Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (50) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (21) ima (13) isten (19) jezsuita (11) jézus (10) katolikus (9) lelkiség (9) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (13) vallások (10) Címkefelhő

Friss topikok

"Miért félek elmondani neked, hogy ki vagyok?"

2008.11.30. 09:05 homo secuiens secuiens

Ez a címe John Powell kis könyvének, ami egyáltalán nem új, és már 1996-ban több mint három millió példányban kelt el a világon. Ettől a téma természetesen még mindig friss, hiszen örökzöld. A magyar fordítás címe már interpretáció, ahol csak annyit találunk: miért félek attól, aki vagyok. Természetesen a könyv lényege az önismeret felé vezet, de ennek csak a másikkal való kapcsolatomban van igazi értelme. De visszatérve a témára, miért is félek elmondani a másiknak, hogy ki vagyok? Ezt olvasom a kis könyvben: „Íme: félek elmondani neked, hogy ki vagyok, mert ha elmondom, megtörténhet, hogy nem tetszem neked ahogy vagyok, és nekem ez mindenem, sajnos nem tudnék mást adni .” Nem így fogalmaztam meg magamnak, de a folyamat hétköznapjaimból egész közelről ismerős.

Mostanában két filmet is láttam, ami a témába vág, de csak a frissebbik élményemet osztanám meg. Förgeteges francia vígjáték: Bienvenue chez les ch'tis. Egyszerű történetet dolgoz fel: egy postaigazgatót dél helyett északra helyeznek. Ő is, felesége is, de a déliek általában, tele vannak előítéletekkel, hogy milyen is lehet az észak, így aztán amikor eljön az indulás pillanata, akkor a felesége ráad egy vastag télikabátot férjére, hiszen mégiscsak észak, és úgy engedi útnak. Igazgatónk ötvennel megy az autópályán, a rendőrök leállítják a kis sebesség miatt, de amint megtudják, mi történt vele, északra helyezték, azonnal elengedik és mély sajnálatukat is kifejezik neki, azonnal megértik miért megy ötvennel. Megérkezve északra az első élmények tényleg ridegek, de később kiderül, hogy igazgatónk tévedett. Összeomlanak az előítéletek, de felesége gyakran hívja, és amikor főszereplőnk bele kezd a pozitívumok mesélésébe, felesége mindig leállítja, hogy nyugodtan elmondhatja az igazat, hiszen ő megérti, tudja milyen szörnyű észak stb. Így aztán nem sikerül neki a valóságról beszélnie, mindig azt mondja, amit a felesége hallani akar... Tovább nem mesélem, érdemes megnézni.

Viszont itt van az a pont, ami újra John Powell felé irányított: azt mondani a másiknak, amit hallani akar. Évekig így éltem meg kapcsolatokat, igyekeztem azt mondani, amit a másik legszívesebben hallani akart, aztán mosolyogtam, hogy milyen szép is az élet, jól megy minden. Közben meg bent azért gyűltek feszültésgek, kérdések... De hát az előítéletek és a megfelelés, könnyen kézbe veszik az életünket, mert szépnek látszanak, és mintha harmóniát hordoznának, hiszen ha mindig helyeselek, akkor nem sokszor veszünk össze. De mire jó ez? Egy jó kis télikabát, ha északra mennék... Valami, ami megvéd... Megvéd? Mitől? Talán tőlem? Vagy attól, hogy valós önmagammal és valós önmagaddal találkozzam? Vagy talán így könnyebb?

Ti erről mit gondoltok, mit tapasztaltok?

 

 

18 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr58795750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mamamusz 2008.12.01. 11:58:51

Nagyon nehéz kérdést vetettél fel. Valóban nagyon nehéz felvállalni magunkat, elmondani, hogy valójában milyenek is vagyunk, mik is a gondolataink. De. Hosszú távon sokkal nehezebb fenntartani a látszatot. Mindig azt tenni, mondani, ami a másiknak jó. Ilyenkor szokott aztán borulni minden és senki sem érti, hogy miért. Sokkal könnyebb (még ha látszólag nem is) felvállalni már az elején a véleménykülönbséget. Így is lesz belőle bőven, lesz ok a félreértésre millió, minek tetézzük olyannal, amivel nem érdemes? Ilyenkor jön az aktuális válasz: nem akarom megbántani. Kit? Őt vagy magamat? Valóban attól félek, hogy ő nem bírná ki a valóságot, vagy magamat féltem attól, hogy szembe kell néznem a valósággal?

relax 2008.12.01. 12:28:45

Szerintem sokszor azért nehéz, mert képeket alkotunk: először is magunkról, aztán a valóságról, meg szinte mindenről, végül is ezek az előítéletek. Aztán meg amikor ki kéne lépni, akkor félünk, mert nem tudjuk hol van az a ki... Talán a KÉPtelenség segítene?

Shine 2008.12.01. 13:10:49

Néhány hét óta épp ez a kérdés foglalkoztat!
Tetszik a megfogalmazásod, Relax. Én legalább is valami olyasmit értek az általad írt KÉPtelenség alatt, hogy úgy próbálok odafordulni a másik felé, hogy nem kapaszkodom a gondolataimban élő, róla általam alkotott képhez, sablonhoz - lehetetlenné téve ezáltal, hogy közelebb kerüljek hozzá, és azt, hogy a másikhoz fűződő szeretetteljes, bensőséges kapcsolat által jobban megismerjem önmagamat és Istent.
Én mostanában úgy élem meg, hogy ha ezáltal valahogy "egységben élek igazi, benső énemmel", mely valószínűleg az Isten elgondolása szerinti énem, akkor már nem azt érzem fontosnak, hogy mások szemében jófej legyek. Legalább is erre vágyom...

bölcsésztanár 2008.12.01. 13:14:44

Nagyon érdekes téma. Velem mondjuk pont fordítva van: én akkor is a másik ember arcába vágom azt, amit én igaznak gondolok, amikor nem kéne. Meg kéne találni a középutat aközött, hogy azt mondjam, amit hallani szeretne és amit nem szeretne hallani, mert túl húsbavágó. Azt hiszem, tapintatnak hívják.

mamamusz 2008.12.01. 13:39:48

Igen, ilyen tapintatos, kegyes hazugságaim nekem is szoktak lenni. Néha nem tudom, hogy mikor is teszek a másiknak jót, ha elmondom neki, amiről tudom, hogy bántani fogom, vagy inkább elhallgatom előle. De ez és az indítóban említett önfelvállalás két különböző dolog (legalábbis nálam). Amikor kegyesen hazudok, akkor nem magamról mutatok olyan képet, amilyet ő látni szeretne, hanem őróla, neki. Mert félek attól, hogy ha ő saját magát olyannak látja, mint amilyennek én, akkor csalódik magában. Valószínűleg itt is szükség lenne Relax KÉPtelenségére...

pontocska 2008.12.01. 13:56:16

Kedves relax!

Köszi a kifejezést, valóban tényleg a képek, amiket a valóságról és másokról, meg hát magunkról is (ideális én) kialakítunk, sokszor akadályoznak a tisztánlátásban. Valóban nagy segítség lenne a KÉPtelenség, csak az forog bennem, hogy ez lehetséges-e? És ha igen, akkor hogyan? Persze recept erre sincs, de valamilyen úton csak el lehetne indulni...

Shine 2008.12.01. 14:17:04

"valamilyen úton csak el lehetne indulni..."

Igen, ez jó. Mondjuk mindjárt hazafelé menet a munkából. Vagy akárhonnan akárhová:
Észreveszem azt, ami mellett már tán századszor megyek el úgy, hogy igazából sose "láttam".

Én a múltkor egy kapura csodálkoztam rá. Már sokadszor mentem be rajta, de rájöttem, hogy ha le kellene rajzolnom, nagyon meg kéne erőltetni magam, hogy emlékezzek rá, milyen is valójában. Leginkább rajzolnék egy kaput, olyat, mint amilyet kisgyerekkoromtól fogva rajzolok, ha épp vmiért úgy adódik, mondjuk a gyerekek kedvéért. De a valódi kapunak nemsok köze lenne a fejemben élő KÉPhez.
Egy kapu esetében mondjuk ez nem nagy tragédia, csakhát az emberekhez is mintha hasonlóan viszonyulnánk időnként. Időnként?

relax 2008.12.01. 14:46:46

Hát ez így van, de ha lerajzoljuk a kaput, akkor ott befejeződött... Meghatároztuk... Tehát van róla egy KÉPünk. Jól értem? Viszont valahogy mégiscsak le kell rajzolni, de a művet befejezetlenül kell hagyni, vagy helyesebben, nyitva kell hagyni, hogy bármikor változtathassunk rajta. De ami még nincs kész, az mindig feszültségforrás, mert amíg befejezetlen, nincs az uralmunk alatt. Nem vagyunk biztonságban, ha még változhat... Vagy messzire mentem?

mamamusz 2008.12.01. 15:20:27

Relax: most nem teljesen értem, hogy a befejezetlen mű jelen esetben a kapcsolat, vagy a kapcsolat tárgya (azaz a másik fél - párod?). Ugyanis ha a kapcsolatról van egy képünk, amit nyitva hagyunk és folyamatosan változtatjuk - együtt - az jó. Ha valóban sikerül együtt változtatgatni rajta, akkor az nem okoz igazán nagy feszültséget, hiszen ha folyamatos a kommunikáció, akkor nem tud felgyülemleni a feszültség. De ha te a kapcsolat tárgyáról beszéltél, ott már gáz van. A másikat nem lehet megváltoztatni, ezért nem is kell. Persze, apró alakulások lesznek, de alapvetően a jelleme mindig ugyanaz marad, megváltozni nem fog. És az a jó, ha önmagától - a másik kedvéért - változik, nem pedig változtatják.
(bocsi, hogy időnként úgy tűnik, mintha konkrétan a te kapcsolatodról írtam volna, természetesen általánosságban értettem, de most fáradt vagyok nyelvészkedni)

relax 2008.12.01. 15:40:33

Semmi gond, vettem az adást. Én nem tekintettem tárgynak az írásomban kapcsolatot, vagy partnert, hanem a kapu lerajzolásáról írtam. De természetesen próbáltam úgy írni, hogy átvihető legyen más értelemre is. Ugyanakkor meg provokációnak szántam azt, amire reagáltál. Igenis sok esetben uralni akarjuk a másikat, és az is előfordul, hogy a másik ural minket. Sőt olyat is láttam, hogy valaki annyira beleéli magát ebbe, hogy függő lesz a másik irányításától, eltűnik az egyénisége, és mindent az illető szemével lát. Igaz, hogy akit láttam, az pótszer után is nyúlt, de a probléma gyökerét nem hinném, hogy látta...
Na, most megint kicsit odébb mentem. Mamamusz, teljesen egyet értek Veled! Viszont mint lehetőség és elképzelés, gyakran megjelenik bennünk, hogy a másikat megváltoztassuk, ezért jó tudatosítani, s innen már Te leírtad...

homo secuiens secuiens 2008.12.01. 15:59:55

Megérint az, amiket írtok, s tetszik, hogy szinte minden kommentben van kérdőjel vagy pont-pont-pont, tehát megmarad a nyitottság...
A soraitokat olvasva az ötlött fel bennem, hogy ehhez a mindig nyitva maradáshoz kötődhet a döntés nehézsége is. Persze nem arra gondolok, hogy nem lehetne dönteni, vagy nincs elköteleződés... Szerintem ettől nyugodtan lehet, mert az ember ha igazi önmagával találkozik és igyekszik megismerni önmagát, akkor már jó döntés születhet. Hanem inkább a döntés előtt bizonytalanságban lehet fontos szerepe ennek a KÉPtelenségnek, mégis a jó döntés is csak KÉPtelenségben hozható meg... (köszi a kifejezést relax!) Vagy hogy látjátok?

relax 2008.12.01. 17:55:39

Szerintem az előítéletek, a KÉPek, kihatnak életünk minden területére, így természetesen a döntéseinkre is. Különösen kapcsolódik nekem ez egy párkapcsolatban való döntéshez. Hiszen ott különösen kiviláglik az, hogy fontos-e a kép, amit a másikról alkottam, ill. hogy mennyire lépek a másik megismerése felé. Viszont abban egyetértek, hogy a KÉPtelenségben születhet inkább jobb döntés, mert ha KÉP van, akkor megeshet, hogy a képhez kötődöm. De ez már nem túl elméletezése a kérdésnek? Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne beszéljünk róla, csak lehet példákkal világosabb lenne...

kistoff 2008.12.02. 00:20:05

Szerintem az egyik legnehezebb, és legfontosabb dolog, legalábbis számomra, hogy először önmagamnak valljam be gyöngeségeim. Szerintem az emberek magukról alkotott képe is egy kép, nincsenek tisztába valós értékeikkel, de hibáikkal sem. Ha valamit megtalálok magamamban, és belátom, hogy az nem jó, és változtatni akarok rajta, azt szerintem az emberek már elfogadják. Ha viszont van egy hibájuk amin nem is szeretnének változtatni, azt kell rendesen kozmetikázni...
Én legalábbis így érzem.

lélek és psziché 2008.12.02. 12:20:50

Amennyire tanulmányaimból tudom, ill. az élet részben igazolja, a gyerekkorból hozott sérülések alapvetően meghatározzák a felnőtt ember bizalmát önmagához, a másikhoz, és a világhoz.

Ez a folyamat jó esetben a szorongások feloldása felé mutat, esetleg stagnál, de van, akinél az időskorra tartósan, vagy szakaszosan komolyabb pszichés btegség formájában is megnyilvánul.

Bizony nem könnyű a számunkra is érthetetlen félelmeinket, aggodalmainkat mások elé tárni.
Ez egzisztenciális problémákat is felvet - pl. bizonyos állásokat egyszerűen nem tölthet be valaki (pl. nem mer nagyobb tömeg előtt beszélni, vagy éppen zárt helyen lenni, stb.)
De fontos kérdés az is, hogy ha az egyházban az ember a gyógyulást keresi, akkor ki és hogyan segíthet ebben.

Abban biztos vagyok, hogy az egyházba, úgymond, "beérkeznek" a betegek, vakok és sánták, tehát a folyamat elkezdődik. Mondhatom: sokan vagyunk! :-)
De kulcskérdés, hogy mi a gyógító közeg? Hol és hogyan történik meg a gyógyulás.

Az imádság, a szentségek vétele kézenfekvő a legtöbb ember számára. De mi a helyzet a dolog természetes, emberi oldalával? Hogy pl. egy-egy ember egy-egy mondata elindíthat egy változást bennünk.

Feltéve, ha tudunk szólni egymáshoz, mert van mire válaszolni.

Szentfazék 2008.12.02. 14:44:58

Kedves Lélek&Psziché,
egyetértek, kivéve ezt: "Abban biztos vagyok, hogy az egyházba, úgymond, "beérkeznek" a betegek, vakok és sánták, tehát a folyamat elkezdődik. Mondhatom: sokan vagyunk! :-)"
Persze, mi is lehetünk "betegek", de én nagyon hiányolom azokat , akik valóban nélkülöznek testi ill. lelki értelemben, miért nem találnak közénk? Én valahogy mindig "jóllakott" középosztálybeliekkel találkozom. Miért nem találnak el a mondataink hozzájuk, a nélkülözőkhöz? Szerintem ez az a kérdés, amin kicsit gondolkodni kellene ma az egyháznak vagyis nekünk.

homo secuiens secuiens 2008.12.02. 15:13:24

Igen. Pont ez az érdekes, hogy nekünk kell el kezdenünk gondolkodni...
És pár lépést ugorva ismét csak odaérkezünk vissza, hogy miért félek elmondani neked, hogy ki vagyok. Hát sok esetben félünk felvállalni az ötleteinket, elgondolásainkat, mert mit szól más, mit szólnak a többiek. De egyházunkra nézve azért vannak más példák is.
Viszont a kérdést én még szűkebbre venném: mit teszek én konkrétan azért, hogy ezek az emberek idetaláljanak? vagy legalább mit szeretnék tenni? és kik ezek az emberek? (Itt is fontos lehet a sokat emlegetett képalkotás, hogy milyen képet alkotunk másokról. Csak az jut eszembe, amikor fogyatékosok között voltam pár napig, utána azon gondolkodtam el, hogy mit értünk az alatt, hogy 1. normális ember? 2. és ki melyik oldalon van, vagyis ők a normálisak vagy én? 3. lehet-e egyáltalán normális és nem normális emberekről beszélni? 4. mi ad alapot arra, hogy osztályozzunk embereket?)
Amúgy azt már Jézus leszögezte, hogy a betegeknek kell az orvos és nem az egészségeseknek, és a bűnösöket jött hívni stb. Tehát az alap megvan...

Szentfazék 2008.12.03. 11:55:03

Én nagyjából tudom, hogy mit tudnék-szeretnék tenni, a hivatásbelin belül és kívül is.Ötletből száz is van. Nagyon jó közösségeink vannak, csak engem zavar, hogy nincs mozgás a más szocializációjú rétegek felé. Az ember talán azért fél leírni, elmondani vágyait- ötleteit, mert túl sok van benne ( a dologban) önmagából és nem tudná bármikor jó szívvel elengedni, ha kell. Mindenesetre jó lenne többet hallani egymás kezdeményezéseiről, mert az bátorítást adhat. Én ilyen kezdeményezésnek látom ezt a blogot is, amit csináltok, kellene belőle vagy tíz, talán tematizált módon, mert pl.a fiatalok nagyon vevők erre a műfajra, de más mozgatja meg őket , mint minket többgyerekes anyákat.

hiatus 2008.12.08. 17:28:39

Múlt héten jött ki a Kaméleon című magyar film....
A problémafelvetés benne van, bár kicsit más megvilágításban.... Erős idegzetűeknek :-)