Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Címkék

boldogság (8) egyház (48) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (16) hit (20) ima (15) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (10) orbán (9) pápa (18) politika (25) szabadság (9) szeretet (10) társadalom (9) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

Koinónia – közösség: egy katolikus alapszavunk régi és mai jelentőségéről

2018.01.16. 09:45 Satori

koinonia.jpgLétezik egy katolikus alapszó, amelyet manapság bizonyos egyházi körökben nem szívesen emlegetnek. Különösen azoknak esik nehezére a nyelvükre venni, akik – olykor akár torz, állítólagos „egyházhűségből” is – az egyházi hierarchia ellen agitálnak és ezzel szakadást szítanak a katolikus hívek között. Aki botrányt kelt és a pápa ellen lázít, aligha vindikálhatja magának a „katolikus” jelzőt, hiszen kiesik az igaz és egyházias hit koinóniájából, közösségéből. Merthogy erről van szó: a koinonia olyan téma, amelyet azonban nem csak az egyház peremére sodródott integristáknak érdemes megfontolniuk. Mindannyiunkra vonatkozik.

Szentírási alapok és az ősegyház gyakorlata

A „koinónia” (gör.) az újszövetségi szentírás eredeti nyelvén „részesedést” (gyűjtést, egymással való megosztást), „közösséget” és „egységet”, jelent, sőt általában véve „kapcsolatot” is. Jóllehet nem gyakran szerepel az újszövetségben (először az ApCsel 2,42-ben), mégis kétségtelenül a Biblia egyik kulcsszava. Az evangéliumok szerzőivel ellentétben Pál apostol több alkalommal is használja: például amikor a rendelkezésre álló pénzügyi források elosztására utal (tais khreiais tón hagión koinónountes: Róm 12,12-13), vagy amikor a jeruzsálemben élő rászoruló testvéreknek való gyűjtésről esik szó (koinonian tina poészaszthai: Róm 15,26). Az ősegyházban a pénzügyi támogatás a szegények számára a közösség kifejeződése és az együvétartozás bizonyítéka volt. A megosztás, az egymással vállalt szeretetközösség ezen kifejeződése kétségkívül mindennapi tapasztalata az első keresztényeknek; olyasmi, ami sokféle formában megnyilvánult. A közösség tagjai egy test és egy lélek voltak, akik segítették egymást. Ez különböztette meg őket a világi környezetüktől: Pált igehirdető körútján istenfélő tanítványok fogadták Béreában (ApCsel 17,11). Athénben (ApCsel 17,17) és Efezusban (ApCsel 19,9) is. Az egész Apostolok Cselekedetei ezért egy nagy, a közösség egysége mellett mondott védőbeszédnek tekinthető. A jeruzsálemi közösséget úgy is jellemzik, mint akik „mind összetartottak és mindenük közös volt” (eikhon hapanta koina: ApCsel 2,44).

A koinónia tehát az ősegyházban azt jelentette, hogy a hívőknek egy volt a szíve és a lelke (vö. ApCsel 4,32-35). Ez odáig is elment, hogy az első keresztények teljes vagyonközösségben éltek: semmiféle magántuladjont nem akartak maguknak tulajdonítani, hanem mindent, amijük csak volt, beadták a közösbe. Testvéri érzületet tápláltak egymás iránt, egyek voltak a hitben és a kenyértörésben. A koinónia ezen gondolata vált gyakorlattá, életté az ősegyház első közösségeiben Júdeától, Szamarián, Antióchián, Kis-Ázsián és Görögországon át egészen Cirpusig, Krétáig, sőt Rómáig is. A közösség olyan helynek bizonyult, ahol a hívek az egymással való egység által az Istennel való közösséget is megtapasztalták és átélték; amiként fordítva is: aki Isten imádásába merült, a másik emberrel is mélyebb közösségre, szeretetkapcsolatra lépett. Pál apostolnak a korintusiakhoz írt levelei a koinóniát a Jézus Krisztushoz való tartozás következményének tekintették, amely a Szentlélekben valósul meg. Az egyház volt tehát az a hely, ahol az emberek közösségre, szövetségre és egységre lépnek egymással és Istennel. A kisebb, helyi egyházi közösségeken belül a közösségnek ez a fogalma elég világosan érvényre jutott – és ma is érvényre jut. A nagyobb (egyetemes) közösséget a sok kisebb (helyi) közösséggel való egység alkotja, és fordítva. A koinónia minden ősegyházi közösségben az apostoliság jegye volt – s maradt máig is. A közösség tagjai – miközben a Jézusba mint Krisztusba (felkent Messiáskirályba és Megváltóba) vetett közös hit megvallására törekedtek – rendszeresen megjelentek a templomban is. Az eucharisztiát magánházaknál ünnepelték, ám a korai egyház, a krisztushitűek e kicsiny messiási közössége, még hosszú ideig hű maradt a zsinagógai gyakorlathoz (vö. ApCsel 2,46).

Néhány teológiaitörténeti és rendszeres teológiai megjegyzés

Az ősegyházban tehát nem csak a hétköznapi dolgoknak, például az élelem közös megosztásának volt nagy jelentősége, hanem a hitben való egységnek is. Az olasz jezsuita teológus, Bellarmin Szent Róbert a 17. század elején az ApCsel 2,42-t kommentálva így írt: „Az egy és igaz Egyház az az emberi közösség, amelyet ugyanazon keresztény hit megvallása hozott létre, ugyanazon szentségekben való részesedés fűz össze, s amely a törvényes lelkipásztorok és főleg Krisztus földi helytartója, a római pápa irányítása alatt áll.” (De controversiis, tom. 2, liber 3, De ecclesia militante cap. 2, „De definitione Ecclesiae”, Nápoly, Giuliano, 1857, 2., 75, idézi: Avery Dulles, Az egyház modelljei, Vigilia, Budapest, 2003, 16). Megfontolandó, hogy az egyháznak ezen meghatározása a közösségi élet három különböző elemére teszi a hangsúlyt, melyek egyenként is lényegesek: (1.) Az első a közös hit megvallása; (2.) a második a szentségi közösség; (3.) végül a törvényes pásztornak való alávetettség. A katolikus hit szempontjából aligha tagadható ezek fontossága; s a definíció egyértelműsége is méltánylandó: ezen külső jegyek alapján bárkiről pontosan megállapítható, hogy az egyházhoz tartozik-e vagy sem. Ám akadnak problémák is ezzel a meghatározással. Például az, hogy mintha túlságosan egyoldalúan jogi módon (nem pedig jogteológiailag) fogná fel az általa (helyesen) kiemelt és hangsúlyozott fogalmakat. Mi a helyzet például azokkal a jószándékú emberekkel, akik az egyház peremén élnek? Talán maguk sem tudják pontosan, mit hisznek Jézus Krisztus örömhíréből, esetleg vágyakoznak is szorosabban bekapcsolódni egy közösséghez, de mindeddig nem volt alkalmuk találkozni vele, csatlakozni hozzá. (Nota bene: az Egyesült Államokban 58 millióra becsülik az úgynevezett „nemeket”/nones/nons, akiknek elhatárolódnak bármiféle vallási vagy felekezeti hovatartozástól, 18 százalékuk mégis hívőnek vallja magát!) A valóság kétségkívül nehezen szorítható ellentétes, fekete-fehér kategóriákba. Hol húzódnak tehát az „egyház” (és a „hit”) határai, ha nem feltétlenül esnek egybe az intézményes egyházéval? Fogós teológiai kérdések ezek.

Egy másik jezsuita teológus (szintén bíboros), a nemrégiben elhunyt Avery Dulles (1918-2008) amellett érvel, hogy az egyház Bellarmin Szent Róbert általi meghatározása nem az egyetlen lehetséges és talán nem is a legszerencsésebb. Mint láttuk, joggal kritizálható például azon az alapon, hogy teljes egészében az egyház külsődleges, szemmel látható elemeire összpontosít. Ilyen alapon persze gyorsan és könnyen megállapítható, ki tartozik az egyházhoz és ki áll kívüle – hisz’ elegendő megnézni a keresztlevelét! Csakhogy amikor Bellarmin elsősorban a reformátorokkal – és főleg Kálvinnal – vitázva úgy érvel, hogy az igaz egyház mindenestül látható a társadalomban (mint mondjuk a Velencei Királyság vagy a Francia Köztársaság), akkor de facto figyelmen kívül hagyja, hogy az igaz hit megvallása (ami valóban külső és igazolható aktus) nem feltétlenül azonos a tényleges igaz hittel. Horribile dictu elképzelhető, hogy valaki megvallja hitét, de szívében nem hisz és fordítva: hisz, de nem teszi közhírré a hitét. Vajon az előbbi csakugyan tagja, míg az utóbbi nem tagja az egyháznak, ha azt nem kizárólag jogi szempontból, hanem más (szentírási és teológiailag) fogalmak segítségével értelmezzük? Az egyház végül is „misztikus közösség”-ként, „szentség”-ként, „szolgáló”-ként stb. is tekinthető; a Biblia pedig néhány ritkán kommentált – mert nehezen érthető – sorával arra figyelmeztet, hogy Isten szemében a hit megélése fontosabb a szájjal való megvallásnál (vö. Mt 7,21). Indokoltnak látszik az észrevétel, miszerint Bellarmin meglátásai a tizenhetedik század szellemiségének nyomait tükrözik. Dulles szavaival: „A barokk eszmevilág olyan nyilvánvalóvá akarta tenni a természetfölöttit, amennyire csak lehetséges, és a kor teológiája megpróbált mindent átlátható és jól elkülöníthető foglamakká redukálni” (Dulles, Az egyház modelljei, 17). A kezdeményezés méltánylandó, ám ma – a karteziánus filozófiát ért megsemmisítő (posztmodern, fenomenológiai, hermeneutikai stb.) kritikát figyelembe véve – már aligha gondolkodhatunk ugyanígy.

A közösségi élet az ember másokkal fenntartott kapcsolata, egysége. A koinónia azonban – mint fentebb láttuk – teológiai értelmű szó: olyan közösség, amely nem csak emberi síkon lehetséges, hanem magával Istennel is. Ez kétségkívül magának a koinóniaként felfogott egyháznak is legfőbb létjellemzője: az egyház mélyebb valósága abban mutatkozik meg, hogy Isten közösségre lépett vele és neki ajándékozta önmagát. Amint Szent János apostol első levelében olvassuk: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. S azért írjuk ezeket nektek, hogy örömünk teljes legyen” (Jn 1,1-4). Isten ezen önajándékozását teológiai szakszóval „kegyelemnek” mondjuk. Minden kegyelem forrása és foglalata, a második Isteni személy, az örök Ige, Jézus Krisztus maga jelent meg nekünk emberi testben, ő „ütötte fel közöttünk a sátorát” (eszkénószen en hémin: Jn 1,14). Ez az alap. Az egyház tehát olyan emberek együttese, akiket Krisztus kegyelme közösséggé fűz össze. Miközben igaz, hogy a közösség dogmatikus, szentségi és jogi struktúrák formájában is megnyilvánul, az egyház leglényege nem fejezhető ki ezekkel maradéktalanul. Az egyház misztérium. Egyszerre tekinthetünk rá, mint a kegyelem misztikus közösségére, és értékelhetjük benne az interperszonális baráti kapcsolatok hálózatát. A koinónia (kommunió) kifejezés mindkét aspektust magában foglalja. Fontos továbbá, hogy a kettőt ne játszuk ki egymás ellen. Az egyház egyszerre misztikus közösség, amelynek Istenben van az alapja, ugyanakkor pedig emberek baráti társasága is. Ha bármelyik dimenzióról elfeledkezünk, vagy ha valamelyiket a másik rovására túlhangsúlyozzuk, nem szolgáltatunk igazságot e Krisztus alapította műnek. Paradox módon az integristák, a „keresztény bázisközösségek” túlzottan lelkes védelmezői, valamint a protestáns szabadegyházak követői megegyeznek abban, hogy (legalábbis formálisan) tökéletes emberi közösségnek szeretnék látni az egyházat. Csakhogy ez az igény elérhetetlen – illúzió. Vajon a minden szükségletünk kielégítésére képes, tökéletes biztonságot adó „ideális anya” délibábjának üldözése helyett nem arra kellene-e törekednünk, hogy – a múlt század nagy egyháztan-tudósai (Congar, Hamer, Mühlen) útmutatásait követve – az Istennel és az emberekkel való koinóniát ezen egyetlen egyház két elválaszthatatlan dimenziójaként fogjuk fel?

(Csak közbevetőleg: e két dimenzió – az isteni és az emberi – tükröződik, és az újlatin nyelvekben él tovább a mai napig is nyelvileg kódolt formában, a koinónia kétféle latin fordításában. A communio az eucharisztiában való részesedésre használt liturgikus szakkifejezés [az ApCsel 2,42 communicatio-nak szokás fordítani]; valamint a societas [vö. pl. 1Jn 1,3; 1Kor 1,9 etc.].)

Kitekintés a világegyházra

Aki Európában él – és nem látogat gyakran más földrészekre, vagy egyszerűen csak nincs módja figyelmesen meghallgatni más kultúrkörben élők elbeszéléseit – könnyen jut arra a megfontolásra, hogy világszerte mindenki nagyjából azonos módon gondolkodik a hitről. Csakhogy ez a következtetés elhamarkodott. Míg a nyugati teológusoknak csak nagy nehézségek árán sikerül (újra) kidolgozniuk a koinónia-teológia alapjait, más kontinenseken az szinte „genetikusan” tartozik hozzá a gondolkodásmódhoz.

Mint arra manapság afrikai teológusok sora (Takesure Mahohoma és mások) felhívja a figyelmet, a koinónia fogalma jelentős pontokon egybecseng az „együttes élet” afrikai tapasztalatával. Az ógörög szó a legtöbb afrikai nyelvre könnyen lefordítható és gyakran használatos fogalmak adják vissza: Tanzániában az ujamaa, Kenyában a harambee, Zimbabweben a nhimbe. Az afrikai ember általában tisztában van vele, hogy a hiteles közösség nem választható el Isten imádásától. Így az egyházi élet megszervezése is más princípiumok alapján történik. A Szentélek ajándékaival hitelesített közösség nem nélkülözhető. Az egyház tehát a koinónia helye, ahol Jézus Krisztus evangéliumát hirdetik és befogadják az emberek. Nyilvánvaló, hogy az ember személyes önazonossága a másokkal folytatott szüntelen interakció révén formálódik. Ez nyilvánul meg abban, ha másokat úgy fogadunk el, hogy önmagunk részének tekintjük őket. Az afrikai mentalitást általában véve hűségesen fejezi ki a maxima: „Én vagyok, mivel mi vagyunk; mivel mi vagyunk, azért vagyok én is”. A zulu hagyományban ezt így mondják: „Umuntu ngumuntu ngabantu” – „A személy mások által személy”. Íme tehát a koinonia relácionális jellegének összefoglalása egy nem európai kultúra nyelvén; pontos kifejezése annak, hogy emberi létünk ezernyi szállal összefűződik. Összetartozunk, s az egymásról való gondoskodás formái nélkül lehetetlen túlélni. Emlékezzünk egy pillanatra René Descartes (1596-1650) filozófiai maximájára: Cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok. A többségi világ csaknem valamennyi kultúrája (tehát nem csak az afrikai) szerint ennek éppen az ellenkezője igaz. A nyugati szélsőséges individualizmus hamis evangéliumát az egyház nem szentesítheti. A kenyaiak ősi közmondása a koinónia szükségességét így fejezi ki: „Aki egyedül eszik, az biztos, hogy boszorkány.”

Mi tehát a teendő – és kivel kapcsolatban?

Azért ahhoz, hogy ápoljuk a koinónia szellemét, elengedhetetlen, hogy tudatosan párbeszédbe lépjünk egymással. Ez minden közösségre igaz, amelyhez tartozunk és amelyben élünk – a munkahelyre, a családra és természetesen az egyházra is. A dialógus – a virtuális is – élteti a közösséget. A puszta kommunikáció fenntartásán túl azonban aktívan tenni is tartozunk másokért. A koinónia ápolása megköveteli a társadalmi cselekvést. Fontos lépés ez abba az irányba, hogy az eltartottakból (akik az állam, vagy éppen az egyház gondoskodására várnak) olyan nemzetté váljunk, amely mer felelősséget vállalni saját cselekedeteiért, öntudatosan éli hitét és igyekszik előmozdítani a szociális igazságosságot. Ehhez elválaszthatatlanul hozzátartozik az is, hogy elutasítsuk az ember és ember közötti nacionalista, rasszista, szexista stb. alapon történő megkülönböztetést, tisztelben tartsuk a minden embert megillető jogokat és méltóságot. Amíg csak arra várunk, hogy mások gondoskodjanak rólunk, hatalmas akadályokat gördítünk a társadalmi, polikai és gazdasági fejlődés útjába. A globális gazdaság, amelynek részei vagyunk, innovatív lelkületet és nyitott hozzáállást követel.

Mindez tehát magában foglalja a más közösségekkel való kapcsolattartást általában; a más felekezetekkel való közösség ápolását pedig különösképpen is! Ezt hagyományosan ökumenizmusnak nevezzük – olyan mozgalom ez, amely a II. Vatikáni zsinatot követő rövid fellendülés után az elmúlt évtizedekben téli álmát aludta, s csak most, Ferenc pápa működésével kapott új lendületet (vö. Evangelii Gaudium, nr. 244-246). S hogy hogyan állapítható meg két közösségről, melyek egyformán kereszténynek mondják magukat, hogy valóban egységben vannak-e egymással? Ennek eldöntésére háromféle modell is adódik. (1.) Az első szerint csakis akkor mondhatjuk, hogy a másik felekezet vagy vallási csoport közösségben van velünk, ha a hitük kifejezésére használt szavak és gesztusok hajszálpontosan megegyeznek a mi csoportunkban használt terminológiával és cselekvésmóddal. Csakis hajszálpontos egybeesés esetén lehet szó közösségről, koinóniáról! (2.) A második modell már kissé nagyvonalúbban közelít: csupán azt követeli meg, hogy meglegyen a közös minimum – egy mindenki számára kötelező közös nevező –, amelyen képesek vagyunk szót érteni és biztosíthatjuk a hit és vallásgyakorlás egységét. Eszerint e közös minimális tartalmi-metafizikai közösség alkotja a koinóniát. (3.) A harmadik modell a valóságról dinamikusabb elképzelést vall magáénak. Képviselői szerint az alábbi kérdést kell feltennünk: „Mit jelent ma konkrétan és a mi számunkra Jézus Krisztus követése és akaratának megvalósítása?” Az így elinduló folyamatot a soha nem lezáródó közös kérdezés dinamikáját eredményezi, amelybe bizalommal belebocsátkozhatunk. Hiszen a különböző közösségekben a fenti kérdésre adott válaszok különbözőek lesznek, amelyekről érdemes vitát nyitni, eszmecserét folytatni egymással. Az eredmény persze nem lesz egyöntetű és mindenki számára megnyugtató – de nem is kell annak lennie. Már az is koinóniának számít, hogy összeköt bennünket a közös kérdésfeltevés; s a válasz iránti kérlelhetetlen elköteleződés – annak minden következményével együtt... Vajon nem nyithatna új távlatokat az ökumenizmus számára ez a megközelítés?

Szent Pál, az evangélium hiteles értelmezője, arra inti Jézus követőit, hogy ne legyen köztük zsidó vagy pogány, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, hiszen Krisztusban mindnyájan egyek (vö. Gal 3,28). Maga Jézus Krisztus pedig búcsúbeszédében megrendítő szavakkal könyörög értünk, követőiért, mennyei Atyjához: „Legyenek mindnyájan egyek!” (Jn 17,21). Ez pedig ennyit jelent, hogy minden ember – tekintet nélkül társadalmi státuszára, nemére, szexuális orientációjára, vagy felekezeti hovatartozására – szívesen látott vendégnek számít: helyet foglalhat Krisztus közösségében. Abban a koinóniában, amely Krisztus teste, s mint ilyen, megőrzi a katolicitást (egységet, egyetemességet) a különbözőségben.

Összefoglalás

Fentebb láttuk, hogy a korai keresztény közösségek tagjai folyamatos és kölcsönös kommunikációban álltak egymással. Ennek eredményei voltak a testvérek megsegítésére szervezett gyűjtések, valamint a közös étkezés, ahol mindenki átélhette a koinóniát. E megosztások egyúttal liturgikus ünnepek is voltak: az eucharisztiát lehetetlen lett volna elválasztani a szeretetlakomától. Az első keresztények életében tehát az isteni és az emberi aspektus még elválaszthatatlanul együtt létezett: a koinónia kölcsönös részesedés volt a közös javakból, legyenek azok materiálisak (étel és ruházat), társadalmiak (befogadás és a másik méltóságának tiszteletteljes elismerése) vagy egyháziak (szentségi és tanbeli közösség). Ez a közösség tehát egyszerre jelentett elmélyült baráti szövetséget, szentségi és hitbeli egységet, valamint a közös javakból való részesedést a közösséget irányító vezető (episzkoposz) irányítása mellett. Az őskeresztények számára ez volt a szeretetet gyakorlásának útja, amely sokféle formában megvalósult. Isten imádása, azaz a vallási élet gyakorlata, valamilyen fokon mindig közösségben, másokkal való egységben történt; a liturgiában éppőgy, mint akkor és azáltal, amikor a tehetősek alamizsnát adtak a rászorulóknak.

A koinónia azóta is kihívást intéz minden kor minden kereszténye számára – olyan kihívás ez, amely elől nekünk sem szabad meghátrálni. Rögös út ez, amely nincs rózsákkal behintve: előítéletek aktiválódhatnak, történelmi emlékek kísérthetnek, rejtett agresszió találhat utat. Mindez azonban egyúttal szorgalmazza a további teológiai kutatást is: arra int, hogy egyszerre olvassuk az „idők jeleit” (Mt 16,4; Gaudium et Spes) és tanulmányozzuk a hitletéteményt, a hagyományban megőrzött isteni kinyilatkoztatást (Dei Verbum). A kettőt szüntelenül összevetni, s a köztük meglévő szükségszerű feszültséget elviselni tartozunk. Ez teszi lehetővé kreatív és hitből fakadó válaszok megszületését. A spirituális cél, hogy túllépjünk a passzív tolerancián és önmagáért fogadjuk el és értékeljük nagyra a másikat, akkor is, ha tőlünk különböző. Egyedül ez vezethet a szeretet elmélyítésére, valódi koinóniára. A feladat megkerülhetetlen, hiszen emberi lényként nem létehetünk a másoktól elszigetelve.

Milyen jó lenne, ha új lappal kezdhetnénk az új esztendőben! Ha sikerülni levetkőzni a régi embert, annak berögzött rossz szokásaival! Ha ellene tudnánk mondani az engeszteletlen kritika és a gyűlölködés kísértésének. Mert a katolikus keresztény hittel ezek bizony összeegyeztethetetlenek – nem véletlen, hogy ekkora botránykőnak számítanak a nem keresztény blogolvasók szemében! A pápával szembeni hangulatkeltés, az „eretnekezés” főleg a fundamentalisták jellemzője. Hallgassunk helyettük inkább a legfőbb Pásztorra és kiválasztott, szolgálatára felkent képviselőire, akik a koinónia őrzői és garanciái az egyházban.

(Vö. Avery Dulles, Az egyház modelljei, Vigilia, Budapest, 2003; Takesure Mahohoma, Difficult texts: Koinonia, Acts 2.42, Theology, 2017, Vol 120(5) 364-366.) 

23 komment

Ferenc pápa és a migráció

2018.01.08. 10:13 korizoli

pope_francis_meets_with_refugees_on_greek_island_of_lesbos.jpgFerenc pápa a béke 51. világnapjára (2018. január 1.) írt üzenetének középpontjában a „A migránsok és a menekültek: békét kereső nők és férfiak” –állnak. A menekültekkel kapcsolatos állásfoglalásai miatt nagyon erős kritikák érik a pápát szerte a világon és idehaza is, azzal vádolva őt, hogy ellensége a keresztény Európának, kollaborál a „muzulmán megszállókkal”, ösztönzi a tömeges migrációt és hasonlók. Magyarországon egyébként meglehetősen új az ilyen a vehemens pápakritika. A kommunista rendszer végén sem volt ilyen erős például a közismerten kommunista ellenes II. János Pál pápa hazai kritikája. Fura látni, hogy, mintha még a kommunisták is jobban tisztelték volna a katolikus egyház vezetőjét, mint a „kereszténység” egyes mai hazai védelmezői…

121 komment

Az igazi szeretet ingyenes és feltétel nélküli

2017.12.21. 11:59 pacsy

jezsuita_blog.jpgA jó cselekedetekre vonatkozóan Jézus Krisztus üzenete eléggé egyértelmű. Az evangélium nem hagy kétséget afelől, hogy igazán jó tettnek valójában az számít, ami önző indítékok nélkül, azaz lényegében ingyenesen történik (Lk 14, 12-14). A viszonzás, az ellenszolgáltatás és jutalom reményében tett jócselekedet – bár hogy úgy mondjam „tárgyilag” helyes – vallási szempontból nem sokat ér, hiszen a reciprocitás vágya tönkreteszi a szeretet minőségét. Egyszerűen szólva: voltaképpen mindig úgy kellene jót cselekednünk, hogy nem várunk érte viszonzást.

29 komment

Keresztény imádság néhány sajátossága

2017.12.11. 11:39 korizoli

candles-2903063_640.jpg

Az imádság minden vallás szerves része, és az emberiség vallásos hagyománya hihetetlen gazdag az ima formáit tekintve. Egy-egy valláson belül is sokféle imaút létezik. Vajon a keresztény hagyományban milyen fő jellemzői vannak az imádságnak, ami különböző intenzitással, de valahogy mégis minden hiteles keresztény ima utat jellemez? Mit találunk az ignáci hagyományban erről?

26 komment

Embernek maradni – hittel, hit nélkül…

2017.12.04. 11:15 Satori

blog_satori_kep_jezsuita.jpgEgy jezsuita barátom mesélte nemrég, hogy van egy kedves barátnője, egy olasz lány, aki Londonban él. Nem embernek való élet az (infra-humano) – azt mondja. Persze – mind minden normális olasznak (s ezzel talán nincsenek is egyedül) – neki is leginkább az emberi kapcsolatok hiányoznak ott a csatornán túl. Azt meséli, hogy a körülötte élők mind iszonyúan sokat dolgoznak, a hétvégén pedig mindenki rengeteget iszik. Egészen a lerészegedésig. „Mert inni, azt szabad ugye” – teszi hozzá szimpatikusan a jezsuita barátom –, „én is ittam időnként hétvégenként, egyetemistaként, még a rendbe lépésem előtt” – mérnökként lépett be az istenadta. :-) „De az alkoholnak arra kell szolgálnia, hogy könnyebben és élvezetesebben tudjunk egymással beszélgetni!” 

47 komment

Patsch Ferenc a „Katolikus válasz”-nak (II.)

2017.11.27. 09:23 pacsy

pacsy23.jpgEgy korábbi bejegyzésben már nekilendültem, hogy válaszoljak néhány bírálómnak. Talán nem is annyira a személyes hiúság hajtott (bár biztos abból is van bennem egy adag...), még csak nem is a „mundér becsülete” mentésének szándéka (bár az sem egészen közömbös a számomra...). Hogy mi tüzelt akkor? Talán elsősorban az „ügy” iránti szenvedély és elkötelezettség. Mi tagadás, nem szeretem, ha Ferenc pápa teológiáját rossz színben tűntetik fel! Ennek érdekében hajandó vagyok akár vitatkozni is (nem mintha mindenben osztanám a pápa nézeteit – ehhez nem kell mindenben osztani! Az elődjét is védtem és az utódját is védeni fogom). Végül is katolikus vagyok...

79 komment

Patsch Ferenc a „Katolikus válasz”-nak

2017.11.23. 09:12 pacsy

pacsy1.jpgA „Katolikus válasz” elnevezésű internetes felületen egy névtelen és egy aláírt cikkben azzal vádoltak meg négy papot – köztük engem is – hogy „szentségtörő gyakorlatot” népszerűsítünk Magyarországon. Többen is biztattak, hogy írjak valamit válaszképpen; nem is feltétlenül a magam védelmében (bár az sem felesleges), hanem az ügy érdekében. Hiszen manapság sokan ilyen fórumok (blogok) alapján tájékozódnak, mert nincs idejük és lehetőségük a körültekintő tájékozódásra. Ezért elhatároztam, hogy – a szerzők iránt nagy tisztelettel – ezúton reagálok a felvetéseikre.

801 komment

Gender ajánló

2017.11.20. 10:25 korizoli

kz_blog.jpgA napokban fejeztem be Szőnyi Szilárd Föltámadott a Gender című könyvének olvasását. A könyv témái a női és férfi szerepek egy változó világban, feminizmus értékei és kritikája, család, szexualitás homoszexualitás és mindaz a csomó kérdés, ami e lényeges témák körül felmerül, és amely kérdések olykor szenvedélyes vitákat váltanak ki eltérő világlátású emberek között. A szerző egy világosan katolikus, magát konzervatívnak, „érték megőrzőnek” valló világkép talaján áll és így közelíti meg ezeket az összetett kérdéseket. Célja világos „igyekezzünk a következő nemzedékben elültetni a kiegyensúlyozott párkapcsolatra, a boldog családi élet – úgy is mint az egészséges társadalom legjobb táptalaja – megélésére való képességnek legalább az írmagját.” Az alcímben is benne van „családbarát megfontolások a nemek forradalmáról.” Valóban a könyvet áthatja család, mint férfi és nő szövetségén és a gyermekek elfogadásán alapuló kapcsolat alapértéke, ezt kívánja kiemelni, megerősíteni, és védelmezni. Mindezt teszi úgy, hogy nem a nosztalgiában él, nem pusztán régmúlt évszázadok sohasem volt ideáljait eleveníti fel. Az érték védelmében ugyanakkor kritikus is tud lenni, és szókimondó módon megnevezi azokat az ideológiai, vagy társadalmi áramlatokat, amik napjainkban veszélyeztetik a családot. A világos és határozott kritikai hang ugyanakkor mégsem teszi bántóvá az írást mindazokkal szemben, akik más véleményt képviselnek ezekben a kérdésekben. Sőt, azt kell mondanom, hogy empátia érződik még a kritikájából is. Ügyel arra, hogy ne legyen sértő a kijelentéseivel, ne ítélkezzen mások felett. Tetszik a könyvben a szerző tájékozottsága is, sok mindennek alaposan utána járt, jó újságíró módjára – ami nagyban segít, hogy jobban megérhessük a társadalmunkban lezajlódó folyamatok hátterét. Amit nagyon értékelek még, azt úgy fogalmaznám, hogy a józan paraszti ész. Gondolkodik és gondolkodtat. Olykor csak kicsit tovább kell gondolni dolgokat, hogy mi mivel jár, minek mi a következménye hosszabb távon és látható, hogy nem voltak olyan hülyék az elődeink, akik a családot tartották – minden gyakorlati ambivalencia ellenére is az emberi társadalom legfontosabb alap sejtjének. Látva a nyugati világ társadalmainak elöregedését aligha lehet aktuálisabb a család értékének megerősítése. Végül, amit még kiemelnék a könyvből az a humor. Sokszor felnevettem az olvasás közben, pedig a téma egyáltalán nem vicces. Fura, hogy miképp lehet valami szórakoztató és egyszerre komoly és mély. De van ilyen: Föltámadott a Gender. Ajánlom figyelmetekbe.

10 komment

Bárányterelgetés csúcsfokon

2017.11.13. 10:23 kajtordomi

sheep-closeup-eating-grass.jpgKisgyermekkorom óta nagyon szeretem a bárányokat. Igazából nem tudom miért, egyszerűen mindig is aranyosnak találtam őket. Kerekded, bundás, simogatható, szelíd jószágok. Emlékszem, 7 éves voltam, amikor kiutaztunk a családdal Erdélybe, hogy meglátogassuk a rokonokat és nem messze a szállástól minden reggel feltűnt egy juhnyáj. Fantasztikusan izgalmas élmény volt számomra. Ezt a rajongásomat szüleim is látták, azért kaptam tőlük egy plüssbárányt, ami a mai napig megvan. Bár szegényem azóta egy kicsit már megkopott és lefogyott. Bárányok… fehér, fekete, szürke, fű, pásztor és így tovább. Ezek a tipikus képek hamar az eszünkbe juthatnak velük kapcsolatban. A következő néhány sorban most róluk, egy pásztorról és a közöttünk kialakult mélybenyúló kapcsolatról szeretnék egy személyesebb megosztást szavakba önteni. Sokat gondolkoztam, nem lenne-e jobb, ha egy fiktív személynek tulajdonítanám a történetet, de végül úgy döntöttem, hogy maradok a teljes valóságnál…  : )

50 komment

Ideje van a táncnak, avagy egy tánc margójára

2017.10.30. 10:42 korizoli

saju.jpgMeglehetősen nagy visszhangot váltott ki egy indiai rendtársunk Saju atya tánca és az oltárnál való jelenléte az egyik szeptemberi jezsuita nyolcas misén. Kommentelők sokasága fejezte ki véleményét tartalmilag és stílusban meglehetősen széles spektrumban pro és kontra. A kérdésben tekintélyes atyák is megszólaltak. Mi jezsuiták magunk is reflektáltunk az eseményre és a reakciókra.

213 komment