0. Vagyis bevezető.

A hír, miszerint a Vatikán tárt karokkal fogadja a tradicionalista anglikán papokat és híveket enyhén szólva is vegyes fogadtatásra talált. A sajtótájékoztató másnapján a Guardian egy nagyon de nagyon meglepett Rowan Williams portréval a címlapján közölte: „Az Anglikán Közösség vége”. A téma a szigetországban még mindig eleven, Róma gondoskodott róla, hogy a kavart por legyen akkora, hogy egy ideig el ne üljön. Az elmúlt tíz napban a véleményeket leginkább egy ping-pong meccshez lehetett hasonlítani, ugyanolyan erős érvekkel jönnek azok, akik a Vatikán döntését helyeslik mint azok, akik szerint egy politikailag kínos és nemkívánatos helyzetről van szó. A zsüri még nem döntött.

1. A Nem Ismert Tartomány

Róma nagyon óvatosan megfogalmazott nyilatkozata nem az „Anglikán Egyházra”, vagy „Anglikán Közösségre”, hanem az „anglikán hagyomány” bizonyos elemeire vonatkozik, amikor közös elemekre céloz a hitben és spiritualitásban. Éppen ezért sokakban felmerült az a gyanú, hogy a Vatikán nem veszi elég komolyan az anglikánokat és ennek kifejezést is ad. Emellett szólt az is, hogy Rowan Williams gyakorlatilag csak pár nappal a közzététel előtt szerzett tudomást a javaslatról. Valahogyan erre is volt egy célzás Williams Canterbury érsek és Vincent Nichols westminsteri érsek közös sajtónyilatkozatában: közös erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy az egymással folyatott párbeszéd és kölcsönös elköteleződés továbbra is folyamatosan erősödjön.

Sokan a szándékos mellőzésnek ugyanakkor egy másik jelét is felismerni vélik: a Vatikán honlapján szó szerint az áll, hogy „bizonyos anglikánok szakítottak azzal a hagyománnyal, hogy csak férfiakat részesítseken a szent rendekben azáltal, hogy nőket hívnak meg a papi és püspöki tisztségekbe. Újabban, az Anglikán Közösség több szegmense is eltávolodott az emberi szexualitásról szóló közös biblikus tanitástól [...] nyíltan homoszexuális papok felszentelése és homoszexuális párok megáldása által.” Ezt akár úgy is lehet értelmezni, hogy Róma minden kirakati mosoly ellenére a tradicionalista anglikánokat kivéve semmibe veszi a többieket. Aztán arról, hogy ez a fejlemény aláássa vagy éppen megszilárdítja-e Williams pozícióját, mindennap más vélemény jelenik meg az újságokban. Csupán egyet tehetünk: ki kell várni a dolog végét. Az is elgondolkodtató, hogy Róma a konfliktusmegoldás fura módja mellett döntött: párbeszédet folytat, de úgy tűnik, hogy csak azokkal, akik elismerik fennhatóságát. Ez sokak szerint az ökumenikus párbeszéd halála. Mindenesetre, hogy ennyi politika után egy ideillő Star Trek filmet is idézzek (mi egyebet is lehet tőlem várni?): „Kétlem, hogy a ma esti teljesítményünk különösképpen dícsérni fogja nevünket a Diplomáciai Évkönyvekben...” (Spock süti el a hűvös poént a klingonokkal elköltött vacsora után, még mielőtt Kirk hozzáfűzné: „Én megyek, s lefekszem. Kérem, azonnal szóljanak, ha újabb módot sikerül kitalálni arra, hogyan szúrjuk el ezt még jobban...” – Star Trek VI).

2. Szezám tárulj!

A tradicionalisták nagy része, akik ellenzik nők pappá szentelését és a homoszexuálisok közötti házasságkötést már 1991-ben kivált az Anglikán Közösségből. Körülbelül ötszázezer emberről van szó világszerte. Viszont vannak olyan papok és püspökök is, akik jelenleg tagjai az Anglikán Egyháznak és nem értenek egyet annak eljárásmódjával (a 14.000 papból kb. 2.000). Ezek a személyek a zsinaton a liberális szárny legfőbb ellenfelei és nélkülük, úgy néz ki, Williams csak nyer, ugyanis a belső változások, amelyek az utóbbi években „relatíve lassan” történtek, újra gőzerőre kaphatnak. A tradicionalisták pedig végre olyan közösséghez tartozhatnának, mely elfogadja az ő nézőpontjukat, meghagyja nekik az eddig hagyományaikat, himnuszaikat, liturgiájukat. Itt az „elfogadja” és „meghagyja” kis fenntartással és rugalmasan kezelendő, ugyanis annak ellenére, hogy a papok feleségestől jöhetnek az őket tárt karokkal váró Katolikus Egyházba, pappá szentelésük és teológiai tanulmányaik nem teljesen biztos, hogy elismerést nyernek - ami három éves képzést jelent a legjobb esetben, majd egy újraszentelést. Meg valószínüleg őszinte bűnbánatot részükről azért, hogy eddig rendszeresen úgy tettek, mintha miséznének... Egy másik oldala a történetnek az a lehetőség, miszerint papok egész plébániájukkal együtt ugornak kerítést, magukkal viszik a templom épületét és vagyonát. E tekintetben figyelmeztető körleveleket kaptak kézhez püspökeiktől, miszerint ez egyáltalán nem volna kívánatos. Vincent Nichols katolikus érsek meg is jegyezte, hogy ez esetben óriási törvényes nehézségekkel találnák szemben magukat az illetők.

3. Begerjedt a szeizmográf

Williams érsek nem győzi hangsúlyozni, hogy Rómának ezt a döntését egyáltalán nem értelmezi ellenségesnek, de kevesen vannak azok, akik elhiszik, amint ezt a bajsza alatt elmotyogja. Amúgy 2008 neki egy nehéz éve volt, emlékezzünk csak a meleg, vagy női papok kérdésére, vagy épp a sharia-törvényt illető megjegyzéseit követő viharra. Róma szándéka dirrekt módon egyáltalán nem segít neki, ám van rá esély, hogy áttételesen le tud szüretelni egy pár gyümölcsöt ő is. Riazat Butt, a Guardian vallásügyi elemzője szerint megeshet, hogy az eseménynek jótékony hatásai is lesznek az érsek pozicióját illetőleg. Ha más nem is, Róma olyan dolgot nyújtott az anglikánoknak, amit saját zsinataik nem tudtak: „egyházat az egyházban, egy egyházmegyét határok nélkül”. Viszont egy héttel azután már erősebben látszik az, hogy Williams vesztett a presztízséből. Azokon, akik ellenzik a nők pappá szentelését látszik az öröm, nekik mindenesetre – politikától eltekintve – nagyon szép gesztust és örvendetes hírt jelent mindez. Ők már régóta remélték, hogy egyszer sor kerülhet a Rómával való egységre. Egy biztos, az Anglikán Egyház képletes falai remegnek, mint egy földrengés alatt a valódiak. Lehet Róma döntése akár „szakmailag tökéletes, viszont társadalmi következményei kérdésesek... mint a hiroshimai atombomba esetében...” (hogy Hofi Gézát is idézzek - remélem Hofi). De nemcsak az anglikán, hanem a brit katolikus egyház falait is megremegteti a feltételezhetően 200 nős pap exodusa, egyelőre beláthatatlan következményei vannak, a „wait and see” taktika érvényesül.

4. Aki szomjas, hozzám jöjjön, de százból egy elég.

Hans Küng október 27-i cikke szerint a Vatikán hatalomszomja megosztja a kereszténységet és kárt tesz a Katolikus Egyházban. Szerinte Williams érsek engedte magát becsalogatni a csapdába és aláírni a közös nyilatkozatot Nicholssal. Az érsek ugyanakkor túlbecsüli a Vatikán ajánlatát, az áttérő papok valójában „másodosztályú klérusként” lesznek kezelve és a jelenlegi katolikus híveknek se legyenek illúzióik, hogy nyugodtan részt vehetnek a majdani katolikus anglikán miséken. Küng visszatetszőnek és ironikusnak találja, hogy a két érsek közös nyilatkozata épp azokat a (mellőzött) ökumenikus dokumentumokat emlegeti, amelyek párbeszédben fogantak. Vele ellentétben Dr. Ian Bradley anglikán teológus nem ért egyet azzal, hogy az Egyháznak a hatalomszomj árt (valamint, hogy az Egyház hatalomszomjas lenne), hanem inkább az extrém konzervatív teológia utóbbi időben megerősödő hullámától fél, aminek XVI Benedek szintén része. Szerinte az a veszély áll fenn, hogy e konzervatív teológia keresztben lenyeli az amúgy toleráns és liberális nyugati kereszténységet. Neki ez fáj. Ami meg Küngnek: a rengeteg fájó pont közül neki az az egyik legnagyobb kérdése, hogy miután a beharangozott dokumentum megoldja félmillió anglikán (köztük 20-30 püspök) gondját, 76 milió számára csak további gondokat okoz.

Magyarán, ha én fogalmaztam volna sokak véleményét, ez úgy hangzana, hogy egy ilyen döntés "sem deontológiai, sem utilitariánus etika szerint nem állná meg a helyét, szubjektivista, vagy legfeljebb opportunista". (Na. Minél hosszabb a cikk, annál valószínübb, hogy a végén még magamat is idézem. Ez van.)