Nemrég mesélte valaki, egy 8 (akkor még csak hat) gyerekes családanya, hogy egyszer kórházba került. És akkor, aznap este olyan nyugtalanság szállta meg, hogy nem bírt magával. Rátört, hogy ő innen hazamegy: a férje otthon a gyerekekkel; hogy nélküle összedől a ház; hogy ő bizony nem marad itt egy napot se’! Aztán mégiscsak maradt. 16 hétre. És a ház sem dőlt össze. Összefogott a család, a barátok, stb. Megesik az ilyen…

De számomra az az érdekes, hogy az első estén, a mélypont legmélyén (“ünnepélyén”) elolvasta az aznapi olvasmányokat, amiket az egyház mindenhol a világon arra a napra előír a liturgiában. És aznap Los Angelestől Moszkváig, Tokiótól Johannesburgig – és Józsefvárosban is – a katolikus templomokban a mise alatt Pál apostol Korintusiakhoz írt első leveléből olvastak. Azt, hogy “Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). És ez valahogy akkor őt úgy szíven találta, hogy váratlanul megnyugodott. De teljesen. Lesz ami lesz, a jövő nem az ő kezében van, nem neki kell “erősnek lenni”. Azóta életreszóló istenélményként jegyzi az esetet.

Pedig lehetett épp’ véletlen is. Az is volt? Világos! Ha a földön élő több mint egymilliárd katolikus átlagosan 10 százaléka jár vasárnap misére, hétköznap meg mondjuk annak is a tizede, akkor az aznapi tízmillióból vajon pont neki szánta Isten ezt az üzenetet? Az ő kedvéért passzintotta a szöveget a felolvasásba? Hiszen minden csak értelmezés kérdése… Ez is? Nyilvánvalóan. De most akkor szól az Isten a Bibliából, vagy nem. Na és a Koránból, Mahabharataból, Upanishadokból stb. ugyanő? Ugyanúgy? Vagy kevésbé? (Vagy jobban?) Érdekel, mit gondolsz!