A sikerfilmek történetét dokumentáló szakemberek, művészettörténészek 2010-től újabb fejezetet illeszthetnek eddigi feljegyzéseik közé. Az Avatar, minden idők eddigi legnagyobb pénzügyi ráfordításával készült – és már eddig is a legnagyobb pénzügyi nyereségét hozó – moovie-ja, elbűvölően szép jeleneteivel immár hetek óta tartja káprázatban a magyar nézőket (is). A rendező, James Cameron – aki persze nem rajtunk gazdagodik meg – igazán szép filmet csinált. Nehéz róla rosszat mondani. Én mégis összeszedem magam, és – megpróbálom!
A film – annak, aki még nem látta (https://www.youtube.com/watch?v=d1_JBMrrYw8&feature=related) – egy bűn nélküli világba, egy távoli bolygón élő humanoid faj őserdei civilizációjába kalauzol bennünket. Itt él a Na’vik népe, zavartalan békességben önmagával, a természettel és istenével. A gyönyörűen fényképezett tájakon minden az élet zavartalan szépségéről, harmóniájáról beszél. Az ember számára azonban – aki csak egy gyermek esetlenségével (vagy még pontosabban egy elefántéval a porcelánboltban) mozog ebben a közegben, a Pandora őserdejében töltött minden pillanat telis-tele van életveszéllyel. Aki nem ismeri és nem tiszteli ezt a világot, aki nem tartja be törvényeit, az – fabula narrat de te – kiszolgáltatottságát erőszakossággal próbálja ellensúlyozni. S mi van, ha mindehhez még az ember pénzéhsége is társul?
Erre az édeni bolygóra érkezik egy deréktól lefelé megbénult tengerészgyalogos fiatalember, filmünk főhőse, hogy megkeresse a gyógyításához szükséges pénzt, és vállalkozék egy különös misszióra. Be kell épülnie a bolygó őslakosai közé, hogy lehetőleg békés eszközökkel rávegye őket arra, hogy a falujuk alatt rejtőző értékes ásványkincslelőhelyet átadják a telhetetlen kitermelőknek. Nagy piaci értékű küldetéséhez hősünk a 22. század élvonalbeli technológiáját veheti igénybe: új testet, „avatart” kap – a szó eredeti jelentése „megtestesülés” (valamely indiai istenség inkarnációja). Az új test hasonló a bennszülött Na’vikéhoz: kék a bőre, hegyes füllel, széles orral és csaknem 4 méteres magassággal, a kisebb gravitációhoz alkalmazkodott hajlékony és rugalmas izomzattal rendelkezik. Innentől kezd fokozódni a drámai feszültség: az erőszak felé sodródó civilizációs konfliktusban főhősünk fokozatosan „átáll”, érzelmileg és egzisztenciálisan is azonosul új avatarjával és a néppel, amely befogadta.
Nehéz elkerülni a teológiai párhuzamot: a Na’vik élete csakugyan modellezi az emberiség életét a bűnbeesés előtt (az persze, hogy volt-e ilyen pillanat ténylegesen, nem része a katolikus hittételeknek!). A film alapkoncepciójának Rousseau-i naivitása mégis szembeötlő. Filozófiai (és tapasztalati) alapon aggályosnak tűnik számomra azt feltételezni, hogy tényleges univerzumunkban valóban léteznek olyan szabad lények, akik nem éltek vissza szabadságukkal mások rovására, akiknek életéből tehát teljes egészében hiányzik a bűn. A (a romlatlan emberi természetre vetített) romantikus idea filmtörténeti előzményei – és erre talán kevés kritikus figyelt fel – ebből a szempontból leginkább talán a Tarzan-filmek megejtő utopisztikus naivitására hasonlít. (A politikafilozófiában pedig emlékezetes módon legutóbb a marxisták vízionálták a megvalósítható – s a film által idealizált – földi paradicsomot. Csakhogy ebben az agendában ma már legfeljebb Dél-Amerika néhány szélsőséges vezetője osztozik, akiknek esetleg még néhány történelmileg rosszul informált követőjük hisz; ők is csak addig-meddig…)
Olcsó és kicsit igaztalan is lenne talán a projektmenedzser stáb tagjait (rendező, forgatókönyv író, producer) azzal bántani, hogy semmit sem bíztak a véletlenre: minden klisét is bevetettek a siker biztosítékául (látvány, kaland, szerelmi szál, velejéig romlott ellenség, legyőzhetetlen főhős stb.). Hiszen sokkal több is van a filmban: szóba kerül posztmodern korunk minden jelentősebb – csak érdekes, vagy egyenesen előre vivő – ideológiai áramlata és kihívása (feminizmus, ökológiai gondolat, ezotérikus miszticizmus, kultúrközi találkozás stb.). Mondom, szép és pozitív a film! Hogy mitől arrogáns mégis? Mert naív a rendezője.
Hogy mi az, ami zavar benne? Nos, például az amerikai tengerésztgyalogos apoteózisa, aki a megkapó felkészületlenség bájával vág neki a csillagközi kalandnak – s nő fel fokozatosan a feladathoz. Kicsit átsüt az ideológia: „More risk, more gain” – aki többet kockáztat, többet nyer! (Just do it, Avatar!) Nem kell-e emögött még mindig a bukott G.W. Bush-korszak neokon(zervatív) külpolitikai szűklátókörűségét és arroganciáját sejteni, amit nem lehet egy egyszerű „rendszer-” (ill. elnök-) „-váltással” elintézni. Attól tartok, ez még mindig ugyanaz a cowboy-mentalitás, amitől úgy szenved a világ – máig is. Ehhez képest az már meg sem kottyan a filmben, hogy – magától értetődően – a legeldugottabb istenhátamögötti őserdőben is beszélnek angolul (legalább egy kicsit és legalábbis a vezetők…). Bizony, az amerikai provincializmust nem szabad alulbecsülni.
Mondom: az Avatar gondolatgazdag alkotás. Számomra a legtermékenyebb téma belőle – és ez a problémaérzékenység talán éppen szerzetesi mivoltomból fakad – a „kettős élet” lehetőségének-lehetetlenségének mérlegelése. A film főhőse ugyanis – mint mondtuk – felbérelt kémként érkezik, hogy információkat szerezzen a Na’vik életmódjáról, és rávegye őket – a bolygóközi botrány elkerülése végett lehetőleg békés eszközökkel –, az inter-planetáris tőke térnyerésével való együttműködésre. Ez is gyönyörű gondolat egyébként: bár a (földi eredetű) gátlástalan, profitorientált multi-vállalat számára kell lehetővé tennie a bolygó – és lakói – kizsákmányolását ( és időnként vissza is tér földi testébe, hogy rendszeresen jelentsen megbízőinak), ám lépésről lépésre számára is tarthatatlanná válik ez a kettős identitás. Eleinte ő is erőszakos és érzéketlen, mint (majdnem) minden fehér, de mivel emberséges, nyitott és tiszta szívű, fokozatosan megtanulja az új játékszabályokat. Fokozatosan alakul át tehát, mintegy „megtér” egy igazabb filozófia és életvezetés számára. Ez mélyen keresztény gondolat. Az az összefüggés azonban mintha homályban maradna, hogy – jóllehet az élet értéke közös vallásos örökség –, a szeretet „új parancsának” központi szerepéről a vallástörténetben Jézus Krisztus beszél legegyértelműbben. Hősünk végül szabadon dönt új, válaszott önazonossága (és megtalált kedvese) mellett.
Ha már itt járunk, a bolygó őslakosságának vallása is érdekes. Ewa istenanya tisztelete egyfajta immanens vallásosság. Termékeny gondolat ez a további teológiai eszmélődés számára is. Mert lássuk csak közelebbről! A kultusz immanens, hiszen az ősökkel való kapcsolat, a „üres” értelem telepatikus kommunikációja, vagy a tiszta és harmonikus bio-hálózat nem pusztán humbuk, hanem – a film szerint – „tapasztalati valóság”. Egyébként szerintem is! Hiszen a teológia tapasztalati tudomány – ahogy a metafizika is. Legfeljebb azt sietek leszögezni, hogy a „tapasztalati” szón itt nem az empiriát (érzéki tapasztalatot) értem. És talán a transzcendens Isten nincs is annyira a zsebünkben – és elvileg soha nem is lesz –, amennyire azt Amerikában szeretik gondolni.
A halál ábrázolása ismét csak mélyértelmű. Tényleg – vélhetően – a filmben ábrázolt mintára alakulna át a szenvedés tapasztalata, ha mindig képesek lennénk meglátni a nagy összefüggéseket, a szenvedés értelmét. Kétségkívül így volna ez egy olyan világban, amelyből egyformán hiányzik a bosszú- és bírvágy, az élvezet- és hatalomvágy is. Filozófiai alapú filmkritikám lényege azonban éppen arra a felismerésre épül, hogy a mi világunk éppenséggel NEM ilyen. És – attól tartok – nem is lesz ilyen soha többé. A bűn eltörölhetetlen realitás. Szeretnénk, hogy ne így legyen, mégis bennünk él, nem menekülhetünk előle. (Legfeljebb multiplex mozikba – szűk 160 percre…)
A kötelező drámai elem is jól sikerült a filmben: minden férfi kicsit úgy jön ki a 3D-s multiplex pláza légkondicionált szentek-szentjének cinema centerként szentesített szentélyéből, hogy „turuk-maktu”-nak (a tettenetes ragadozó szárnyas ősgyíkot is megszelidíteni képes idomárnak) érezheti magát. És ez talán jól is van így (ilyen fantáziák nagyon segítenek bennünket a személyiségfejlődésben – legkésőbb a serdülőkor végéig).
De nem szabad az Avatarról rossz kritikát írni! Az emocionális effektek itt is kifogástalanul működnek; néhány erős jelenetnél – mi tagadás – nekem is összeszorult a torkom (Hollywood megtanulta pengetni az érzelmeink húrjait, és a közösségi élmény is biztosított); ráadásul az álomgyár most mindezt (kulturális-politikai) önkritikára és jó célra használja! Gyönyörű – egyebek között – a szexualitás szentségének rehabilitálása; vagy a pénzéhes gazdasági oligarchia embertelenségének kipellengérezése, csakúgy, mint az önmagunkkal (=természettel=természefölöttivel) való harmónia felmagasztalása is. A kedvenc gesztusom pedig az, ahogyan az őslakos törzs tagjai egymás szemébe nézve köszöntik egymást: „Látlak téged.” – Ezt akár Jézus is mondhatta volna.
Szeretetném, ha mi keresztények is tanulnánk az Avatarból – de James Camerun antropológiai és teológiai naivitásának átvétele nélkül…
Utolsó kommentek