Nemrég elvállaltam egy misét szerzetesnővérek számára. Heti egy alkalom: ez azért kibírható. Igazán szívesen is csinálom: reális segítség. Egyébként is igyekszem ilyesmiben készségesnek lenni – nem tudom mit szólnának a férfi-szerzetesközösségek, ha minden mise érvényes bemutatásához be kellene szerezniük egy jelenlévő szerzetesnőt. Pedig kb. ez a helyzet inverz formában. Nem vagyok feminista, de ez kicsit unfair… Szóval, hetente egyszer jámborul elbandukolok, ami nem is megy minden áldozat nélkül; pedig a „kialvós napjuk” jutott rám, ezért „csak” 6.25-kor kezdenek… Ami azonban ennél is megterhelőbb, az a körülmények. Mint minden kolostorban, itt is minden pontosan meg van határozva: előre lezsírozva, hova kell állni, honnan kell beszélni, mikorra kell befejezni, stb. Logikus, hiszen utána nekik is kezdődik a munka. A csúcs azonban mégiscsak az volt, hogy mise előtt és után a sekrestyés nővér elolvastatta velem a ministránsok mise előtti/utáni imádságát. Oda is tartotta az orrom elé, hogy jobban lássam a lapot. Pedig asszem már azért kinőttem ebből a korból. :) Nem akartam megbántani, ezért engedelmesen felolvastam. De ettől meg aztán olyan hülyén éreztem magam, hogy szentül elhatároztam: legközelebb megkérem, hogy ne kelljen… Remélem, megengedi :) Minden esetre egy pillanatra nagyon átéreztem, mitől feszengenek olyan kelletlenül a nem-hívők, ha – esküvőkor, temetéskor – olykor mégicsak elvetődnek a templomba: mindenütt szabályok; sosem tudom, mit csinálok rosszul; mindenki engem figyel, és – ha hibázom – biztos azonnal összeráncolják a homlokukat. Pedig nem hiszem, hogy történetesen ezen a misén ez reális veszély lett volna: itt inkább örültek nekem. Mégis nehéz volt szabadulni az érzéstől… Remélem, idővel azért belejövök. De nem csodálom, ha sokan, akik csak az egyház merev és szabályozott arcával találkoznak, annyira menekülnek előle.

Egy idő óta meggyőződésem – bár keveset beszélnek erről a papok –, hogy a haladók számára a lelki élet legfőbb akadálya a RUTIN. A “mi ezt így csináljuk”, mert “nálunk ezt mindig is így csinálták”. Rutin a formákban, rutin az imádságban. Aki már próbált évekig (évtizedekig!) azonos időben és helyen imádkozni, az tudja, miről beszélek. A spontanaitás keresése persze ugyanúgy lehet görcsös, de az ima (aminek mindig a nagybetűs Élethez van köze) nem merevedhet meg – hacsak nem önmaga elárulása árán. Bárcsak meg tudnánk őrizni – katolikusok! –, bár sohasem folyna ki a görcsösen imára kulcsolt kezeink közül ez az Élet!