Még talán sokan emlékeznek a híres/hírhedt esetre, amikor – néhány éve – egy katolikus tábori püspök elhagyta a hivatását. Válaszul a legkülönbözőbb érzelmi reakciók születtek: a jámbor hívő katolikusoknak összerándult a gyomra, internetes portálakon pedig sokan gratuláltak és sok boldogságot kívántak az illetőnek további civil életéhez. Számomra ez inkább fájdalmas tapasztalat. Ahogy én látom, bennünk, hívő emberekben önkéntelenül is felvetődik ilyenkor: „Nát, ha már ők is ilyenek, akkor én mit várjak magamtól. Ha nekik sem megy, nekem mitől menne jobban…” Kudarcos, kísértésteli élethelyzetekben nem biztos, hogy ez az ideális megoldási modell... Nehéz felmérni a messzire szóló botrányok következményeit, lelkekben vert utóhullámait. Minden esetre a magam részéről néhány konkrét válás hátterében kifejezetten ilyen kiábrándulást, csalódást sejtek. És persze nem csak az egyházközségek (és tagjaik) életében okoz mindez zavart; magukat a klerikusokat (papokat, szerzeteseket) is alaposan felkavarja. Meg a szerzetesnőket. Kilépések esetében különösen a rendtársakat. Van, aki „aposztáziát” (hitehagyást) emleget, mások próbálnak mentő körülményeket találni, avagy – mint a válófélben lévő szülők gyermeke – a hibát magukban keresni. Azoknak azonban, akik együtt voltak vele a képzésük bizonyos szakaszaiban, akikkel egy házban élt, akik barátai voltak, bizony kivétel nélkül nagyon fáj a kilépés ténye: hiszen „együtt nőttünk fel, ismertük egymást, az útjaink összeértek” – és akkor egyszerre csak nem szerzetes többé… Nem plébános, nem házfőnök, nem rendtárs. Bizony nehéz hova tenni az ilyen életdöntéseket. Más rendek tagjainak mondom, „megnyugtatásul”, hogy „az mind semmi”: tőlünk jezsuitáktól a magyar rendtartomány novíciusmestere ment el, nem is olyan régen – az volt aztán csak a megrendülés! Különösen a fiatal rendtársaknak! El is vitte magával mind a két noviciátusi évfolyamot… (illetve, a történelmi hűség kedvéért: csak az egyiket, és rá egy évre – az újrainduló magyar provincia történetében először – nem lépett be senki!) Ebben az akut krízishelyzetben olyan megnyugtató volt hallani az idős atyákat, rendtársaimat, akik ilyenkor is csak bölcs, fájdalmas mosollyal legyintettek, és régi történeteket idéztek fel, mondván: „Ez már ilyenkor csak így szokott lenni.” Nincs új a nap alatt. Az egyház ezt is kibírja valahogy, ha már úgyis annyi mindent kibírt – olyan mondat ez, ami igaz, ugyanakkor nem szabad cinikusan érteni (és talán nem menti a személyes felelősségünket sem).
Személyes szinten: mivel 14 éves papi életem során már értek kísértések, kicsit alázatosabb lettem. Jobban értem amit Pál mond: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1Kor 10,12). Észrevétlenül kiveszett a szívemből az ítélkezés is azokkal a kollégákkal szemben, akiknek így fordult az élete. Maradt helyette egy csendes, érdeklődő együttérzés, az élettel szükségképpen együtt járó fájdalom elfogadására való készség, és – in statu nascendi – valami törekvésféle is Isten (és az emberek) kifürkészhetetlen, felfoghatatlan útjainak elfogadására.
Az utolsó 100 komment: