztelettől, visszajelzésektől; már csak azért is, mert aki kreatívabb alkat, mint az átlag, az mindig több kritikában részesül.

Ez azonban behozza a hedonizmus kísértését, ami erőteljesen jelen tud lenni a művész életében. Ezt főképp a folyamatos gyakorlás tudja kivédeni. A zongorista jól tudja, hogy számtalan órát vesz igénybe, míg egy Bach-fúgát megtanul; mivel eközben nem annyira az élvezet dominál, mint a verejtékes és kemény munka. Ehhez pedig rendre, önfegyelemre és művészi alázatra van szükség. Ezek nélkül megjelenik annak veszélye, hogy a különlegesség irányítsa az alkotás folyamatát, ami csak l’art pour l’art módjára működik, és nélkülözi az összeszedettséget és a tökéletességre való törekvést.

A jezsuita művész normái közt ott kell lennie az ignáci magis-nak. Magis, hogy ő a művészeten keresztül tudja leginkább Istent szolgálni. Ez pedig azt jelenti, hogy nem mindenkinek az a küldetése, aki szereti a művészetet, hogy művészként szolgája Istent. Mégis érdemes arra figyelni, hogy ki az, akiben ott van az Isten adta tehetség, amelynek segítségével az Isten Országot tudja építeni. A művészet az, ami a vallásos élményt, a hittapasztalatot leginkább meg tudja jeleníteni. Ezt szolgálja a liturgia, a sokféle szimbólum, hogy felszínre hozzák az ember lényének magjában levő vágyakozást, hálaadást, dicsőítést és felsóhajtást, felszusszanást. Ezt tükrözik vissza a templomok belső terét díszítő freskók, szobrok, hogy az embert segítsék eljutni lelkének szentélyébe, ahol Istent tudja dicsőíteni, és megtapasztalhat valamit a Végtelen vonzásából és meghittségéből.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr4114061639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása