Ferenc pápa átölelt egy gyermeket, aki sírva kérdezett meghalt édesapja sorsáról. A szentatya múlt vasárnap látogatott meg egy római plébániát, és a hívekkel való szokásos beszélgetés, a forum alkalmával a legszörnyűbb, az egyik lehető legfájdalmasabb kérdéssel került szembe. Egy kisfiú szegezte neki, váratlanul: „Apukám ateista volt. A mennybe került?”
Keresztelő János a Jordán folyónál a farizeusok számára egyértelművé teszi, hogy ott áll közöttük, akit ők még nem ismernek, de nagyobb nála, és arra sem méltó, hogy a saruszíját megoldja (1 Jn 1,26). Vajon miként nézhet ki egy ilyen kaliberű ember, akiről János beszél?
Antonio Maria Sicari életrajza alapján
Amikor Ignác – már felnőtt, érett emberként – teológiai tanulmányokra adta a fejét, Önéletrajzában ezekkel az egyszerű szavakkal magyarázta tettének indítékait: „kezdte magának szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse” (Zar, 50). A „zarándok” nevet maga adta magának, mióta az Úr ellenállhatatlanul vonzani kezdte őt magához...
Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét azoknak ajánlom, akik a húsvéti időszakban szeretnék képeken keresztül is ízlelgetni az Eucharisztia titkát és húsvét misztériumát.
Közéletünket olykor felkavarja, amikor egyházi emberek politikai nyilatkozatokat tesznek ld. hódmezővásárhelyi eset pro és contra. A híveket gyakran bosszantja, amikor a szószékről pártpolitikai befolyásolási törekvést éreznek, mások viszont az egyházi közösségből éppen azt várják a papjaiktól, hogy sokkal határozottabban támogassanak bizonyos politikai irányvonalakat, vagyis mondják meg a tutit. Aztán meg prófétaként tekintünk olyan személyekre, mint Márton Áron, Apor Vilmos vagy Mindszenty József, akik a szószékről is bátran kiálltak az üldözöttek védelmében, a náci, illetve a kommunista diktatúra idején. Pedig ez is politika volt a javából! Vajon az Eucharisztia és a politika milyen viszonyban állnak egymással? Meríthet-e inspirációt a politika az Eucharisztiából, és ha igen miképp?
„Van egyáltalán megoldás? És ha van, akkor hogyan tovább?” A menekültválsággal kapcsolatos jelenségek legyenek azok pozitívak, lelkesítőek vagy éppen negatívak, félelemkeltőek a hétköznapjaink részévé váltak. Mégis, mint valami „új” szokatlan kérdésekkel kérdőjelezi meg a megszokottat. Kik vagyunk most és kikké vagy mikké fogunk válni ennek az újnak a hatására? Ahhoz viszont, hogy nyitottan és értelmesen előre tekintsünk elengedhetetlen a jelen megértése. A legelső kérdés, hogy föl merünk-e nézni a saját árnyékunk dédelgetéséből, hogy észrevegyük, kik és mi vesz körbe minket. Az előző blogbejegyzésemben, Menekültválság – Avagy menekülünk a valóságtól a probléma összetettségére, az általunk megélt menekültválságra (amely inkább rólunk szól), a magyar- és németországi tényekre és jelenségekre próbáltam reflektálni. Arra, ami most körülöttünk történik, és aminek a megértése tovább segíthet bennünket, hogy reálisabban láthassuk a valóságot. Azt a valóságot, amely jelen pillanatban a jövőnk termőföldje és amely csírájában hordozza a növekedés új lehetőségeit.
Vajon vallástalanabb lett mára a világ? Hogy látják a kérdést a mai európai fiatalok? Egy olasz szociológiai felmérések szerint létezi egy fontos közös konvergencia-pont, amelyben a fiatal hívők, a fiatal ateisták, agnosztikusok és a vallás iránt közömbös fiatalemberek nagyjából egyetértenek. Nem hisznek ugyanis abban, hogy az ők volnának a történelem leginkább szekularizált nemzedéke. Másképpen kifejezve, vitatják, hogy a korábbi nemzedékek (alkalmasint a szüleiké és nagyszüleiké) mélyebben és meggyőződésesebben vallásos lett volna mint ők és ezért a hit példaképeként lehetne őket beállítani. Vajon igazuk van?
A „La Civiltà Cattolica” című folyóirat aktuális száma részleteket közöl olyan beszélgetésekből, amelyeket Ferenc pápa legutóbbi Dél-Amerikában tett lelkipásztori látogatása során Chilében (január 16-án) és Peruban (január 19-én) rögzítettek. A pápa jezsuita szerzetesi közösségeket látogatott meg és válaszolt az ott neki feltett kérdésekre. A hangfelvételt a folyóirat igazgatója, Antonio Spadaro atya írta át. Ezekből a beszélgetésekről közlünk most rövid válogatást.
A zsinati egyház szerint egyre sürgetőbb, hogy a hívek közéleti kérdésekben is tájékozódjanak, „a Krisztustól kapott alapelvek fényét” vetítve a társadalmi-gazdasági-politikai valóságra. (GS 46) Ezt a célt akarta szolgálni a magyar püspökök Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevele, amely az egyház szociális tanításából merítve igyekezett meghatározni „az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait” (Octagesima adveniens 4). A körlevélhez sokan hozzászóltak, nagy visszhangja volt még nem hívő körökben is.
Ezennel ünnepélyesen átnyújtok nektek egy meghívót. Meghívlak Benneteket Isten Országába! Nos, mit szóltok egy ilyen invitációhoz? Remélem, nem hangzik unalmasan… Persze-persze, értem én: először nyilván tudni akarjátok, hogy miről is van szó. Hová is szól voltaképpen a meghívás? Hol van egyáltalán ez az „istenország”? Merthogy – bár utazni általában ugyebár szeretünk – a térképen nem találni ilyen helymegnevezést, még a GPS sem segít…! Hogyan kezdjünk hát neki?
