Jezsuiták

PÁRBESZÉDBEN

Facebook

Címkék

boldogság (8) egyház (52) európa (8) ferencpápa (9) gondolat (9) gondolatébresztő (17) hit (22) ima (13) Isten (8) isten (19) jezsuita (12) jézus (11) katolikus (10) lelkiség (10) orbán (9) pápa (19) politika (25) szabadság (9) szeretet (12) társadalom (10) tudomány (11) vallás (14) vallások (10) Címkefelhő

Utolsó kommentek

Friss topikok

Imaélmény, találkozás, barátság

2009.05.26. 23:00 pacsy

Így nyár közeledtével egy régi emlék jutott az eszembe. Történt egyszer, néhány éve már, hogy az életem valami nagyobb változás előtt állt – sürgős szükségét éreztem az imának. Elvonultam hát egy időre „hátat fordítani a világnak”: egy sátorral kiköltöztem a Tisza-tóra. (Akkor még kissé elhagyatottabb volt.) Vittem fürdőgatyát, szúnyogírtót, és marmon-kannákat, hogy legyen miben tárolni az ivóvízet. Vettem egy kiló kenyeret is – hátha hasznát látom még –, de alapvetően böjtölni akartam. Tiszafüreden béreltem egy kenut és beeveztem. Kerestem egy kikötésre alkalmasnak látszó, szigetszerű, megközelíthetetlen helyet, ott aztán felvertem a sátrat. Evezés vissza, kenuleadás, visszaúszás. Elég messze volt: egy órát kellett úszni. Békés hetet töltöttem így. Kicsit a sivatagi atyák példája ihletett: ők is a belső világosságot, lecsendesedést keresték. Nomeg megharcolni akartak a démonokkal…

Szépen el is telt az öt nap. Semmi nagy dráma: egész nap egy hálózsákból hajtogatott sámlin ültem és imádkozni/meditálni próbáltam. Az idő is végig szép volt – még jó, hogy találtam valami árnyékot. Csak egy alkalommal folyt el vagy két liter víz az egyik marmonkannából, figyelmetlenségből, de annyit éppen tudtam nélkülözni is.

Egyébként pedig aszketikus gyakorlatokkal szórakoztattam magam. Egyik este például néhány percig meztelen felsőtestel kiültem a sátor elé. Nem tudom, hány szúnyog csípett meg egyszerre – nem mertem odanézni :) –, de abban az évben azt hiszem nem lett volna ildomos véradásra mennem…

Vissza azután ugyanez a forgatókönyv: kiúszás, kenubérlés, beevezés; sátorbontás, kievezés.

Különös élmény ám egy hét totális csend után újra visszatérni a civilizációba. A strand, a zene, a lebarnult testek nyüzsgő forgataga… Ilyenkor persze megváltozik a tudatállapot: az emberi lélek érzékennyé válik – ez amolyan poszt-lelkigyakorlatos szindróma. Jobban rányílik a szemünk a Lélek működésére. Isten hétköznapi gondviselése egyszeriben élesen felismerhetővé válik minden eseményben. Akkor futottam össze néhány régi hittanos barátommal.

Kinga és Péter akkor már házasok voltak, most először hozták magukkal kislányukat Dorcit is, még csak pár hónapos csecsemőként, és Zoli is velük volt, egy régi közös barát. Együtt mentünk el vacsorázni; iszonyúan jól esett a találkozás! Meg – mi tagadás – a halászlé is: a kedvencem… Ilyenkor, némi böjt után persze csak módjával, fokozatosan szabad elkezdeni enni: az első kefír ízét most nem mesélem el… :)

Mivel aznap úgysem volt hol aludnom, örömmel elfogadtam a meghívást éjszakára a lakókocsijukba. Éppen elfértünk. Mi, fiúk, gondos munkával ráaplikáltunk egy szúnyoghálót a mózeskosárra, Dorcika testi épsége érdekében. Aztán hanyatt feküdtünk a sötétben és békésen, hosszan beszélgettünk. Odakint a kempingben lassan beindult az éjszakai élet: vagy 30 méterre tőlünk megszólalt a diszkózene, a dobgépet a zsigereimben éreztem. De ami maradandóvá tette számomra ezt az estét, nem ez. Inkább az vésődött be mélyen az emlékezetembe, hogy – amikor már kezdtünk elálmosodni – Kinga, az egykori hittanostárs, most fiatal anyuka, egyszerre csak javasolta, hogy „Most pedig imádkozzunk!” És én rögtön tudtam, hogy ők körülbelül mindig így szoktak elaludni.

És akkor, azon az estén, a kinti zaj ellenére abban a sötét lakókocsiban néhány percre földre szállott a mennyország: egyszerű szavakkal dícsértük Istent az aznap kapott javakért, a teremtés szépségéért, a megtalált közösségért és minden ajándékért, amit oly hihetetlen bőkezűséggel pazarolt Jézus Krisztus aznap mindnyájunkra. Nem ezért, vagy azért dicsőítettük Őt. Egyedül azért, mert Ő Az, Aki. És akkor, a szűkös lakókocsi mélyén én egyszerre csak soha nem ismert intenzitással átéreztem, hogy ajándék az élet, hogy szent a barátság, hogy jó élni, s hogy túláradón és mindent átölelőn borul ránk, beburkol bennünket szünet nélkül ISTEN SZERETETE.

Sok év telt el azóta. De ami bennem és számomra akkor nyilvánvaló lett, azóta is őrzöm. Érvényes, nem fakult el az idő haladtával. Az emléke elhalványult kissé persze. Fájdalmasan átélem olykor a megoszthatatlanságát is. Azt, hogy számomra sem birtokolható. „Nem mondhatom el senkinek…”

De talán Nektek is vannak személyes tapasztalataitok böjtről, imáról, a Lélek csendes látogatásairól… (De, ha nincsenek, vagy nem megoszthatóak, az is jó! ;)

34 komment

Címkék: isten barátság szeretet ima sivatag

A bejegyzés trackback címe:

https://jezsuita.blog.hu/api/trackback/id/tr751146059

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

keresemafejem 2009.05.27. 10:38:08

Az előbb írtam kommentet, de lehet elveszett az egész :-(((

Ky-Lí 2009.05.27. 10:54:03

@keresemafejem: és MINDENKINEK

sajnálom, vacakol a blog.hu. Tegnap este pl. a posztot élesre állítottam és csak ma reggel lett látható. Nehezen tölti be az oldalt is. A hiba nem nálunk van. Ajánlom, a "komment küldése" előtt kimásolni a szöveget és ha véletenül nem jelenik meg, újra beilleszteni.

szpal 2009.05.27. 11:02:23

Na, ez szép volt, pacsy, kösz, h. leírtad! Te ilyen macsó atya vagy, hogy marmonkannákat pakolsz a kenuba? en.wikipedia.org/wiki/Jerrycan#German_Invention Én teljesítménytúrázni is nájlon üveggel és műanyag szatyorral járok : )

pacsy 2009.05.27. 13:06:47

Szia szpal, gratula! ;) Lám, nálad is fontosak a teljesítmények; ez zsír. (A mesterek megmosolyognának minket...)
(Az én jerrycan-en persze fehér volt.) A műanyag szatyor viszont nálam is bejön. Meg persze egy sétapalack is lehet cool, de csak chips nélkül, OK.?! (archiv.kepmas.hu/index.php?id=20080508czako_gabor__gua)

Koncsag 2009.05.27. 14:02:04

Eszembe juttattad egy gyermekkori emlékemet, amikor egyedül mentem fel a Görgényi havasokba gombászni. Azóta vágyom arra, hogy egy hétre kivonjam magam a forgalomból... Biztos vagyok benne, hogy abban a csendben kicsit "kitisztulna" a fejem és a szívem. Nem tudom, hogy valaha is lesz-e ebből valami.

gyufaárus.hu 2009.05.27. 14:33:45

Van egy jó barátom, akivel - mostmár mondhatom hosszú évek óta - úgy tartjuk egymást életben, hogy azokra a látszólag magától értetődő dolgokra hívjuk fel egymás figyelmét, amik abban segítenek, hogy tartalommal megtöltve vigyük a hétköznapokat, a ránk osztott feladatokat,terheket.
Pl. napsütés, felhők árnyalata aznap, szél símogatása kerékpározás közben, a frissítő eső utáni levegő, egy frissen rakott tűz melletti ücsörgés, az elkészült étel ízének boncolgatása, a hétvégi kirándulások élményeinek megbeszélése, egy nemvárt párbeszéd munka kapcsán, egy telefonbeszégetés idegen emberrel, akinek segíteni tudtam, akihez emberként tudtam közeledni, egy közös film élménye, vers, könyv stb.stb.... és tudjátok mi az érdekes? két mondat után a párbeszédbe belép a Gondviselés, uralja a gondolatainkat, felhívja a figyelmünket addig meg nem fogalmazott dolgokra, " lángol a szívünk" mint az emmausziaknak, borzongás és meleg jár át, kicsinek, esendőnek, de Ő-az Úristen számára mégis ez egyetlen, soha nem volt és meg nem ismételhető valóságának érzem magam, és (ahogy az Origó cikk végén Te is emlékeztettél rá, Pacsy) emberi elme számára fel nem fogható módon, valamelyest azonban mégis markánsan megtapasztalhatóan árad rám(ránk) a szeretete, zúdítja a figyelmét, a gondoskodását, szomjazza a figyelmünket, a barátságunkat, vágyik arra, hogy hordozzuk Őt tovább a lelkünkben, ébren tartja az érdeklődésünket új és új irányt mutatva, hogy más élményeken keresztül majdan ismét utat törjön felénk...
Látszólag nem direkt imaélmény, de a zűrzavaros, hangos és sokszor sarkaiból kifordult világban nekem ez egy sziget, ahol ezeken a beszélgetéseken keresztül bekapcsolódva tovább kapaszkodhatok Felé...

gyufaárus.hu 2009.05.27. 14:51:19

Más:
Godó atya visszaemlékező filmjében beszél arról, hogy életének legmélyebb, legbensőségesebb imaélményét abban az időben élte meg, amikor csonttá soványodva, agyonkínzottan és halálra fagyasztva, a külvilágtól elzárt magánzárkában - 8 évig - egyedül a Keresztrefeszített-ből erőt merítve élt.
Ahogy élete vége felé mesélt erről, többször megpróbált abba a dimenzióba belépni, amit azokban a börtönévekben sikerült megélnie,de soha többé nem találta meg.

tintifu 2009.05.27. 15:05:35

A Kármelben, ahol szóböjt is volt, Nagyhéten ez még keményebb volt. Az ott eltöltött 7nap után nagy csendet találtam belül, s olyan törékenynek tűnt az emberi világ, hogy folyton csak esdekelni tudtam. Elgondoltam, milyen lehet egy ilyen szerzetben élni, s látni ki a világba.
Másik élmény: remete barátom sokéve egyszer elutazott, s megkért, 4 napig hajnalban, délben és alkonyatkor harangozzak. Hegytetőn volt ez, és megrendítő volt a harang közeli hangja, az egész légkör, az, hogy létezem épen,az énemben, s jól vagyok. Könnyű lettem.
Aztán máskor, jó éven át nem jött össze egyetlen tervem se. Akkor vettem egy gyertyát, éjfélkor elndultam ki a keresztúton. A gyertya elaludt a kaptatón, december volt, hideg, fájt nagyon a lelkem, de így tudtam megadni magam, s hagyni: Legyen, Uram, ahogy Te akarod. Nagy fordulatok következtek azután, és szelídebb is lettem egy időre...
Köszi, hogy ezeket eszembe juttattad.

bölcsésztanár 2009.05.27. 20:24:28

@gyufaárus.hu:
De jó, hogy ezt leírtad! Valami ilyesmit próbálok én is: meglátni az örömöt és a tartalmat a mindenféle hétköznapi dolgokban. Nem épp ilyen, se nem ima-szerű, de nagyon jó volt ma a fiammal sárkányt eregetni. Jött a barátja is, és két kisfiú öröme a magasan lebegő papírsárkány láttán egész visszahozta az életkedvem a sok felnőtt módon töprengős-depis nap után. Minden nap van miért hálát adni, de ma különösen jó erre visszagondolni.

zzzsuzsa 2009.05.27. 23:02:06

Biztos én vagyok itt az ártó szellem, de muszály ez a sok szenvelgés? @gyufaárus.hu: Szerintem nagyon pórias magyarázata van annak, hogy Godó atya nem talált vissza abba a "dimenzióba". Ugyanis befelé "nyitás" helyett kifelé "nyitást" kellett realizálnia. Az élet nem börtön (jobb esetben) nem egyedül vagyunk irreális körülmények között és nem csak magunkba/magunkra kell figyelnünk. Nem lehet az a cél, hogy szentekké váljunk és Teréz anyaként naponta egyesüljünk a "Keresztrefeszítettel" és megéljük a csodát. Ez nagyon nagy elvárás. Kissé nagyképű is! Nem? (nem bántani akarok, csak azt nem értem, miért van igény ennyire egy nem reális nem valós azonosulásra. Miért nincs igény a valóságos emberi azonosulásokra?)

jabbok 2009.05.27. 23:21:38

Az istenélmény, a találkozás és a barátság nem korlátozódik az élet napos oldalára, a nagy pillanatokra. Persze szükség van ezekre is, remélhetőleg jut is ezekből is annyi, amennyi szükséges. De számomra roppant fontos, hogy az Úristen, a Krisztus Jézus a mélypontokon is jelen van.

Ő nem az, akinek szeretném, nem az, aki lehetne. Hanem az, Aki VAN. Maga a valóság.

Nem akarok ünneprontó lenni - kellenek a mézeshetek is. És az azokra való emlékezést nem jó relativizálni. Csak az aggaszt, hogy sokszor, ijesztően sokszor találkozom ma azzal az imafelfogással, ami az ima mélységét, sikerét a megnyugvás, a pozitív élmények mértékén méri.

gyufaárus.hu 2009.05.28. 11:12:49

Jabbok

értem és főként érzem a gondolataidat, ezirányban nekem is voltak, vannak tapasztalataim. Nem csak hogy nem korlátozódnak a napos oldalra ezek az élmények, hanem mélyebbek, nyiltabbak és őszintébbek.
Bizony ezt nem a temlpom hűvös, mértékadó csendjében éltem meg, hanem lelkileg megtépázva, szomjasan és agyongyötörten az emberek között, amikor nem tudtam, mit is keresek tulajdonképpen köztük, és az Isten sem hallatta a szavát akkoriban felém.
Másik ehhez hasonló imaélményem súlyos betegen, műtőből kitolva, teljes fizikai kiszolgáltatottságban feküdve ért... nem tudtam addig olyan meghitt, gyermeki átadással szólni az Úrhoz, mint azokban a napokban, és azt a lelki békét, ami utána következett, nem értékeltem volna olyan hatékonyan, ha nincs mellette a megpróbáltatás.
Ha az egész betegségnek "mindössze" ez lett volna az értelme, sokszorosan megérte, mert bizony más emberként mentem be a kórházba, és másként álltam fel azután nem csak fizikailag, sokkal inkább lelki értelemben.

És ma is vágyom azután a lelki állapot után, amikor olyannyira közel éreztem Őt magamhoz.

Attól kezdve, mint a szelidített róka a kishercegben, más alapokra helyezte az Úr a kapcsolatunkat, s nekem ehhez fel kellett nőnöm, tovább kellett fejlődnöm, hogy a megtapasztalt hullámhosszon ezután magabiztosan közvetítsünk egymás számára élményt, gondolatot, érzelmeket, vagy csak az egymás puszta létének tudatából fakadó örömöt.

chicagoan 2009.05.28. 11:21:58

Offtopic

Gyerekek! Feltettem a facebookra a blogunkat.
udv. Laci

gyufaárus.hu 2009.05.28. 11:23:04

"Ő nem az, akinek szeretném, nem az, aki lehetne. Hanem az, Aki VAN. Maga a valóság." - Jabbok

"Nem ezért, vagy azért dicsőítettük Őt. Egyedül azért, mert Ő Az, Aki. "-Pacsy

Sztem az ima lényege valahol e két gondolat körül lebeg.

jabbok 2009.05.28. 13:41:56

Nem pusztán arra gondoltam, hogy az Istennel való találkozás nem mindig az élet csúcspontjain következik be, hanem komoly krízishelyzetekben is történhet. Ennél jóval keményebb, amit gondolo.

Kifejezetten az a hitem is, a tapasztalatom is, hogy az Isten-élmény maga sem mindig kellemes élmény. Nem feltétlenül jár megnyugvással, békével. Sőt. Nagyon is járhat azzal az ÉRZÉSSEL, hogy elhagyott bennünket, vagy hogy itt van ugyan, de ebből nekünk nem sok az örömünk.

Tulajdonképpen az lenne a mondandómban a lényeg, hogy
1. Nagyon fontosak az élmények, az érzések is.
2. DE: még az Istennél sokkal egyszerűbb, kézzel foghatóbb, mérhetőbb hatásokat sem ítélhetjük meg az érzéseink alapján. Kellemes vagy közömbös ÉRZÉS egy félkilós sugárzó uránizotóppal a zsebemben sétálgatni? Vagy ha semmilyen érzéssel nem jár, akkor nem is lényeges "élmény"? Ó, dehogynem...

Jezsuitáknak szóló régi találós kérdés: Ignác atyánknak többször is voltak jelenései. Látta a Szűzanyát, aztán ott volt a Cardoner-folyónál a nagy látomása... No, és a Szentlélek milyen alakban jelent meg neki, ki tudja?

Válasz: hát egy ágyúgolyó formájában, Pamplona ostroma közben...

jabbok 2009.05.28. 13:44:59

De miután - jó szokásom szerint - kellően negatív voltam, azért jöhetnek ám a nagy élmények is. Tényleg senkit nem akartam elbátortalanítani. A pozitív élmények IS (!!!) LEHETNEK (!!!) nagyon fontos Istenélmények.

Nekem a magam részéről ezekről sokkal nehezebb beszélni. Ha egyszer sok időm lesz magamon gondolkodni, majd eltöprengek, mi ennek az oka...

pacsy 2009.05.28. 13:45:48

Jaj olyan jó olvasnom, amiket írtok; jót tesz nekem, most igazán - köszönöm!
Hadd másoljak még valamit ide cserébe, hálából (ha már ilyen macsós-elérzékenyedős lettem hirtelen):

"...nyíttam és fuldokoltam. Nem tudom, mitől sírtam, nem tőled, azt hiszem, a kápolnától meg a sötéttől; nem is tudom megmondani, mikor voltam utoljára templombna. Izzott az örökmécses, a Szűz Mária oltárán rózsák voltak, lazakelyhű, sárga rózsák. Iszonyú jó volt a templomban lenni, elmondhatatlanul jó. Ha hinnék valami istenben, ha hinnék egyáltalán akármiben, nem lett volna olyan jó. Akkor mindjárt nekiugrottam volna az égnak valamilyen kéréssel, vinnyogok, panaszkodom, esdeklek, sőt mindjárt ígérek is cserébe valamit. Így ingyen kisírhattam magam, tudtam, hogy nincs segítség, nem is kérem; hiába is kérném, ha volna valami tehetségem a kéréshez, így hát nem kell fogadkoznom, hogy jól leszek, nem kell hazudnom, és fényes orral, megkönnyebbülve kioldalognom, miután az égiekre raktam valamennyi terhemet. Nem, minden terhem megmaradt, csak végre elengedhettem magamat, s ezálal sokkal nehezebb lett minden. Nem tudom megmagyarázni, miért volt mégis annyira jó" (Szabó Madga: Az őz)

jabbok 2009.05.28. 14:05:56

Na, akkor egy másik idézet - ha már a kedvencemet pacsy lelőtte ;o)

"Meredek és síkos út vezetett magasan a tenger felett. A vihar már kitört, s az éjszakából úgy patakzott az eső, mint túlcsorduló tömlőből a víz. Konokul hágtam feljebb, egyre feljebb, Isten felé, hogy megtudakoljam tőle a dolgok értelmét, és megmagyaráztassam magamnak, hová vezet az a csere, amelyet állítólag előírtak nekem.

De a hegy tetejére felérve mindössze egy súlyos, fekete gránittömböt fedeztem fel – az Isten volt.

„Bizony Ő az – gondoltam magamban –, a változhatatlan és elronthatatlan”, mert még mindig reménykedtem, hogy nem merülök vissza magányomba.

„Uram – mondottam Neki –, világosíts meg engem. Lásd, barátaim, társaim és alattvalóim immáron nem egyebek számomra, mint beszélő bábuk. Kezemben tartom, és kényen-kedvem szerint mozgatom őket. De nem az bánt engemet, hogy engedelmeskednek nekem, mert jó az, hogy bölcsességem beléjük szálljon. Hanem az, hogy ezzé a tükörben tükröző képpé lettek, amelytől magányosabb leszek a leprásnál is. Ha nevetek, nevetnek. Ha elhallgatok, elkomorulnak. És szavam, amelyet ismerek, úgy szólal meg bennük, mint a szél a fákban. De egyedül én szólalok meg bennük. Mert nincs többé eszmecsere számomra, ebben a mértéktelen figyelemben. csupán a saját hangomat hallom, amelyet ők úgy vernek vissza, mintha templom fagyos visszhangját hallanám. Miért rémít a szeretet, és mit várjak ettől a szeretettől, hiszen csupán önmagam megsokszorozódása?”

De a patakzó esőtől fényes gránittömb kifürkészhetetlen maradt számomra.

„Uram – mondottam neki, mert az egyik közeli ágon fekete holló gubbasztott –, értem én, hogy Fenségedhez hozzá tartozik a hallgatás, De nekem mégis jelre van szükségem. Amikor befejezem imádságomat, parancsold meg ennek a hollónak, hogy repüljön el. És akkor az olyan lesz, mint valaki másnak a szemhunyorítása, nem az enyém, és akkor már nem leszek többé egyedül a világon. Bizalmas, bár határozatlan titok fog hozzád kötni. Nem kérek egyebet, csupán azt, hogy jelt kapjak: talán mégis van valami, amit meg kell értenem.”

És figyeltem a hollót. De az mozdulatlan maradt. Ekkor a fal felé hajoltam.

„Uram – mondottam neki –, Neked bizonnyal igazad van. Nem a Te fenséged dolga, hogy alávesd magadat az én utasításaimnak. Ha elrepült volna a holló, még jobban elszomorodtam volna. Mert ezt az egyetlen jelet is csak olyan valakitől kaptam volna, amilyen én vagyok, vagyis magamtól, mintegy kívánságom visszfényeként. És megint csak magányomba ütköztem volna.”

Tehát térdre borultam, s aztán visszatértem.

De az történt, hogy keserűségemet váratlan és különösen derűs nyugalom váltotta fel. Belesüppedtem az út sarába, összevissza véreztem magamat a tövisekben, küszködtem a korbácsként csapkodó széllel, és mégis valami nyugalmas világosság támadt bennem. Mert nem tudtam semmit, de nem is volt semmi, amit undor nélkül tudhattam volna. Mert Istenhez ugyan nem értem el, de az olyan isten, amelyik megengedi, hogy elérjük, már nem isten. És akkor sem az, ha engedelmeskedik az imádságnak. És első ízben sejtettem meg, hogy az imádság nagysága mindenek felett abban rejlik, hogy nincsen rá felelet, hogy ebbe a cserébe nem hatol be az üzletszerűség rútsága. És hogy az imádság gyakorlása a hallgatás gyakorlása. És hogy csupán ott kezdődik a szeretet, ahol már nincs ajándék, amelyre számíthatunk. A szeretet mindenek felett az imádság gyakorlása, az imádság pedig a csend, a hallgatás gyakorlása.

Visszatértem hát népem gyermekei közé, és első ízben zártam be őket szeretetem csendjébe. És ezzel első ízben vettem rá őket halálig menő maguk-odaadására. Mert megrészegültek hallgató ajkaimtól. Pásztor voltam, Istent dicsőítő énekük tabernákuluma, sorsuk letéteményese, javaik és életük ura, de mégis szegényebb, mint ők, és alázatosabb gőgömben, amely semmitől sem hagyta magát meghajlítani. Jól tudván, hogy nincs immár semmi kapnivalóm. Alattvalóim egyszerűen bennem valósultak meg, magasztaló énekük egybeolvadt hallgatásommal. És általam én és ők immár csupán Isten hallgatásába beleolvadó imádság voltunk. " (Saint-Exupéry: Citadella)

gyufaárus.hu 2009.05.28. 14:16:02

jabbok

Ahogy Ödön atya mondaná : imádkozd meg az életedet, és szép lassan rá jössz majd, hogy amikor a legkevésbé gondoltál rá, akkor is, ott is veled volt...

jan 2009.05.29. 12:15:41

@pacsy: Jó, hogy ezt megosztottad velünk, köszi:)

lakaj 2009.05.29. 22:46:19

@zzzsuzsa: miért van igény ennyire egy nem reális nem valós azonosulásra. Miért nincs igény a valóságos emberi azonosulásokra?
Az egyik miért 'nem reális, nem valós' , és mit értesz a 'valóságos emberi azonosuláson'?
Pont ez, amiről Pacsy ír, annyira egyéni, hogy csak meghallgatni lehet a mások élményeit, rácsodálkozni, vagy idegennek érezni vmiért.

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott. /Reményik/

zzzsuzsa 2009.05.30. 00:08:53

@lakaj: Én ezt úgy érzem, hogy nagyon jó valódibb, "durvább" igazibb történetek mentén kerengeni a téma körül. Egyébként a poszt nagyon szép és igazi.

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2009.06.03. 16:07:19

@jabbok:
Sajnos, nem én találtam ki:

"Jézus megváltoztatta az életedet.
Elmented a változásokat?
Igen / Nem"

bölcsésztanár 2009.06.03. 18:15:12

@Kitalátor feljegyzete:
Ez nagyon jó! Tényleg alapkérdés, nekem napi probléma. Köszi. Azt hiszem, ma ezerrel mentek.

kistoff 2009.06.04. 00:57:16

Két mondat motoszkál régóta a fejemben, nem is tudom hol hallottam őket először:

" Ha az úr bezár egy ajtót, ablakot tár."

Számomra nagyon meghatározó volt, amikor egy hullámvölgyben, kétségbe esve,szinte utolsó menedékként Istenhez fordultam, s a vele való beszélgetés, ima rávezetett a helyes útra. Nehéz volt elfogadnom a történteket, és továbbra sem tudtam mit is kell tennem, de éreztem Isten mellettem áll, s a segítségével meg fog oldódni az egész.

" Visszamosolyogni Istenre, visszamosolyogni mindenre."

vannak olyan helyzetek, hol pozitívak, hol nehezek, rázósak, amikor hirtelen ötlettől sugallva, csak úgy elmosolyodom, de nem magamban, hanem összemosolygok Jézussal. Egy-egy ilyen pillanat, megváltoztatja a napom, hangulatom, hozzáállásom.

gyufaárus.hu 2009.06.04. 11:17:00

Kistoff

A visszamosolygást én is gyakorlom, ismerős élmény, köszönöm, hogy emlékeztetsz rá.

Másik, amikor a szenvedő, megcsúfolt, kitaszított, megalázott, meg nem értett Jézussal kell sorsközösséget vállalnom - ilyen is volt/van és miután ezt felismertem, melegség, nyugalom árasztott el, éreztem a hátam mögött az erőt, amit belém sugároz, és a végén szintén összenéztünk...

Zefirelli Napfivér, holdnővér c. filmjében van ehhez hasonló jelenet, amikor építik templomukat Ferenc és társai, s körülveszik magukat fogyatékos, mozgássérült gyerekekkel, Ferenc úgy rakja egymásra a köveket, hogy időnként hátranéz, és tekintete talákozik egy kisgyermekkel, akinek hiányzik a karja, viszont a szeme beszél, és a mosolyából kapva a bíztatást teszi aztán tovább a dolgát...

Néha eszembejut ez a kép, mikor napközben teszem a dolgom, mi lenne ha hirtelen megfordulnék? talán összeakadna a tekintetem Jézuséval? Olyan jó tudni, hogy ott van.

jabbok 2009.06.09. 08:06:46

@gyufaárus.hu:
"amikor a szenvedő, megcsúfolt, kitaszított, megalázott, meg nem értett Jézussal kell sorsközösséget vállalnom - ilyen is volt/van"

Igazán nem kötözködni akarok - csak egy pici pontosítás. Nem mi vállalunk közösséget vele - hanem Ő vállalt sorsközösséget velünk, "szenvedő, megcsúfolt, kitaszított, megalázott, meg nem értett" emberekkel. Nekem ez a pici különbség sokszor nagyon sokat jelent...

Az nagyon ritka, hogy mi magunktól, szabadon, csak Jézus kedvéért vállalnánk olyan szenvedést, amit egyébként el tudnánk kerülni. Ő volt az, aki igazán szabadon VÁLASZTOTTA az emberi létet, és azon belül igazán szabadon vállalta, hogy ne az élet napos oldalán járjon...

jabbok 2009.06.09. 08:09:25

Ja, és tette mindezt úgy, hogy közben nem hős akart lenni, nem a nagy Winnetou volt, aki nem fél semmi szenvedéstől... Hanem bizony félt, mint a kutya - mint én...

gyufaárus.hu 2009.06.09. 16:17:46

Amikor sorsközösségre gondolok, a Jézussal vállalt, tudatos sorsközösségre, nem feltétlenül a fizikai bántalmazásra elsősorban, hanem pl. a Pilátus előtt megélt lélektani szituációra gondolok, vagy a főpapokkal szemben zajlott szópárbajra, amiben Jézusnak meg kellett kóstolnia azt is, hogy szűk látókörű, vélt igazát birtokló, a tradíciókhoz, ősi törvényekhez ragszkodó s azt szajkózó emberekkel szemben nem tud Isteni valóságról tanúságot tenni.

Ehhez hasonlót volt szerencsém munkahelyi milliőben átélni, akkor ugrott be nekem Jézus véres arca, s közben a mondat, amit Pilátushoz intézett: "semmi hatalmad nem volna, ha azt mennyei atyámtól nem kaptad volna" , miközben főnököm, akinek bizonsága, reménye és minden lelki ereje összeharácsolt millióiból eredt, nem tudott mit kezdeni az érveimmel, amikor egy hihetetlenül erkölcstelen helyzetbe próbált mézesen behálózni.

Akkor éreztem meg igazán, hány dimenzióban is szenvedett Jézus voltaképp, és ebben a lelki vívódást súlyosabbnak érzem a korbácsütéseknél.

Aznap úgy mentem haza mégis, hogy egy újabb ablak nyílt ki a számomra, egy kicsinyke lépéssel közelebb kerültem ahhoz, aki folyamatosan magának akar engem, és semmi mást nem imádkoztam jó ideig, csak ennyit : " én Uram, én Istenem".

gyufaárus.hu 2009.06.09. 16:23:58

Ja, és persze hogy félt, Te is Jabbok, ahogy írod, meg hát én is ... régen nem értettem, miért mondjuk azt, hogy Istenfélő ékes anyanyelvünkön, mostmár, bizonyos érési fázison elindulva, világos számomra, hogy egészségesen milyen is félni az Istent.

Kajla 2010.11.28. 06:43:06

Kedves @pacsy: és @lakaj: James Martin, SJ könyvét olvasom (The Jesuit Guide to Almost Everything,A Spirituality for Real Life), ebből idézek, remélem nektek is örömet szerez:

"That's another wonderful image of God: the Seeker. In the New Testament, Jesus often used this image (Lk 15:3-8). He compared God to the shepherd who loses one sheep out of one hundred, and leaves the other 99 behind to find the one lost. Or the woman who loses a coin and sweeps her entire house in order to find it. This is the seeking God.

But my favorite image is actually from the Islamic tradition, which depicts God as seeking us more than we seek God. It is a hadith qudsi, which Muslim scholars translate as a divine saying revealed by God to the Prophet Muhammad. "And if [my servant] draws nearer to me by a handsbreadth; I draw nearer to him by an armslength; and if he draws nearer to me by an armslength, I draw nearer to him by a fathom; and if he comes to me walking, I come to him running."
God want to be with you. God desires to be with you. What’s more, God desires a relationship with you."

Kajla 2011.10.31. 06:49:34

@lakaj: @pacsy: Pilinszky János:

Imádságért

Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.

Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.

Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve és Mozartnak Mozart…

Mint a vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem elhallgat már a távoli közelségedtől is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését…

Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.

Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztottak „kéréseim”, és megtéptek a világ „kérései”. Apostolod mondta, hogy a szeretet irgalmas, türelmes, nem kér, és nem panaszkodik. Add, hogy sose kívánjak „színen lenni”. A világnak amúgy is kötelező olvasmánya a „zűrzavar kézikönyve”. Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.

Ha mégis kérek Tőled imámban valamit: ne vedd el tőlem, ne vedd el tőlünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgatnak azok is, akik – egy szinttel még mélyebben – torzsalkodnak, harcolnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kérő imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ térden áll a „teremtés egyességében”.

Valójában minden imádság, a kérő is, messze túlmutat önmagán. Jézus kérte, hogy kérjünk, de… „mindazonáltal legyen a Te akaratod szerint”. És: „…kezedbe ajánlom lelkemet”. A kérő ima természete nem azonos a földi kéréssel, mely legtöbbször – kivéve az éhség és szomjúság szavait – valamiféle mástól szennyes. A kérő imádság, amennyiben csakugyan eljut az imádságig, szinte automatikusan veti ki magából kérései homokzsákjait, hogy végül eljuthasson abba az egyetlen magasba, ahol – mindazonáltal ne a mi kérésünk és akaratunk teljesedjék, hanem az övé.

Igen, nem hiszek többé tulajdon kéréseimben. Istenben, az egyetemes békében nincs többé mit kérnünk, az egyetemes szeretetben nincs többé kire vagy mire féltékenykednünk, az egyetemes igazságba érkezve elképzelhetetlen bármiféle ítélkezés bárkivel vagy bármivel szemben.

Ezért imádkozni az imádságért: bűnösök és szentek közös kiáltása itt a földön, és a kérés nélküli ima jók és gonoszak számára talán nem egyéb, mint egy pillantást vetni az asztalra, mely öröktől fogva terítve áll az atyai ház udvarán.

Ennél az asztalnál – Jézus isteni ígérete szerint – nem lesz többé se ellenség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szülő, se feleség. Mindenki mindenkije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemesen beteljesült ígéretétől. Ennél az asztalnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezerszer áldott helyére kerül – annyi vita, helycsere és zűrzavar után.