Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (49) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (20) ima (13) isten (19) jezsuita (10) jézus (10) katolikus (8) lelkiség (9) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Horror vacui

2008.10.31. 08:50 homo secuiens secuiens

Pár napig ágyba nyomott az influenza. Természetesen most is üzenetértékű volt: kicsit jó lenne megállni, megpihenni. Pihentem is becsülettel:). Egy idő után azonban azt figyeltem meg, hogy bár fekszem, folyamatosan keresek valami elfoglaltságot. Mintha mindig tennem kellene valamit. Így aztán több filmet megnéztem, és hallgattam Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényét (milyen jó ez az internet, hallgatható változatban is fent van ez a regény). Így aztán akadt „tennivalóm” fekve is. Aztán egyszer megütötte a fülemet egy latin kifejezés a regényből: horror vacui. Persze a lábjegyzeteket is felolvassák, úgy, hogy egyből világos lett a kifejezés jelentése, s ugyanakkor a tapasztalatomé is: az üres terektől való félelem. Persze a kifejezés a természettudományok területére tartozik, de engem spirituálisan érintett, mert így is igaz. Félek az ürességtől. Azonnal világos lett, hogy miért KELL tennem még fekve is mindig valamit. Nagyon sokszor ezért kell bekapcsolni a tévét vagy a rádiót, ezért jó bolyongani üres perceinkben az interneten, és jó utána minderre ráfogni, hogy pihentem, csak hát aktív pihenés:). (félreértés ne essék: van aktív pihenés, de van önálltatás is)

És mivel lehet az üres teret kitölteni: sok mindennel, de nagy lehetőséget ad rá a technika is. A tegnap az egyik tanárom a posztmodernről beszélt, az értékválságról (amúgy megjegyzem, nagyon reálisan és normálisan), és akkor mondta azt, ami nem új, csak bele kell gondolni: a globalizmus a nyugati mentalitás elterjedése az egész világon, és magában hordozza a technikától való függőséget: az ember a technika szolgája lett. Példa: tartsunk egy konferenciát a környezetvédelemről – mindenki (külön) autóval érkezik a konferenciára... Paradox, de mintha nem lenne kiút ebből a szolgaságból. (Ha belegondolok, miután megírtam ezt a bejegyzést, magam is zenét hallgatva fogok pihenni, pedig a csend pihentetőbb lenne:(.)

Aztán meg a november eleje így vagy úgy a halál kérdésével is találkoztat, amely innen nézve egy nagy üresség, és bizony jócskán bennünk van a horror... De lehetőség arra is, hogy pontosan ezért megnézzük, hogy az életünk kis űreit esetleg nem-e volna jó kicsit tényleg üresen hagyni vagy másképp kitölteni... Ti mit gondoltok???

27 komment

Címkék: gondolat

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr74739920

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lélek és psziché 2008.10.31. 17:17:25

Jó felvetés!

"az életünk kis űreit esetleg nem-e volna jó kicsit tényleg üresen hagyni vagy másképp kitölteni.."

Nagyon ismerős ez a gondolatmenet nekem (is), és úgy érzem van benne igazság. Néha azt veszem észre magamon, hogy ha még nem néztem meg a leveleimet, nem hallgattam híreket, ... stb., akkor elvonási tüneteim vannak, mint egy veterán dohányosnak. Ez az érem egyik oldala.

De egy másik fajta élettapasztalat ezt mondatja velem:
"Egy frászt! Intellektuális lózung, posztmodern spirituális gezemice. Még hogy örülni az ürességnek?"

Nem tudom, ki hogy van vele, én sok üres (rosszul üres és jól üres) időszakot megéltem már, hónapokat, akár éveket. Tudom, milyen a böjtnek ez a formája, és arra jutottam, hogy amitől az ember fél, az nem mindig baj.
Mert ha nem "meghívásra" megy az ember a "bálba", akkor ott minimum hülyén érzi magát, csak ténfereg, nincs senki ismerős. Oké, maximum hazamegy. Csak a mai kafkai ürességbe bizony bele is lehet őrülni - vezető nélkül jó eséllyel!

Tehát kicsit szirupos nekem pl. ez a "hagyjuk megszólalni a bennünk lakó Istent". Nem hiteles. Ha egy tevékenység elvisz rossz irányba, akkor ki kell egyensúlyozni, és értelmes, hasznos, éltető dologgal felváltani. A valódi kikapcsolódás fontosságát sem lehet eléggé hangsúlyozni. De a "kísérletezgetés" az üresség pozitív megélésével, úgy, hogy az embernek fogalma sincs, hogy mit akar valójában - meg kell mondjam értelmetlen.

Hogy miért vannak mégis ilyen gondolataink, az más kérdés, talán sokkal fontosabb! Talán a tartalmas kapcsolatok hiánya, és az örömök és kudarcok meg nem éléséből eredhet, hogy sótlan az életünk. De ez már egy más téma.

homo secuiens secuiens 2008.10.31. 18:28:59

Köszi megosztásodat!

Személy szerint nem is annyira arra gondolok, hogy örülni kéne az ürességnek, hanem néha megengedni, hogy magammal együtt legyek. Nagyapáink estenként például nem néztek tévét, nem neteztek, ahogy lement a Nap vagy csendben maradtak, vagy gyertyafénynél kártyáztak, beszélgettek, nótázgattak. Tehát a kommunikáció személyes formája volt előtérben. És egészségesek voltak... Így tehát teljesen egyet értek azzal, amit a kapcsolatok hiányáról említesz.

kereső leány 2008.10.31. 18:50:23

Én nem bírom az üres perceket, nekem sajnos sok is jut belőle. Ha "üres" perceim vannak akkor rámtör aze gyedüllét fájdalma, s inkább ide írogatok, vagy passziánszozok kínomban.

dormi 2008.10.31. 20:08:59

köszönöm a témát :)
Mikor tanítottam (most a katedra túloldalán "hallgató"-ként egzisztálok és tetszik) mindig azt vettem észre, hogy pont jókor jönnek a szünetek; mikor már nem csak a diákok, hanem a tanárkollégák is velem együtt kezdtek volna megbolondulni. És ilyenkor a tanulmányi szünetekben próbáltam teljesen iskolától független dolgokat csinálni: csak a család, rokonlátogatás, estébe nyúló beszélgetések az öregekkel, de nem sok sikerrel teljesítettem. Ugyanis hazavittem javítanivaló dolgozatokat, voltak továbbképzések, több időm volt a plébániai teendőkre, szóval elment a szünetem és fáradtan mentem vissza tanítani. A lelkigyakorlataimat is mindig a nyári táborokhoz igazítottam, aztán betelt a pohár. És olyan jó volt, hogy betelt! A lényeg, hogy mostanra sikerült kialakítanom azt - és ehhez szigorúan ragaszkodom - , hogy péntek éjféltől hétfő reggel 6-ig nincs bekapcsolva sem a mobilom, sem az internet, és ha csörög a vezetékes, akkor nem veszem fel, valamint igyekszem a beszélgetéseimben a munka témáját csak pár mondatra redukálni, hogy tényleg a másik számára jelen tudjak lenni (ez sem könnyű...) vagy az ő témájára jobban koncentrálni. A környezetem eleinte nagyon rosszul viselte, hogy szinte egyik hétről a másikra teljesen elvágtam magamtól a hétvégére egy csomó kommunikációs csatornát. A világ mégsem dőlt össze.
Nagy jándék volt a nyáron, mikor hosszú órákat töltöttem azzal, hogy a nagyszüleim kertjének végében található farakás tetején üldögélhettem...néha a kutyák ödajöttek mellém, de csak ennyi volt....és nagyon jó volt.
szép hétvégét nektek, én itt kiszállok hétfőig :)

aarikka 2008.11.01. 12:51:18

Igen, az sem mindegy, hol vagyunk egyedül.. nyáron az erdőben szeretem a csendet, szeretek egyedül tóparton üldögélni és nézni a vizet, vagy a szőlőben üldögélni a domboldalon és egy ágacskával turkálni a földet. De nem szeretek egyedül lenni egy lakótelepi lakásban, úgy, hogy nincs senki, akit felhívhatnék, enyém az egész hétvége. Még jó, hogy most vidéken lakom, családi házban... :) A hétvégén döbbentem rá, milyen más a csend és az egyedüllét, amikor elutazik a család 3/4-e 3 napra, és egyedül maradok itthon, mint pl. most, amikor ugyanúgy egyedül vagyok a nappaliban, de a 3/4 alszik.

tatonka 2008.11.01. 20:53:05

Nekem egyszer egy jó barátnőm azt mondta, hogy az az én nagy bajom, hogy nem tudok egyedül lenni.

Elgondolkodtatott, és rádöbbentem, hogy néha még sírógörcsöt is kapok, ha egyedül maradok péntek vagy szombat este, amikor nem tudok a családomhoz hazautazni, és minden barátom "foglalt". Ülök a lakásban, ténfergek a konyha és a nappali között, próbálok zenét hallgatni, de nem megy. Az olvasás fáraszt, a net unalmas, fáj a hátam. Mintha csak ezek lennének. Nem tudok nyugodtan kiülni a természetbe, vagy az ágyam szélére és csak úgy lenni. Hiányzik a cselekvés, akkor érzem úgy, hogy "értelmesen telt a napom".

De ezek nem igazán pihentető dolgok, és nem sikerül tényleg kipihennem magam: ugyanolyan fáradtan kelek fel másnap, ugyanúgy unom a munkámat.

Elfelejtettem egyedül lenni - holott egyedül vagyok, sokszor vagyok magányos. De mégse tudok mit kezdeni vele, szenvedek tőle. Valahogy meg kéne tanulni ismét egyedül lenni, és pihenni. Fura, hogy ezt is tanulni kell...

bölcsésztanár 2008.11.01. 21:37:08

Nagyon jó téma!

Jaj, miket írtok. Borzasztó dolog az egyedüllét meg a magány. Nem is lehet benne sokáig létezni, mert az ember nem így van kitalálva.
Azóta jöttem rá, hogy teljesen relatív dolog, mióta egész nap az egyéves meg a három éves gyerekemet hallgatom. Kis megváltás, mikor egyszerre alszanak el.
Egész egyszerűen igényem van a magányra és a csendre. Ugye, hogy relatív?

jéghegy 2008.11.01. 23:11:31

A két leggyakoribb alaphelyzetet már vázolták az előttem szólók.

Egy dolog a testi-lelki pihenést, a "zajártalmak" mérséklését keresni, és fél órára, fél napra vagy talán egy hétre elvonulni a hegyekbe, stb. és aztán újult erővel visszatérni.

És megint más dolog az év 365 napjából 360-at egyedül tölteni az egyedüllét "zajában", amikor az visszhangzik az ember fejében, hogy "miért vagyok egyedül?" Ez elől nem a hegyekbe kell elvonulni...

Bár hasznos lehet, ha az ember tud egyedül lenni, nem ijed meg a csendtől, de a helyzet alapvetően abnormális.
Ha egy lelki vezető pl. arra helyezi a hangsúlyt, hogy megtanítson valakit arra, hogy ne kapcsolgassa be állandóan a különféle információs eszközöket, stb., csak tüneti kezelést végez.

Arra kéne megtanítani az embereket - ebben vagyunk igazán szegények -, hogy milyen készségek szükségesek egyrészt a hasonlóan gondolkodó emberek megtalálásához (szakkör, természetjárás, stb.), másrészt természetesen a társkereséshez. (Off topic, nem is megyek bele itt.)

Szerintem a csend eszköz lehet az ember életében, de nem cél. Nincs benne semmi természetfeletti. Hiba arra várni, hogy az átlagember képes benne valami rendkívülit találni. Voltak / vannak szentek, akik a sivatag különleges magányában ismernek fel valamit, de ehhez tényleg meghívás kell.

Shine 2008.11.03. 13:47:43

"Arra kéne megtanítani az embereket - ebben vagyunk igazán szegények -, hogy milyen készségek szükségesek egyrészt a hasonlóan gondolkodó emberek megtalálásához..."

Szia Jéghegy:
Elgondolkoztam, vajon mennyivel "lenne beljebb" valaki, akit a lelkivezetője megtanítana arra, milyen készségek szükségesek a kapcsolatteremtéshez. Talán elmondaná, hogy fontos a jó kommunikációs és problémamegoldó készség, empátia, stb. - tessen odahaza gyakorolni a családon:)

Számomra valahogy szimpatikusabb a csend felől közelíteni a kapcsolatokat. A csendben többek közt megtapasztalható, hogy úgy fogad el és szeret engem a Teremtő Isten, ahogyan vagyok.
Az elfogadásnak ezt a mély tapasztalatát sokkal inkább (mélyebben) tovább lehet adni másoknak. Akár olyanoknak is, akik mondjuk nem feltétlen hasonlóan gondolkoznak, mint én.
(Könnyű (jóval könnyebb) olyanokat szeretni, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak.)

Abban teljesen egyetértek, hogy a csend nem célja az emberi létnek.

Szia Bölcsésztanár:
:))) ismerős... ill. annyiban már nem, hogy a nagyobbikunk már kinőtt a du-i alvásból:)

Aha 2008.11.03. 13:52:33

Én azt hiszem, a csendet nem keresni kell, hanem megengedni...

Ezt úgy értem, hogy van bőven alkalom arra, hogy találkozzunk ürességgel, csenddel, nem kell azt mesterségesen tanulni. Persze jól esik, ha barátaimmal beszélhetek a megtapasztalásáról.

A kapcsolatokban pedig szintén vannak alkalmak, amikor mondjuk egy beszélgetés egyszer csak megszakad, s örülök a csendünknek, legalább annyira jól érzem magam, mintha beszélgetnénk...

Shine 2008.11.03. 14:12:02

Aha:
...ez talán a másik iránti mély bizalom átélése is egyben...

Ky-Lí 2008.11.03. 14:43:23

"Isten nyelve a csend" - állítja vmelyik gondolkodó (vagy vmi ilyesemi). Jelenleg itt Magyarországon is nagy sikerrel vetítik "A nagy csend" c. filmet a karthauzi szerzetesekről. Tévé és rádió beszélgetések születtek a film kapcsán. Legutóbb most szombaton a Hír tévében.
Mi szezetesek (ha akarjuk) gyakran megtapasztalhatjuk a csend gazdagságát. Ettől lesz széppé az egyedüllét és nyer értelmet a lét úgy, amint van.
A jezsuiták 30 napos lelkigyakorlata egyik legjobb példa arra, hogy mindazok akik egyszerre végzik el azt, és habár nem beszélhetnek egymással, az eltelt hetek alatt mégis szinte eggyé forrnak, jobban ismerik egymást, mint százannyi beszélgetés után és sokkal erősebb az érzelmi kapcsolat egy ilyen közös tapasztalat után.
Persze, ebben semmi pláne nincs, hisz minden "kiélezett" közös tapasztalat érzelmileg összeköt. Jól tudják ezt a csopotvezetők, cserkészek, bóklászók, stb. Ennek ez a lényege.
Csak azt akarom mondani, hogy ez hiányzik ma a leginkább a nagyvárások "egyszemélyes csoportjainak", akik nem tartoznak érzelmileg, érdemileg sehová. Ha igen akkor csupán szerződéses alapon (ennyit adok bele, ennyit kapok belőle). Bárcsak visszatalálhatnánk "emberszabású" társaink közösség-modelljeihez vagy legalább egy kicsit is eljutnának szívünkhoz és agyunkhoz Csányi Vilmos prófetikus, ide illő megállapításai.

Aha 2008.11.03. 14:55:40

Shine,

"...ez talán a másik iránti mély bizalom átélése is egyben..."

nem szeretném behatárolni... bizalom átélése IS, amint Temagad is írod... és ki tudja még minden...

kiscsirke 2008.11.03. 16:46:32

Kedves homo secuiens secuiens off: remek a kép (hétvégén megmutattam öcsémnek, már messziről sziszegett, hogy mekkora gáááááááz, aztán elolvasta és egész este erről beszéltünk). Na, kezdesz belejönni a blog műfajba, hajrá,csak így tovább.

A csöndről nekem mindig Pater Mócsy szavai jutnak eszembe:
Nemcsak a hangok teszik széppé a zenét, hanem a benne lévő csend is. Ha erőnek erejével úgy akarunk boldogok lenni, hogy életünk minden csendjét hanggal töltjük ki, hogy úgy akarunk produktívek lenni, hogy pihenés helyett mindig csak dolgozunk, csak azt érjük el, hogy pokollá tesszük magunknak a földet.

Ha életünkben nincs igazi csend, muzsikánkban nem hallatszik az Isten. Ha életünk minden zugát „élmény"-nyel töltjük el, Isten csöndesen visszahúzódik a szívünkből, bensőnk üres marad. Ha életünk szétfolyik haszontalanuk kimondott szavakban, akkor semmit sem fogunk meghallani abból, amit a szívünk mélyén hozzánk intéznek; soha, semmi sem lesz belőlünk.. ..Kimerülünk a beszédben, zajban, mielőtt meg kellett volna szólalnunk.

A csendben tanuljuk meg a különbségtevést; a dolgok világos látásától menekül az, aki a csendtől menekül. Isten megtapasztalása elveszti a maga határozott körvonalait a zajban. A csend azt jelenti, hogy nem beszélek és nem csapok zajt, nem zavarok mást sem. A „csendes ember" azt jelenti „jó ember". ....Az igazi csendben a szívünk is hallgat, figyel. Befelé figyel. Ha belemerülünk ebbe a csendbe, az egész lényünkön valami határtalan nyugalom árad szét. Gondolatban sem fecsegünk, szívünkben nincs lárma, és lassan olyan mélységek tárulnak fel bennünk, melyekről sejtelmünk sem volt. Odafigyelünk minden erőnk összpontosításával. Ez a belső éberség szükséges ahhoz, hogy Isten szavát meghalljuk. És ez a lényeg. Az embernek Istenre való hallgatása az ember legfőbb lényét fejezi ki. „

Zs91,4b 2008.11.03. 17:10:06

légy a laza semmittevő, valahogy a legjobb gondolatok mindig a csendben születnek!

Aha 2008.11.03. 20:33:25

ha teszel, az már nem semmi... semmi és tevés ellentmondásosak... szerintem elég a "légy"...

visszhang 2008.11.03. 20:46:01

Egyedül lenni, csendben,
határtalan korlátok között,
s csak vergődve látni a napfelkeltét?

Maradni hideg kövén a szótlanságnak,
hol reszket a bent maradt szó,
és kívánságára senki sem figyel?

Vagy magad marcangolni mohón,
ahogy csak akkor lehet, ha
csendedben magad magadra maradt?

És mikor jön válasz, és meddig kell
várni, és miért van, hogy már
előre láttad, mégis belesétáltál?

Csapda ez? Vagy csak próbatétel?
Aztán egy sóhaj, melyben hatalmas
robajjal roskad össze minden kérdés...

Majd ismét...

Egyedül lenni, egyedül maradni,
A csendet hallgatni, a csendből tanulni?

Hideg van... Te is fázol?

kereső leány 2008.11.03. 21:49:09

Bocs kiscsirke hogy megint beléd kötök, de akkor ezek szerint azok az emberek akik nem bírnak meglenni a csendben/egyedüllétben ezek szerint teljesen értelmetlen életet élnek?

Ebben mondjuk lehet van valami igazság, legalábbis én nem nagyon rosszul viselem az egyedüllétet, és nem is érzem értelmesnek az életemet.

Egyébként nagyon szépeket írtatok ide és úgy örülnék neki, ha ezeket egyszer én is megélhetném.

kiscsirke 2008.11.04. 08:05:01

Üdv, kereső leány, jó, hogy megint összeakadtunk...

Amikor ezt a topicot olvastam, visszagondoltam, hogy számomra hol kezdődött el a vonzalom a csönd iránt és 16 éves koromra tudok visszaemlékezni. Amikor a kezembe került Mócsy sj könyve (Nyitott szívvel, ebből a könyvből idéztem) és tök magamra ismertem, mert akkoriban nekem sem volt egy pillatom sem, amikor ne lett volna valami zaj vagy elfoglaltság körülöttem. De nagyon nyughatatlan voltam, valami mély elégedetlenség hajtott, hogy valami mélyebb nyugalmat, békét találjak.
Tehát semmi kivetnivaló nincs a mostani életedben, és máris észrevetted az összefüggést : nem bírsz egyedül maradni ---- nem érzed értelmesnek az életed. Jól van ez így, van, aki ezt csak 50-60 éves korában veszi észre, ha észreveszi egyáltalán!

A csönd "gyakorlása" nagyon egyszerűen kezdődik: minden nap (lehetőleg reggel és azonos időben, a szobádban vagy egy templomban) próbálj 10 percre elcsöndesedni. Nem kell semmit gondolni, csak mondjuk ÉREZNI, figyeld mondjuk a tenyeredet. Kezdetben nehéz, de bele lehet jönni. Sajnos egy blog keretében több nem fér a témához, próbáld elkezdeni gyakorolni, ha érdekel...hajrá.

Shine 2008.11.04. 08:30:17

Aha,
köszi szépen a soraidat!

Zeeta 2008.11.04. 13:30:00

Kedves Atyák
Biztos fontos meg jó az időnkénti csendes magány. Érdekelne, hogy ehhez képest a szokásos imák ismételgetése (Rózsafűzér) hogy hat az emberi lélekre?

homo secuiens secuiens 2008.11.04. 14:50:45

Erre nincs egyértelmű válasz, legalábbis szerintem. Függ a személy hozzáállásától, helyzetétől stb. Alapvetően minden nagy vallásban megtalálható az ilyen ismételgetős ima, és arra szolgál, hogy az embert elcsendesítse, elmélyítse, figyelmét befele irányítsa. A Rózsafűzér esetében azt gondolom (saját tapasztalat), hogy figyelni kell vagy a szavak értelmére vagy elmélkedni (vagy inkább szemlélődni) lehet azon a jeleneten, képen, amit a Rózsafűzér titkai elénk tárnak. Sokan azt gondolják, hogy elmondok egy rózsafűzért, mert az a legegyszerűbb. Én határozottan emlékszem arra a pillanatra, amikor 25 évesen megéreztem életemben először a Rózsafűzér-imádkozás ízét. Azelőtt is imádkoztam, ill. mondtam, de száraz maradt. Nem mondanám hatástalannak, mert bizonyos értelemben Isten felé fordított, elcsendesített, de ez az élmény teljesen más fénybe állította a Rózsafűzért.

De az ismételgetésre visszatérve egyes imamódok erre épülnek, lehet ez szentírásos elmélkedés (Szt. Ignác) vagy lehet olyasfajta szemlélődés, mint ahogy a krisnások isteneik nevét ismételgetik, vagy ahogy az orosz zarándok imádkozik. És ez megtalálható a katolikus hagyományban is, Jézus nevével való imádkozás. Ezeknek a lényege, hogy elcsendesedve az ismételt név kerüljön az ima, s ezáltal életünk központjába.

Ajánlom az Egy zarándok elbeszélései c. könyvet.

Szívesen olvasnám a ti gondolataitokat, tapasztalataitokat is ebben a témában?!

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2008.11.04. 21:06:24

Érdekes, hogy A csend szava címmel két katolikus lelkiséginek mondható mű is megjelent a XX. század végén nálunk magyarul. A többség "csak"Anthoni De Mello művét ismeri, de Thomas Mertoné sem semmi...

homo secuiens secuiens!
Kis pontosítás: az ajánlott mű címe "A zarándok elbeszélései" (Bencés Kiadó Pannonhalma, 1994) Ugyancsak Dr. Korzenszky Richárd fordításában, de a Görögkatolikus Hittudományi Főiskola kiadásában a könyv rövidített változata is megjelent 1989--ben, "A zarándok" címmel. A Jézus-imáról latin kereszténységhez, nyugati gondolkodásmódhoz szocializálódott emberek számára én előszörre inkább Per-Olof Sjörgen: A Jézus-ima című kis könyvét ajánlanám (Nexus-Verdes Budapest, 1991).

A tapasztalatok?
Nos, ha gyarlók tapasztalatai is érdekelnek: nem a Jézus-ima folyamatos mondása volt nehéz, amikor életem egyik legkritikusabb élethelyzetében, Sátán-élménytől megtörve, azzal horgonyoztam magam a természetes világhoz, hogy ne rántson el a természetellenes. (Mert bizony - legalábbis szerintünk, keleti keresztények szerint - nem a természetes és a természetfeletti között van a legfőbb határvonal, hanem a természetes és a természetellenes között.) Nem, pedig még scsotkim sem volt, mégis kezdte a szívem is azt mondani, hogy "Uram, Jézus Krisztus, Isten fia - Könyörülj rajtam, bűnösön!"
A nehéz az volt, hogy eközben a világban éljek, tanuljak, megfeleljek a társadalmi elvárások többségének, és hogy ne ragadjanak el misztikus fantáziák, amelyek először gyönyörűek, de végül átvisznek a fentebb említett határon.
Kerti, vagy egyéb nem túl bonyolult, de bármilyennehézségű fizikai munka közben imádkozva viszont elmondhatatlanul megvilágosodhat egyes dolgokban az ember. Számomra mindig afféle fényjelenség, amikor a dolgokat, embereket egyszerűen úgy és olyannak kezdem látni, amilyenek a valóságban, amilyennek az Isten teremtette. Nem lehet véletlen, hogy a keleti szerzetesek annyira ragaszkodnak a fizikai munkához.

visszhang 2008.11.04. 21:14:13

Lehet azért a fizikai munkában, mert akkor kikapcsolódsz, és teljesen jelen tudsz lenni. Már pedig a jelenlét ima, amennyiben az ima Istennel való együttlét, hiszen az Isten mindig jelen van. Tehát a fizikai munka maga is lehet ima.
De az is előfordul, hogy olyan pillanatban villan be valami, amikor aztán végképp nem vártam, és nem is egy olyan csendes, idilli pillanat. Szóval ebben igencsak megvan az Isten szabadsága és játékossága is. Részemről a nyitottság fontos...

kabocazugas 2008.11.06. 23:00:37

Számomra a megtanult szövegek állandó ismételgetése (legyen ez a Rószafűzér vagy a szentmise bizonyos szövegei) lassan elveszítették jelentésüket, és csak mondtam, mondtam őket, sajnos sokszor bele is aludtam az imádkozásba. Nagyon nagy koncentrációt igényel ezeknek az imáknak a gyakorlása, a monotonitás, a felvett ritmus betartása stb. elveszi a figyelmemet a lényegről, azaz a jelentésről.
Rászoktam az elmélkedő, szemlélődő imádságra, amibe még természetesen belefér egy Miatyánk, és lehet koreográfiája, de sokkal jobban tudok koncentrálni az Istennel kialakított beszélgetésre - így tényleg imádkozom.
Sokszor pedig a csend, a szemlélődés is ima: rövidebb, magasabb röptű, meghatározhatatlanabb, de sokszor ez adja a legtöbbet, a legmélyebb kapcsolatot Istennel.

kabocazugas 2008.11.06. 23:02:27

És köszönöm neked a horror vacui kifejezést, nem ismertem, de valószínűleg felhasználom egy dolgozatomhoz. Köszönöm mégegyszer! :)

homo secuiens secuiens 2008.11.07. 08:33:37

Kedves kabocazugas!

Nekem is új felfedezés volt! És szívesen:)